Szolnok Megyei Néplap, 1971. október (22. évfolyam, 231-257. szám)
1971-10-13 / 241. szám
1971. október 13. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 8 Kapkodom a fejem A mi normáink nem változtak. De néhány ember megfeledkezik róluk. Vagy nem is tanulta meg istenigazában. Mondom a példákat. Kifelé jövet elköszönök a mezőtúri tanácsháza folyosóján a takarítónőtől. Olyan feltűnő kedvességgel fogadja, még hosszan utánam is néz, hogy bennem rögtön gyanú támad. Aztán megfigyelem Szolnokon néhány közintézményben a be- és kifelé igyekvőket és a feltevésemből most már bizonyság lett. A portásoknak, takarítónőknek, úgymond a segédszemélyzetnek tisztességesen köszönni rangon aluli dolog. Na rendben van, nem vagyunk mi köszöngető nemzet — nyugtázhatnám így is. Elgondolkodva járnak az emberek, nagy dolgok foglalkoztatják őket — tehetném még hozzá. Dehát ugyanezeken a helyeken szamtanúja vagyok, hogy a kapusok feje fölött hűvös tartózkodással eltekintők milyen készségesek, barátságosak egyszerre, mihelyt maguk rangbelivel, főképp meg ha nagyobb csillagdákkal futnak össze. Ugyan furcsa tüneteket jegyezhet meg a nézelődő, aki látóan figyeli környezetét. Ülünk egy országos tanácskozás szünetében négyen egy asztalnál. Ismerkednünk kellene, ki fia, ki borjai vagyunk. Egyik asztaltársunk kezdi. így: meghagytam a fullajtárjaimnak, hajtsák magukat akkor is, ha a vezető kihúzza a lábát. Megbízhatatlan népség, állandóan a nyakukon kell ülnöm. Én azt szoktam csinál, ni a beosztottaimmal... Zavart csend, csak nézünk egymásra. Nincs már kedvünk ismerkedni. A nagyfőnök nem is igen hajlandó rá tovább, ő már felmérte a társaságot s fel is mérette velünk, kivel ülünk szemben, mihez tartsuk magunkat. Még szerencse, hogy egy minisztériumi ember közeledik, s előkelő szomszédunk asztalostól majd elsodorva bennünket, otthagy a faképnél. Nem sajnáljuk távozását, de a tüskéket visszahagyta maga után. Sok tüskeszóró ember él ebben az országban. Meg is szaporodtak valahogy. Tájtanácskozás, szolid elnökséggel, nemtúlzott pbéddel. A felszolgálók megkezdik az asztal két végén és sorba akarják rakni a tányérokat. A tsz-elnök felugrik, pulykamérgesen leteremti őket, hát nincs szemük, hogy kikhez vigyék elsőnek a terítéket? A társadalmi pincérek megszégye- nülten teszik a dolgukat, mi pedig most már étvágytalanul várjuk, ha majd ránk kerül a sor. Vállalati vezető embert megkérnek jelenlétemben, adná át ezt a borítékot a cég egy másik emberének. Ők még ma összetalálkoznak, ez így gyorsabb, pontosabb is. Emberünk kényszeredetten a hóna alá csapja a paksamétát. Megvárja, míg hallótávolon kívülre ér a szívességet kérő, s akkor rákezdi: mit képzelnek ezek rólam? Mi vagyok én nekik? Ne nézzenek engem már postásnak. Azám, a posta! Erről is eszembe jut valami. Községi rendezvényre készülődnek egy tiszaparti faluban. Elkészült két lista. Az egyik azokról, akiknek meghívó megy, a másik arról a kisebb csoportról, akiket személyesen keres meg a rendezőbizottság. Gépkocsikba ülnek ketten-hárman, sorba veszik a szóban forgó munkahelyeket, előszobáznak, várakoznak, mire a nagyembereket megtalálják. Kérdezem tőlük, nincs elég dolguk, hogy még ezzel is a sok időt, fáradtságot pazarolják? De lenne — mondják —, csak nem tehetik ki magukat annak, hogy a nagyemberek megsértődjenek a postán küldött meghívók miatt. Tudják azt már mindenhol, kik tartanak számot a személyes megtiszteltetésre, s ehhez az illendőséghez igazítják magukat. Hát csak kapkodom a fejem. összetalálkozom a szolnoki utcán egy kunsági vezetőemberrel. Invitál egy kávéra. Szólok neki, hát a gépkocsivezető? Csak hadd maradjon, ne zavarja a beszélgetésünket. Kővémered. ten hallgatom. Nem tudom hová tenni, mint ezt a másik esetet sem. Hivatali szobában névnapot tartanak. Sörösüveg kupakok, cigarettavégek, dugók nagy rendetlenségben. A népes társaságból egyvalakinek eszé_ be jut elmenés előtt, igazítsunk valamit. A többiek rosszallóan leintik a jóérzésű embert. Mit akarsz, hát a takarítónő mire való? Ott maradt a szőnyegen a lim-lom. De a szőnyegről meg másik történet villan fel bennem. Perpatvar kerekedett egy hivatalnál, hogy az osztályvezetők nem egyforma színű szőnyeget, meg szobaberendezést kaptak. A „megrövidített” vezető kifakadt. Nem azért, hogy a tőlük hivatali beosztában alább lévők meg semmit sem kaptak, hanem, hogy minek nézik őt a vállalatnál? Csak nem képzelik, hogy a vendégek előtt lejáratja magát ezzel a bútorzattal? Más. Iskolai hivatalsegédek ismeretterjesztő tanfolyamát szervezte a TIT egy Szolnok megyei városban. És alig akadt előadó. A felkért ismeretterjesztők önérzetesen visszautasították, hogy ők leereszkedjenek „ezeknek az egyszerű embereknek” szellemi nívójára. K apkodom a fejem. Mi adja meg a mi társadalmunkban az ember értékét? A beosztás, a kocsi, a telek? Dehogy az. Fújjuk mi azt szépen, ami a nagykönyvben írva vagyon. Az is a valóság, hogy a mi felfogásunktól, eszméinktől teljesen idegen ez a csokorba szedett magatartásforma. De van. És egyre több, mint kellene. Az ember rangját nemcsak a hivatali létra adja. A becsületesen végzett munka, a becsületes élet és a szerény magatartás inkább. Borzák Lajos Új előfizetők Jó ütemben halad a sajtóterjesztési akció Jászberényben. Három vállalat és egy oktatási intézmény párt- alapszervezete teljesítette a Néplap előfizetők számának növelésével kapcsolatos tervét. A sütőipari vállalat már a sajtó terjesztési kampány első napján 22 új előfizetővel növelte a megyei lap olvasóinak számát. A tervezettnél gyorsabb ütemben halad a szervezés a cipő- és háziipari vállalatnál, ahol 27. az élelmiszer kiskereskedelmi vállalatnál, ahol 11-el növelték az előfizetők számát. Figyelemre méltó a jászberényi tanítóképző intézet sajtóterjesztési munkája: a pártalapszervezet a tervezett 28 helyett, 35 példány Néplapra szervezett negyedéves előfizetőket. Bérpótlék a szerelőknek A kohó- és gépipari miniszter és a munkaügyi miniszter most megjelent együttes utasítása értelmében ezúttal a havi alapkereset 6—8 százalékának megfelelő úgynevezett kiemelt szereléshelyi pótlékot fizetnek a munkásoknak azoKon a munkahelyeken. ahol a kiemelt beruházások technológiai szerelési munkáit az előírt határidőre elvégzik. Ha ezeken a helyeken több műszakot, vagy folyamatos munkabeosztást rendeltek el, úgy a több műszakban foglalKoz- tatott munkások és alkalmazottak úgynevezett műszak- pótlékot is kapnak, melynek összege alapkeresetük 5—10 százaléka. Az ílymódon