Szolnok Megyei Néplap, 1971. június (22. évfolyam, 127-152. szám)

1971-06-06 / 132. szám

1971. Június 6, SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 Szabó László műtermében Szabó László szobrászmű­vész szinte mentegetőzve fo­gadja a megyei szakszerve­zet művészeti díja iránti gra­tulációmat. — Valósággal elkényeztet­nek. Most nem elsősorban a rtiegbízatásokra, a famunkás domborműre, a Lenin-port- réra, meg a felszabadulási emlékműre gondolok, hanem arra az' állandó segítőkész érdeklődésre, ami körülvesz Szolnokon. — Hivatalos részről? — Hivatalos és nem hiva­talos részről egyaránt. Né­hány üzemből kaptam egy sereg technikai segédeszközt, ami rendkívüli mértékben megkönnyíti szobraim kivi­telezését. De legalább ilyen belső buzdítást ad minden apró jel, amiből azt olvasha­tom ki, hogy magáénak érez a város. A múltkor a fel- szabadulási emlékműnél hozzám lép egy idős paraszt- ember. „Ugye az elvtárs csi­nálta a szobrot?” — Igen. „Nahát, az isten tartsa meg.” — Mindig ilyen jól érezte magát Szolnokon? tam meg a szolnoki művész­telepet. Vigasztalanul zuhogó őszi esőben költöztünk. Ijesz­tett a táj egyhangú simasága, a mezők mintha fekete var­jakkal lettek volna kikövez­ve. Azt hittem, hogy a hegy­gyei, erdővel szegélyezett Eger után sose tudok itt gyökeret ereszteni. — Mi változtatta meg a véleményét? — A munkám és fogadta­tása. Ügy szeretek dolgozni, teljes fényben, hogy érez- zem a természet közeiét. Itt a Zagyva és a Tisza találko­zásától egy lépésre végre kaptam lehetőséget. Amikor néhány éve vásároltam egy ladikot, egyik barátom a vállamra csapott: — Na, most már elhiszem, hogy szolnoki lettél. Tényleg az lettem. És úgy veszem észre, ez engem is megváltatott. Én, aki azelőtt három embernél nagyobb társaságban a szá­mat se nyitottam ki, tavaly a párt megyei küldöttértekez­letén beszéltem. Hihetetlen. —1■ Min dolgozik most? — Egy megbízáson és egy ra törekedtem. Egyénisége belső tartalmát próbáltam visszaadni ennek az erőslel­kű asszonynak. — Es a másik szobor? — Ez a kicsi kő. A jász­sági földmunkásvezér, Soly- mosi Ignác emlékművének szánom. Azt a tömör erőt akarom kifejezni, ami ké­pessé tette, hogy nemcsak a kubikos talicska, de az egész magyar agrárproletáriátus terhét vállalja. Nemsokára életnagyságú kőbe faragom. — Ahogy szétnézek itt a műteremben, anyagban is, felfogásban is meglehetősen különböző szobrokat látok. — A felfogás mindig ugyanaz. A téma legigazabb megfogalmazásának szándé­ka. A forma és a technika már következmény. Ez a nő­alak, a Vízbelépő, amit rö­videsen Egerben állítanak föl, életteli dús formákat kö­vetelt, anyagul pedig a mészkő puhaságát. A háború iránti iszonyatomról ezzel a félig repülőgép, félig sár­kányszerű szörnyeteggel tud­tam beszélni, szinte vadul egymásra hegesztett leme­zekkel. Hozzátartozóim, ba­rátaim arcát legszívesebben fába faragom, vagy mint itt a fiam 3 éves kori portréját, a legnemesebb, legérzéke­nyebb anyagba, carrarai márványba. Amilyen nehezen tudtam rávenni, hogy saját munkái­ról beszéljen, annál inkább felvillanyozódik, amikor fiá­ról kérdezem. Az ifjabb László 17 éves, most válik el, folytatja-e az apai mes­terséget. Egyre keményebben, elszántabban dolgozik a szobrain. Néha a hatodikos kislány is vetélkedik a fér­fiakkal, játékos állatfigurá­kat gyúr plasztilinből. A gyerekekről jut eszem­be — mondja a művész, hogy teljesen képtelen állapot, hogy nincs Szolnokon egy amatőr képzőművészeti stú­dió. Annyi tehetséges fiatal munkáját láttam az utóbbi időben, de félő, hogyan fej­lődhetnek tovább szakszerű