Szolnok Megyei Néplap, 1970. december (21. évfolyam, 281-305. szám)
1970-12-25 / 302. szám
# 10 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1970 december 23. Vszevolod Visnyevszkij : A KRONSTADT! EZRED PALICZ JÖZSEF RAJZA „Megkötő»ti lovamat” A megye népzenei hagyományainak ápo'ása és megszerettetése Az a hír járta, hogy ezren voltak, két-háromezren is talán. Pontosan nem. tudták. Én tudom, hogy ezernyolc- száznyolcvanöten voltak. 1918. december tizenhete- dike... Az ezred az Uraiban áll, Kuzhyecovszkoje falu mellett. Éjszaka szibériai fehérek jöttek a matrózok ellen. A távirász kopogtatja: „Az ellenség hatezer szuronnyal támadást kezdett a kronstadtiak szakaszán...” — Ej, Marfusa, készítsd a szamovárt, vendégek jönnek! — Szibériai kutyák, aludni sem hagyják az embert... — Levágjuk őket! — Az orrukra koppitunk! Ott a rajvonal a hóban... Jön az utasítás: — Állandó cél. Parancs nélkül nem tüzelni... Ügy. Tehát egészen közel kell engedni őket. Holdas az éj, alkalmas erre. A havon minden látszik. Jönnek a szibériaiak. A tengerészek néznek. — Sietnek a mennybe... — Szépen jönnek, isten- ügy se! A géppuskások sebtében elszívják a cigarettát, később majd nem érnek rá. Harc következik, el is eshetnek. A komiszár bátorítja az embereket: — Vessétek meg a lábatokat jól, testvérek. Eresszetek gyökeret a földbe, akár a fa. Jönnek a szibériaiak... — No, megtréfáljuk őket? —- Állj. Nem szabad elsietni. Még lefeküsznek... A szibériaiak rajvonala gyorsan közeledik. A vonalban három lépésnyire állnak egymástól. Hallatszik, hogyan ropog a hó. A tengerészparancsnokok — öreg, tapasztalt emberek — látják, érizik, hogy meg kell előzni a szibériaiakat, oda kell pörkölni nekik, amíg a hurrázást el nem kezdik. Ott hevernek a katonák, bal könyökük gödröt váj a földbe. Az ezred kutyája, amelyet magukkal hoztak a cirkálóról, szükölni kezdett. Csettintettek neki, elhallgatott. A géppuskásoknak forró teáskannákat hoznak a hátsó vonalból: fel kell melegíteni a géppuskák burkolatát. Aztán a szárnyról elhangzik: „Az ellenségre! Állandó cél. Század, tüzelj!” Hej, hogy hullottak, hogy csapdostak a lövések! Porzott a hó a fenyőkről... A géppuskások még várnak. Takargatják fehérhom- lokú „Makszimjaikat”. Gyere csak közelebb, Kolcsak! Felbődültek a szibériaiak. „Hurrá-á-á!” Elég gyéren... — Tűz! A matrózok végigpásztázzák a környéket. A szibériaiak körülvették az ezredet, két nap, két éjjel szorongatták. Áz ezred megmozdult, gyűrűalakú állásba rendeződött... A második nap végén, december 19-én, a tizedik rohamra készülődtek a szibériaiak. Srapnelözönt zúdítottak a matrózokra. A hatodik században hét tölténye van egy-egy embernek. Bizony kevés ez, mikor gyűrűbe szorultunk. — Ki jön töltényért? — hangzik fel hirtelen. Felkapják a fejüket... Ki kiáltott? Vaszka szól: — Akad itt töltény. No, ki jön velem? Összeszedjük az elesettekéi... A fehérekre mutat. So- ■an hevernek vagy pár száz pésnyire, csak győzze ösz- ’ eszedni tőlük az ember. Vaszja már ott kúszik a hóban. Elérte a célt. Szakállas katona hever hasmárit a földön, karja szétvetve. Ragyog rajta az alumíniumgyűrű. Feje félre- esuklott. Arcán megfagyott könnyek. Vaszja beszélgetést folytat vele: — Ó, te ostoba. Benőtt már a fejed lágya, aztán mégis idejössz! . Leveszi róla a töltényeket, egyre beszél: ■ — Kolcsak valahol hátul iszik, te meg itt dideregsz a hidegben, holtan. — Megszámolja a töltényeket. — Egy, kettő, három... tíz, és még kenyér is van... Mozgolódtak a szibériaiak, megszólaltak a géppuskák. A második szájad sebesültjei egy gödörben ülnek. — Megint kezdik... — Tán kapunk segítséget. — Csak víz volna. Forró lázukban havat esznek. — Elvtársak, vizet... Csak egy korty ócskát... Ö, óh... nyögnek a