Szolnok Megyei Néplap, 1971. április (22. évfolyam, 77-101. szám)
1971-04-04 / 80. szám
6 SZOLNOK MEG'fEl NÉPLAP 1971. április 4. A 7 .orvos nézte. Legyintett. A nővér feltűrte a beteg ingujját. Az orvos a felső karon felcsípte valahol az • összezsugorodott bőrt. R&csegve beleszakította magát a tű. „Kórházi zárójelentés... A beteget ápolásba vettük 1945. szeptember 3-án, Kórisme: ----- Nephrolithiasis. Mindkét tágult vesemedencében jóformán az egészet kitöltő korállkő... kiválasztás; bal vese 6 perc 16 másodperc, jobb vese 8 perc 10 másodperc. Műtét: bal veséből zöld mandulanagyságú követ távolítottunk el. Műtét után fjxsiccatió — konyhasó infúziót kapott. Secunder infectió miajt kétoldali amputáció vált-szükségessé. Beteg szülei saját* felelősségükre viszauta- sítottáfo Azóta a beteg állapota erősen romlott. A beteget nem gyógyult állapotban elbocsátjuk. 1945. december 24-én.'’ ☆ — Megjöttek? — Meg. Megjöttünk. — Spttogás, összehajolnak a fe~ ketekendős árnyak. Kosa kifogja a kapáló lovat. A7 emberek körülállják a szekeret. — Hogy vegyük le? — Ki ne takarjátok! — Tanakodás. Végül az egész fűzfakast kihúzzák a szekéraljból, bundástul, dunyhástól, betegestől. Négy férfi fogja, öleli a füzfakast. — Jaj, csak lassan! A melegben áradni kezd a i üzíagallyak keserű illata. A férfiak leteszik a kast a földre. Erőlködést kifejező arcuk iölém hajol. Felegyenesednek. Megváltozott tekintetüket nem veszik le rólam. Könyörögve néznek. Leveszik lassan a kalapjukat Csak néznek merev és borzadóra nyílt tekintettel. Rokonok mind a négyen. Testvérek, szomszédok. Nem jön. szájukra szó. Nem ismernek fel. Csak néznek. • És nem tudnak megmozdulni. Városszéli téli este. Hull a 1 hó. A villany nem ég. Az asztalon a petrolámpa sóvá- ran énekel. • Anyám tésztát gyúr. A szoba sarkában félhomályban. fehér dunna alatt fekszem. Hanyatt, párna nélkül — hogy ne kapjak tüdő- gyulladást. Harmonikázom. A mellemre teszik esténként nagy három oktávos harmonikámat, a szíjakat átcsatol- ják a vállamon, Én fekszem hanyatt. Balkezemmel kihúzom a levegőszekrényt. Lehunyva a szemem. Jobb kezem, mint egy hernyórágta levél megmaradt erezete, legyezi a billentyűket. Szól a harmonika. Ezer sírású du- dorászása gyermekkorom óta naiv ölöm nekem. A szünetekben behallatszott az ablakon át: apám — óvatosságból — a ház előtt, az utcáit az omló havat seperte. Suhog. dalol a nyírfaseprő laza vesszőcsokra, és rajta a por- pehely hó fúvódik, omlik. Hirtelen megszűnik a seprés. Gyors léptek. A küszöbön apám leveri a havat, belép, izgatottan suttog. — Hagyd abba, hagyd abba! Gyorsan! — Mi baj, mi történt? — Megint itt az az oroszl — Mit akarhat az? — Mit! Mit! Három nap múlva nem bírtam tovább. — Adjátok ide a harmonikát. Öcsém bálokba jár. — De fiam, kihallatszik! — Akkor kihallatszik! — De azt mondják a szomszédok, azóta is minden este itt járkál az orosz az ablak alatt. — Nem bírom már! Adjátok a harmonikát. Újra harmonikázom hát. Apám — óvatosságból — havat seper. Mi az, újra kezdődik? Apám berohan. Topog, kiabál. — Hagyd abba! Megint itt az orosz. Már itt van! Én ki se nyitom a szememet, játszom