Szolnok Megyei Néplap, 1971. október (22. évfolyam, 231-257. szám)

1971-10-31 / 257. szám

6 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1971. október 31. A nagy versengés Sokat utazgattam mosta­nában, bejártam az országot keresztül-kasul. Magam akartam meggyőződni an. nak az immár közhelyszám­ba menő megállapításnak az igazságáról, mely szerint napjainkban egyre inkább eltűnőben van a különbség a város és a falu között. Nos, mit is tapasztaltam? Kezdjük a ruházkodással. Állítom, hogy a városi fia­talság semmiben sem marad el a falusi fiatalok modern öltözködésétől. A fiúk tra­péznadrágja nemcsak a vi­déki városokban, de már Budapesten is olyan elter­jedt, mint a falun és tanyá­kon. Összecsukható ernyőt se láttam kevesebbet a vá. rosi nők kezében, mint a parasztlányoknál. Az egyré- szes és kétrészes női fürdő­ruhák aránya a fővárosban is körülbelül úgy oszlik meg, mint a vidéki stran­dokon. Lehet, hogy a maxi- szoknyában még van vala­melyes lemaradás a városi nők terhére, de ez nem olyan nagymérvű, hogy té­ves következtetéseket von­hassunk le belőle. Háztartási gépekből, min­denekelőtt frizsiderből, vil­lanybojlerból és mosógépből sokkal több talál gazdára a falvakban, mint a városok­ban. De ez természetes is, hiszen faluhelyen nincs mü- jéggyártás, nincsenek gőz. fürdők és a Patyolat sem segíti a háziasszonyokat. A porszívó nagyobb kelendő­ségét is csak az indokolja, hogy a falu porosabb. Mindez tehát csak látszat­odat, ami önmagában még nem jelenti a falu kulturális igényének térhódítását a vá­rossal szemben. A több tv- készülék, modem bútor és személykocsi jelentené azt, ezek vásárlásában viszont a városi lakosság semmivel sem marad el a falu népe mögött, A feketekávé fogyasztásá­nak mértékét illetően kife­jezetten várospárti vagyok. A legutóbbi időben már Bu­dapesten Is annyira nőtt a kávéfogyasztás, hogy a fa­lusi presszók legfeljebb csak «2 egyenlő aránnyal, de semmiesetre sem fölényük­kel dicsekedhetnek. A fiatalság tánckultúrája terén is bátran húzhatjuk uz egyenlőségjelet. Igaz, hogy a parasztifjúság vala­mivel hamarabb fordított hátat az everybody-nak és tért át országszerte szinte egyik napról a másikra a shake-ra. Aki azonban fi­gyelemmel kíséri a városi zenés szórakozóhelyek és házibulik „táncrendjét”, az nem táplálhat kételyt afe­lől, hogy itt is csak múló előnyről van szó a falusiak részéről.., A gyógyszerfogyasztás ará­nyára vonatkozóan nincsenek pontos adatain^. A városi élet általában maga urán vonja a nagyobb mérvű or­vosságfogyasztást, de ezt a látszólagos többletet némi. képp ellensúlyozza a falusi lakosság előretörése az al­tatók szedésében. A mező- gazdaság gépesítésével ma már több idő jut alvásra, ezért n hajnali felkelésre beidegződött parasztság Tar- dyl és Dorlotin szedésével szoktatja hozzá magát a ko. ra reggeli órák zavartalan átalvásához. Mindent egybevetve: ha a nagy versengésben pillanat­nyilag még mutatkozik is némi fölény a fálu javára, megvan rá a kilátás, hogy a város előbb-utóbb behoz­za a lemaradást. Mészáros Lajos Tabán A tragikusan elhunyt festőművész utolsó képe, amelyet a szerkesztőségnek köz­lésre átadott. Ezen is kedvenc témáját, a szolnoki Tabánt örökítette meg. Nyikolaj Noszov: NAGYOTMONDÓK Misutka és Sztaszik a parkban ültek egy pádon és beszélgettek. így: — Sztaszik, te hány éves vagy? — kér­dezte Misutka. — Kilencvenöt. Hát te? — Én száznegyven. Tudod, régebben én nagy voltam. Olyan nagy, mint Borja bá­csi. De aztán kicsi lettem. Visszafelé nőt. tem. — Furcsa... Én meg előbb kicsi voltam, aztán megnőttem, majd ismét kicsi let­tem... S persze rövidesen nagy leszek majd megint. — Amikor én felnőtt voltam, a legszé­lesebb folyót is át tudtam úszni. — Keresztbe? — Dehogy! Hosszába! — Nem nagy vicc... Én egyszer a Csen­des Óceánt úsztam át. — Én meg repülni is tudtam. Mint a sas. — Tényleg?.