Szolnok Megyei Néplap, 1971. január (22. évfolyam, 1-26. szám)

1971-01-31 / 26. szám

,1971. január 31.

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

3

Szerkesztőségünk kerekasztala körül szolnoki munkások ültek. Hat ipari üzemből érkeztek hívó szavunkra. Beszélgetni, vitázni. Nem is egyszerű dolgokról. Az egyéni, a vállalati és a népgazdasági érdekről. Arról, hogyan alkot az egészséges egységet, s ha van hiba, mi lehet az ok, az eredő.

A beszélgetés résztvevői: Vígh Béla marós és Deák László lakatos a járműjavítóból, Pirók József né gépész, ruhaipari szakmunkás és Du- chaj 1st vénné minőségi ellenőr a Május 1. Ruhagyár szolnoki üzeméből, Bauer István és Boros László lakatosak a Tiszamenti Vegyiművekből, Kocsi Sándorné festő és Cselleng László szerelő a Tisza Bútorgyárból, Nagy János gépjavító és Gönczi Zoltán esztergályos a vasipari vállalattól, Csőke József kőműves és Gajdos Pál esztergályos a cukorgyárból.

Vendégeink közül többen párt-, KISZ- és tömegszervezeti tisztségviselők, szocialista brigádtagok vagy brigád vezetők. Néhány an a vállalatnál eltöltött hosszú évek példás munkája után csoportvezetői tisztséget is betöltenek, tehát irányítják, összefogják egy-egy kis közösség munkáját.

Hogy mennyire ismerik a vállalati gondokat? Hogyan érzik az egyén és a vállalat viszonyát? Mint vélekednek fontos népgazdasági érdekekről, amelyben benne van saját munkahelyük érdeke, önös érdekük is? A beszélgetés, a vita során érdekes képet kaptunk. Ezt adjuk közre.

Munkások véleménye:

Áz egyéni, a vállalati

és a népgazdasági érdekről

— Javítani kell az anyaggazdálkodást és ellátást,

— Ösztönzőbb béreket,

— Szigorúbb munkafegyelmet!

munkája feleslegessé vált. Ugyanakkor bennünket is éget a létszámhiány. Vannak, akik már ebben az évben új munkahelyen, új kollektívában dolgoznak. Elmondtuk nekik, a vállalat érdeke, s valamennyiünké, hogy hatékonyabb legyen a munka. Volt, aki — és mindig van egykét ilyen ember — értetlenkedett. Legtöbben megértették, még a számításukat is úgy vélik, megtalálják az új beosztásban. Mármost a népgazdaság hatékonyabb munkát kér — a vállalat műszaki fejlesztéssel ezt segíti, — az egyén is értelmét látja. Jól van így.

Duchaj Istvánná: A szak- szervezeti bizottságban én vagyok a bér- és termelési

olyan döcögős az anyagszállítás, az anyagellátás?

Kocsi Sándorné: Ezt mondom én is. Miért nem jobb az anyag biztosítás? Valami szervezeti hiba lehet? A munkás nem tudja, nem ismeri pontosan miért van. Csak azt tudja: ma nem dolgoztam, ténferegtem, mert nem érkezett meg az anyag.

Bauer István: Lassan a folyamatos anyagellátás sok üzemben legalább akkora

problémát jelent, mint a munkásvándorlás. És ha itt tartartunk, hadd kérdezzek én is: meddig viseljük még ennek terheit? Meddig hagyjuk még az embereket jönni- menni? De kérdezem azt is: mivel kötjük munkahelyükhöz az embereket? Nálunk a

Vigh Béla, Deák László, Pirók Józscfné, Duchaj Istvánné, Bauer István és Boros László.

Munkatársunk: A népgazdaság, a társadalom életében jó éveket hagytunk magunk mögött. Sikerrel teljesítettük a harmadik ötéves tervet. Miként az ország, fejlődtek a szolnoki üzemek is, s velük együtt az emberek, a munkások, munkáscsaládok élete. Az üzemekben most készülnek a végső számadások a múlt évről. Egy hónapja már a negyedik ötéves terv megvalósításához kezdtünk. Fontos ez a terv, ismerjük valamennyien. Vajon így ismerik-e, vagy jobban egy- egy munkahelyen az emberek a saját vállalatuk tervét? Például az éves feladatokat?