tovább. A legerősebb regisztert nyitom ki. Mélyen zeng, folyó bőg a dalban. Apám topog, a vál- lam kopogtatja. Ingerülten kiáltok rá. — Mit akarsz? Ki veheti el tőlem ezt az egyetlen mankót! Apám áll, áll. Néz, gondolkozik. Káromkodik egyet. — Hát jó! Akkor legyen] — Legyint egyet és kisiet indulatosan. Most én hallgatok el, kíváncsian hallgatózom. Apám az .utcaajtóból dühösen kikiált. — Jó estét! Mit akar? Jöjjön be! — Jó est,ét. Nem akarok. Csak hallgatni egy kicsit. Erre járok. — Jöjjön be! De, csak jöjjön be! — apám odamegy, karjánál fogva vezeti befelé. Út közben is szabadkozás. Apám, anyám és én folyamatosan értettük az orosz katonák beszédét. — Beteg, nagybeteg a fiam. Az övé! Az orosz rájuk se hederít. Az asztalra teszi a sapkáját. A harmonika fölé hajol.' Szemtől szembe látom az arcát. Huszonnyolc éves lehet. Fáradt, szomorú, nagyon szomorú. Kioltott szerelem a szemében. Egy gyermek sóvárog az arcán. Én értettem őt, mert tudtam, mennyire lehet a harmonikát szeretni. Anyám siránkozott. — Jaj istenem! — Apám zsebredugta a kezét. Nézte, rettenetesen. Az orosz meg egészen közelhajolt. Jobb kezét fela képek. Rossz fotók voltak. Komoly, szép fiatal asszony és egy kisfiú mosolygott ránk. Nem tudtuk, mit mondjunk, összenéztünk. — Szépek. Milyen kedvesek. Az orosz sokára ezt mondta. — Kaput. Attól az estétől gyakran üldögélt az ágyam mellett. Megtudtuk, hogy orvos, most orvos-főhadnagy. Szülei falusi emberek, nem tud róluk semmit. Most itt a tábori kórház egyik orvosa. Néhány utcával arrébb. Kérte, hogy járhasson ide. Nagyon szereti a harmonikát gyerekkora óta, de neki sose volt — Miért nem szereztél? Legyintett. Kért, tanítsam meg harmonikázni. Megmondta nekünk a hosszú nevét is, de mi nem tudtunk belőle megjegyezni többet csak ennyit: Názár. Názár- nak hívtuk. Ült órákon át mellettem és csak hallgatta, hallgatta, a harmonikaszót. így aztán egyszer végignézte, mikor a városbeli egyik orvos, aki magánbetegként kezelt harmadnaponként, átkötötte a sebeimet. Itt sem ment sokkal különbül, mint a klinikán. A kötözés előtt kértem: Váci Mihály: Hol vagy Názár ? emelte. Szokatlanul vékony és finom ujjú keze volt. Karja íve megtört. Keze élt — ujjai csodálatos élvezettel nyíltak szét, lágyan, lazán —, a simogatás, a dédelgetés, a becézés egy-egy dallama énekelt fel ezekről az ujjakról. Körülmutatta, aztán ujjhegyével végigtapintotta a’ harmonikát. Mint a vak az ismerős arcot, úgy szólítgatta meg ujjai ideges simogatá- sával a harmonika csillogó berakásait, a. hófehér billenr tyűket, a regisztereket. Ujjaival esetlenül nyomogatta le a billentyűket. Rögtön láttam, hogy nem tud harmonikázni. , Észbe kapott, felegyenesedett, aztán már az orosz katonák egy kicsit csinált, köZf vetlenkedő modorában folytatta. — Haraso. Nagyon,, nagyon .szép! * Aztán? Most mi lesz? Csak állt zavartan. Anyámék néztek egymásra. Anyám újra elkezdte a régi trükköt. — Nagybeteg! Csak ezzel van. — Az orosz nem vette észre. Apám megemberelte magát. Széket tolt alá. — Üljön le. Üljön csak le. Te meg most már harmini- kázz, ha olyan nagy legény voltál, aztán majd meglátod mi lesz. Én