irányítás és modell nélkül. Ezen változtatnunk kell va­lahogy. Beszélgetésünk korántsem volt ilyen folyamatos. Szabó László, ha mondanivalója van, inkább mintázófához, hegesztőpisztolyhoz, vésőhöz nyúl. Több mint egy évtize­des szolnoki munkássága bi­zonyítja, hogy értik a gondo­latait Sz. J. A művész és portrészobra József Attiláról. — Dehogyis. Hogy őszinte legyek, kényszerből teleped­tem meg itt. Miután kikerül­tem Pátzay Pál műhelyéből a főiskoláról, három évig küszködtem a szülővárosom­ban, Egerben, de még az elemi lét- és munkafeltételek is hiányoztak. Akkor pályáz­saját elhatározásomból el­kezdett munkán. Békéscsaba megrendelésére Kállai Éva 56-os mártír portréját min­táztam, most készülök vö­rösmárványba áttenni. Csak fakó fényképeket tudtam szerezni Kállai Éváról, ezért nem is a külső hasonlóság­Tissai Lajos: A Barátság vonat utasa voltam Mosskva «csodái“ a felkiáltójeles mondat: Moszk­vára nem lehet ráismerni! — inkább csak kifejező beszéd­fordulat, hiszen a szovjet fő­városra nem lehet nem ráismerni, annyira jel­legzetes arculatú város. De a megjegyzés min­denesetre hűen visszaad­ja azt a meglepetést, amelyet azok éreznek, akik öt-tíz év múltán újra Moszkvába lá­togatnak. K. Imre barátom a mosta­ni látogatását megelőzően 1963-ban járt a szovjet fő­Egy szinte hihetetlennek tű­nő geográfiai érdekesség: Moszkvában 200 kisebb-na- gyobb tó van. A Kulinyin sugár­úton. Az Arbat városrész Moszkva egyik legrégebbi negyede. 1962 tavaszán kezd­ték meg a „legmoszlyvaibb” — ahogy az ottaniak mond­ják — városrészben a Kali- nyin sugárút építését­Néhány szemléltető adat az építkezés nagyságáról: 1 millió 300 ezer köbméter földet mozgattak meg, 152 háromezer személyes mozija is, az Október filmszínház. A sugárút alatt. 7 méter mélyen, alagút húzódik. Ezen bonyolítják le a teherfor­galmat. Itt hordják az üzle­tekbe a tengernyi árut. A Kalinyin sugárúton épült különben a város legkorsze­rűbb élelmiszer áruháza is. A sugárút forgalma? El­képesztő. A csaknem 100 méter széles sztrádán 100— 12o kilométeres sebességgel, hatos-nyolcas sorban szágul­doznak a gépkocsik. Tehetik, nincs gyalogos az utcán, Egy új moszkvai városnegyed látképe városban. Moszkva ismerő­iéként akart visszatérni, — de ez csak részben sikerült. Egyik ámulatból a másikba esett, amikor a régi faházak, labdapattogtató grundok he­lyén is új városnegyedeket, — s micsoda városrészeket! — talált. Moszkva városképi látvá­nyában is modem metropo­lissá fejlődött az elmúlt tíz évben. Felhőkarcolók százai övezik a régi, történelmi vá­rosrészeket, — de a csak­nem nyolcmilliós város még­sem vált kőrengeteggé. Az építészek az értő megmond­hatói, hogy mennyire prakti­kus, modern, emberközpontú városrendezési tervek alap­ján fejlődik a szovjet fővá­ros. Parkok, virágoskertek, ját­szóterek, fürdők, napozók, szökőkutak, tavak minden­hol. Építészeti remeklés, aho­gyan megteremtették a több évszázados, muzeális épüle­tek és az új felhőkarcolók, sorházak összhangját. S a város méretei, a fej­lődés üteme?! ikre a fan­tasztikus jelző illik. Évente 120—150 ezer új lakás készül el, négy-öt Debrecen nagyságú új vá­rosrészek „keletkeznek”. Félmillió lakosú új város­részek! A város 4500 utcája csak­nem 3 000 kilométer hosszú­ságú. A leghosszabb, a Le­nin sugárút 20 kilométeres. ezer köbméter vasbetonele­met, és csaknem 2 millió méter csővezetéket építettek be. Az építkezést ezer mérnök és technikus irányította. A munkásokat majdnem 100 óriásdaru segítette. A sugárút két oldalán szí­nes, pompás üvegházak. A Kreml felől jövet, a