Szolnok Megyei Néplap, 1971. szeptember (22. évfolyam, 205-230. szám)
1971-09-05 / 209. szám
6 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1971. szeptember 9. JÁVOR OTTO: Országúti bajnok í RÉVÉSZ NAPSUGÁR RAJZA Illyés Gyulát Szekszárd felé A veranda északi oldalát üvegfal zárta, oldalról behajolt a diófa. Tikkasztó meleg volt. Ebéd utáni hőség. A kertben a tyúkok a bokrok alá húzódtak, nyitott csőrrel mozdulatlanul, mint tarka, pihegő kövek. Ha valaki benézett volna a kerítésen, két férfit lát a verandán. Sakkoztak. De nem nézett be senki. Üres volt az utca. Egy kerékpáros fiú — nem lehetett több tizenkét évesnél — hajtott végig a járdán zötyögő, nehéz „Csepel” kerékpárjával. Az útszéli akácok levelei alig észrevehetően megmozdultak. Az egyik férfi fölkapta a fejét. Ha valaki átnézett volna a kerítésen, bizonyára azt mondja: „Nini, ezek ketten még ebben a dög melegben is..De nem nézett át senki, üres volt az utca, csak a kerékpározó fiú jött visz- szafelé a járdán, csörömpölve ugratta át a vízlevezető árkokat. — A lóval léptél? Hm. A pacikával? — mondta Lulu, és lehajolt az autoszifonért. Fröcskölt a szóda. — Tehát, nézzük csak! Szóval a pacikával. — Adj nekem is! Odatartotta poharát. Leföl szálltak a szóda gömbjei, és ő ilyenkor mindig kellemes hűvöset érzett a nyakán, a mellén, végig- csurgott hátul a gerincén. „Dóri! Dóri!...” — emlékezett. Ütemesen kiabáltak az országút szélén. Lassított. Megtehette, Csíkváron mindig az élre állt, a többiek széthúzódva mögötte, a fehér sapka alól odavigyor- gott a lelkes biztatókra, s már nyelte is a hideg szódavizet. Egy kis- srác futott mellette nagyüveg szódával, az fröcskölte rá a vizet, közben kiabált: Dóri! Dóri!... ő meg mutatta, hogy most a homlokára, nyakára, mellére a szíve fölé... Dóri! Dóri! Ha valaki átnézett volna a kerítésen, rögtön a szemébe ötlik a két férfi, amint a sakktábla fölé hajolnak. Talán meg is áll... „Hát ezek már rögtön ebéd után?...” De senki se járt az utcán, csak a poros akácok alatt zötyögött visszafelé az ócska kerékpár. Lulu leütötte az egyik futóját. — Elméláztál, Dóri. Utálta ezt a jámborul feddő hangot. Elmélázott. Hát aztán! Takács Feri várta mindig a vámnál szódásüveggel, vagy a lánygimnázium előtt a kanyarban fagylalttal. Ott laktak a Szeder utcában. Adott is neki egy biciklit. Igen jutányosán adta, talán ötven pengőért egy könnyű versenygépet alumíniumkerékkel. Akkor nagyon ment az üzlet. A Budai úton volt a javítóműhelye. A bejárattal szemben serlegek érmek meg egy Emergé plakát. A kis Takács belefulladt a vízbe a Feketevágásnál. Ott sokan belefulladtak. — Adj még egy kis szódát. Lulu készségesen nyúlt az asztal alá, emelte a szifont. — Micsoda hőség! Ha valaki látja a két férfit a verandán, talán elmorogja az orra alatt: „A fene a jó dolgukat, mért nem szundítanak inkább egyet a hűs szobában!” De senki se látta őket, üres volt az utca, a tyúkok se kapirgáltak, csak egy fiú biciklizett a járdán, rovátkolt kígyó maradt kereke nyomán a csillogó porban. Ha valaki látja őket... Nem. Hiába látta volna bárki azt a kettőt a verandán. Csák ők tudták, miért vannak ott. Akkor kezdődött, amikor Lulu visszaballagott a tűzoltótorony lépcsőjén. Pedig már ott fénylett fehér tenisznadrágja a magasban, a tűzoltók feszítették a ponyvát, bámult a nép, várta az ugrást. Lulu meg fogja magát, visszajött a lépcsőn. Tizenkilenc éven át minden tűzoltónapon fölment a toronyba, és leugrott a ponyvába. Előrefeszített lábbal és karral zuhant lefelé. Egyszer egy évben. Huszadszor is felment, de nem ugrott le. Visszajött. Utána a könyv- kereskedését is becsukta. Az a hír terjedt el, hogy elköltözik a városból. Egyszer aztán, pünkösd előtt felhúzta a