elkezdtem hirtelen azt a dalt, melyet a temető jegenye fasorai alatt gyakorlatozó orosz katonáktól a nyáron tanultam és amit a tankokon jövet, teherautókon harmonikázva énekeltek ak- kortájban az oroszok: — a Jablonkát. Alma nyílik, vii'ágzik a parton. Száll a réten a tavaszi szél... Mondd meg annak a büszke katonának, Hű Katjusa mindig visszavár. Ezt a refrént — a két utolsó sort — mindannyiszor egy másik regiszteren, játszottam. teljes hangerővel, mélyzengésű hangszínekkel és dús jobb-bal kéz kísérettel. Vidám, győzelmes induló dallama van e két sornak. És az orosz ezt már nem is bírta. Láttam, hogy itt már nem a harmonika kalandjaitól indul fel. Összevonta a homlokát, hirtelen a tenyerébe temette, aztán, hogy én halkabbra fogtam, türelmetlenül intett, hagyjam abba. Vártuk mi lesz, de ő azonnal összeszedte magát. Már próbált ránkmosolyogni. Oda intette anyámat, megérintette a vállát. — Mámká, mámká! — és elővette tárcáját. Fényképeket szedett elő. Körbejártak — Adjon fájdalomcsillapítót. — Hogyne; hogy megszokja. — Majd leszokom róla, ha nem kell. De nem bírom anélkül. Nem szólt semmit, elkezdte bepólyált lábamról legöngyölíteni a gézcsíkokat. Végül csak a vastag vattaréteg maradt. Azt átitatta a vér és a seb leve. Mindkét lábból három-három üvegcső állt ki. Hegyük a vattacsomón át két centiméterre is kilátszott. — Ne tépje le a vattát. Elájulok. Áztassa le! Áztassa le! Feltépi az egész sebet. Aztán ujjaival kíméletlenül kinyomkodta a sebet, alkohollal körülmosta, új vattát és gézt rakott az eleven sebre. Názár távol ült a sarokban. Gyakran felugrált, fel-alá járkált és cigarettázott. A kezelés végeztével anyám az orvoshoz fordult: — Doktor úr, nem tudtunk mára szerezni. De tessék türelemmel lenni, megszerezzük. Holnapután is tessék még eljönni. Egy héten belül meglesz, drága doktor úr! — Nénikém! Az a két liter olaj nem sok. Nem éri meg amúgy sem, hogy én ide kibiciklizzem érte a város szélére. Ha nincs, hát nincs. Vigyék kórházba, ott sem hal bele. — Azzal elment. — Mit mondott? Názár nem értette pontosan. Anyám magyarázta neki. Názár káromkodott, aztán ezt mondta: — Misa, én majd bekötöd, lek. — Frászt! — kiáltottam ingerülten. — Nem érted, Názár hogy én már minden orvostól félek. Tönkre tettek. Hanyag disznók voltak, majdnem a két lábamba került. Magyarok — és láttad, hogy bánt velem ez is. Én nem merem most — ne haragudj. Nem érted? Názár még másnap is szófián volt, csak a harmonikát hallgatta. De azért harmadnap velünk együtt várta a magyar orvost, eljön-e mégis? Vártunk, négven vártunk. Már dél is elmúlt. Az orvos nem iött. Nem volt olaj. Názár felugrott, káromkodott és elrohant. Aoám korholt minket. amiért nem engedtük, hogy Názár kötözzön. — Miért ne? Orvos — orvos. — És ha még jobban elront mindent? Zöröe+ek. Názár jött visz- sza. Mellette egy nő katona köneovben. Gyógyszeres zsákot és orvosi táskát hoztak. Názár már nem kérdezett semmit. Rendelkezett. — Mamka, meleg vizet, lavórt, törülközőket. Nem szólhattunk most egy szót sem. Lesz, ami lesz, nem halok bele. — Néztük Ná- zárt, mennyire megváltozott. A nő hallgatagon, szófogadó tisztelettel