Szolnok Megyei Néplap, 1971. szeptember (22. évfolyam, 205-230. szám)
1971-09-19 / 221. szám
6 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1971. szeptember 19. Névnapomra Kolozsvári Grandpierre Emil: Látogatás a Mesternél Rozálka, természetesen előzetes bejelentés után, szorongó kebellel, repeső szívvel csnegetett be a Mesterhez, akit a legnagyobb élő prózaíróként tartottak számon. Rozálka feladata az volt, hogy a Mestert megnyerje a medgyesgyarmati kultúrház ünnepélyes felavatásán való részvételre. Művein kívül a szobráról ismerte, egyik legnevesebb művészünk alkotásáról, alti nem tömör vasból önötötte ki a dicsőséges fejet, hanem maga formálta egy vaslemezből, olyanformán, hogy a vonások félreismerhetet- lenek voltak, a boltozatos koponya úgyszintén, csakhogy belül üresen. Ez sok léha megjegyzésre adott alkalmat, holott az igazi magyarázat abban rejlett, hogy amiként olykor nincs papír némely könyvek kiadására, ugyanúgy néha nincs vas némely fejek kiöntésére. Impozáns fej volt valóban, valamelyest kopottas, mint a cirkuszi oroszlánok molyette feje, de hatalmas és lenyűgöző. A pusztulás jelei nemhogy csökkentették volna, inkább még hangsúlyozták a vonásokból áradó erőt. A lépcsőházból, ahonnan Irmuska megpillantotta, az előszobái ablak szűk keretébe foglaltan, a mester feje valószínűtlenül nagynak hatott. Teremtő Atyám, mennyi gondolat nyüzsöghet ebben a fejben! A fej eltűnt, az ablak száraz kattanással bezárult s csaknem egyidejűleg kitárult az ajtó. — Parancsoljon, — mondta a mester s a szoba ajtaja felé mutatott. Rozálka görcsösen a csípőcsontjához szorította re- tiküljét. Lassan szeretett volna menni, hogy élvezze, miként, tárul ki előtte a nagy író szobája, de nem bírta lyegyűmi idegességét. Apró, szinte rángatódzón gyors léptekkel járt, mint egy életrekelt marionett, aki végre önerejéből mozog. A karosszék mellől kérdőn pillantott vissza a házigazdára. — Üljön le, drágám, üljön le, — biztatta amaz barátságosan. Közelnézetben valamelyest megtöppedt, nagy fejét cingár testre illesztették s ez az aránytalanság azt a látszatot keltette, mintha a test a valóságosnál is kisebb, a fej pedig valódi kiterjedésénél sokkal nagyobb lenne. Megmarkolta a karosszék támláját. „Istenem, hát eljutottam ide!” — gondolta. „Ide, ahol a remekművek teremnek.” — Ezek szerint, drágám, — szólalt meg a mester, s két lábát eltűnődve vetette keresztbe, — arról volna szó, hogy szívesen látnák, ha személyesen részt vennék a kultúrház megnyitó ünnepségén, mely olybá vehető, mint a kultúra zászlajának MEGGYES LÁSZLÓ: TABÁN kitűzése hazánk egyik fehér foltján. Egész életem egyetlen harc a fehér foltok ellen. Mélyen megindít, hogy hozzám fordultak. Jól értettem? Rozálka hevesen bólintott. Közben szemével kutatta az imponáló könyvesszekrényen a mester műveit, melyeket végül is Tolsztoj és Balzac művei között fedezett fel: — Ott vannak a művei! Az író gyanakvó pillantással követte a lány tekintetét, vajon nem történt-e valami szentségtörő tévedés, nem Szabó Dezső vagy a Passuth László műveit néz- te-é övéinek. — Mondja, drágám, mit olvasott tőlem? Rozálka sorolni kezdte a műveket, míg a mester nem intett, hogy hagyja abba. — A kérdés értelmetlen volt — állapította meg önkritikusan —, azt kellett volna kérdeznem, hogy melyik művemet kedveli leginkább? Melyik áll legközelebb a szívéhez? — Mindig az, amelyik éppen a kezemben van. A Mester művei olyan... — Karja tehetetlen körözésével kereste a megfelelő kifejezést. — Enciklopédikus — segített a zavart vendégen az előzékeny házigazda. — Igen, átfogja a szellem egész látóhatárát. Nekem az imponál borzasztóan, hogy a Mester mindenhez ért. — Nem az én érdemem — vonta meg vállát amaz szerényen —, a feleségem csinált belőlem hadvezért... őőőő... akarom mondani, ő vett