Szolnok Megyei Néplap, 1971. július (22. évfolyam, 153-179. szám)

1971-07-18 / 168. szám

1971. július 18.

8ZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

7

PALICZ JÓZSEF: TANULMÁNY

Galyasi Miklós;

As alkotás

A legnagyobb mű gyáva dadogás csak, a szó gátolja, véső, hangjegyek.

Szobor vagy kép: hogyha hajnaltájon a nap csókjával párzanak hegyek.

Muzsika: ha erdőt tarol le a szél.

Ha szarvas hívja párját valahol.

Ha puszta fölött délibáb henyél, vagy haris szól lenge nád alól.

•<

A vers, a dal, a kép viseltes ruha.

Idő koptatta, foltozott, szakadt Az igazi, a ki-nem-mondott mű az, mi a művészetben sírva bentmaradt.

Dr. Tárkony! Péter:

Magyar— amannál kapcswiaio*

má—194«

A Magyarorszag cumi hetilap oan a muLMji közölt részietek nagy eraeitioaest kelletlen, s sínen arat tan. Az ememudes es a sizer magyarazaia netlus. isgyreszi nuzemiuii torteneiniunn — oiyan teruieiet es lenamorét dolgozta lel a szerző, ame- lyei eduig csak töretieaeiuen ismert a szeieseoo közvélemény, másrészt a ieidoigozas módja tömör, megsetn szara^ világos es olvasmányos. — Most, nogy a Kossutn Könyvkiadó gondozasaoan megjelent kötelet veneijua kezoe, meg imtaDD megero- síuieijüK a heuiapoan Közölt reszieien alapjan kialakult veiemenyünket. a szó jo er- teimeoenvett toneneti munkát nyújt át a szerző az olvasónak; tudományos igeny- nyei készültét.

A nyolc lejezetre, valamint bevezetésre és összefoglalásra tagolt mü a íel- szaoadulas utáni három esztendő magyar—amerikai

kapcsolatainak teljes képét adja Ezen túlmenően azonban íogiaikozik azokkal a bel- es külpolitikai eseményekkel is, amelyek e viszonyra erőteljes natást gyakoroltak. Rendkívül erdenes nyomon követni, — hogyan bontakozott ki egyre világosabban az amerikai kormányzat látszat-előzékenységet és tényleges beavatkozást jelentő, majd később már csak beavatkozási kísérleteket célzó politikája. Kisebb (mint például az amerikai követ es Révai József levélváltása az amerikai gépek engedélynélküli berepülése ügyében) és nagyobb jelentőségű kérdések (mint a nyugatra hurcolt javak visszaadása) logikus csoportosításával éri el a szerző, hogy az olvasó fokról-fokra megismeri az események alkotta folyamatokat, s azok összefüggéseit.

U.LUI : I <“)

Kés, kanál, villa

Mátyás asztalánál még ismeretlen volt

Napjainkban magától értetődő, hogy ha az ember leül egy terített asztalhoz, tányérja mellett ott találja a kést, a kanalat és a villát, sokszor nem is egyféle változatban. Nem mindig volt ez így: az evőeszközöknek is megvan a maguk kultúrtörténete.

I »

Az evőeszközök közül először a kés jelent meg. Már az őskőkor, a paleolit embere is ismerte’ a pattintgatott obszidiánból készített kést. amelyen kagyló alakú ütésnyomokat láthatunk; ezek kialakításának egyes fázisáról tanúskodnak. A kőkést a fémek megjelenésének sorrendjében a bronz, a vas, — majd az acélkés váltotta fel. Alakja a fémek használata óta nem igen változott, nyelük díszítése azonban — hozzáértő ötvösök keze alatt — mindig alkalmazkodott a kor stílusához és ízléséhez.

Parasztságunknál hajdan kés bizony nem mindenkinek jutott. A kenyérszegő késsel darabolták fel a húst s mindenki körmei közül falatozott. A késesmesterek munkái azonban egyre inkább hozzájuk is utat találtak s a különböző bicskák (csillagos, halas stb.) a szabadban is, otthon is jól felhasználhatók voltak.

Kanalat a rómaiak használtak először; bronzból készült. A román stílus, de még jobban a gótika korában az ezüst jött divatba s 4 kanalak nyelét ugyancsak

gazdagon díszítették. A reneszánsz óta, díszítését kivéve alig változott; a barokk korban azonban már feltűntek az arany kanalak is.— Kínában és Japánban sokáig a porcelán volt az anyaga.

