Szolnok Megyei Néplap, 1971. november (22. évfolyam, 258-282. szám)
1971-11-04 / 260. szám
1971. november 4. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 7 25 éves az UNESCO ARCHANGELSZKOJE Az archangelszkojci kastély a moszkvaiak nagyon kedvelt kirándulóhelye. A hatalmas bejárati kapun állandóan özönlik a nép A hatalmas parkban csodálatos egy kiadós séta. A park szépsége, a klasszikus szobrok, és a palota panorámája nagyszerű élmény. Kókai Lászlóra emlékeznek Párizsban Bábel tornyára — amelyet az ókori mezopotámiai város hajdani lépcsőzetes toronytemplomával azo- nosítottaK a tudósok — leginkább az Eiffel-torony emlékezteti az utast. De Bábel tornya több egy hajdan volt építménynél: a mezopotámiai bölcsőről felserdült európai kultúra sok évezredes jelképe. Ez a jelkép kezdettől magába foglalta azt a gondolatot, hogy az emberiség egy, s ha összefog, nincs lehetetlen előtte, — munkája gyümölcsétől csak a széthúzás foszthatja meg. Erre a Bábelre sokkal inkább emlékeztet Párizsban egy másik épület, nem messze az Eif- fel-toronytól, a Place de Fon- tenoy új palotája. Neves nemzetközi együttes A palota szó képzeletünkben mesebeli, cifra, csúcstor- nyps, régimódi formákat idéz. A Place de Fontenoy-i palota — az Egyesült Nemzetek oktatási tudományos és kulturális szervezetének, az UNESCO-nak a központja — egyáltalán nem ilyen. Formáját neves nemzetközi építészegyüttes tervezte: A magyar származású amerikai Breuer Marcel, a francia Bemard Zehrfuss és az olasz Pietro Nervi. Nagyjából „Y” alaprajzú, hétemeletes főépülete beton és üveg. Az „Y” szárához csatlakozik egy folyosóval a tanácskozótermek csarnoka, amelynek előterét egy Picasso-festmény dísziti. Az épületegyüttes mögött egy üdítő egyszerre ősi és modem japánkert — a japán kormány ajándéka — szélén még egy irodaház lábakra helyezett négyemeletes doboza áll. S ha már ehhez az épülethez érkeztünk, lépjünk is be, közelítve azokhoz az eszmékhez. amelyeket a Place de Fontenoy-i beton- és üvegház jelképesen magába foglal, s amelyek a 25 éve — 1946. november 4-én megalakult világszervezet tevékenységét vezérlik. Hatodik napja vettünk részt azon a szemináriumon, amelyre az UNESCO meghívott bennünket, hogy megismerkedjünk tevékenységével, amikor ebben az épületben, irodájában fogadott bennünket Richard Hoggart professzor, a világszervezet egyik főigazgatóhelyettese. Mindaz, amiről szó esett a közel egyórás, kötetlen beszélgetésen, nem pusztán egy szervezet belsőügyei voltak, hanem egyszersmind és főként a mai világ társadalmi gondjai, szellemi életét foglalkoztató kérdései, mint az egész világra kiterjeszkedő „technológiai fejlődés” egységesítő folyamata és az általa vagy vele szemben támasztott kulturális igények, a különböző kultúrák örökségeinek megőrzése és he-# Iye, a modem ipari nagyvárosok ifjúsági problémái, s a tömegekre ható közlési rendszerek — tv, rádió stb. — szerepe... Mindez egy nyitott, a mai világgal együtt lélegző, benne munkálkodó szervezetet tükrözött. Ám a világ népeit, társadalmait sokféle különbség, őrzött sajátosság, ellentét osztja részekre. Vajon — kérdeztük a professzort — hogyan látja e közegben a világszervezet tevékenységét, lehetőségeit? Válasza árnyaltan utalt arra, hogy az ellentétek feloldása hosszú történelmi folyamat. A különbségek, a sajátosságok az emberi kultúra részei. A közös problémákat keresik, ezekre, a gyakorlati problémák megoldására koncentrálnak. — Shakespearet idézte, a történelem, az idő szívós, türelmes. láthatatlan őrlő munkájára — ehhez hasonlította az UNESCO tevékenységét. Sokféleségben az egységet E hasonlatban nagyfokú szerénység van, jóllehet találóan kifejezi azt, hogy a népek szellemi és műveltségbeli közelítése lassú, kiterjedt és szívós, hangyaszorgalmú tevékenység. De a történelem anyagi hagyatékainak megőrzése — mint az ókori egyiptomi műemléké —. az afrikai, a dél-amerikai népiskolázás fejlesztését — vagy a sajtó fejlődését szolgáló oktatási központok megszervezése. az írástudatlanság elleni nemzetközi kampány s egyebek között olyan nemzetközi munkák, mint az óceánkutatási vagy hydro- lógiai