leste, dolgozott a keze alá. Ápolónővér volt. Az asztalra szétrakták a műszereket gyógyszert, kötszert. Názár egy port adott. — Vedd be, Misá! — Aztán injekciót szívott fel a nővér. Názár beadta. Öt perc múlva közönyös bódulatban, szinte álmodtam, ami történt velem. Názár mosta, sokáig mosta kezeit, aztán a nővér alkoholt öntött a kezeire. Széket kért és mellém ült. A gézt a nővér már le- csavarta. Názár felemelte a vatta szélét és ahol a sebhez ragadt, alkohollal addig áztatta. amíg el nem vált a sebtől. Lassan, hosszadalma•san így áztatta le mindkét combomról a vattapaplant, amely már teljesen átitatódott. Alkohollal lemosta a sebfelürteket. Egy nagyméretű fecskendőbe öblítőfolyadékot szívott fel a nővér és Názár — nem nyo- morgatta a sebeket — befecskendezte ezt a furcsa, jó illatú, hűs folyadékot. Felkacagtam, olyan új. kellemes és hihetetlen volt az ördögi dömöckölések után. Anyám megint meghatódott és mint mindig, elbőgte magát. Apám — látta az arcom és rámkacsintott. Mire a kötéssel készen lettek, elnyomott az álom. Huszonnyolc órát aludtam egyfolytában. Názár attól kezdve családtagként iárt hozzánk. Minden szabad idejét ott töltötte, mindennel ellátott, amit csak elő tudott szerezni, hogy. gyógyulásom segítse. Haemokakaót hozott nekem, ezt a kincsetérő. ritka, vérképző haemoglobindús tán- és gyógyszert, rengeteg Ult- rnszentilt. annyi gézt, hogy tíz év múlva is volt belőle. Mikor az emberek melasszal éltek, 6 nekem fazékkal hozta a cukrot. Enélkül nem gyógyulsz meg! — Almát kerített, mózet bögreszám. És két nanonként egy rí írogat! Mindent tömött belém Táplálkozásomat nyomasztóan pontosan ellenőrizte. Tolai- donkénnen nanonként többször nontos viziteket tartott mintha az osztályán feküdnék. Lázat mért. hetenként egvszer súlvt mért a szomszéd ten geri d a rá 1 óm alcímből átbozatott tizedes mérlegen. Miiven körülményes volt! — Nem báj, Misá! Ha a vesém újra megfájdult. vagx- egvet köhögtem, azonnal elhozta belgyógyász kollégáiát. — Én sebész vagyok — mondta — amaz biztosabban ért hozzá. — Sietni kell! Gyógyulj meg, mert én elmegyek. Májusban elmegyek. — Nem igaz! — És bizony torkunkon akadt a szó. Május első napjaiban ki- * vitetett az udvarra. Apám és az öcsém cipeltek ki. Szánalmas cirkusz volt. Názár hozott a lakásáról egy hintaszéket, abba ültettek. Szédültem, hányinger gyötört. Hat hónap óta vízszintes testhelyzetben éltem. De most ott kellett ülnöm negyedórát. Názár ragaszkodott hozzá. Aztán egyre többet. Esténként és reggelenként — eddig is — tornáztatta a lábam. Felemelte, behajtotta, kinyújtotta. Tíz percekig. Először üvöltöztem. Félévig bénák voltak az izmaim, a térdem dagadt fadarab. Tépődtek az izmok, de ő türelmesen kínozott. Az udvari levegőzést is követelte. Egy hét múlva aztán a hintaszékből felemelt ő és az öcsém. Hónom alá karoltak és vittek. Én mint a szalmával tömött bábú. Lábaim lógtak, mintha rongyból lettek volna. Názár kiabált. De bizony csak napok múlva éreztem, hogy a talpam alatt föld van. Hangyák ténték az izmaimat és szánalmasan összecsuklot- tak a térdeim. Hányszor kiáltoztam. — Hagyiuk abba. nem