™ Hát akkor rajta, repülj] Hadd lássam! Sztaszik felpattant, kettSt-hármat le­gyintett a karjaival, mintha azok szár­nyak lettek volna, majd csendesen visz- szaült Misutka mellé: — Már nem megy... teljesen kijöttem a gyakorlatból. Nagyon régen repültem utoljára... Misutka elmélázott. — Én egyszer, — szólalt meg kisvár­tatva, — fürödtem a tengerben és rám­támadt egy cápa. Persze én sem hagy­tam magam, jól orrba vertem, mire a cápa leharapta a fejemet. — Ezt már aztán nem hiszem! Ez már hazugság... Hiszen akkor meghaltál volna! — Ugyan!.™ Kiúsztam a parta és haza­sétáltam. — Fej nélkül?! — Persze, hogy fej nélküli... Az ember a lábával szokott sétálni és nem a fejével! — Nagy lőkötő vagy, hallod-e?! Hiszen a fejed most ott van a nyakadon. Ez hogy lehet?! — Másik nőtt. Sztaszik törte a fejét, törte, törte, na­gyon szeretett volna túltenni Misutkán. Végül megszólalt: — Engem egyszer Afrikában megevett egy krokodil. — Ezt nem hiszem! — Pedig igaz. Nem hazudok. — Akkor hogy élsz most mégis? — Mert aztán mindjárt kiköpött — Még hogy kiköpött! — vakarta meg a fejebúbját Misutka, — hiszi a piszi!... Hanem ezt hallgasd meg! Sétáltam egy­szer az utcán, körülöttem villamosok, bu­szok, teherautók robogtak... — Ezt már hallottam, — vágott közbe Sztaszik, — most majd az jön, hogy elgázolt egy villamos. Erről már hazud­tál egyszer. — Várd ki a végét!... Mondom megyek, sétálok az utcán, hát egyszer csak reccs! — ropog valami a talpam alatt. Mi a fene az, nézek a talpam alá...? Mit gon. dőlsz, mi volt? Egy autóbusz! Palacsintá­vá tapostam egy autóbuszt!... Sajnos, nem vettem észre, hogy közeledik, így nem én voltam a hibás. — Ezt aztán meséld a... — Nem hiszed?! — Nem! Még hogy palacsintává taposott egy autóbuszt!... Nem mondanád meg, hogy milyen busz volt az? — Dehogynem. Játékautóbusz... Egy kis óvodás játszott vele egyik kapualjban és... — Mit hazudoztok ti itt már megint össze-vissza?! — toppant oda váratlanul eléjük a szomszéd fiú, Igor. — Nem szé­gyellnek magatokat? — Nem hát. Mért szégyellnénk. Sen. kinek sem ártunk vele. senkit nem csa­punk be vele. Csak kitalálunk egy-egy érdekes mesét és kész! — Mesét! — legyintett Igor. — öcska hazugságot! — Az eszed tokját!.™ Te azt hiszed, hogy olyan könnyű ilyesmiket kitalálni? — Már mért ne lenne könnyű?.™ Sem­miség. — Hát akkor találj ki te is valamit! — Ahogy parancsoljátok!.™ Már mon­dom is... izé... szóval... Igor felbámult az égre, lenézett a por­ba. pislogott jó néhányat és — hosszan, hosszan hallgatott. — No, mi lesz már! — sürgette a két fiú. — Mondsz valamit, vagy nem? — Mondok, mondok, csak hadd gon­dolkozzam már egy kicsit... szóval... vagyis hát... Á, ti csak össze-vissza fe­csegtek itt mindent és semmi hasznotok nincs belőle. De ha én hazudok... izé, mesélek valamit, abból nekem hasznom is van... Mint például tegnap is. — Halljuk! —- Tegnap anyu és apu elmentek ha­zulról. Ketten maradtunk otthon a hú­gommal. Irocska elaludt, én elővettem a konyhaszekrényből egy üveg lekvárt és mind belakmároztam. Persze, aztán be. gazoltam, hogy baj lesz a torkoskodásból és kitaláltam valamit... Bekentem az alvó Irocska száját lekvárral. S amikor anyuék hazajöttek. — szóval a többit képzelhe­titek... — Képzeljük!... A húgod kapott ki he­lyetted... — pattant fel Igor mellől fel­háborodva Misutka. — Hogy te milyen arcátlan tudsz lenni! — Menj innen! — állt fel a pádról Sztaszik is. — Mi nem játszunk egy Uyen... — Megyek is — indult el Igor. — Gyá. va kis fajankók vagytok... Néhány perc múlva Misutka és Sztaszik is hazaindultak. Útközben megálltak egy fagylaltosbódé előtt. Nagy nehezen tud­tak csak összeszedni a zsebeikből egy adag fagyira való aprópénzt. — Vegyünk egy adagot & osszuk