Szolnok Megyei Néplap, 1971. május (22. évfolyam, 102-126. szám)
1971-05-23 / 120. szám
6 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1971. május 23. SIMON EMIL: AZ EGYETEMEN JÓ LESZ Mindennap korán indulok hazulról, fél hét körül beérek. Az ebédlő-öltöző-me- legedő egyetlen helyiség. — Amíg az ember meg nem szokja, a szagok keveréke kifacsarja a tüdejét. Dörmög az olaj kályha, az emberek duruzsolnak. Ha behunyom a szemem, óriási hajón érzem magam. Még általánosiskolás koromban elvittek egy tengeri útra. Az öregem nagybátyja Olaszországban él. Mindenképpen azt akarta: maradjak nála, majd ő felnevel. Anyám azonban a szívéhez szorított, így eldőlt a további sorsom. Lassan gyülekezünk, várjuk a művezetőt. Valamivel hét óra előtt betoppan, a csizmájáról veri a havat. Neveket kiabál, eloszt, intézkedik. — Pataki, Horváth, Zalai. maguk hárman vasat hordanak! — Én is? kérdezem, pedig jól hallottam a nevemet. — Á, maga a területi ÁB-bizottság soros elnöke lesz! — Az más! — emelem meg a sapkámat. Bolondozom, pedig akkora bennem a feszültség, hogy majdnem szétdob. Kis nevetés fut végig az embereken, mint tavasszal az ablakon bevetődő napsugár. Ez jólesik. A vasúti sínek a telep végén húzódnak. Az éjszaka érkezett vagonokból ott szórták le a betonvasat. A tekercseket vastagon belepte a hó. Amikor kifelé mentünk, akkor is hullott, egyenlőtlen foltokban, akár a szaggatott papír. Horváth elgondolkozva baktat, szinte tudom, hogy valamire készül. Egyszerre meg is torpan, megfog bennünket. — Azt hiszem, eléggé összeszoktunk. Alakíthatnánk egy brigádot. — Ahhoz kevesen vasaink — mondja Zalai. — Mi lennénk a magja, aztán jönnének a többiek. Ehhez persze azt is tudnom kell, nincs-e más szándékotok? — Zalai vállat vont, dörmögött valamit. — És te? — nézett rám Horváth. — Nem szóltam. Azon tűnődtem: megmondhatom-e most? De nem! Ebben az ünnepélyes pillanatban mindent elrontok! Majd később. Talán ha leülünk valahol! — Nem beszélsz? — sürgette Horváth. — Hagyd! — intett Zalai —, szülési szabadságon van a lelke! — Ez most nem tréfa! — mondta ingerülten Horváth. — Miért kell mindenről azonnal dönteni? — kérdeztem, hasonló hangnemben. Mogorván mentünk tovább. Eltakarítottuk a havat, néztük a kibukkanó kötegeket. Tudtuk, ha hozzányúlunk, a fémbe sűrített fagy átüt a kész tyűn, süt mint a láng. Előhúztuk a durván ácsolt szánkót. — Na, emberek! — sóhajtott Horváth. Komótosan rakodtunk, néha megborzongtunk a csontfaragó szélben. — Az emberiség marha! — közölte Zalai, amikor az első fuvarral elindultunk. — Futni hagyja a szelet, ahelyett, hogy befogná. Például erre a szánra is felszerelhetnénk egy vitorlát. — Ekkora ésszel hogy maradhatsz segédmunkásnak? — mondta kis gúnnyal Horváth, s közben rám nézett. Tudom, a kérdés nekem szól, az érettségizettnek. Nehezen hiszik el, hogy pillanatnyilag kielégít ez az állapotom. Megint habozom, megmondjam-e nekik, mibe fogtam? Talán meg sem lepődnének, készültek rá. Tapasztalom, hogy hullámzanak bennük az érzések. Egyszer befogadnak, máskor csak vendégnek tekintenek. Szakadatlanul fordultunk, mégis, úgy látszott, mintha hozzá se nyúltunk volna a rakáshoz. — Osztódással szaporodik! — nézett rá megvetően Zalai. Közben láttuk, hogy két autó érkezett, csak úgy potyogtak belőlük az emberek. Kísérleti