Szolnok Megyei Néplap, 1971. augusztus (22. évfolyam, 180-204. szám)
1971-08-08 / 186. szám
6 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1971. augusztus 8. Sz. Simon Istvánt Telefon négyko r A titkár tanácstalanul tette le a kagylót. — Mi a csudát akar? Délelőtt két teljes órahosszát ült itt a nyakamon férjestül, kisírta, kipanaszkodta magát, szépen elmagyaráztam nekik, mire számíthatnak, s úgy mentek el, mint akik mindent megértettek. Ha egyszer nincs, hát nincs. Talán bizony én költözzem ki a híd alá és adjam át nekik a lakáskulcsot? Megértem én őket, de ők is értsenek meg engem. Azt hiszem, épp elég türelmes voltam... — Különben pedig mit is gondol ez a nő rólam? Hogy „bárhol, bármikor, négy- szemközt”... Ügy sem tudok többet mondani. — Meg hogy négyig vár a válaszra, hívjam vissza. Nem tudom, mióta szokás ez. Egyáltalán hol él ez az asszony? Honnan veszi ezt a bátorságot? Mert csinos? A csinos nők valóban hajlamosak arra, hogy azt gondolják: nekik hivatalból könnyebb az élet, ha jól gazdálkodnak a pillantásukkal meg a mosolyukkal. Hát csinos és kész! Mégis csak ügyfél — semmi több. S az ügyfél bokája lehet ívelt vagy dagadt, egyremegy. Jól is állnánk, ha aszerint mérnénk az igazságot! — Bárhol, bármikor; négy- szemközt... Nem rossz... De ennek végére járunk! 1. — Közönséges csapda. Ha simán nem megy, hát így megpróbálja. Harcba veti a bájait, legyező szempilláit, gótikus nyakát, hófehér térdeit. Azt gondolja a kis aranyos, hogy én majd felveszem ezt a kesztyűt. Elmegyek vele vagy hozzá: úgy rendezi, hogy meglássanak bennünket, hogy kompromittáljon. Esetleg a férjét is beleavatta a dologba. Váratlanul és véletlenül betoppan, talán még tanú is lesz, s akkor kezdődik a zsarolás. Vagy egyszerűen felajánlja magát, amit elfogadni szerinte csak ellenértékért, szívességért jogos, visszautasítani meg ostobaság, pipo- gyaság. Ebből a zsákból aztán nincs kijárat! — Mert ő szép asszonyt S hogy tudja! Nem mondom én, ha valahol másutt kerülne az ember elé. Egy presszóban, egy déluátni sétán, egy bálban. S ha nem kérni jönne, ha nem lenne ilyen „szívesség-ízű” az egész ajánlat! Az utcán biztosan utána fordulnék, feltűnne, rámereszteném a szemem. De így? — Te fogsz idejönni, drágám. Ide, ebbe a hivatalszobába. Mert ugye azt mondtad, bárhol? Ugye azt mondtad, bármikor? Itt ülsz majd ebben a bűvös székben, itt az íróasztal előtt és vallasz. Mint egy kisangyal, mindent rávallasz a magnószalagra. Az egész párbeszéd meglesz, ne búsúlj! A szomszéd szobába pedig beültetek két tanút. S mikor mindent elmondtál, minden fegyveredet harcba dobtad, ők is előjönnek. Hogy fogsz majd bámulni, ha hallod a magnetofonból szerelmes sírásodat, könyörgésedet, szemérmetlen ígéreteidet! Hogy pírul majd a bőr azon a hamvas képeden, ha visszaperegnek az elszállt mondatok: „Nézze, titkár úr, én mindent megteszek magának... ha kellek, itt vagyok... a szeretője leszek, csak segítsen rajtam... Csak egy szavába kerül... Nézze, nem vagyok csúnya, rút, sokan bolondulnak utánam... Segítsen... és...” — A saját csapdádba zuhansz, kis hamis, mert ide hivatom a férjedet is! Hadd hallja, milyen büszke szép asszony vagy. Ha te így, majd én is. Ez hivatal! — Moshatnám én magam azután! Csak az kellene, hogy egyet sikíts, megtéped a blúzod, hogy két gomb lepattanjon róla, az isten se lenne a tanúm, hogy ártatlan vagyok. „Erőszakoskodott! Rám rontott! Tessék nézni, a hajam, a ruhám”! Hiszen amikor végképp nem megy, szoktak így is csinálni. Fegyelmi, pletyka, huzavona, botrány a hivatalban, botrány otthon. 