A magyarság pásztorkodó, nomád korszakában a hí- gabb ételeket kagylóból és vesszőből késztett „kanalakkal” ette. Ezeket a fakanalak váltották fel, amelyeket még a XIX. századi parasztságunk is használt. A gazdagabbaknál a középkor végén, az újkor ^elején, akárcsak egész Európában, az ezüst kanalak jöttek divatba. a férjhez menendő lányok egy, vagy két tucattal kaptak belőle. Az ezüst kanalakat gyakran aranyozták, néha az egészet, néha csak a nyelét vagy a gombját. A kanalak nyelének díszítésében nemcsak a kor stílusa, de az ötvös ügyessége is megnyilatkozott; ismerünk csavart nyelű, virágos és gombos kanalakat. Még alakos kanalakról is vannak adataink: Báthory Kristóf kincstárában egy kürtöt fúvó embert ábrázoló dísszel ékes kanálról tesznek említést; a Magyar Nemzeti Múzeum pedig egy, a 12 apostollal díszített kanál-sorozatot őriz.

Az evőeszközök közül a villa jelent meg legkésőbb az asztalon A XV. századig a legelőkelőbbek lakomáin is kézzel szedték ki a tálból a húst s így is ették; bezsf- rosodott kezüket a lakoma

végén körbeadott medencékben megmosták, majd megtörölték. — Olaszországban tűnt fel a villa, először két- ágúak, majd háromágúak voltak s nyelük gyakran készült nemes anyagokból: ezüstből, elefántcsontból, — ébenfából, maga a villa pedig aranyozott ezüstből, később acélbóL Az olasz reneszánsz udvaraiból kiindulva egész Európában elterjedt; Franciaországban a XVI. században találhatók első nyomai.

Parasztságunk sokáig villa helyett kézzel evett. Az első paraszti villák nádból készültek s a pásztorok még a múlt században is használták őket. De a királyi udvarban és a főúri családoknál is sokáig ismeretlen eszköznek számított. Galeotti megemlékezik arról, hogy a villa Mátyás király asztalánál is ismeretlen volt, a legelőkelőbbek is kézzel ettek. Mátyás király az első villákat Beatrix-al kötött házassága után a ferrarai hercegtől kapta ajándékba. Nem volt villa Hyppolit egri érsek, de II Lajos magyar király ingóságai között sem. A XVI. század közepétől azonban egyre gyakrabban találkozunk vele. A XVII. századtól a lányok azonban ugyanannyi villát kaptak, mint kanalat A gombos nyelű volt a legdivatosabb, de hegyikristály-nyelű, csont- és tengerinád-nyelű villa sem volt ritka. A nagyobb villák nyelére gyakran véstek az étkezéssel kapcsolatos bölcs szentenciákat.

Galambos Ferenc

Dékány Kálmán:

MARQIT NEM VÁRHAT

A lányok nagy izgalommal fogadták:

— Hát megjöttél?

— Láttunk, amikor este leszálltál a buszról!

— Mesélj! - '

A diák most kissé felülről nézte őket. Szinte sugárzott

— Ebből mindent megtudtok — tett az asztalra egy bőrkötéses, szürke albumot Tele volt fényképpel.

m Köszönöm a levelezőlapot — húzta ki a széket maga mellől a feketehajú lány.

— A képeslapom Itáliából.

— A diák odaült. Egyedül neki írta, a feketehajúnak, a másik kettőről meg sem emlékezett. Tenger, pálmafák. Terracinából küldte a lapot.

A lányok összedugták a fejüket az album fölött. A diák felütötte a fedőlapot. Egy híd boltívén át kis folyó látszott, a part mentén paloták.

— Saját felvételem, tizennyolcszor — huszonnégyes nagyítás — kezdte magyarázni.

~ De mit ábrázol? — térdepelt föl a székre a fekete lány, haja a diák arcához ért, szinte cirógatta.

— Ez itt Velence, a vizek városa a képen a Canale Grande, Velence legnagyobb csatornája. Az egyik híd alól fényképeztem. Ezt a palotát, itt ezt a csipkéset, régen a dozsék lakták.

Tovább lapozott.