építkezésen dolgoztunk, megszoktuk a látogatókat. — E a finom dolog! — mutatott rájuk Horváth. — Ha akarnád, köztük lehetnél. — Utadban vagyok? — Bámészkodtunk, amíg a fagy bele nem mart a nadrágunkba. Aztán a vendégek a közelünkbe kószáltak, s hallottuk, hogy a gépesítésről beszélgettek. Akkor elképzelMeglepetten fogadták a beszélgetésünket. — Hát okkor jössz? — sürgetett Kovács. — De biztosat mondj! — Szerdán — mondtam bizonytalanul. — Na, vigyázz csak! Ezzel nem lehet játszani. — Mondom, hogy szerdán. — Jó, várlak! Szervusz! Viszontlátásra! — intett Hor- váthéknak, aztán elment. Percekig némán pislogtunk egymásra, a halántékom dobolt, a fülem zúgott, mintha tem, hogy nemsokára felnő itt egy daru, én ülök a fülkéjébe és irányítom. Dehát ez sem volt igaz, mert hol leszek én már akkor? Még ábrándoztam, amikor váratlanul megjelent a művezető. — Pataki — szólított meg —, a központból Kovács akar magával beszélni. — Na, fene! — figyelt fel Horváth? — Csak vele? — kérdezte Zalai. — Csak. Azt mondta, maga tudja, miért. — Szóval tudod? — nézett rám Horváth. — Sejtelmem sincs — vágtam ki ingerülten, — elvörösödve. — Legyen szíves, mondja meg neki, hogy nem érek rá! — mondtam a művezetőnek. — Jöjjön ki, ha akar valamit! — Valójában nem mertem elmenni, szégyelltem magam. Abban bíztam, hogy Kovács nem baktat idáig. — Ki ez a Kovács? — hajolt hozzám Horváth. — Egy tag a központból. — Igazán? Na, most már ne játszó meg magad! — Tétován pislogtam, s akkor megláttam Kovácsot. Elszántan taposta a havat, közeledett. Valóban, kár lett volna minden színlelésért. — Az oktatási felelős mondtam zavartan. Kovács közben odaért, hangosat köszönt. Megfigyeltem, hogy akik az irodából jöttek, mind azt gondolták, hogy a munkásoknak harsogva kell köszönniük. Nekem azt mondta: — Szervusz. — A másik kettőnek:— Jó napot, szaktársak. Biccentettünk, de nem hagytuk abba a munkát. — Vártalak — mondta mosolyogva Kovács —.megígérted, hogy bejössz. — Nem értem rá — dörmögtem. — Ugyan már. Munka után már nem lehet olyan fontos dolgod. Én már számításba is vettelek, csak az íveket kell kitöltenünk, ősszel mehetsz az előkészítőre! — Lopva a másik kettőre figyeltem. — robbanás lökött volna oda, — Vajon minket miért nem tegezett ez a tag? — fordult Horváth Zalaihoz. — Talán érződik rajtunk a proliszag mondta Zalai. Horváth odahajolt hozzá, körülszaglálta. — Van benne valami! — örültem, hogy tréfálkoznak, megkönnyebbültem. — Azt hiszed, én most odavagyok, mert szervuszt mondott? — vidámkodtam és Horváth vállára tettem a kezem. Lelökte. — Hordjuk a vasat, szaktársak! — kiáltotta öblös hangon. — Egyre kevesebb a melós, több az úr! Helyettük is csak kell hordani. Nem igaz, Zalai? — öli csúnyácska, tizenkilenc éves. Haja szürke, illetve fekete, csak szürkének tűnik. Szeme olajosbarna, de a fehérje nem fehér, hanem sárga. És arcbőre szürkészöld, pattanásos. Kitűnően érettségizett, de az egyetemre nem vették fel, helyszűke miatt. Elment dolgozni a gyógyszergyárba. — Elügyetlenkedett a boszorkánykonyhákon egy évet. Arca a sok gyilkos gőztől még zöldebb lett, és most már a füle mögött is pattanások virítottak. Ezért mindenki szerette a gyárban. Amikor elszánt az év és ismét megindult a népvándorlás az egyetemek felé, apja rászólt, vegye föl a sötét