kifizetett ösz- szeg azonban nem lehet nagyobb az érintett dolgozó Kiemelt beruházáson elért alapkeresetének 17 százalékánál. Ha a kiemelt szerelési és műszaki pótlék összege nem éri el a 17 százalékos maximumot, akkor a különbözetet célprémiumként felhasználhatják. A pótlékot a kivitelezésre való felvonulás meg- Kezdésétől a próbaüzem megkezdéséig kell fizetni. Ha a szerelővállalat a próbaüze- tnelésnél is közreműködik, úgy a pótlékot addig fizetik. A szavatossági munkákért (tehát a hibák utólagos kijavításáért) pótlékot nem fizetnek. A miniszteri utasítás azokra a munkahelyekre vonatkozik, ahol 1971. július 1-én folyamatban lévő, vagy azóta megkezdett kiemelt beruházáson dolgoznak. Ä személyazonossági igazolványukban,' ahol a foglalkozást jegyzik ez áll: htb. A hivatalos bejegyzés nem szól az átdolgozott éjsza-; kákról, az apa nélkül felnevelt gyerekekről. Áz igazolványban három belli Jászszentandráson Arlett Lászlóné tanyája léccel körülkerített, takaros porta. A fiatal szilvafán paprikafűzér piroslik. A kertben kupacban dércsípte görögdinnye fony- nyad. Telefürtök buggyannak elő a piciny' lugas szőlőlevelei közül. Az udvar sarkában összeseperve ott a hajnalban lehullott falevél. A tiszta, rendes udvar nincs kinek mutogassa magát itt az istenháta möggötti határban. A gazdaasszony mégis minden hajnalban felkel és seprűt fog. A csukott ajtón hiába kopogunk. — Ott dolgozik az asz- szony abban a sárga házban — mutat egy távoli tanyára a segítőkész szomszéd. Arlettné sárosán, meszesen restellkedik elő, óvatosan éppen az ujjahegyét nyújtja csak az üdvözlésre. Napszámban tapaszt hol itt, hol ott. Három évvel ezelőtt meghalt a férje, öt gyereket hagyott az özvegyre, három fiút, két lányt. — A Tiszasülyi Állami Gazdaságban a kőművesek mellett dolgozott az uram. Mikor meghalt semmi nélkül maradtunk. A temetés után három hétre kijöttek valahonnan: ha nem tudom eltartani a gyerekeket elviszik, ajánlották. Hallani sem akartam róla, azóta senki nem nyitotta rám segítőszándékkal az ajtót. Igaz, 800 forint nyugdíjat kapok az uram után, de mi az egy ekkora családnak. Amint látja, háUfi cél: Hanoi Hegedűs Lajos vízügyi igazgatónk Vietnamba utazott Tegnap délután 14 órakor, a Ferihegyi repülőtérről induló menetrendszerinti járattal vízügyi delegáció utazott Vietnamba, amelynek Hegedűs Lajos, a Középtiszavidé- ki Vízügyi Igazgatóság igazgatója is tagja. Indulás előtt rövid telefoninterjút kértünk tőle: — Delegációnk feladata, hogy a vietnami és a magyar vízügyi szolgálat között előkészítsen egy kölcsönös segítségnyújtási szerződést — mondotta. — Három fő területet tanulmányozunk: az árvédekezés, az öntözés, az ivóvízellátás megoldását. — Köztudomású, hogy Vietnamban a közelmúltban hatalmas árvíz pusztított. Eddigi értesüléseink szerint 1945-ben észleltek eddig legnagyobb árvizet abban a baráti országban, de az idei még azt a 26 év előttit is felülmúlta, mivel az ár tetőzése egyidő- ben volt a tengeri dagállyal. Most a helyszínen is tudunk tájékozódni a történtekről. Igyekszünk jó, pontos munkát végezni. — Az útvonaluk? — Moszkva. Taskent. Karachi, Kalkutta érintésével utazunk Hanoiba és egy hónapot töltünk a Vietnami Demokratikus Köztársaságban. Ezidő alatt