rá, hogy a hadtörténetet tanulmányozzam, az is az ő ötlete volt, hogy vasalás közben az anyag összetételével foglalkozzam... — A Mester vasal? — Hogyne! Főleg nadrágot. Néha a magamét, néha a másét. Kezdő koromban az apósom nadrágjait vasaltam, s közben vasakarattal behatoltam a quantum-el- méletbe. A kémiai tudásomat is a feleségemnek köszönhetem, ő magyarázta meg, hogyan kell szappant főzni; ez még az életszínvonal előtti időkben volt. Természetesen ez adta a kiindulópontot, ahonnan aztán játszi könnyedséggel jutottam el a kolloidkémiának nem is a tájaira, hanem legmélyére. Mindennel így voltam, elég volt egy picinyke rés a tudatlanság falán, rátapasztottam a szemem s nemsokára a tudomány egész rejtett világa kitárult előttem. Nem készültem írónak, a véletlennek köszönhetem, hogy egyáltalán írni kezdtem. Egy este történt, lefekvés előtt, a pádon üldögéltem a ház előtt, amikor a feleségem megkérdezte, hogy tulajdonképpen miért nem írok? Csakugyan? — kérdeztem vissza, — miért nem írok? Alig hangzott el a kérdés, már írtam, s azóta egyfolytában írok, képletesen szólva egy másodpercre sem hull ki a toll a kezemből. Vagy ha kihull, a feleségem azonnal a markomba nyomja. Néha fárasztó, hogy a feleségemnek része van az életem minden mozzanatában, de ezt a súlyt éppúgy nem érzem, mint ahogy nem érzékelem a rám nehezedő légnyomást. Rozálkából kifakadt a női kíváncsiság: — Hol van a felesége? A mester tétova mozdulattal mutatott a könyvszekrény megfelelő polcára, s álmatagon suttogta: — A műveimben. Csend lett, véglegesnek ható, történelem előtti csend, a mester tekintete suhogó szárnycsapósokkal szállt, nem állta útját sem a könyves-szekrény, sem a fal, sem a város, sem a budai hegyek. Rozálka tekintete megtapadt a mester tekintetén s ahogy követte szálltában, olyanformán nyúlt, akár a léggömb madzagja: ez volt immár az egyetlen szál, mely a mestert szerencsétlen bolygónkhoz kapcsolta. Halk huppanással a mester visszatért a földre. — És igaz, — kíváncsiskodott Rozálka, — hogy a nővéreivel az eperfa alatt tanult meg japánul? — Nem, rázta meg a fejét a mester, — az eperfa alatt perzsául tanultunk. Akkor hát a viszontlátásra. Azzal felállóit, Rozálka követte példáját, elcsukló hangon rebegte: — Nem tetszik elfogadni a meghívást? A szoba megtelt csendes, gyanakvó és kissé szemrehányó mozdulattal, melyet a mester szeme választott ki, Rozálka hideget érzett a bokájánál, önkéntelenül felhúzta a lábát. — Gyermekem, ha csak felületesen ismerné műveimet, gondolataimat, tudhatná, hogy úgy élek, mint egy remete, aki mindentől visz- szavonultan áll a vártán, behunyt szemmel, de éberen, tudhatná, hogy irtózom minden nyilvános szerepléstől, az én exhibicionizmusom befele fordult, s átalakult önfeláldozássá, a legdíszesebb kirakatban sem hozna szégyent a magyar iparra, akarom mondani szellemiségre. Most láttam hozzá, hogy megírjam azt az új hat-hétszáz oldalas regényt, amely megfogant bennem, a református anyai ág s a katolikus apai ág együttes belső sugallatára, s melyhez immár a maga kedves személye is hozzájárult. Nem térhetek ki előle, csupa írásjel a lelkem. Megszállottan rogyott le az írógépe előtt a székre, ujjai rácsaptak a billentyűkre. Rozálka a harmadik utcában járt, de még hallotta az írógép kopogását, keble büszkén emelkedett fel és alá a nagy élménytől, hogy ime, emberi közeibe került az alkotás titokzatos folyamatával^ Engem Borbálának kereszteltek. A Gergely naptár szerint december 4-én van a névnapom. Névnap? Csak a férjem és a kisfiam tudják és ünneplik. Sohasem voltam irigy természet, de azért az Erzsébeteket, Katalinokat irigylem. És igen, a Sándor, József, Benedek napokat is. Mennyi virág, mennyi bor, mennyi jó ked&ly! Mulat az egész ország, jókedvű minden Katalin és Jóska és jókedvűek