ruháját. Érdekes, tavaly ebben ballagott, és most egy kissé murisán rövid a nadrág szára is a zakó ujja is. A papa végigmustrálta őt, egy kicsit hümmögött, mondta, húzza ki magát. ne legyen olyan tyúkmellű és bent a hivatalban. ha beszél; érthetően hannosan mondja el mondó- kdját és nézzen az emberek szemébe. Zoli kívülről, tudta. ismerte ezt a szöveget. — azért hát oda sem figyelt. A hivatalban mindenkinek Minden szavad arany! — Ne marháskodjatok! — böktem meg Horváthot. — Olyan nagy baj, ha valaki többet akar? — Te álmunkás! — nézett rám. — Nem az a baj! hanem ahogyan intézted, az rosszul esett! Miért nem mondtad már reggel, amikor a brigádról beszéltem? Talán egy szót megérdemeltünk volna! — Dühömben belerúgtam a hóba, kimozdítottam egy darab jeget, s az keményen Horváth lábszárának ütődött. Felhördült, ledobta a feszítővasat, nekem- ugrott. Kisiklottam előle. — Kergetőzni kezdtünk a szánkó körül. Kimelegedtünk a lihegő, ziláló fogócskában, gőzöl- gött az arcunk. Horváth lekapta a sapkáját, hozzámvágta. Félrehajoltam, s a váratlan mozdulattól egyensúlyomat vesztve letenyereltem a földre. Horváth már nem tudott fékezni, nagy lendülettel belém botlott, s jó messzire elvágódott. — Nem mozdult, s valahogy furcsán feküdt. Intettem Zalainak, leguggoltunk, s ketten biztattuk. Végre eszünkbe jutott, hogy megfordítsuk. Elnehezülve mozdult, arca. mint a sárga viasz. — Telefonálj a mentőkért!— mondta rész. kető hangon Zalai. Amikor elvitték, be kellett mennünk az irodába. A művezető őrjöngött. — Megcsúszott? — kérdezte tizedszer. — Igen — mondta Zalai. — Megcsúszott és elesett. — Felém fordult, én bólintottam. — Igen, így volt. A nap hátralévő részében külön helyen dolgoztunk, — délután az öltözőben kerültünk össze. Már indulásra készültünk, amikor odaböktem neki; — Meglátogatom Horváthot. — Ez klassz dolog volt tőled! — ragyogott fel az arca. — Elkísérlek. Alaposan megütötte a hasfalát — mondta a doktor. — Reméljük, a mája nem sérült meg. — Láthatnánk? — kérdeztük izgatottan. — Mit gondolsz, szóba áll velünk? — kérdezte Zalai a folyosón. Ettől a kérdéstől én is féltem, nem mertem válaszolni. Horváth mélyen alattunk feküdt az ágyon, nagyon távolról pislogott ránk. De, mintha mosolygott volna. Zalai is észrevette, mert óvatosan megbökött. — Hogy vagy? — kérdeztem. Bizonytalanul mozdult a keze. Aztán erőtlen hangon megszólalt: — Szerdán ne felejts el bemenni. Az egyetemen jó lesz. Egyszer dolgoztunk ott, télen. Fűtött termek, a folyosók is melegek. És lányok is vannak. Hallgattam. Azt kellett volna mondanom; — Nem megyek, melletted maradok, amíg megerősödöl! — De ez csak üres hősködés lett volna. Egy ápolónő szólt, hogy menjünk. Lehajoltunk, ujjunk hegyével megérintettük Horváth kezét. Emlékszem: ijesztően hideg volt. tisziességtudóan köszönt, a papa bemutatta a hivatalfőnökének őt és most már hárman átmentek a főhivatal főnökéhez is vizitelni. Azaz, hogy itt is — ott is kérni. — Protekciót, Zolinak az egyetemi felvétel sikeréhez• * A hivatal főnök a minisztérium főosztályvezetőjének szólt, a fóhivatalfönök a miniszternek. Mindenki mindenkinek mindent megígért. A papa nem nyugodott, a papát nem olyan fából faragták, mondta is Zolinak, hogy nem sokat örökölt, tőle, mármint az energiájából. A papa elment egy katonatiszt