természetesen bejárjuk szinte az egész országot. — Hányán utaznak Vietnamba ? — Delegációnk létszáma négy. — Vezetőnk Budavári Kurt, az OVH főosztályvezetője.’Tagjai: egy vízügyi tervezőmérnök, a VITUKI egyik munkatársa és én, mint „gya. korlő vízügyi igazgató”. — Mikor tudta meg, hogy tagja a delegációnak? — Körülbelül három hete. Őszintén szólva nem számítottam ilyen nagy utazásra. Most a szorongás és az örömérzése kavarog bennem. Három hét alatt igyekeztem minél több olyan irodalmat tanulmányozni, amely Vietnam vízgazdálkodásával, természeti, gazdasági viszonyaival, helyzetével, lehetőségeivel foglalkozik. — Jó utat és jó munkát mindannyiójuknak. A viszontlátásra egy hónap múlva! — Köszönöm és a viszontlátásra. Hazatérésünk után beszámolok végzett munkánkról. V. v. zaknál dolgozom, minden munkát elvállalok. Nyáron a dinnyések mellett segítek. A dinnyéseknél jó, mert jól fizetnek, csak kár, hogy szezonmunka. Olyankor kettőkor kelek, és van este 11 óra is, amikor végre ágyba kerülök. — Tudnak-e már segíteni a gyerekek? — A legidősebb fiú katona, a nagy lány a Hűtőgépgyárban dolgozik Jászberényben. A fizetése egyelőre magának kell albérletre, ruházkodásra. A tizenhétéves lányom beteg, béna, a szíve is fáj. őrá vigyázunk. A 15 éves fiam négy osztályt járt, felvették az apja helyére az állami gazdaságba. A fizetését — mind az 1200 forintot — hazaadja. A dolgozók iskolájában már bepótolt két osztályt, most megint beiratkozott. Azt mondja többre szeretné vinni segédmunkánál. A legkisebb 10 éves, iskolába jár. — Szerencse, hogy szeretik egymást a testvérek, mert nem is tudom mi lenne velünk, ha marakodnának. Szombatonként összejön a család — öröm nézni őket. — Hogy bírja hajnaltól késő estig a munkát? — Már nem nagyon gyakran fáj a szívem. A kávé, sokszor az tartja bennem a lelket. Az isten áldja meg azt is aki kitalálta... Jó lenne elrepülni olyan helyre, ahol dolgozhatnék állandó munkahelyen. Innen a tanyáról, a gyerekek mellől hová mehetnék? Pedig kellene a pénz. Tavaly 18 ezer forintot költöttünk a tanyára, mert becsurgott a tetején az eső. Most ruha kellene a gyerekekre, meg a nagylányt is szeretném segíteni. Aztán jön a tél... & A jászjákóhalmi tanácselnök a Murzsa családhoz irányít. „Újságba kívánkozik, ahogyan az az asszony felnevelte a tizenhárom gyerekét.” Az alacsony ház minden négyzetméterén nyüzsögnek a gyerekek, az unokák. A kályhán kondérnyi lábosban lecsó rotyog. Az egyik fiú éjszakás volt a Hűtőgépgyárban, így délben még az igazak álmát alussza, a kiságyban az unoka éppen ébredezik. A lakásban olyan melegség van, amilyent csak sok együtt élő ember teremthet. Nagycsalád még így is a Murzsáéké, hogy a gyerekek nagyrésze már kirepült a fészekből. Murzsáné termete valamikor garanciája lehetett a szigornak, az egésznapos munkának. Ma megroppant a 68 éves asszony. — Amikor az uram — aki zenész volt — 10 évvel ezelőtt meghalt, még mindig öt kiskorú gyerekről kellett gondoskodni. Napszámba jártam tapasztani libát tömni. Nappal másoknak mostam, éjszaka magamnak. Bele is nyomorodtam, éppen ma délelőtt voltam a rendelőben. Az erő addig tartott éppen, ameddig kellett. — A gyerekek mind szakmát tanultak, a lányok Pesten vannak férjnél. Az egyik 19, a másik 20 