Vígh Béla: Nálunk a járműjavítóban évek óta úgy indul az év, hogy röpgyűléseket hív össze a vállalat vezetősége minden nagyobb egységben. Itt az osztályvezetők elmondják, mi az évi feladatunk. Persze, nem részletes ez az első tájékoztatás, de mi mégis jónak tartjuk. Aztán a művezetők eligazító értekezletén már munkahelyekre bontják a munkát Például megmondják, hány mozdony, kocsi javítása, szerelése várható. Ilyenkor megbeszéljük a dolgot Vagyis szót kap, aki kér. Ha azt mondjuk, megbírunk vele, a kisebb munka- közösségek, a csoportok is elosztják maguk között a tennivalót.

Csőké József: A mi üzemünk — a cukorgyár — kampány jellegű. Nálunk ilyenkor a karbantartási idényre készítenek pontos tervet Ősszel, amikor a répa megjön, mindennek készen kell íenni. Persze nekünk ez az év —, mint már több év — nehéz a rekonstrukció miatt is. Nálunk aztán igazán van alkalom arra, hogy lássuk más vállalatok munkáját, a vendégmunkások életét. Tegnap a párttaggyűlésünkön tájékoztatást kaptunk a rekonstrukció idei költségéről. Csak ebben az évben 100—110 milliót költenek a gyárunkra. Mióta ez a nagy munka elkezdődött, a törzsgárda megértette, hogy nekünk is, a népgazdaságnak is egyaránt fontos, hogv határidőre befejeződjék. Nem jó az, ha anyagot, pénzt beleölnek valamibe, aztán mégsem tudiák hasznosítani. Az én munkatársaim építők, kőművesek

például ezért dolgoznak még szabad szombaton is, ha úgy kívánja a helyzet. Jól előkészítünk mindent a vállalkozó vállalatok embereinek, hogy miattunk ne álljanak. Azért mégis, a határidők némelyike már most sem megnyugtató. A szolnoki építőipar, az állami vállalat mintha nem értené pontosan, mit jelent egy húzódó, nagy pénzeket, százmilliókat lekötő beruházás.

Nagy János: Ahány ház, annyi szokás? Nálunk nem olyan a tervismertetés, mint például a járműjavítóban. Igaz, hogy a vasipari vállalat egészen más szervezeti felépítésű. Ennek ellenére mi most még keveset tudunk a vállalat idei tervéről. A hat gyáregység, amely önálló, már megküldte a központnak. A szolgáltató üzemben is tudjuk, mi a munkánk, ott annyira, hogy minden szerelő máris aszerint dolgozik.

Kocsi Sándorné: Egy nagy brigádban dolgozom, a bútorgyári festődében. Mi aztán tudunk mindent a vállalat dolgairól. Kell is, mert hogyan segíthetnénk akkor, ha egy sürgős munka van? De sok szabad szombat, túlóra segíti néha a vállalati célok megvalósulását. Ám, ha kell, ha mindannyiunknak jó? Csak anyag legyen, én mindig azt mondom! Mert inkább sok legyen a munka, mint anyag hiánya miatt ácsorogni, várakozni. Azt nem szereti a munkás, az a zsebére megy neki is, nemcsak a vállalatnak. S azt hiszem, a népgazdaságnak is kárbavész az ilyen idő. Csak hadd készüljenek azok a szép konyhabútorok.

Munkatársunk: A bútorok árát ismeri ? i

Kocsi Sándorné: Természetesen. Van olcsóbb is, drágább is. És tetszenek nagyon. Nekem még egy kicsit régebbi van otthon. (Valaki közbeszól: saját gyári? ...) Igen, a Tisza bútorgyárból való. Szeretem.

Cselleng László: N^’unk különben nemcsak a termékek korszerűek — a termelés is egyre inkább az. Vállalati érdek ez. Ahol lehet, gépesítünk, még automatizálunk is. Ér.nen most van átszervezés. Néhány munkafolyamatot gépesítettek, egy-egy csoportban két, három, négy ember