program, látványos erőösszefogások is az emberiség egy-egy közös feladatának elvégzésére. E széleskörű tevékenység a világrészekre terjed ki, a szálai a Place de Fontenoy-i központban futnak össze. Az Intézet munkatársai között angolokkal, amerikaiakkal, franciákkal, lengyelekkel. — olaszokkal és honfitársainkkal találkozhatunk. Nemcsak az ott dolgozók vagy az ott különböző tanácskozásokon, rendezvényeken vagy akárcsak látogatóként megfordulók nemzetközi társasága idézte föl Bábel tornyát, még kevésbé a karcsúan elhelyezett tömegével Párizs évszázadok emlékét lehelő palotáinak arányaihoz igazodó modem épület-együttes. Inkább az a szellem, amely a mithoszban az emberek Bábelnél elveszett nagy lehetőségét: a sokféleségben az egységet, az egész emberiség testvériségét, a szellemi közeledést és együttműködést, az örökségek együttes gondozását és a gondok közös megoldását szolgálja. Németh Ferenc Filmek tizenhat országból A legutóbb Londonban és Párizsban járt filmátvételi delegáció tizenhat különböző nemzetiségű filmet vett át magyarországi forgalmazásra. Az átvett alkotások között szerepel Ingmar Bergman „Az érintés” című műve. amelynek Bibi An- dersson és Elliot Gould a főszereplője. Luchino Visconti „Az idegen” címmel készített filmet Albert Camus Közöny című regényéből. A változat főszereplői Marcello Mastroianni. Anna Karina, Bemard Blier és Bruno Cre- mer. Színes, jól sikerült angol kalandfilm a „Zeppelin”. Az 1915-ben játszódó kalandos film történetét Etienne Te- rier rendezte, főszerepeit Elke Sommer és Michael York játssza. Marina Vladyt látjuk viszont Bemard Paul „Idő a magánéletre” című alkotásában, amely egy válságba jutott házasság történetét idézi. A SCI-fi kedvelők számára jó hír: a megvásárolt filmek között szerepel Robert Wise „Az andromeda törzs” című színes amerikai alkotása, amelyben az amerikai felderítő űrhajó halált okozó anyagot hoz vissza magával a földre. A „Járom az utat” színes amerikai társadalmi dráma: Gregory Peck-kel; a „Köszöntsd a tegnapot” pedig színes angol társadalmi dráma Leonard Whitinggel a főszerepben, aki legutóbb Rómeót alakította Zeffirelli filmjében. Az üzbég filmstúdió kitűnő alkotása „A meglepetés a közelünkben van”, melyet Sabitov rendezett. A történet egy többszörös rablógyilkosság leleplezésébe avatja a nézőket. A kijevi Dovzsenko filmstúdió „Nyi- na” című filmje megtörtént eseményen alapszik. A partizántörténet az ifjú gárdához hasonló izgalmas, érdekes alkotás. A Lenfilm-stú- dióban készítette Andrej Tucskin „A tisztiszolga” című komédiáját, amelynek középpontjában egy Svejk- szerű figura áll. A szevasz- topoli harcokat eleveníti fel monumentális panorámafilmjében, látványos csatajelenetekkel Leon Saakov. A kétrészes alkotás címe: „Lángoló tenger”. A hősnek kijáró tisztelettel emlékeznek meg november 4-én Jászágón Kókai László alhadnagyról, aki 1956-ban a budapesti pártház védelméért vívott harcban életét áldozta. Kókai Lászlónak — a község szülöttjének — sírjánál koszorúzási ünnepséget rendeznek ezen a napon, ahol az MSZMP budapesti bizottÜnnepélyes névadó csapatgyűlést tartanak ma Jászberényben a Tanítóképző Intézet gyakorló általános iskolájában. Ezen a napon veszi fel az iskola úttörő- csapata Hay Mihálynak, a munkásmozgalom mártírjának nevét. Az ünnepségen az úttörő- csapat vendégeként részt sága és jászberényi járási bizottsága helyezi el a kegyelet virágait. Koszorút helyez a sírra a hősi halált halt alhadnagy nevét viselő jászberényi munkásőr zászlóalj, a helyi tsz, a jászberényi „Kókai László” úttö- rőház és a Volán 7. sz. Vállalat jászberényi gyáregységének „Kókai” szocialista brigádja is. vesz Hay Mihály felesége, fia és bátyja, valamint Vadász Ferenc újságíró, a hősi halált halt mártír volt harcostársa. A gyakorló iskola úttörői Hay Mihály életútját bemutató díszalbumot ajándékoznak a mártír családjának. Névadó csapatgyűlés Jászberényben — Tankolni kellene valahol. — Tankolni? Akkor már inkább álljunk kézen. — Az túl egyszerű. Kevesen figyelnének ránk. — Hát akkor mit? — Csinálni kellene valamit Nem tudunk mit kezdeni ,ezzel a — Magunkkal nem tudunk mit