mindazok, akik felköszöntik őket. A férfinevek egyébként sem avulnak, „férfiasán” tartják magukat. Mert a Jóska név a múlt században is kedves volt és ma is az. A Katalinok, Erzsébetek nevükhöz évszázados patinát kaptak és ezért-e, vagy másért, de olyan nőiesen sejtelmesek. A Jutkákat, Évákat nem irigylem. Igaz, divatos, szép nevek és mégsem. Egykor Amália is divatos, szép név volt, s ugye ma egy kissé mulatságos? Az Ilonákat szeretem. Kedvesek, szerények. Kosztolányi szerint csupa 1-k, csupa L-ek és csupa O-lc. Szerintem csupa szívek. Édesanyámat is úgy hívták. Édesapám is azt mondta neki, hogy Ilonka, nem azt, hogy anyjuk. Mi gyerekek ebből éreztük, tudtuk, hogy nagyon szeretik egymást. Szegénykém úgy megszokta, édesapám így szólítja őt, hogy amikor rokonainak levelet írt azt írta alá: Ilonka. És fogalma sem volt, hogy önmagát becézi. De Borbála? Nem lázadozom, de mégis. Igaz, egy szent is volt Borbála, sőt a múltban a tüzérek védőszentjükké avatták ezt az asszonyt, de én sem szent nem vagyok, sem a múlt. Az is fáj, hogy minden múltról szóló regényben az esett, szegény lány Borbála, vagy Rózái, A kisfiam is mondta egyszer, hogy miért vagyok én Borbála. Olyan furcsa neki az iskolában azt mondani, hogy az édesanyja neve F. Nagy Borbála. A férjem is anyunak hív és nem merem tőle megkérdezni, hogy miért? Talán nem szereti a nevemet? Mert tudom, engem szeret g is és a kisfiam is. A férjem tüzér volt, ma is mint minden Borbála napon este korán hazajött, bement a kisfiámmal a szobába pusmogni. Kijöttek. Férjem kezében egy hatalmas virágcsokor és elmondta az egykori tréfás Borbála-köszöntőt, amit a katonáéknál tanult. Az élő virág decemberben nagyon drága, de én boldog vagyok. Csak egy picit keserű a szivem, mert tudom, hogy az árával kevesebb lesz az esedékes decemberi kosztpénz. A kisfiam is hozzámszalad, aranyos fejét hozzámszorította és halkan, alig érthetően azt mondta: — Csak ezt a zsebkendőt tudtam neked venni, ennyit tudtam összespórolni. Megcsókoltam és megnéztem a zsebkendőt. En vet- tam neki tavaly Csehszlovákiában. Egy kicsit könnyes lett a szemem, s ez volt az első este, hogy nem haragudtam a hazugságért. A szeméből láttam, hogy hiszi is azt, amit mondott és én is azt hittem, hogy Katalin vagyok... (Suha) A szocializmus és az intellektuális haladás A szovjet kultúra fejlődésének, és az új ember formálásának nagy távlatairól sok szó volt a párt XXIV. kongresszusán. A Központi Bizottság főtitkára, Leonyid Brezsnyev előadói beszédében külön fejezetet szentelt a társadalom szellemi fejlődésének. Nem is olyan régen még értetlenséget és borúlátást keltett külföldön ez a szovjet fogalmazás: „A kultúra tervezése”. Egy idő múltán azonban a kapitalista országok közéleti személyiségeinek és szakértőinek figyelmét magukra vonták azok a tapasztalatok, amelyeket a kultúra tervezésében és fejlesztésében a szovjet állam szerzett. Két és félmillió pedagógus Amikor megkezdődött a szocialista társadalom építése, a Lenin formálta szovjethatalom világosan érzékelte, milyen nehézségekkel kell szembenéznie az általános kulturális haladás felé vezető úton. Mégis abból indult ki, hogy a munkások és a parasztok legyőzhetik az elmaradottságot és megteremthetik a szocialista kultúrát. A szovjet államban ma csaknem 50 millió gyermeket 2,5 millió pedagógus tanít. A kilencedik ötéves tervben befejeződik az áttérés az általános, kötelező középiskolai oktatásra. E téren az egyik legnagyobb távlatot ígérő oktatási forma a szakközépiskola, ahol az általános műveltségű tárgyak elsőbbsége mellett a gyermekek korszerű szakmát is elsajátíthatnak. A szovjet társadalom intellektuális potenciáljának növekedésében alapvető szerepe van az általános és a szakoktatásnak. 