ismerőséhez is. Azután elment a tanácselnökhöz és a pártbizottság titkárához. Kisebb átlátszó és együgyű ürügyek segítségével összebarátkozott a minisztériumi titkárnőkkel, és szivarral kínálta a portást. — Mondja csak bátyám, nehéz dolog ez a fölvétel? Meggyes László: Akt Bella István: Szebbnek szültél Szíveddel született szívem, ezért ismerős idegen ugyanaz, ugyanaz a vér vert arcodért, vert arcomért, ugyanaz, ugyanaz a tej delelt melleden, mellemen s az a kéz, ugyanaz a jobb, etetett meg és mosdatott; Hát milyen álnokság, mi volt, mi tőled így elpusztított? Mit vétett, mit vétkezhetett szívem, hogy így száműzetett tőled, hogy csak találgatom ki vagy honnan vagy rokonom. A hang, a hangod ismerős itt volt a torkomban előbb, s ahogy beszélsz , a haj, a szem — jaj istenem, jaj, istenem madár, csak madár szólhat így mikor hullatja tolláit. S ahogy lépteid hallani bennem lépdelt így valaki.’ De rád néz. s fölujjong kezem: Te vagy kezem, te vagy kezem! Rád néz és fölujjong a szám: arcod hazám, szemed hazám és minden szerv, külön, külön beszél, beszél: öröm, üröm fagy, kín, elkezd kiáltani Magad magamnak vallani. Hallgasd csak, milyen hangzavar gyöngyzörej, jéghang, csodajaj, hajnal bánata, születés, gyöngyvirág-verítékezés. Tenned kéne már valamit, el kéne halkulni kicsit. halkulni, arcvonásnyira. csupáncsak dobbanásnyira. Csak te halld, csak te értheted éltem és csak most éledek. Hát szólj rám, ne mondja ki szám: Szebbnek szültél, mint az anyám — H&t beleizzadnak a gyerekük, mire kijönnek a szo- bábul. — No, nem arra gondoltam én, hanem hát, hogy nehéz-e a bejutás az egyetemre. — Hiszön én is arról be- s ezélök — kartársam. — Jó, jó. De hol kell itt mozgatni valamit, vagy valakit, hogy a fiamnak sikerüljön. — Kérőm, szépen. A gye- rök mozgassa a könyveköt■ — mög az eszét• Akkor sikerül... Apa nem volt megelégedve az együgyű paraszti válaszokkal, mérgesen ment haza. Zolit behívatták a bizottság elé. Agya könnyedén mozgott, mindenre villámgyorsan, de azért tudományos elmélviVtségoel válaszolt. a tudós férfiak megállapították, hogy többet tud ez a gyerek, mint hajdan Európa leghíresebb alkimistája tudhatott, azonnal fe vették a vegyészetire. Kijön Zoli a nagy épületből, mit sem sejtve a sikerből. Apa ott várja izqatottan a. kapuban. Szótlanul kézen- fonja és beciveli őt a legközelebbi templomba■ Imádkoznak, Zoli félszívvel, apa egésszel. Két hét múlva megkapják az értesítést, Zoli tíz pontot szerzett a felvételin, tizet vitt a gimnáziur ból, tehát a maximális húsz vontot érte el — felvették őt. Apa másnap lejárta a pro- tektorokat és mindenkinek megköszönt mindent. Mindenütt kedvesen fogadták, a hivatalfőnöke azt mondta, ez a kötelességem. A föh.iva- tal főnöke; ..rendes ember a miniszter”. Együtt érettségiztünk Egerben a Cisztereknél, még 1930-ban. Az volt ám a szép világ barátom — és hátba vaskolta papát. Elment a zord évűiét portásához is, ismét elővett egy hatalmas aranyszínű szivart, tüzet is adott hozzá. — No, ugye. mondtam? — szólt a naav bajúszú ember. — JÉsz köll ide kartársam, ész. Mög lélekjelönlét- Az étre?..: Apa kipipálta as összes néz t vet, tehát mindenkinek megköszönt mindent. Aztán hazament. és azt mondta Zolinak; „Tudod, fiam, ha akkor nem memrünk be a templomba... bizona «• jóisten...” . fcaferi