ketté, —- javasolta Sztaszik. — Jó. Hazavisszük és otthon kiskanál- lal pontosan kétfelé osztjuk. Házukban a lépcsőházban Irocskával találkoztak. A kislány az ajtajuk előtt ült és pityergett. — Miért sírsz, Irocska? — kérdezte Mi­sutka. — Anyu nem enged ki játszani... a lek. vár miatt... pedig... pedig nem is én... — Tudjuk, — néztek a szemébe ko­moran a fiúk. — Mindent tudunk. — De azért ne sírj, Irocska — vigasz­talta Misutka. — Gyere, neked adom a fagyiból az én részemet. — Én is odaadom az én részemet, — mondta Sztaszik. — Gyerünk! — Dehát... de hát akkor nektek mi marad? — tétovázott könnyeit törölgetve a kislány. — Velünk ne törődj, — legyintett Szta­szik. — Mi már torkig vagyunk fagyival. Vagy tíz adagot megettünk ma. — Húszat, vagy huszonnégyet is fejen­ként. Ha úgy vesszük. — Az mindegy, azért mégis csak osszuk el három felé, — ajánlotta jószívűen Irocska. — Nem bánom — mondta Sztaszik. — Én sem — szólt aztán Misutka. A fagyit háromfelé osztották, s az ud­varra, kiülve nyalogatták. — Nagyon finom! — csettintett boldo. gan Irocska. — Nálam senki sem szereti jobban a fagylaltot, — mélázott el Sztaszik. — Egyszer megettem egv egész vödörrel. — Nem nagy valami, — biggyesztette le az ajkát Misutka. — Én a vödröt is megettem' A pápa íizet llatbőr lógott az ősem­ber vállán. A faggyú­fáklya fénye ott tán­colt a barlangfalon, s ő csak rajzolt, rajzolt, a festéknek használt vörös homokkal. Bölényt, nyilakkal, lándzsák­kal átszűrt őzeket, térdre ro­gyó mammutot. Egy másik ősember kinn ült a szabad­ban, a fa alatt, s elmélyül- ten formálta az agyagot. Apró szobor került ki a ke­ze alól: furcsa, nőalakú idom. Feje kis gömb, arca szinte semmi, csak haját jel­zi néhány vonal. Tulajdon­képpen az egész szobrocska nem áll másból, mint két hatalmas kebelből, két még hatalmasabb tomporból, s egy kigömbölyödő, óriási hasból. Torz kis figura, a nőből csak azt jeleníti meg, ami a legfeltűnőbben mu­tatja nőiességét. Szinte „absztrakt” módon... íme az emberiség első képzőművészeti termékei! A barlangfalra rajzoló, szobrot faragó ősember persze nem tartotta művészetnek, amit csinált. A barlangfestésnek, szoborfaragásnak ugyanolyan gyakorlati célja volt, mint a kővel megfejelt botnak, amellyel az állatokra tá­madt, vagy a kis kőkésnek, amely az elejtett állat fel- darabolására szolgált. Szer­számai formájával először a természetben talált tárgya­kat utánozta, s ettől úgy érezte: hatalma lett a tár­gyak felett. Az utánzást folytatta. A festménnyel az elejtendő vadat, a zsákmányt akarta előre birtokba ven­ni; biztosítani a vadászat sikerét. A nőszoborral a nőt utánozta, s képzeletében ez egyet jelentett a nő meg­szerzésével, a nő feletti ha­talommal. A természet birtokba vé­tele: ime, a művészet indí­téka, amely alapmotívum­ként végigkíséri az emberi­ség történetét. Művészetet hozott létre az ősember, hogy megnövelje önmagát, kiter­jessze hatalmát a világ fe­lett. de tudatában ez az ak­tus nem vált külön élete többi hétköznapi eseményei­től. A klasszikus görög szín­ház már vallásos ünnepből, bort. termékenységet „va­rázsló” szertartásból, tehát ugyancsak a természet fe­letti hatalom megszerzésé­nek képzetéből született. A félkör alakú, hatalmas sza­badtéri színpad közepén a karvezető sokáig emlékezte­tett az egykori varázsló­papra, az álarcos színészek a halottaiból újjászülető, megelevenedő istenre. Csak később kezdtek az álarco­sok embereket is játszani: királynőt, dajkát, pásztort, kézművest, s a nézőtéren ülő dajka pásztor, kézműves ve­lük izgult, átélte a szerepe­ket, s megkívánta, hogy el­döntsék: ki a legjobb író göröghonban? A drámai ver­senynek nem csekély tiszte­letdija volt, de a nézők sem ingyen koptatták a kőpado­kat; ha eljöttek — s ki ne jött volna el? — megkap­ták a pénzt, amitől a