felelős. Fiatal gyár még a miénk, s képzeljék el, a dolgozók fele húsz éven aluli. Ez a ruhagyár szolnoki gondot oldott, s old meg fejlődésével is. Munkát kapnak a nők. De tudják, hozzánk vagy iskolából kikerült kislányok jönnek, vagy háziasz- szonyok. A vállalatnak pedig gépen dolgozó, géphez, varráshoz értő munkásokra van szüksége. Mit lehet tenni? Megkérni azokat, akik szakmunkások, értik a szalag munkáját, tanítsák az új dolgozókat. Nem „szerelemből”. A tanítás munkaidő után történik, s aki tanít, szép pénzt kap érte. Lehet, hogy csodálkoznak, de megmondom: én panaszt még nem hallottam fizetésre a ruhavegyiművekben már jutalmazzuk a hűségeseket.' Mit kellené' ■' még, mit" lehetne még tenni? Nem tudom megmondani, s azt hiszem, ha itt az asztal körül ülők tudnának erre a népgazdaságnak, a vállalatoknak egyaránt igen káros „betegségre” írt mondani, holnap már kezünkbe adhatnák nyugodtan a miniszteri kinevezést. Ugyanez a véleményem az ösztönző, az ösztönzőbb bérezésről is. Jobb kellene, még hatékonyabb munkára sarkalló. Nem tudom megmondani, mi a legjobb, mi lenne a legjobb. Egy bizonyos: a bér mindennapos beszédtéma. A nyereségrészesedés legfeljebb

évente kétszer az. Nálunk a vegyiművekben ugyanis

munkás. Gépek, modern berendezések kellenének. A vállalat határozott is, ahol lehet, újít, gépeket vásárol.

Gajdos Pál: Éppen a napokban hallottam, hogy ezt teszik a cukorgyárak is. Pontosabban: gépekkel segítik a mezőgazdasági üzemeket, hogy termeljenek elegendő cukorrépát. Népgazdasági érdek? Azám! Itt lesz nekünk az ország legnagyobb cukorgyára, napi ötszáz vagon répa feldolgozására kész és ha így haladunk, egyre kevesebb gazdaság, egyre kevesebb földterületen termel répát. És a gazdaságok ösztönzésével én is, mások is egyetértünk a gyárban. Valameny- nyiünk érdeke.

Deák László: Jól összekerültünk ennél az asztalnál. A százéves jármű, az öreg, de fiatalodó cukorgyár, s az új üzemek. Sokszor mérgelődünk különben mi ott a járműben. Évente négyszáz—ötszáz emberünk megy el. Nem titok, az új vállalatokhoz. Többnyire pénz miatt. Kérem, itt az én példám. Tizenkilencedik éve dolgozom a járműjavítóban, a 42-es bérkategóriában, a „plafonon” vagyok. 12,20 forint az órabérem. Mi ösztönöz engem öt, tíz év múlva, hogy maradjak? Vagy már most is? Hogy sokan tanuljanak, mert új máris, s lesz még újabb a „profil”. A vállalat érdeke, hogy munkásainak legalább hetven százaléka jól képzett szakmunkás legyen. És a vállalat nem tudja megtartani a legjobbakat.

Bauer István: A vegyiművek talán igen? Különben is: már nem akarom mondani...

Munkatársunk: A vidéki emberek dolgát ugye?

Bauer István: Igen. A falusi munkásokat Üj réteg, új vonásokkal. Otthon az asz- szony a tsz-ben, kis háztáji, ez, az. A gyári pénz jó, de ha nem tetszik valami, vagy valahol többet adnak, s hír jön róla, mennek.

Munkatársunk: A vándorlással együttjár a fegyelemlazulás is?

Bauer István: Miért látok

lom, a szocialista brigádok embertformáló közössége. A jelenlévők bizonyára egyetértenek velem ebben.

Nagy János: A Béke szocialista brigád vezetője vagyok. Huszonhat szerelő dolgozik ebben a kollektívában. Az alapítók nyolc éve, ők már aranyplakettesek. Valóban így igaz, a szocialista brigádmozgalom, amely alakulásának első éveiben jóformán csak a munkavén- senyt, a munka mennyiségi és minőségi eredményeinek túlszárnyalását tűzte . célul* már több ennél. Fegyelmez, nevel, tanulásra, továbbképzésre ösztönöz.

Kocsi Sándorné: A mi brigádunk neve Szputnyik. Harminchatan dolgozunk. együtt. Jó a szocialista brigádmozgalom, s rengeteget javít a dolgozó embereken. Azt mondom én is, a munkafegyelemben is sokat javíthat. De újra visszatérek: nincs az a szocialista brigád, amely meg tudná mar gyarázni az embereknek: ma dolgozz sokat is, jól is, — másnap: ma nincs anyag, állj. töltsd az időt, ahogy tudod. A munkafegyelem meglazulásában, igaz, része van a vándorlásnak. Késze van azonban a munkaszervezésnek. az anyagok, eszközök biztosításának. Azt szokták mondani: üres kamrának bolond az asszonyé.

Munkatársunk: Kis .társaságunk úgy véli ^ hát, . hogy eljutottunk néhány olyan fontos kérdéshez, amely egyaránt egyéni,' vállalati és népgazdasági érdek, s amely sok ipari üzem-, re jellemző?