megy! Szégyellem! — Hány nap és mennyi veszekedés. nyögés, őrült türelem kellett ahhoz, hogy támogatásukkal megálltam a lábamon egv-két másodnercre. Aztán, amfg az áovnm+ól az asztalit* "intern. Ketten tartották kőrém a karinikat. F.gy lépés volt mindössze. Egy lépés! Megtettem, s rárogytam a* aszDeménr Ottó: ÁPRILISI VERS Álmából ébred, nyújtózik a föld arany színekben tündököl a domb. A puha hantok napos oldalon smaragd fű sarjad, fejét emeli. Kék vizekre úsztatja új hajóit az égbenyúló, kócos almaág, s a halmok mögül surranó meleg szél megborzolja a tócsák tetejét. Miért, hogy az évszakok fordulása a tél s tavasz közt legizgalmasabb? Hogy most robban minden fölgyúlt remény és arcunkat pirosra tüzeli, hogy most gyógyul leggyorsabban a seb, elsimulnak a homlok ráncai, s tunyaságából kimozdul az ember a szabadságból mélyet lélegezve. Mért hoz a tavasz forradalmakat, ünnepi kedvet, fölszabadulást? I Hogy tán az ember is része legyen a természetben izzó változásnak, s amint a földben megindul a mag — ideje jöttén hajtani akar — pusztíthatatlan reményeivel példát mutasson ő is lelkesen? És nyers ágakból karókat hegyezzen s kitűzze földjét jog és juss szerint, . hogy elfoglalja műhelyét s becézve szerethesse érzékeny gépeit, s hogy versre legyen kedve és zenére, örömötadó boldog szerelemre, s a legridegebb télidő után is hinni tudjon a legszebb változásban. Mátyás Ferenc: Parasztolvasók Fia kék az ég s a Nap még felragyog, figyeld a földben mozduló magot, a csírát, mi bújik szemlátomást, hogy elhagyja a sötétség honát. Hogy tör elő, ami élni akar; a zöld vetés, a leírt szó, kihalt tájakon, a pusztán, a még ma is világ végén: beszél a néma is. Könyvek fölé hajolva szüntelen, hogy tágul, nyílik, vág az értelem az emberben, aki most érti meg, mit hoznak elé a látó szemek, s mi lehet #iég, minő hatalmat ad a nyert tudás, amely akár a Nap, kigyúl s fényét úgy teregeti szét, hogy elbújjon örökre a sötét. talra. Aznapra Názár is elegendőnek tartotta ezt a teljesítményt. így tanultam meg járni újra. Nehezebben, mint egy kisgyerek, mert nekem elesnem sem volt szabad. És Názár erőszakos volt, tornászfatott, káromkodott, biztatott és az öcsémmel együtt cipeltek hetekig. Végül is egy hónap alatt annvit elért, hogy egy-két lépés erejéig egyik támogatóm karja! közül a másikba tudtam esni bicegni. — Nem baj! Megmozdult a lábad! A többit már ti is elvégzitek. Egy hét múlva Bécsbe helyezték. Egy hónap múlt el. Éisza- ka volt. Olvastam. Egyszer- csak verik az ablakot. Anyám felugrik az ágyból. Kinéz. Jaj Istenem! Egy orosz. Mit akar? — és kinyitotta az ablakot. — Mámká! — Názár borulta nyakába. — Misá hogy van? Beengedtük. — Názár! Hát te, hogy kerülsz ide? — Gépkocsival megyünk hazafelé, a tokaji hídon át. Ott van a pihenő. Lába-lá- ba jöttem, csak harmincöt kilométer. Azonnal kell visszamenni. Misa, akartam látni, hogy vagy? Egy óra múlva útnak is eredt. Most már én kísértem a kapuig. Éiszaka volt. Elment. Már nem is láttuk a sötétben. — Hé! Názár! Hová fs méev? — Mnrmanszkba. — friál! — írok. Misa! So^e írt. Sose hallunk fáfe , többet. • PALÍCZ JÓZSEF: ADY ILLUSZTRÁCIÓ