2. Egymás után nyomta el a cigarettákat. — Azt hiszem, jó nyomon járok, bár a nők természete teljesen kiszámíthatatlan. Szinte százszázalékig biztos vagyok benne, hogy ez egy aljas merénylet. No de ha mégsem? Hátha nem is az ügyfél akar visszajönni, hanem csak a nő. Ahogy elnéztem a férjét, elég jelentéktelen fráter. Nem éppen hozzáillő, legfeljebb árnyéka lehet ennek a dekoratív asszonynak, hogy jobban hangsúlyozza a szépségét. — Nehéz megérteni ezt a két embert így együtt. Vajon mi fűzi őket egybe? Pedig milyen meggyőzően mondta az asszony: „Tessék elhinni, a családi boldogságunk múlik ezen! Egy három méteres szobában élni hat éve, s most már egy nagy fiúval!” — őszintén szólva, egy kényelmes, modern lakásban is nehéz őket elképzelni. Merő ellentétek. Az asz- szony finom, szinte légies vonásai, meg az a kemény, morcos arc! Csakhát ilyenkor minden létező és hamis indok előkerül a nagyobb nyomaték kedvéért. — Tulajdonképpen nem vagyok se öreg, se beteg, se rút, s talán még ostoba se. Lehetetlen volna? Volt már rá példa, hogy nő, asszony belémszeretett. Akartam, nem akartam, én is meg- megdobbantottam egy-egy szívet, ilyet is, olyat is. Lehet, hogy szamár voltam, mert nem használtam ki a helyzeteimet, de tudja ördög, az ilyen asszonyokat, nőket mindig tiszteltem inkább, minthogy gazemberség jutott volna eszembe. Ha rám sugározta az érzéseit egy asszony, az jól esett. Melyik férfinak nem imponál, még ha az ördög felesége kacsint is rá? Ez pedig egy angyal, mégha ügyfél is. — A fene vinné el, hogy az embernek is éppúgy kimérik a pályáját, mint a csillagoknak. Presztízs, becsület, hivatal, éppen olyan dolgok, mint a műholdnak az egyenlítő síkjával bezárt szöge, a perigeum, az apo- geum, csak nem számokban, hanem konvenciókban. Én már azt sem engedhetem meg magamnak, hogy valaki rám nyissa a szemét, rám mosolyogjon, négyszemközt beszéljen velem? Ügyfél. De hiszen nekem az egész város ügyfelem. Ha igazságot teszek, ha valakinek a javára döntök, mindegyikkel meggyanúsítanak. . — Igen, mert én is ilyen aggályos vagyok. A világon semmi sem történt, csak felhívott telefonon egy asszony, s én máris meggyanúsítottam őt, meg magamat is. Csudába ezzel a magnetofonnal! 3. — És mi, férfiak tán különbek vagyunk? Gyengék, esetlenek, rapszódikusak. Gyanakszunk, kételkedünk, vigyázatoskodunk, azután meg egy szemrebbenés úgy felháborít bennünket, hogy minden előbbi aggodalmunk elillan. Nekivágunk a sötétnek fenntartás nélkül, mit- sem törődve azzal, hogy ott mibe ütközünk. Azt mondjuk: az elején még korán van gondolkodni a végéről. — No de éppen ez az! Hogy mibe botlik az ember a sötétben. Hiszen mégiscsak egy elszánt nő lehet ez. Ké- zenfogna, vezetne, vezetne, s egyszercsak otthagyna véres fejjel. Annyira nyílt volt az ajánlata, hogy lehetetlen a gyanú méregfogát föl ne ismerni. — Lehet, hogy csak egy jobbra vágyó asszony, szeretne virágot is az ablakpárkányra, szép függönyt, szőnyeget, fürdőszobát, amelyben hideg és meleg vizet fröcsköl a csap, meg kamrát, ahová el lehetne tenni néhány üveg cseresznyét, meggyet a kisgyereknek. Talán televíziót álmodott az egyik szobába, meg modern bútort, sok szép könyvvel. A másik szobában a kisfiú aludna majd a nagymamával. S akkor a férj sem lenne olyan morcos, elhanyagolt. — Egyszer rosszat tenne, hogy minden jóra váljon. Csak ő tudná ezt, s mindig nagyon szégyellné magát, mikor eszébe jutna. A bűntudat, talán a szépség rózsáit is lehervasztaná az arcáról, de mikor elfelejtené, mikor nem járna az eszében, maga is boldog lenne. — Ez a kincse, a szépsége, bájos asszonyi mivolta... odaadná érte... — De hiszen csupa olyat kér, amire méltó. Csupa olyat akar, amit szabad és kell akarni. Ezzel gondolná megsürgetni? 