Vígh Béla: Három-négy évenként kicserélődik a jármű munkásgárdája. Azt' mondják, mi nem tudunk fizetni.

Bauer István: A mun-.

kafegvelem. A munkaidő kihasználása, a megfelelő embert. megfelelő helyre, az anyaggazdálkodás szervezettsége. Hadd tegyem hozzá: az anyagtakarékosság, a munka hatékonysága egy-egy keNagy János Gönczi Zoltán, Gajdos Pál, Csőke József, Cselleng László, Kocsi Sándorné.

gyárban. Ha sürgős munka van, fontos export, még célprémiumot is kapunk, jó, szép kabátokért, kosztümökért Boros László: Jó dolog hallani, higgyem-e, hogy nincs bérvita? Nem azért, mintha a vegyiművekben sok lenne, de nálunk tavaly ősszel kicsit felbolydult a hangulat. Nehezen nyugszunk bele még mindig. Tizenötmillió forintot elvitt tőlünk, a nyereségünkből a MÁV! És nemcsak azért mert a Gazdasági Bizottság bírságolja a vagonkirakással késlekedő vállalatokat Azért is, mert nem kaptunk idejében — a MÁV szegényes kocsiparkja miatt — anyagot És álltunk, sétáltunk, mert raktáraink is megteltek, nem tudtunk már hová termelni Nem lehet ez a néngazdasíg- nak sem érdeke. Á munkádnak sem. Miért vesztünk mi most munkások, az év végi nyereségből 15 milliót? Miért

augusztusban a legjobb meló- sok kaphatnak jutalmat, előre. No, hát akkor hetekig beszélik, s aztán mégegyszer év eleién. Hogy a nyereségért egész évben, minden nap dolgozunk? Nem jellemző ennek tudata.

Gönczi Zoltán: A nyereséggel való gazdálkodás is lehet jó, meg lehet — kimondom — rossz is. — A vasipari vállalat tavaly úgy határozott hogy évközi bérfejlesztést csinál. Kellett. Örömmel fogadta mindenki. Még úgy is, hogy tudtuk, a nyereségünk terhére megy. Most aztán fizetjük majd a nyereséget Bár nagyon jó - évet zártunk, nem bizonyos, hogy jobb lesz, több mint a tavalyi. Pedig ezerki leneszó z.hat- vankileneben egy munkás átlagkeresete évi 21 R33 forint volt, tavaly 22 732. Aztán azért is sok szó éri a ház elejét, hogy igen drága a segédén munkaidőben a gyári utakon annyi, dolgait intéző embert? Miért szoktuk meg, hogy amit csak lehet, magánügyeket. hivatalos dolgokat munkaidő alatt intézzünk? Én sem vagyok kivétel. Olyan szókís ez. ami majd minden vállalatnál tapasztalható. S ami káros az egész nénvaz- daságnak. A kikérők példáuL Hány, mennyi helyre híviák, kérik az embert. Munkaidőben. Amikor a gép mellett lenne a helye, amikor dolgoznia kellene.

(Ehhez mindenkinek van szava. Rövid, velős. Pedig valamennyiükről van szó. Mégis bíráliák, mert érzik: ez öreg hiba. Valaki felsóhajt. Ha egyszer kiszámolnak egy vállalatnál, többnél, akár a nagv egésznél, mit jelent a fegyelmezetlenség, a lógás, a pazarlás, a vállalati idővel.)

Munkatársunk: A munka- fegyelem javításában az egyik legjobb segítség, úgy gondorekasztal külön témája lehetne. Mégis azt mondom, vállalatot, egyént a bérezés, az ösztönzők idegesítik a legjobban. Hűségiutalom, törzsgárda megbecsülés, tanulás serkentése? Mi nem. kérdezni. — vitázni, beszélgetni jöttünk. Mégis jó lenne. ha kérdéseink eljutnának a helyükre.

Boro? I,ászló: Ügy érzem, odáig már sokan elértek közülünk. munkások közül, hogv értik a gazdasági élet sok vitás kérdését. Gondolkozó emberek vagyunk, ez is jó. Véleményünk van. egészséges szándékunk a jóra. jobbra. Azt hiszem, érdemes ezeken a dolgokon minden üzemben még többet gondolkozni, okoskodni.

Munkatársunk: Az őszinte véiemánt-ekért szer--' kosztősógíjnk nevében valamennvi vend-toünknek köszönetét mondunk.