éve dolgozik egyazon gyárban. Most már mind új lakásban vannak, a negyedik, az ötödik emeleten lakik valamennyi. “* A nevüket így hirtelen nem is tudom, de itt az igazolványom, benne van, nézze csak... A legidősebb lány Anna, h szomszédban lakik. Negyvenhat éves. — Egyem meg a lelkét a mamának, de sokat is dolgozott értünk. Apám mielőtt meghalt volna 8 évig betegeskedett, rákos volt. Minden gond a mama nyakába szakadt. Ahol dolgozott, legtöbbször ebéddel kínálták. Nem ette meg, hazahozta és szétosztotta közöttünk az ennivalót. Most, hogy beteg Igyekszünk kímélni, itt vannak a menyek, az unokák,’ ők dolgoznak helyette. 9S Anyák, akik nagy családot tartanak el egyedül egy életen át megállás nélkül dolgoznak. Az igazolványukban ez áll, htb. Nyugdíjad háztartásbeliek pedig nincsenek. Az asszonyok munkásokat nevelnek, dolgos embereket. Saját örömükre is, de mindenképpen a társadalom hasznára. Mindezért fizetségként gyermeki hálára számíthatnak — és az is csak ’ esetleges. t Palágyl Béla Szociológiai csoport Jászberényben Mi a művezetők szerepe az üzemi közvélemény formálásában? Mennyire ismerik a tanácstagok a közvélemény alakításánaK tényezőit, hogyan tájékozódnak a lakosság problémáiról, milyen módszerekkel tájékoztatják őket az általános politikai és társadalmi kérdésekről? Ezekre és ehhez hasonló kérdéseKre keres felméréseiben választ az a kilenctagú szociológiai csoport, amely ez év szeptemberében a jászberényi városi pártbizottság kezdeményezésére alakult. Az a vén szúnyog Megírom én a történetet, mert szeretném, hogy az a vén, bölcs öreg szúnyog legalább emlék legyen. Igaz, kisriportra . vadásztam, nem holmi szúnyogra, de hol keresne témát magának a nem régen szolnoki ember, ha nem a Tisza-parton. A téma az utcán hever? Ezúttal a parton ült és a téma egyik fele a másikkal beszélgetett. Mellettük két iskoltáska példázta a házi feladatok fenyegető valóságát. A beszélgetés kicsit akadozott: — Délután edzésem lesz. — Nem szeretem a focit. A fiú nézte a kislányt, a kislány nézte a Tiszát és úgy tett, mintha nem tudná, hogy a fiú, az a nyurga, nyakigláb kedves kamasz nézi őt. Igazából a •focit is szerette. — Pedig érdekes sport. — Én magnózom. — Nem szeretem a tánczenét. Most a fiú nézte a Tiszát és a lány lopva a fiút. — Holnap matekbői dolgozatot írunk. — Mi már megírtuk. — Hány órátok lesz? = öt. — Nekünk hat. — Cipőt veszünk. Anya jön értem. A beszélgetés végképpen elakadt. Még a nap is elbújt, mert nem hűt már ebben a szerelemben. Ám ekkor elindult a vén szúnyog. Rászállt a lány kezére. És csípett. Irtózatosan nagyott csípett, mintha ezzel az egy csípéssel szeretné kiböjtölni valahol a telet. — Juj — mondta a lány. S elszállt a vén szúnyog. — Mi történt? — A fiú felriadt a „jujtól”, s kíváncsian kisütött a nap. — Megcsípett egy szúnyog. — Nincs már szúnyog! — De megcsípett. Nézd meg. Itt... — Hol? Írjam tovább? A fiú a kezébe vette a kislány kezét. — Biztos az utolsó szúnyog volt. — Igen, az utolsó szúnyog. Tíz perc múlva, amikor elindultak kiderült. hogy holnap nem is olyan fontos az a cipő, hogy szép sport a futball, s hogy a beat-zenében is lehet valami. A vén szúnyog történetére pedig csak a két együtt lengő iskolástáska emlékezett. Bartha Gábor