— Jé, gondola! — kiáltott fel a szőke, hármójuk közül a legidősebb. A kis tanító komoly szándékkal udva-. rolt neki.

A diák bólintott. Nem fűzött hozzá bővebb magyarázatot.

Űjabb kép:

— Ez itt a Lidó. Fürdő város a tengerben. Most megy le a nap. Látjátok, hogy tükröződik a vízen? Mi egy magas épület teraszáról nézzük. Ez vagyok én. Ez aki könyököl a párkányon, ezt is én fényképeztem. Ál- ványról, önkioldóval... Ez itt a bazáros. Ezt tőle vettem — halászott elő egy pici bronz szobrot, a zsebéből.

— A capitoliumi farkas, amint a két csecsemőt szoptatja. Romulust és Remust. A monda szerint ők alakították Rómát, az örök várost.

A kis szobor kézről-kézre járt, s mire visszakerült hozzá harmatos lett a lányok tenyerétől.

h Mi ez a fölírás rajta?

— húzta végig ujját talapzatán a feketehajú. — Te eltudod olvasni, Laci?

— Semmi az —legyintett a diák. — Ricordi di Roma. Emlék Rómából.

Aztán újra az albumot nézték.

Göndörhajú kisfiú guggolj galambok között, amelyek a kezéből esznek. Némelyik a hajára is felszáll. Mindenféle galambok. Ügy ellepték a Szent Márk teret, hogy a kövezet se látszott tőlük.

— Irtó édesek — dugta ki nyelve hegyét a legkisebb lány. Arcát szögletesre nyírt Eton-frizura keretezte. — Hozzád is ilyen közel merészkedtek, Laci?

— Ugyanilyen közel! A galambok nem tesznek különbséget. Jó volt ott lenni... — Beszélt, beszélt, ki nem fogyva a szóból. Egyszerre úgy tűnt fel neki, mintha ez a lány, aki a széken térdepel. Itáliában is mellette lett volna. Együtt csodálták a Laocont, meg az örök romokat. Ezzel a

lánnyal és — ezért a lányért

Alkonyodott. Homály borult a szabára. Már csak a szemek világítottak. Legfényesebben a térdeplő lány szeme. Egész ifjúságuk benne ragyogott. A gyermekkori vonzalom és ez az új igézet. Fény. A diák fénynek nevezte. Mindenütt ott van. A tudásvágyban, a világításban. Mindenütt. S az arcához simuló haj érintéséből érezte, hogy belül, leg- belül már egyek, bármi lesz is még ezután.

A lányok képzeletében megelevenedett a mese. Pergett a film: a diák szavai pergették. A széken térdeplő lány a foga között feledte a kisujját, ahogy a fiút hallgatta. Muzsikált a hangja, mint a zenélőóra ünnepnapokon. Hétköznap a közönséges óra jár, az csak ketyeg, meg csörög, amikor ébredezni kell. Az édes mama órája. Terveit a ketyegése mellett szövögette.

Magdus eljegyzése a tanítóval ma már befejezett tény; az etonfrizurásnak kiszemelte a tanácstitkárt; a középső feketével sem várhat tovább. Már túl sokáig tartogatta a diáknak. Oldalán nagy jövőt remélt a lánya számára. De a fiú évekig távol lesz még. Jövőre érettségizik azután egyetemre megy. Csak évek múlva lesz kész férfi. Margit nem várhat addig. A három közül ő a legszebb. Nem gu- bózhat be. Akkor a legkisebb se mehetne férjhez, nem illik megelőznie a nővérét.

Kopogtattak. Az asztal körül fölriadtak. A szoba sarkában hangosan ketyegett az óra Szinte fájt most ez az ébredés.

Hosszú, szemüveges férfi lépett be az ajtón. Le kellett hajolnia, hogy fejét be ne verje a szemöldökfába.

Nyomában az édes mama:

— Hozta isten, Béla. Foglaljon helyet, Béla! — tessékelte befelé kövér mosoly- lyal. — Lányok, a villanyt! Mit vakoskodtok? Nem kell takarékoskodni az árammal. Tudja, Béla — hunyorított, a kigyulladó fényben — az én lányaim mind spórolósak!

— Nem kellett most villany, édes mama — mászott le a székről a feketehajú.— Laci mesélt. Észre sem vettük, hogy jön valaki.