redőnyt. — Dantét is elárultam. Tudod, ki volt Dante? — Dante? Egy olasz. A fagyialtosra gondolt, ott árulta a fagylaltot Kubik Lulu könyvkereskedése mellett. „Gelateria Italiana!” Kitűnő fagylaltja volt. Azóta se evett olyan kitűnő fagylaltot. — Bizony, egy olasz, Dó- rikám, de milyen olasz! De milyen! Csíkváron az országúti versenyeken fagylalttal is várták. A leánygimnázium előtti kanyarban nyomták kezébe a tölcsért. „Tüdő- gyulladás! Kész tüdőgyulladás !” Borzadva ráncigálta tovább egy anya matrózruhás lányát. Fél kézzel fogta a kormányt, másik kezében a fagylalt. Amikor Lulu kitette Dantét a kirakatba, ő már két éve abbahagyta a versenyzést. Akkor állított be műhelyébe a könyvkereskedő. Ez hát, aki tizenkilencszer leugrott a toronyból, de hu- szodszor már nem! Ősz volt Kubik Lulu, haja egészen rövid, majdnem kopaszra nyírt, széles barkója szája szögletéig ért. Hát ez az. Mint egy spanyol—indián. Valami motorláncot hozott. — Kitűnő lánc, svéd acél! — Neki nem kellett. — Akkor ' magának adom — mondta Kubik Lulu. Ö a sarokba dobta a láncot. Két nap múlva mindenféle prospektust hozott. Autók, kerékpárok, motorok fényes, merített papíron, műszaki leírással, árjegyzékkel. Letette az asztalra. — Na? Figyeli! Na? Később leemelte a polcra gyűjtött újságokat, otthonosan elhelyezkedett egy karosszékben, és hangosan olvasta a címeket: „A Tour de Hongrie hőse!” „Dráma az utolsó kilométeren!” „Az országutak bajnoka!”... Kígyóztak a fehér utak, ütemesen emelkedett a térd, feszültek az izmok a combon, zzz ... zzz ... zörrent a lánc, fecskék csaptak le eléjük, messze az aszfalton, mintha víz vibrálna ... zzz ... zzz, — Na? Lulu szeme átsütött az újságon. Ki kellene dobni. Elfordult. — Van még benne. Lulu a szifont rázta. Lötyögött. Egy parasztot tolt a bástya elé. Oly mindegy. Úgyis győzni fog. Mindig ő győz. Talán ordítani kéne, lesöpörni a figurákat. Minek. Megérti Lulut. Mióta sakkoznak, mindig hagyja, hogy ő nyerjen. — Micsoda hőség! Szörcsögött a szifon. A könyvkereskedő már naponként beállított a műhelybe. Ő azt mondta: dolgom van, nem érek rá. A könyvkereskedő bólintott: nem baj, majd holnap. Szemében nem a kerítők édeskés mosolya, mert ó, akkor egyszerű lett volna az ügy... apuskám menjen a francba..., hanem valami rémült komolyság. Mint a kártyásoké, amikor lapot húznak. Ezüst tapasz a barna arcon: oldalszakáll. Vagy kardvágás? Széles pallosé? Érezte, Kubik Lulu számára élet-halál kérdés. Egyszer késő délután együtt léptek, ki a műhelyből. — Hát az? — mutatott a tűzoltótorony tetejére. Magában nevetett. Á könyv- kereskedő arca eltorzult, ököllel vágott a levegőbe. Később csendesen azt kérdezte: — Ott voltál? Látta a fehér nadrágot fenn a magasban, a tűzoltók fogták a ponyvát, fölfele néztek, várták... Bólintott. Kubik Lulu ökle az orra előtt. — Azért, mert én nem ... azért... értsd meg, kell... valakinek mindig kell.:: Ekkor már tegeződtek. Április végén egy kerékpárt állított a műhelyajtóba. — Ide pipálj! — Kisujjával emelte föl a gépet. Először a sportcsarnokban hajtott a gyakorló hengereken az ökölvívó mérkőzés szünetében. Az ő fordulatszáma volt a legnagyobb. Taps. „Berlinben az olimpián a legjobb országúti bajnokok közt...” Így mutatták be. Már be kellett mutatni. Csíkváron! Berlinben ötödik lett. Dobogóra is kerülhetett volna, ha nincs láncszakadása. Április végétől tréningezett. Mindig fölhajtott az öreghegyi emelkedőn, innen végig lehetett látni a műutat, fehéren kígyózott a tavak felé. Ütemesen emelkedett a térd, zörrenta lánc: zzz... zzz ... járt a hajtókar, mint az óramű. „Csíkvár championja újra nyeregbe!” Ezt írta az újság. Kubik Lulu mutatta, összehajtva odatették a polcra a többi mellé. A Tour de Hongrie első