sugárút baloldalán négy 25 emeletes irodaház. A jobboldalon egy csodálatosán szép, XVII. századbéli templom, mellette 25 emeletes lakóházak sora. Itt van a város legnagyobb, Sok vásárló, elegendő áru, szeszélyes árak jellemezték a piacot ezen a hétvégén. Az áruk minőségére több eladó nem is tekintett és silány portékákért is sok pénzt kér­tek. Rengeteget kellett „tal­palni” a háziasszonyoknak, amíg elfogadható áron tud­tak vásárolni. A tsz elárusí­tóknál sokan álltak, mivel náluk olcsóbb volt minden. Sajnos kevés eladni valót hoztak, csirkét, tyúkot egyet sem. Élőcsirkéből és tyúkból 680 kilót hoztak a magáno­sok, a csirke kilóját 39, a tyúkét 24 forintért adták. A tejfel literjét 30, a tehéntú­róét 20 forintért mérték. Mintegy háromezer tojást láttunk. Ara már drágább száz méterenként aluljárók kötik össze a két oldalt. Aki még semmit sem lá­tott a Szovjetunióból, s éle­tében először sétál végig a Kalinyin sugárúton, az első látványból megérezheti, mi­lyen csodákra képesek a kommunista társadalomért dolgozó szovjet emberek. Csakhát ezek a „csodák” a földön születtek — és nem is csodák, hanem egy nagy­szerű életprogram természe­tes következményei a békés építő munka eredményei. (Folytatjuk.) 1,30 forintba került darabja. Űjburgonyából 520 kiló volt a felhozatal, kilónkénti ára 7—10 forint. Sárgarépá­ból és petrezselyemből 2 500 —2 500 csomót láttunk, 2—3 forintért adták csomóját. A főzőhagyma csomóját 1,50- ért. A fejeskáposztából a ma­gánosok 345, a tsz-árusok 96 kilót kínáltak. Kelkáposztá­ból 334 kilót, 4, illetve 6—8 forintos áron adták. A mint­egy 3 000 darab salátát 1—2 és a 7 600 darabnyi karalá­bét 0,50—1 forintért árusí­tották darabonként. Karfiol­ból 349 kilót hoztak a magá­nosok, 18 kilót a tsz-árusok. 8—12 forintért kelt. Tizen­három kiló zöldbabot is lát­tunk már a piacon, kilója 20—30 forint volt Szombati szemle a szolnoki piacon Jubilál a MÁV „A vasút vigyázott rám“ Ennek is a nagymama az oka. A találkozásnak, a vé­letlennek, a váratlannak. Tő­le örököltem a szokást. Ha az ember utazik, vonaton jár, menjen csak ki jóelóre az állomásra. A nagymama mondogatta ezt gyermekko­romban, s mondja most is> sokszor. A vonat nem vár­hat. az ember meg nem sza­ladhat utána. Elismerem ezt az igazságot, pedig jó más­fél évtizede utazó ember va­gyok. Lehet, vasutasőseim vére is így diktálja. (Nem hencegés ez, dehát igaz, — egyik szépapám is a vasutat szolgálta.) Néha dicsérem, máskor okolom érte nagy­anyámat. Tetszik neki. Rend a lelke mindennek, azt mondja. Így történt, ezért, hogy pénteken gyorsvonatra vár­va felfedeztem: befutott a jó öreg szolnoki állomásra egy személyvonat Debrecen­ből. Minden szolnoki azt tette volna helyemben, amit én. Ismerem egy kicsit az utazókat. Fel, a kényelmes pámásba. — s terpeszkedés Pestig. Nekem ráadásul volt eev ízlelgetésre váró folyó­iratom is, nem tétováztam hát. Szép, jóízű beszédű ka­lauznő köszönt be az üres fülkébe, alighogy mozdult a kerék. Akkor kaptam észbe. Mi lesz, ha sokára érke­zünk? — Nincs keésésünk keé- rem, tízre ottan leszünk. Megnyugodtam. Nem at­tól, amit mondott, — ahogy mondta. A nyugalomból, bi­zonyosságból a vasúti ember rendíthetetlen bizalma szólt. A jóízű beszédből pedig tudtam rögtön, hajdú me­nyecske áll előttem. Röpke pillanatra nézhettem csak. Kezelte a jegyemet, s ment tovább. A hófehér, kemény gallér, meg a sötét nyakken­dő azért ott maradt valahol az ajtó tükrében. Kiáltó Volt az ellentét. Fehér és fekete. Valami szomorút sej­tetett. Pedig a szája neve­tett, úgy lépett eL Világos szemében azonban