legények, belemarnak a kezükbe. Egyikük odamászott, ahol havat olvasztanak a géppuskák számára. — Hadd kortyintsak egyet. — Nesze, de ne sokat. Kialszik a tűz, lehűlnek a gépfegyverek. Megint havat esznek a sebesültek. Halkan nyögdé- cselnek. Mellettünk fekszik a komisszár. Megsérült az oldalán, folyik belőle a vér, biztatja a harcosokat: — Tűrjünk, barátaim, tűrjünk. Vérébe fulladt a komiszszár. A matrózok utolsó töltényeikkel visszaverték a rohamot. Éjfél már elmúlt Az ötödik századnál cigarettáznak az emberek, halkan beszélgetnek: — Kikaptunk, pii? — Olyanformán... — Jön a segítség. Egész dandár! — Csak jár a szád. A parancsnok és a sejt két életben maradt kommunistája azt mondja: — Ezred voltunk és ügy kell helyt állnunk, ahogyan ezredhez illik. — Csapjunk rájuk. Hátha kitörünk. —- Nem sikerülhet. Alig húsz ember máradt a századokban. — Akkor hát mitévők legyünk? — Fogjuk a gránátokat, aztán neki. Valaki foglalkozzék a sebesültekkel. Készülődnek a századok. „Citromgránátot” használnak ilyen távolságra. Jobbkézbe fogiák a gránátot, ballal letépték a gyújtófej szalagját. Vaszkát a századnarancs- nokhoz hívták, a sejtbe. — Hol a harmonikád? — Itt hever. Miért? — Ismered a „Fel, fel ti rabjai a földnek” kezdetű dalt? — Nem... Jobbára románcokat meg táncnótákat tudok... A „Dombokon”-t, a „Kra- kovjak”-ot, a „Fütő dalát”... — Valami idevalóbbat. — Az ám, a „Varjag”-ot. Aztán minek kéne? — Játszani fogsz a vonalban. — Örömest! így tán még a segítség is megjön... Elváltak. Vaszja próbálgatta a harmonikáját. — Aj, oj-ahu-aha-ha”. A vonalban bámulnak; — Ez aztán jó ötlet. Rajta Vaszja! — Mindjárt... Előkészített három gránátot, kényelmes gödröt ásott magának a hóban, ztán hozzáfogott. — Század, figyelem... Kezdődik az előadás. Fellép a közönség kedvence, a „Rosszija” cirkáló matróza, a kronstadti hölgyek lovagja, Vaszecska Gyemin. A tengerészek elmosolyodnak. — No, lám! Idehallatszott a fehérek kiáltása: — Támadá-á-ást És jöttek megint a szibériaiak. Két géppuska kelepéit, aztán elfogyott a matrózok tölténye. Csak a harmonika játszik. A parancsnok odakialt a legényeknek: — Tartsatok ki, emberek, jön a segítség! Bizony, nem jön az, elvtársak. Csak azért beszélnek róla, hogy bátorítsák magukat. Tudják ezt a fiúk. A szibériaiak újból megindultak. A matrózok nyúltak a gránátokért — Elvtársak, tömörüljetek össze, tatot ne mutassatok! Vaszecska pedig megint rákezdi: — Első szám a „Varjag” című népszerű tengerészdal... Három négy... „Föl. elvtársak, a kürt szól, hajónk harcra kész, Utolsó, nagy díszszemle vár ma, Kegyelmet nem kér az orosz tengerész, Föl, elvtárs, a végső csatára.” Á parancsnok felkiált: — Elő a gránátokat! Az egyik katona — a sejthez tartozó — elfutott a gödör felé, ahol a sebesültek fekültek. Egy... ■kettő... három... Egy, két, három gránátot hajított el. Rr-aah... A mieinkre, a sebesültekre! De- hát mit tegyünk? Hagyjuk itt őket Kolcsak embereinek, hogy késsel kiontsák a belüket? Félre a szánalommal! Az elvtárs visszatért a vonalba. Ott már valameny- nyien állnak, felemelt kezükben gránát. Vaszecska játssza a „Varjag”-ot... A fehérek kiáltoznak: — Adjátok meg magatokat! Az ezred válaszol: elröpültek a gránátok. Szikrák hullanak, ég a „citromgránátokból” kicsapó . foszfor. A szibésiaiak meghőkölnek, ki előre ■ futott, ki hátra. Nem tetszik, nekik ez a dolog. Holtan fekszik az Első Kronstadti Ezred. Ott fekszik Kuznyecov- szkoje falunál. Csak két embert ismerek, aki kitört és életben maradt: Jemel- janovot és Sztyepanovot... A keleti frontról megérkezett a hír Kronstadtba. hogy az Első Kronstadti Tengerészezredet törölni kell a jegyzékből. A kronstadti kikötőben gyász borult a hajókra. Félásbócra ereszkedtek a lobogók. Vigyázzban