kezdeni. — Hát magunkkal kellene valamit kezdeni. Itt van a szabadságunk. Megyünk erre száz kilométert, meg arra százat. Vagy beállunk a bárba, menetrendszerűen. Eljátsszuk itt magunknak a nagy életet... — Mit? Ezt a füstöt? A részeg zongoristát? A sötétet? Ezeket a gyenge kis nőket? A viskyt? Meg, hogy ismerjük a bártulajt? — Azt. De józanul ocs- mány, hervasztó ez az egész! Még díszletnek is rossz. — Menjünk innen? — Menjünk. — Sokat kellene olvasni. — Hát nem olvasunk? Dehogynem. — Állnak és bámulnak. Nem is rossz fejek. Egy csomó spirituszos. Nézd, ott a Dzseki, a Pista meg a többi, — Az a zongorista legalább beleissza magát az érzelmeibe. — Ha van neki. — Nincs, ideje kijózanodni. Emlékszem, mikor még kis krapek voltam, úgy bámultuk Földváron, mint egy istent. Már akkor is holtrészeg volt. — Most meg pertuba vagy vele. — Nagy teljesítmény! — Csinálni kellene valamit. — Holnap hova megyünk? — Mit tudom én. A Nagy. szállóba. — Minek? Odakacsázunk egv csodálatosan fésült babához. elő a jómodorral és („szabad egy táncra kisasszony”? Öreg vagyok már ehhez. — Tudsz jobbat? — Valami jó kis szerelem kellene. — Sajnálom azt a nőt. Isteni kéglije volt. És még szeretett is. Oltári jó fej volt. Mindenről lehetett vele dumálni. Holnap felhívom. — Az se kell°tt ... — Nekünk a Világ Nője se kellene. — Az se. De pénz az kéne. — Miinek? Mondd meg minek?! Tessék. Most tízezer forint van a zsebemben. Jó? Tessék, most mit kezdjünk vele? Mondd, mit kezdjünk? — Nem tudom. De már Regíís István: Csinálni valamit az, hogy van. Szóval, érted? Így azért más... i — Más a fenét! Egyébként feljártam hozzá Mármint a nőhöz. Egy éjjel háromszor összevesztünk. Hazarohantam. Aztán vissza. Fel kéne hívni. — Hívjuk. — Ilyenkor ne. Vagy két hónapja felhívtam, azt mondtam, csak azért kereslek, mert kolbászt akarok venni tőled. Röhögsz, mi? Az anyja küldte faluról. Állati jó kolbász volt. Azt mondta, tudta, hogy csak ezért hívtam fel. — Én is sajnálok valakit. Emlékszel arra a kis mixerbabára? Vén baba lehet már... Vén? Jó lehiggadt és kész. Olyan dolgom sose lesz többé, mint mellette volt. De ő sem volt jó. — Nekünk a Világ Nője se kellene. kellene — Délelőtt aludt, délután fodrász, éjjel dolgozott. Reggel meg bebújt az ágyamba. De elszúrtam. — Nem voltál álmos hajnalban? — Néha. — És holnap mit csinálunk? — Délelőtt meló. — A munka! — Banditól tanulhattunk volna. Nekivágott és csinálja. — Ki sem mozdult a kégliből. Ügy tanult, mint egy güzű. Percre beosztotta az idejét. Mi erre egyszerűen képtelenek vagyunk. — Akkor mehetünk a francba. Jó lenne valami, jó lenne valami. De, persze, semmiért. Ingyen. — Na, azért nem egészen ... — Ne játsszuk meg magunkat, apám! Itt állok egy kész kötettel. Arra is képtelen vagyok, hogy megmozduljak. Mitől vagyunk ilyen téspedtek? — Körülöttünk meg minden forr. — Te, üt állatian a bal első kerék ... — Nekimentem egy rohadt holtvágánynak. Szétvágta a két első gumit. Megvulkanizálták. Az üt. — Ócska már ez. — Ócska. Az életem van benne! Negyvenezer forint. Egy zoknit nem vettem, eay pohár sört. Mintha a baj lábamat vágnák le ... — Röhögök. Sajnos, röhögök ... — Én is. Belül röhögök. — Jobb lenne a Dunába fordítani. És holnap újat venni. — Az ötszázas helyett egy Musztángot? Mi? — Az! Micsoda műszerfala van egy Musztángnak, apám! — Nekem még ötszázasom sincs. — Örülj neki, hogy nincs rá gondod. — De otthon van... Otthon van gond. — Engem már nem érdekel a feleségem. Egyébként sötét az ablaka. Biztos megint annál a szerencsétlen barátnőjénél alszik. — Mindenkit érdekel egy kicsit a felesége. Nekem ne linkelj. — Hányszor, de hányszor tolakszik elém az Évi! Amikor már azt hiszem, csak az van. akit ölelek. — Szeretted ... Nem lehet csak úgy egyszerűen leradírozni. — Csak még egyszer találkoznék egy ilyennel! — Ők meg téged keresnek. De biztosan megunnád őket. — Dehogy unnám! — Mi mindenkivel lefekszünk. Mindenkivel. — így nem lehet. — Hát, hol vannak azok a nők? Hol lehet megtalálni őket? — Nem tudunk élni, öregem. — Nem hát. — Felhívlak. Otthon leszel — Tízig. — Csinálni kellene valamit. — Jó. Holnap majd megbeszéljük.