mun­kakiesés miatt elestek. Miért fizetett a görög ál­lam a művészeknek és a né­zőknek? Nyilván, mert a kö­zönségnek jólesett, hogy a maguk egyszeri emberi le­hetőségein túl, átélhették mások életét; legyőzhették egyedi mivoltuk korlátáit, érezhették a világmindenség egységét, s beletartozásukat ebbe a rajtuk kívül is lé­tező universumba. De nyil­ván hasznos volt a művészet az állam számára is. Azon felül, hogy a hatalom birto­kosai személy szerint maguk is átélhették ugyanezt, segí­tett számukra abban, hogy az athéni polgár elfogadja, természetesnek tartsa a vi­lágnak azt a rendjét, amely­ben éltek rabszolgákkal, el­lenségeikkel, vallásos hiedel­meikkel együtt. Azután már nehezebb dol­ga volt a művésznek. Most a szobrász egy hatalmas sír­emléken dolgozott; Mózes alakját formálta: fenséges­nek, erősnek, nagyszerűnek látta. Majd egy kápolna mennyezete alatt görnyedt évekig ugyanez a művész, s a magas faácsolaton állva, csodálatos embermonstrumo­kat festett a száradó vako­latra; Ádámot, akit megérint s ezzel életet ad számára az isten; s a többi mitológiai alakot, akikben elsősorban az ember lehetőségeit igye­kezett ábrázolni. A művészt Michelangelónak hívták, aki a „számlát fizette”: Gyula pápa névre hallgatott Harcias világi pápa volt, a Vatikán földi egyedural­mára tört, kegyetlenkedett, milliókat sanyargatott, hogy a pénzt — egyebek között - olyan csodálatos építmények­re költse, mint a Szent Pé­ter bazilika, olyan festmé­nyekre, mint Rafaello vati- kánbéli Madonnája, Miche­langelo csodálatos freskója a sixtusi kápolnában. Miért ál­dozott Gyula pápa ilyen te­mérdek pénzt a művészetek­re? Mindenekelőtt azért, mert személyes hatalmának, maradandóságának akart örök emléket állítani — nem is sikertelenül — s azért is, hogy e csodálatos műalko­tások hirdessék azt a val­lásos hitet, azt az ideológiát, amelynek nevében a Vatikán harcolt és az egyház ural­kodott. Az már más kérdés, hogy az egyébként vallásos Michelangelo művei inkább az emberi monumentalitás eszményített példái, egy ki­csit a kor ellenére, amely, a művészt magát egyre pesszimistábbá tette. A szép francia vidéken egy őrület felé tántorgó fes­tő borotvát fogott és levág­ta fél fülét. Aztán ezt is megfestette: Festő levágott füllel címmel. A festő életé­ben összesen egyetlen képet tudott eladni. Miért? A kapitalizmus árucikké változtatta a mű­alkotást, amelynek értékét — s ezzel kicsit a célját is — a kereslet és kínálat pia­ci törvényei szabályozzák. A művész már nem, vagy csak alig találkozott megrende­lőinek igényeivel, s az ipa­rosított műtárgytermelés nem emelte, hanem csök­kentette ezeket az igényeket. A piac törvényeibe egyéb­ként sem kalkulálták bele azt a távoli, közvetlenül kéz­zel nem fogható hasznot, ami a világ művészi meg­ismeréséből származik. Sőt, jobb, ha egyre kevésbé vál­lalkozik felfedezésére a mű­vész: azok a bizonyos piaci törvények éppen az ellenke­ző irányba csábítják. Csak az tudja még szolgálni a művészet régi, hagyományos, örök emberi céljait, aki kap­csolataiban, szemléletében utat talál a kiszolgáltatott, ám feltörekvő milliókhoz. Í gy érkezik el a törté­nelemben a szocialista forradalmak kora, amely ismét „termelőerőnek”, néha talán túlságosan le is egyszerűsítve a kérdést — a világ megismerésében, elsa­játításában, legyőzésében tartja hatalmas eszköznek a művészeteket A művészete­ket. amelyek az egyén, az egyes ember számára a kö­zösségi lét átélésének, a vi­lág egészével való azonosu­lásának felejthetetlen pilla­natait hozzák. Természetes, hát. hogy a szocialista álla­mok szinte születésük pil­lanatától kötelességüknek tartják, hogy vállalják a művészetek pénzügyi, anya­gi támogatásának nem min­dig hálás szerepét. Heves Ferenc BARATÉ ROZÁLIA fordítása Bernáth László

Next

/
Oldalképek
Tartalom