állnak a matrózok a hajók fedélzetén. Csendesen hull a hó, Gyász. így állnak egy percet. Mennek az évek... „Aj, oj-ahu-ha”. Elindult | Krnnstadtból a Másndik ezred. Vigyázz, Kolcsak! Ne lássuk többé a tengert, ha össze nem zúzunk téged... Az Első Kronstadti Ezred pedig fekszik, holtan fekszik Kuznyecovszkoje falu mellett. „SZOMORÜFÜZFÁHOZ, Lehajtom fejemet, Két első lábához: Lehajtom fejemet, A babám elébe, Hullajtom könnyeim, Rózsás kötényébe” — pusztán így olvasásra is bizonyára sokak számára csengenek fel ismerősen a közismert dal sorai. Ezen nem is csodálkozhatunk, hisz az idézett dal a legszebbek közül való. Népdalaink közül. De megyénkben tudják-e róla sokan, vagy csak azok is, akik az ajkukra veszik, hogy ... Erről azonban később. Bartók-év lévén eredetileg arra gondoltam, hogy az ünnep alkalmából megpróbálom feleleveníteni a nagy magyar zeneszerző megyénk- hez fűződő kapcsolatainak emlékeit. A népdalgyűjtő Bartók emlékét szerettem Volna felidézni. így hát azokat kívántam felkeresni, akik több mint ötven év múltán személyesen is őrzik még a fonográfos népdalgyűjtő megyénkben végzett gyűjtésének emlékeit. Beszélni szerettem volna a most 78 éves Dobóczi Bernátné- val, aki 26 éves volt, amikor Bartóknak énekelt. Szerettem volna szóra bírni Kónyár Verkát, hogy megvallassam, mi is maradt meg emlékezetében mindabból, amit Bartók Üj szászon jártakor a gyűjtés alkalmából átélt, hisz ő is — 12 évesen — dalokat dúdolt a népdalra vadászó mesternek. Róla még dal is maradt fenn, hisz éppen a gyűjtéskor a szomszédasz- szony költött nótát rá, melyet ma úgy ismerünk, hogy „Kónyár Verka házeleje, Márványkővel van kirakva”. Szándékom lett volna elbeszélgetni Dóka Ilkával és Pető Annával is. Valameny- nyiüket a múltról szerettem volna vallatni, az emlékeikről; tiszteletadásképpen. Hogy rájuk találjak, segítségért a község diákjaihoz fordultam. És amikor a gimnáziumban felőlük érdeklődtem, a kérdések közepette egyszeribe másfelé kanyarodott el a gondola- om. Lehet, hogy akiket keresni óhajtok, már nem is élnek — véltem magamban —, s aki él is közülük, idős korából eredően talán már csak emlékeinek foszlányait tudná átnyújtani. Ezért a múlt idézgetése helyett a jelen felé fordultam. Az kezdett izgatni, hogy az egykori Bartók-gyűjtés emlékeiből mi és mennyi él ma a község, a falu közösségének, közöttük a fiataloknak kollektív tudatában, é hogy azok a dalok, amelyekről Bartók Is úgy vélekedett már, a rögzítés idején, hogy a nagyközösség nem nagyon ismeri őket, most itt a fiatalok körében vajon ismertek-e. és vajon népszerűek-e? Élő hagyo- I mány-e a „hazai” népdal, vagy pedig holt ismeret, esetleg még az se. Kilencvenhét diákot kér- { deztem meg, a gimnázium különböző évjáratú osztályainak tanulóit Csupán csak hogy tájékozódjam. A kérdésre név nélkül, írásban kértem választ. Rögtönzött vizsgálódásom eredménye a következő: arra a kérdésre, hogy milyen új- szászi „illetőségű” népdalt ismernek, a kilencvenhét tanuló közül, akiket megkérdeztem, csupán hét nevezett meg egy-egy olyan dalt, amelynek valamelyest köze van a községhez, a tájhoz; a többi kilencven „nem ismerek ilyet”, „fogalmam sincs róla” megjegyzéssel, illetőleg egy vízszintes vonallal jelezte negatív tartalmú válaszát. Arra pedig, hogy melyik nagy magyar zeneszerzőnek volt közvetlen kapcsolata községükkel, csak egyetlen tanuló nevezte még pártökot. Pedig — és itt szeretriém aláhúzni — a megkérdezettek zenei tájékozottsága egyáltalán nem rossz, hisz tíz kivételével valamennyien jól ismerik Bartókot, illetve pontos adataik vannak a zeneszerző életéről. Ez egy másik kérdésre adott válaszaikból derült ki. Tudom én, hogy az efajta villámfelmérés eredményei óvatosan kezelendők, mert igazán