4. — Nini, már fél négy. S ő négyig vár a telefonra. Felhívjam, ne hívjam? De mit is mondjak? Asszonyom, fontos értekezletem van... Ezzel azonban csak egy napra bújok ki a válasz alól... Asszonyom, vegye tudomásul, hogy nálunk ilyen módszerekkel nem lehet előnyöket szerezni... Milyen módszerekkel? Csak beszélni akart velem... Asszonyom, ha bármit is segíthetnék, nagyon szívesen fogadnám még egy beszélgetésre, de lelkem mélyén még súlyos viharok dúlnak a döntést illetően... — Igen, igen, valahogy így. Csakhogy kimondható ez? Így, ilyen őszintén? Most van négy óra. Mit tegyek?! Szenti Ernő rajza Vészi Endrét Nagyvárosi iák Egyszer csak belépnek a házak közé és állnak ott sebezhetőén lombjukon könnyű benzinpára törzsükön íratlan írás ott állnak sosem mozdulatlan az akácok juharok ecetfák 'n'] társaim a nagyvárosi anyakönyvben könnyű ernyők a füst esője alatt kiterjesztett ujjak áldatlan koponyánk fölött várakozó honpolgárok szegényházi öregek nekivadult suháng-fiatalok a budai hegyek a Pilis a Mátra a Kárpátok ideszorított nyúlványai: ti vagytok a mi ősvadonunk ziláló tüdőnk zöld fal a falakon túl lebegő torony a torony fölött hajnalunkban éjszakánkban szobánk zugaiban klorofilderengés mindörökre! Nádasa József t A is cmfot Primőrrel rendszerint tavasszal, vagy kora nyáron ajándékoz meg bennünket a természet, illetve a megbízott közvetítő, az állami kereskedelem, még inkább a magánszektor. Ezúttal én nem valamiféle ■friss-zamatú gyümölcsről vagy más, vitamintartalmú termékről óhajtok megemlékezni, híradásom annak megérkezéséről úgyis lekésett volna. Egy magán, egyéni, majdnem öntelt primőrről szól most a híradás: megkaptam az ez évi első szúnyog-csípést. C-» ' ! Látom, hogy ott valaki, a sarokban, felhúzza az orrát, az a sötétbőrű — olyan színű, mint a hús, amit gondatlan szakácsnő elégetett — s legyint: ez nemcsak a kanizsai gyorsot, de a lacházai vicinálist is lekéste, most, júliusban, regél az első szúnyogcsípésről?! Micsoda konzervatívizmus! Védelmemre megemlítem, hogy ez ezévi júniust egy ostoba baleset kiktatta nyaramból (melyik baleset nem ostoba?) csak júliusban látogathattam meg a vízpartot, a bereket, a nevemet viselő (nem fordítva, én szerény ember vagyok) vízmelletti hegyesvégű növényzetet, meg az erdőt, szóval azt a tájat, ahol a szúnyogok kempingeznek. És az első este, hét óra után, a nap már lement, de csillagok még nem jöttének (ezt már írta előttem valaki, idős ember vagyok, nem jó az emlékezőtehetségem), különösen, ha kollégáktól kölcsönzők.) Nos, ez a negyed-, félóra a szúnyogok hivatalos döfési ideje. És már meg is történt! Megkaptam ez évi első szúnyogcsípésemet. Rágalom, hogy káromkodtam volna, épp ellenkezőleg, elmosolyodtam, megörültem neki, ez aztán a primőr, azt jelenti, hogy ezt a nyarat is megértem. Bizonyság egy édes ellenség erőteljes akciója. Ez az ismeretlen szúnyog engem választott ki, senki mást. Akár kitüntetésnek is tekinthetem. Nem, ő sem mellőzött engem. Kegyeskedett megszúrni!... Emlékszem életem első csípésére, ezt nem szúnyogtól kaptam, de a tekintélyesebb nagybáty vagy főosztályvezető, egy darázs tisztelt meg, úgy hetven esztendeje. Az egész család, apa, anya, négy darab gyerek, én a legkisebb, Fiumében voltunk, és nagyvonalú apám már befizetett egy hajókirándulásra Abbáziába. Ez azéit is fontos volt, mert magasabb társadalmi érvényesülésre törő pesti, erzsébetvárosi, terézvárosi kispolgár akkoriban rokonai, ismerősei, üzletfelei körében