1970-ben 79 millió ember tanult, közülük minden negyedik szakmunkásképző iskolán, vagy a termelő munka mellett más oktatási formában szerzett magasabb képesítést. Ugyanebben az évben 630 ezren kaptak diplomát főiskolákon. több mint egy millióan pedig szakközépiskolát végeztek. Bármilyen jelentősek is a statisztikai adatok, ezeknél is fontosabb a kulturális forradalom társadalmi következménye: a dolgozók millióinak gyakorlati részvétele az élet kialakításában, a szocialista és kommunista ém'Ms terveinek megvalósításában. A Szovjetunió jelenleg olvan szakaszt él át. amikor a korszerű anvagi-mű- szaki alap megteremtásének sikere, a termelés hatékonyságának növekedése nagy mértékben függ az oktatás eredményeitől, a nép kulturális színvonalának növekedésétől. Kulturált munkásosztály A szovjet munkásosztály kulturáltságának emelkedésére vall egyebek között az, hogy 1959-ben minden ezer munkás közül csak 386-nak volt közép-, vagy főiskolai végzettsége. 1970-ben pedig ez a szám már: 550. Intellektuális szempontból mind tartalmasabbá válik a mező- gazdaság és más ágazatok dolgozóinak tevékenysége is. Ma mindinkább az ■ a jellemző, hogy a szovjet munkás legalább teljes középiskolai, vagy szakközépiskolai képesítést szerzett; tevékenységében összekapcsolja a szellemi és a fizikai munkát; tovább bővíti szakmaiműszaki és politikai ismereteit; kulturális igényei lényegében nem különböznek a mérnökökétől, a technikusokétól. A munka melletti tanulás soha nem látott méreteket öltött. A most végbemenő tudományos-műszaki forradalom új követelményeket szab az oktatásban is. Minden szakembernek lépést kell tartania a fejlődéssel el kell sajátítania az új technológiai gondolatokat, egvütt kell fejlődnie a vele szemben támasztott követelményekkel, sőt, tudása fejlődésének meg kell előznie a vállalat technikai színvonalát. Három millió mérnök A szovjet állam nagy gondot fordít a lakosság általános műveltségi színvonalának emelésére, a szakemberképzésre. A hetvenes évek elejére a népgazdaságban mintegy 3 millió diplomás mérnök dolgozott, több mint 6,5 millió értelmiségi rendelkezik felsőfokú képzettséggel, 9,6 millió ember zett. A népgazdaságban foglalkoztatott lakosságnak több pedig szakközépiskolát vég- mint a fele közép-, illetve felsőfokú képesítéssel rendelkezik. A Szovjetunióban bőkezűen gondoskodnak a közoktatás fejlesztéséről — évente több mint 22 milliárd rubelt áldoznak erre a célra. Világszerte nagy érdeklődést keltett a kilencedik szovjet ötéves terv oktatási előirányzata. 1971 és 1975 között a szovjet népgazdaságban körülbelül 9 millió új szakember áll munkába. Nagy figyelmet szentelnek az új tudományos és technikai ágazatokban, a gyorsan fejlődő iparágakban és a kulturális területen a szakemberképzésre. A Szovjetunió jelentős tudományos-technikai potenciálját a tudósok és a mérnökök száma, képzettségük színvonala, a tudományos káderek, a jól felszerelt kutatóintézetek. a legkorszerűbb tudománvos műszerek, a sokféle publikáció, valamint a tudomány és a technika vívmánvainak termelési alkalmazása alkotja. A korszerű oktatás nemcsak meghatározott mennyi- sésű ismeretanvagot ad. hanem a gondolkodás logikájára nevel, arra, hogy a gyakorlati és tudománvos feladatok megoldásában alko- tóan alkalmazzák a tudományos világnézet elveit. A társadalmi aktivitás kibontakoztatása feltételezi a magasfokú öntudatot, minden állampolgár intellektuális fejlettségét A kommunista társadalom embere, a szovjet kommunisták véleménye szerint mindannak a kultúrának szellemi öröksége, amit az emberiség alkotott. Csak a tudományos szocializmus kénes kidolgozni az új társadalom felépítésének tudományosan megalapozott programiát, amelynek végső célja az általánosan, sokolda^'^n fedett személyiség. Marlen Gapoeska a filozófiai tudományok kandidátusa Viktor Kumanyev a történettudományok doktora