pontos és megbízható képet nem adhatnak. De arra mégis jók, és erre szeretném én is felhasználni őket, hogy egy bizonyos jelenség természetére rávilágítsanak. A fiatalok sajnos sok olyan konkrét ismerettel nem rendelkeznek, sok olyasmiről nem tudnak, ami joggal kelthetné fel bennük nemcsak a népdalok .iránti fokozottabb rokonszenvet, hanem általában községükhöz való ragaszkodás, nevezzük így: lokálpatriotizmus érzését is. Ugyanis az a tény, hogy Bartók az ő községükben is gyűjtött, méghozzá nem is keveset, százötvenöt dallamot, amivel Űjszász az ország gyűjtőhelyeinek rangjában az előkelő negyedik helyen áll, ennek a ténynek a tudata biztosan megdobogtatná az egykori „népdalénekesek” mai unokáinak a szívét is. Büszkeséggel tölthetné el őket. Mikor ezekről a múltbéli tényekről beszélgettünk, magam is tapasztaltam, hogy hallatára a fiúk és a lányok szeme láthatóan felcsillant. Azt hiszem, a büszkeség öröme járta át őket. Hát még amikor elárultam, hogy a Megkötöm lovamat, aztán a Két krajcárom volt né- 'kem is „újszászi” dal! Láthatóan izgalomba jöttek. Akár el is énekelték volna — ha tudták volna... Elismerem én hogy önmagában az még nem katasztrófa. hogy nem ismerik a Megkötöm lovamat. Tudnak helyette esetleg más dalokat. Az iskolában folyó zenei nevelés keretében sok népdallal találkozhatnak. De vajon ml és mennyi is válik vérükké azokból a dalokból, amelyeket a tantárgy keretében a zenei ismeretek kötelező formájában kell, hogy elsajátítsanak. Vajon melyikre gyújtanak rá a dalra fakadás pillanatában? Manapság sajnos elég ritkán látni és hallani népdalokat szívesen és önfeledten éneklő fiatalokat. Körükben bizony nem sikk a népdaléneklés. Legfeljebb beat-es átírásban, gitár kíséretével szívlelik el őket. Konkrét esetet is tudnék Idézni, amikor egy nemzetközi táborban, ahol fiataljaink más népek fiajval éltek együtt, a külföldiek egyszerűen leénekelték a mieinket, akiknek egy-két közismertebb dal eléneklése után kimerült a készletük, többre nem futotta népdaltudásukból. És itt szeretném egybekapcsolni az általam eddig megpendített gondolatokat. Történetesen, ha a fiatalok konkrétabban tudnának érzelmileg is kapcsolódni népünk zenei hagyományaihoz, közöttük a legszebbekhez, a népdalokhoz, ha a hagyományok az emlékek ápolása erőteljesebb méreteket öltene, vajon nem közelebb kerülnénk ahhoz is, hogy a fiatalok jobban szeressék a népdalokat, és többet is énekeljék őket. Bartók újszászi gyűjtőútja, a gyűjtőút emlékeinek ápolása jó példa lehet rá. Csak élni kellene az ilyen és a hozzá hasonló példákkal. Az újSZászi gimnázium zenetanárnője elmondotta, hogy a saját szakállára, talán egy kicsit a szakfelügyelő biztatására is, már tantervébe iktatott olyan dalokat is, amelyek jóllehet nem szerepéinek a kötelező anyagban, de a községhez kötődnek. Azt is tervezik — mondotta hogy közös klubdélutánt rendeznek a még életben levő, Bartóknak éneklő népdalénekesekkel. Biztató kezdeményezések ezek. Ahhoz azonban, hogy a népdal ügye igazán közüggyé váljék, hogy a népdal a zenei ízlés formáló erejévé váljék, az itt-ott jelentkező jószándékú egyéni kezdeményezéseken túl átfogó megyei programra lenne szükség. A megye zenei folklórjának ápolása érdekében kellene egy olyan daloskönyvecske, amely külön is tartalmazná megyénk zenei folklóranyagát. Benne a szükséges ismeretek jegyzetek formájában. Daloskönyvecske, amelyet tanár és tanítvány mindenkor forgathatna, s akár a könyvei között meg is őrizhetne. Ügy tudom, hasonló tervek vannak készülőben. Az idő azonban sürget. Nagy szerep várna e tekintetben a megye valamennyi kórusára is. Nekik kellene elsősorban a Szolnok megyei népjgifok megismertetésének és megszel éltetésének ügyét vállalniok. Valkó Mihály