lehetőleg azzal büszkélkedett, hogy a nyáron Abbáziában volt. A szerényebbek siófoki képeslapot küldözgettek pesti ismerőseiknek; a lipótvárosi, télen zsúrfixet rendező ügyvédnék és bankárnék Velencéből és Sorrentóból küldték nyári üdvözleteiket, mi még csak a közbülső dobogóra akartunk felhágni, — ezüst érem —, ezért tervezte apám az összesen egynapos hajókirándulást. Hiszen egy nap alatt rengeteg képeslapot lehet megcímezni és postára adni! És ekkor hívtam ki én a sorsot és egy sárga, szigonnyal felszerelt, légcsavaros bestia dühét. Ügy a lábamba szúrt, hogy napokig kénytelen voltam cipőt húzni, nem hagyhattak egyedül a fiumei penzióban, az abbaziai hajóút paradox módon vízbe esett. Nem elég volt nekem a szenvedés, családom valamennyi tagja engem szidott. Könnyű volt nekik, én voltam a legkisebb. Azt állították, hogy közismert ellenzékiségem felmérgesítette a szegény ártatlan darazsat. Ügy bántak velem, mintha én szúrtam volna meg azt és nem az engem. Először kerültem ilyen helyzetbe, de nem utoljára. Hiába magyaráztam, hogy édes a vérem, ezt érezte meg a repülő orrszarvú is. Mit se használt. Ez az állítólagos édes vér, mint nem mindig kellemes legenda, életemen át elkísért. Hogy van-e természettudományos alapja, azt bizony nem tudom. Minden esetre akadt orvostudor is, aki súlyos szavával megtartott e hiedelemben, ifjú éveimben számos nőismerősöm hasonlóképp fogalmazott, ők is szívták a véremet, és a szúnyogok körében mutatkozó népszerűségem szintén ez látszott igazolni. De az utóbbi években mintha elvágták volna. A nőkkel kapcsolatban nem nyilatkozom, a szúnyogok lanyhuló érdeklődését megkísérlem azzal magyarázni, hogy a napfoltok, vagy talán az irodalompolitikai meglepetések csökkentették vérem édesség hányadosát. Keserűbb lett az ereimben lassabban folydogáló nedű. Már ezért is kötelességem, hogy nyilvánosan «köszönetét mondjak annak az ismeretlen, derék szúnyognak. aki. mit sem törődve a rólam, illetve véremről elterjedt rágalmaknak, helyesnek találta belémkóstolni, ___ E gyébként sem tartom helyesnek, igazságosnak, és előremutatónak, ha szidalmazzuk a szúnyogokat. Azt kellene mondanom, hogy a szúnyog is ember, pontosabban teremtmény, ő is a piacból él. Ezenkívül nemcsak ő táplálkozik a mi vérünkből, belőle is táplálkoznak. Az a rigó, aki ma hajnalban megjelent az ablakpárkányon és csípőre tett szárnyakkal rámfüttyentett: micsoda lajhár, a hasára süt a nap, zeng és ragyog az egész természet, ez meg az ágyban heverészik, nyilván szintén nem veti meg a szúnyogpecsenyét. Nem nyilatkozott erről, azt viszont láttam, hogy az előkelő frákkos fecskék szúnyogból készített diétás menüt szolgáltak fel kicsinyeiknek. Azt hiszem Arisztotelész mondta, de lehet, hogy Schoppenhauer, — idős ember nem emlékezhet mindenre —, hogy ízlések és pofonok különbözőek. Ezt a bölcs és még ma is érvényes megállapítási alátámasztja az is, hogy néhány évvel ezelőtt a Dunakanyar egy szakaszán, de a Balaton part egy részén is irtó hadjáratot indítottak a szegény szúnyogok ellen. Bizonyos eredménnyel, az üdülők (az emberek) üdvözölték az intézkedést, viszont, ahogy általában jól értesült helyről közölték velem, mindkét táj madarai tiltakozó kérvényt adtak be felsőbb hatóságokhoz, amelyben katasztrofális élelmiszerhiányról panaszkodtak. Mostanság, állítólag, ahogyan ezt az én tegnapesti primőrcsípésem is bizonyítja, a madarak élelmezési helyzete valamelyest javult. Kollektív világszemléletű ember vagyok', így hát ünneplem ezt a változást, noha néhány csepp vérembe nekem is belekerült. .. j Dehát — fő, hogy nyár van. 1