— Magdusom, terítsél meg, kislányom — mondta gyorsan, buzgólkodva a mama. — Mindjárt kész lesz a vacsora.

— Ó, kézit csókolom — szabadkozott a hosszú.

— Maga csak ne tiltakozzon, Béla. Magányos fiatalembernek mindig jól jön egy kis vacsora, családi körben.

A diák elnémult. Hiába próbálkozott a társalgással a jövevény, nem tudott többé beszélni. Ez nem a tanító, se nem a tanácstitkár, hanem az új állatorvos. Falu- szerte beszélték, hogy Margit miatt jár a házhoz, de ő nem hitte. Most szemtől- szemben meggyőződött a valóságról. A találkozás szíven ütötte. Egyszerre megértette, hogy neki itt már nincs keresnivalója. Kijátszotta őt az édes mama.

Hóna alá csapta az albumot és elköszönt. Marasztalták, de ő ment. Margit kikísérte. Ki, egészen a kapuig.

— Eljössz holnap? — nyúj- tottta oda a kezét és sokáig otthagyta a tenyerében.

— Lehet, nem biztos — engedte el a kezét a diák. Elsietett. Tudta, nem jön tübbé.

Még egy hétig maradt a faluban. Vánszorogva

ítélték a napok. Elromlott a vakációja. Elszürkültek a világjáró élmények is.

Látni sem akarta a lányt. Még a házuk táját is elkerülte. Egyszer, véletlenül mégis találkoztak. De nem a faluban, hanem messze kint, a régi töltésen.

Előbb a lány vette észre a diákot. A kerekező lány. A diák előtte nyargalt a folyó felé. Kék mackónadrágban volt, felül csupasz, háta szinte villogott a napsütésben.

A lány belehajtott. Be akarta érni a futót. A távolság gyorsan fogyott. Már látta a futó hátán gyöngyöző verítéket, meg a harmo- nikázó lapockákat. Kezében a gombóccá gyűrt atlétatrikó.

Azt mondta neki egyszer a diák, azért szereti a futást, mert elveri vele a falusi utak unalmát. Kerékpárja nincs, hát futva teszi meg az utat.

Beérte a fiút. Elsurrant mellette. Aztán fékezett és szorosan az oldalánál kerekezett. Szoknyája oda-oda- libbent a futó vállához.

A fiú megremegett. A lány közelsége az izmaiba villanyozott. Felfrissült,

mintha csak most kezdte volna a futást. Intett a lánynak, hajtson csak, bírja még ő az iramot. Nagyobb iramot is elbír.

Nem beszélt, csak vágtatott. Könnyedén, egyenletesen, nyújtott lábbal. A földet is alig érezte. Szinte szárnyat adott a büszke gondolat: Tudja meg ez a lány! Hadd tudja meg, ki az, akit elcserélt! Tudja meg — utoljára!

A lány szeme rátapadt. Már nem az utat nézte, hanem csak a futót, ahogy kerékpárján mellette száguldott. Fogta a látvány. Magas homlok lüktető nyak, széles váll, keskeny derék. S ez az egész nyúlánk futás. Különös ízt érzett az ínyén. Ismeretlen, tiltott gyümölcsök ízét. Titkos erő húzta, egyre közelebb húzta a fiúhoz. Feléje dőlt a vázon, combja a vállához sur- lódott, ahogy pedálozott.

Szilaj fellobbanás gyorsította a kerekező iramát, ö meg a fiú, együtt. Együtt menni mindenhová. Gyűjteni a színeket, az emlékeket. Mindig együtt.

— Hogy futsz! — tört ki belőle. — Hogy tudsz te futni, Laci!

Fény, káprázat. A nyár tüzes melege. Zengő mezei sürgönypóznák. Zengő szárnyalás.

De a rádöbbenés a futóra sújt. Elviszik! — rándult görcsbe egy izom a combjában. Elviszi ezt a lányt, akinek csupán az idő az előnye.

A lábikra felé kúszó éles csavarodás. Lankadó lendület. A levegőt tátogva szedte.

A lány még egyre repült, egyedül száguldott tovább, amikor a diák már leszakadt tőle Futni már nem bírt. Bicegve kocogott. Aztán megállt.

Csak nézte, ahogy távolodik, szökik tőle a lány, kis szoknyája kacéran repked a szélben.

Még egy villanás, aztán semmit sem látott már belőle.