napján megnyerte a futamot. Később is az élen volt. Ügy írták, hogy „rajta” vagy „együtt”, és rögtön az ő neve következett. Az összetettben első volt. Az utolsó, a hatodik napon mentek át Csíkváron, ő vezette az élbolyt. A lánygimnázium előtt, a kanyarban oldalra fordította fejét, ajka szétnyílt, lihegett. Persze, a kis Takács már régen a Feketevágásnál ... Senki se kiáltota: Dóri! Dóri! Ismeretlen arcok. Ezüst barkó. Kubik Lulu a járda szélén. Szemében rémült komolyság. „Tiporj bele!” Égy suhanc kiálthatta. Nem. Csönd van. Hallucinál. Az öreghegyi emelkedő előtt maga elé engedte az olaszt, hadd vezessen, öten szöktek meg, jóval Csíkvár előtt. Mögötte egy román fiú, hátrább két osztrák. Zzz... Csak egy .pohár szódát! Egy kortyot! Legalább kiáltott volna valaki Csíkváron, hogy ne teljes csöndben kelljen... zzz ... ne teljes csöndben... Lulu szeme is milyen... Tiporj bele!... Legalább ennyit..; Fehér volt az út, rögtön felérnek a tetőre, ahonnan mindent meglátni, messzebb látni, mint a tűzoltótoronyból. Zzz.:: Járt a hajtókar. Szó-dát, szó-dát, meg-ve- szek, szó-dát. Fekete lett az út. Még érezte, hogy zuhan. Azután semmi. Azután itt ül a verandán. Sakkoznak. Lulu könyveket is hoz, és felolvas. „Ezt figyeld csak! Világhírű! Alice Csodaországban!” Ö nem tud olvasni. Képtelen elviselni a betűket. — Nyertél. Persze, nyert. Farkasszemet néztek. Csak egy ideig. — Még mindig milyen meleg van! Lulu felállt ö rátámaszkodott a két botra, és amennyire béna lába engedte, kissé megemelkedett. Ha valaki benéz a kerítésen, két rfit lát, akik nem szólnak, mégis mindent tudnak egymásról. Az egyiknek a tekintete a tűzoltótornyot keresi, a másiké a szerteszaladó fehér utakat. De nem nézett be senki, senki se látta őket. Csak egy fiú zörgött el ócska kerékpárján az akácok alatt. Kis vonat megy nagy domboldalon; terhes kicsi nő a vonaton. Jár itt is, ha más nem, a szeme; affajta, ki nem rost sohase. Homloka az ablak üvegén, rázódik a tengely ütemén. Néz ki bólogatva szüntelen, oldalvást a vastag üvegen. Nézi mit a tágas táj kínál; gyermeke helyett is nézi már. Mosolyog és pillog nagyokat, mint lány, ha szeszt, édest kortyolgat. Ablakrázta arca szelíden azt bólintja folyvást, hogy igen. Ízlik neki, lám csak, a világ; száll szemén át park és pusztaság. Pusztai menyecske, jelzi ezt üveggyöngye; gyöngyön kis kereszt. Kereszt mellett kis kép: az ura; térdén köteg színes brosúra. Szalad át szemén ház és fasor, szökdell ajkán egyre friss mosoly. Mintha nem pillái közt, de szép szája hosszán szállna a vidék. Tábla búza, tábla baltacím hagyja szinte ízét ajkain. Kéklő szőllők, sárga asztagok becézik az alvó magzatot. Lebeg a lágy élmény közegén, anyjában is egy nép közepén. Most dől el, mivé s mint alakul: most érinti tán egy titkos ujj. Ügy becézi, hívja, a világ, mint házából rég mi a csigát. Megy szülőtttegyémben ‘-«aaél a vonat; bennem is megy jö sor iszix’j gondolat. így vitt egy kis nő rég engem is; itt alakult az én lelkem is. Néz, néz a kis asszony, gyűjtöget, termi csöndesként a gyermeket. Hova viszi, honnan, nem tudom, fölvidít, hogy véle utazom. Nézem úti tájként a szelíd nőn a tegnap és ma jegyeit. Jár szemem a terhes kicsi nőn s azt gondolom, itt megy a jövőm. Visz tovább egy népet: eltakart csempészáruképp hoz egy magyart. Egy ilyen kis nőben rég Babits épp talán anyámat látta így. Gondolta, hogy abban él, aki őt fogja fejében hordani? Jár szemem a kedves kis anyán s azt gondolom: itt megy a hazám. Viszi, mit se tudva szakadék, örvény fölött Árpád örökét. Benne él talán, ki engemet holtomban is meg-meg emleget! Gondom, hitem, eszmém talaja, örökléten vagy te, kis anya. Néznem is jó téged, — megbocsásd. Kívánok szerencsés utazást! t,