vagy a hajnali ébresztő szomorúsá­ga, vagy ki tudja, mi más, de mintha bánat gunnyasz- tott volna. Aztán csak olvastam. Ke­vés volt az utas. Ceglédnél sem zavarta senki a nyugal­mamat. Belemerültem az olvasásba. — Máskor pedig úgy szeretem nézni, bámul­ni a futó falvakat, a szépen zöldellő életet. Próbálom megfejteni házról, portáról, telek meg kertek nagyságá­ról módos emberek lakják-e, vagy csak olyan szépre áhí- tó, de sokat nem bíró em­ber, mint énmagam. Megné­zem a temetőket is, a futó élet mellett rég megálltakat. Sok síremlék, drága, mesz- sziről mogorván meredő márvány? Gazdag község volt, vagy ma is az. Ezt meg az új és a régi sírok pille­pillanatnyi • összevetéséből gondolom el. Túljártunk már régen Cegléden, amikor felrezzen­tem. Majdhogynem mérge­sen néztem a nyíló ajtóra, De nem lehetett Ä kalauz­nő most is nevetősen jött. — Már csak megpihenek egy kicsit, ha ném zavarom. Furcsa még a munka elfá­radtam idáig. — Kezdő? Ültében is kihúzta magát a dolgos ember rátartiságá- val. — Hogyisne. Tegnap jöt­tem vissza szülésiről. Meleg napsugár ömlött be a nyitott ablakon. — Rossz volt, ugye, ott­hagyni a babát? Anyaság, balgaság egy­szerre tett érdeklődővé, meg iriggyé is. — Rossz. Nem kívánom én azt senkinek. Mert nem is láttam. Holtan született a lelkem. Kinéztem az ablakon. — Mintha borulna. Hallgattunk. Nyúltam a könyvért. Félúton meggon­doltam. Nem ízlett az olva­sás— A kalauznő levette kerek tányérsapkáját. Göndörkés szőke hajfürtök borultak a vállára. Szoknyája ültében felcsúszott egy kicsit. Erős, szép fiatal combján megvil­lan a kombiné fekete csip­kéje. Fekete. Mint a nyak­kendő. Már értem. Az egyen­ruha nem tűri meg a gyászt, a munka, az emberek kö­zött járás-kelés úgy jó, ha nevetős. A szem szomorú­ságát nem veszi mindenki észre. A nyakkendő is illő az egyenruhához. — Vonaton szolgált a ter­hesség idején is? — Ugyan. Vigyáztak én­rám. Amikor már előreha­ladott voltam, beosztottak állomási munkára. — Nem utaztam én keérem. Megbe­csülnek engem mégha nem is töltöttem be tizedik éve­met az államvasútnál. Azért is bánt nagyon a baj. öt­éves a kisfiam, az első gye­rekem. Olyan az mint az élet. Nem kellett annak öt évig még az orrát se meg­törülni. Semmi betegség, semmi baj. Pedig akkor is dolgoztam már tán még ne­hezebb is volt a szolgála­tom, amikor őt vártam. — Most meg vigyázott rám a vasút. Otthon a férjem, az anyám kímélt a nehéz mun­kától. Még csak meg sem emeltem magam. És még­is— Egy gép hűz el fölöttünk, s lassan ereszkedik alá. Ve- csésné! járunk. — Látom, a munkáját sze­reti — terelném a szót. — Az jó. Bizony szere­tem. Utazni kislány korom­ban mindig vágytam. Hát ez lett belőlem. Pedig sok a vesződség, elhiheti. Most pénteken például a három óra tízessel megyünk vissza. Szabad szombat lesz. Tudja, az ivósok jámborabb fele már erre felül. Isznak, aztán kötekednek, megszólnak. — Nekem közéjük kell men­nem, kémem kell a jegyet. Sokszor nem hallom meg a durva szót. Azok is csak emberek, mégha rosszak is. Dehát mindenki nem lehet joó. Lassít a vonat. Sóhajt- az ablak tükrében felteszi sap­káját. Ogy szeretnék neki mondani valamit, s hallga­tok mégis. Megelőz: — Azért, tudja, kedves, ha már ilyen jól megértet­tük egymást, elmondom. — Lesz énnekem még egy kis­lányom nem is sokára! Nem lehet az, hogy ne lehessen. Egy gyerek nem gyerek. És fiatalon kell vállalni— n Nem kérdeztem a nevét, néni fogtam meg a kezét. De nagyot köszöntem, amikor erős. fiatal lábát kitette a fülkéből. Sóskúti léSU

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom