Szolnok Megyei Néplap, 1970. december (21. évfolyam, 281-305. szám)
1970-12-25 / 302. szám
a SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 170. december 25. Ss, Lukács Imres Az én jó tündérem mindig is az édesanyám volt. Látogathatott bennünket a legnagyobb szegénység, símo- gatás, jó szó, néhány krajcár mindig jutott nekem. Valahányszor rágondolok, jóérzéssel telik meg a szívem. Akkoriban gyógyult meg. Elfelejtettem a betegségemet én is, teljesült két kívánságom. A harmadik hiányzott; a legszebb karácsonyfa. Nem dicsekedhettem sohasem a decemberekkel. Szaporán írtam a leveleket, kiszakítottam füzetemből, megcímeztem a Jézuskának, összehajtogattam és bedobtam a piros postaládába. Nem jött rá üzenet. — Jól megírtad? — Jól. El is küldtem. Dugdostam a filléreket. Rossz harisnyaszárba csomóztam, s tje a sifon alá. Hét végén anyám kezembe nyomta a pénzt, szaladhattam a dianáért. A maradékot összegyűjtöttem. Közel járt már a karácsony, két pengőre beváltottam. Apám meglátta. — Jó sorod van. . — Dianát hordok érte. Ismertem a boltosokat. Közel esett hozzánk Sajtosok üzlete. Valahányszor benyitottam,- csengő szólalt fejem felett. Kinéztem az ajándékot is. Az iskolában sokat hazudtam. A mi házunk volt a legkülönb, apámnak aranyórára futotta, sok-sok könjvre, de annyira, el se fért a. szobában. Nagyotmon- dásból — elsők közé jutottam. Akkor kaptuk ki a szünetet. A jnalmosék fia nevetett. — Megvan .a fám. Este láttam. — Az enyém nagyobb —« hazudtam — Nem hiszem, — Akkor is nagyobb. Be te fér a házba. Vele tartottam Átszaladtunk a piactéren, a köves- éton. Topogtam a konyhában, lekaptam fejemről a kucsmát. A szobában tisztaság, szép bútorok, az ablaknál hatalmas fenyőfa. — Estére díszítjük. Kicsit fent hordta az orrát. Egyszer összevesztünk. Öra alatt telefirkálta a füzetemet. Művészi rajzokat készített, nagybetűkkel írta: HŰJE. Meghúztam a haját. A tanító úr észrevette. — Tartsd a tenyeredet! El se pityeredtem. A nádpálca eltörött. A tenyerem másnapra megdagadt. Meleg lett a nagykabátra. Kigombolni se mertem, nem hogy levetni. Alatta hordtam anyám elhasznált bekecsét. Elöl is, hátul is biggyeszkedtek rajta a foltok. — Te mindig hazudol. — Nem hazudok. — A fa se igaz. Nincs is olyan nagy karácsonyfád. — Van, majd megmutatom. Apám hozta. Csak szerettem volna. Délután megálltam a Sajtosék üzleténél. Markomban szorítottam a két pengőt, kezemet zsebre vágtam. A gyertyákat néztem. Szép díszek mosolyogtak, csalogattak. Csengő szólt, rebben a kopott függöny, kilépett az öreg. — Mi ken? — Dísz. Az mennyi?A másik? Leszedegette, a pultra rakosgatta. Szép sorjában. Csillogtak, villogtak a szürke délutánban. — Veszel? — Nem. — Akkor minek nézed? — Ilyet szeretnék. — Dianát viszel? — Azt se. Fábián Gyula bácsi üzletét is szerettem. Sok petróleumot haza kannáztam onnan. Hajthattam a mákdarálót, megizzadt az ingem. Mindig így szólt: ■— Mit viszel, bikfic? Soroltam, ő meg rakta, adogatta. Hitelre. Voltaic a boltban. Közel furakodtam, szemem-szám kinyílott, sárga, kék, fehér papírú szaloncukrok. Adjak, bikfic? •— Most nem kérek. Kisurrantam. Dóczi néni trafikja felvidított. Kincsesbánya volt. Irkák, ceruzák, színesek, képeslapok garmadája, semmi se hiányzott. Hányszor arra kerültem az iskolából, megálltam a kirakatnál. Örömre vált bennem. Sietve nyitottam az ajtót. Letettem minden pénzemet. — Ezért mindért kérek. Radírgumit, ceruzát, színest, füzetfedő papírt, tollhegyet, füzetet, tintát kaptam. Alig győztem hazavinni. Sötétedett. Anyám ült a kemencénél. Asztalra borítottam a kincsestáram. Ösz- szecsapta kezét. — Mind a Jézus hozta? — Hogyisne. Vettem. Megjött apám. Üres ma- rékkal. Senki se szólt. A kanapén gubbasztottam. — Nem is akartátok, hogy karácsonyfám legyen. Sokáig szipogtam. Anyám közelhajolt. — A jézuska meg a jóisten is mi vagyunk. Szegény istennek születtünk. — Mindig ezt mondod. — Jóra fordul, meglásd! — Legyen nekem is karácsonyfám. Eszembe jutott a templomkert, ahol hatalmas fenyőfák nőttek. — A harangozó ismer. Ad fát — Tőle kérjünk? — Biztosan ad. Szaladtam. A Selyemkút- nál már kipirult az arcom, szaporán szedtem a levegőt. Ahogy közeledtem, elbátor- talanodtam. Nem is ismer. Szóltak a harangok. Mire a piactérre értem, elhallgattak. Felszaladtam a lépcsőkön. A kisajtónál találkoztunk. — Beteg a kistestvérem és nincsen karácsonyfája —> mondtam. — Az nagy baj. —■ Itt vannak fák. Nem mozdult Jövögettek a. templomba. Feketében, prémes kabátokban. Pihent már az este. Vártam. A harangozó nem szólt — Hordok vizet a kútról maguknak — vált sírásra a hangom. — Na hiszen... — Lefűrészelt egy hatalmas alsó ágat — El se bírod. — Viszem én. Csak húzni tudtam. A kocsiúton vonszoltam. Meglátszott a nyoma. Anyám a boltnál várt. Kis zacskót szorongatott El- ámult — Mihez kezd el ezzel a fával? Húztuk. Pihentünk. Nem sokan jártak már az utcán. Ablakok világoltak. — Felállítjuk? — kérdeztem apámat — Bajosan. Fejszét vett elő. A ház oldalához támasztotta a fát, magasabbra ért a nádtetőnél. Kettévágta. A gerendához erősítette a hegyét meg a falhóz zsineggel. Ügy csüngött a szobában. — Igazán szép — szólt anyám — felöltöztetjük. Mi mindent talált ki. Kettétörte a kockacukrokat és belecsavargatta krepp-papírba. Cérnával kötözte az ágakra. Gyertyacsonkok is kerültek elő a sifon aljábóL Papírból virágokat vágott s teleszórta a fenyőt Szép voit — Majd elfelejtettem, a kisvégiben dió is kell legyen. Hozta örömmel. Felrakta a színeseket, ceruzákat, még a radírgumit is. Aztán dobozt vett ki a ruhák alól. Addig sohasem láttam. Fehér, csillogó koszorút őrizgetett benne. Letépte a gyöngyöket hosszú cérna- szálra fűzte. — Mit csinálsz? — Csillagokat Ezek lesznek a csillagok. Lángolt az arcom. Nem díszítettem a fát, csak csodáltam. Ez volt a legszebb fenyő. A kanapéra húzódtam és nem tudtam a szememet levenni róla. — Ezt mégse kellene. Anyám mit sem törődött már a szavakkaL A gyöngyös koszorúból számtalan kis dísz született, a fehér fonalából meg angyalhaj. Ültünk a sötétben. Anyám keze végigjárt az arcomon, fejemen. — Minden kívánságom teljesült — mondtam. — Szegényeknek is lehet karácsonya. Hirtelen lángralobbant a papír. Végigfutott a fán. Mire apám leverte, eloltotta, fekete lett minden. A csillagokból kormos, szutykos golyócskák maradtak. Lepotyogtak a szoba földjére. Sírni se tudtam. Anyám derekához nyomtam a fejem. Sokára mondtam. — A hazudásért kaptam. Töredelmesen bevallottam a beteg testvérkét, a kitalált aranyórát, a sok-sok nem létező könyvet, a süteményt, mindent az égvilágon. Lassan-lassan eleredt a könnyem. — Ne sírj, fiam. Ilyen hazugság nem bűn a szegény- néL Azóta szeretek hazudni. PIRÖrH ANDRÁS RAJZA Detnény Ottói Karácsonyi ebéd • Hol szerencsésre vált az év, gazdag a föld s kemény a munka; megterem ételed, emberiség. Nem ima teszi; nem zsolozsma. Profán a szertartás maga. Gallyat a tűzre, lángra lábast! Sütőből száll a hús szaga, pecsenyévé pirul a szárnyas. A bukta könnyű, mint a pille, cukros lében hamvas saláta, Harmatosán reccsen a dinnye, bor csordul a fényes pohárba. ünnep az evés — áldozás. Kés, villa, kanál — a szentségek. Örök nekirugaszkodás halálunkig az öröklétnek. S'nion István! Hazafelé Forog az éjjel, mint a mézpergető; olyan bizony sajtalakú drótjával a havas kapu, mint a mézzel teli lép. Csönd hull és béke, hóban a faluvég, hold legelész Sümeg felett s betlehemes süvegemet föltenném, de elveszett Csak a csillag van most is a táj felett; mintha sapkám hegyén égve egész kapunkig kísérne, ahol vakkan a kutyánk Hó a kapura és a hídra dől az út, én meg majd a régi ágyra, amelyben a régi párna kövér s puha, mint a lúd. Könyvszemle Mongólia kék ege alatt A ma is vállalt kezdés A titokzatos szent Három Szépirodalmi újdonság Három ismert szerző : Darvas József, Molnár Gábor, Major Ottó. Három mű, amelyek másként és másért ugyan, de egyaránt érdekesek. Olvasmányként is, alkotót jellemzőként is. Darvas József életmű-kiadásának sorozata újabb kötettel gyarapodott, s a kötetben két — a szerző szavaival: „inkább másfél” — regényt lel az olvasó. Két olyan regényt, amelyek közül az egyik ugyan megjelent — harmincöt esztendeje, kis példányszámban —, a másik viszont most kerül először napvilágra, s most is befejezetlenül. (Ezért „másfél”.) Az Októberi köd, s az Állomás lényegéből azonos forrásból meríti mondandóját. Az ifjú, pályakezdő fiatalember — tanító — vergődését, harcát, ritka örömeit, sűrű alázko- dásait festi meg a harmincas évek vidéki világában. Darvas vállalja a kezdés sikertelenségét is. Az 1935- ben írt Állomás — a harmadik regénye volt — valóban nem tartozik a nagy erejű művek közé. Inkább csak a részletek realizmusával, a légkör felidézésével hat a mai olvasóra, s kevésbé a hős gondolataival. Ami a másik regényt, az Októberi ködöt illeti, merőben eltérő a helyzet. A mű Darvas legjobb munkái között kaphatott volna helyet, ha sikerül befejeznie, csiszolnia. A történelem több ízben is háttérbe szorította a születendő művet, s így maradt — torzó voltában is értékes — befejezetlen alkotás. Az Októberi köd világa bonyolultabb, kevésbé tételszerű, tehát árnyaltabb, mint az Ál- lomás-é. Ez indokolja közzétételét. « Misztikusan távoli időbe, egy titokzatos szent mindennapjaiban ragadja magával az olvasót Major Ottó, Szent Kelemen vallomásai című új regényében. Clemens Romanus, azaz Római Szent Kelemen a keresztény ókor, az időszámítás utáni első század talányos alakja volt, s Róma negyedik püspökeként sajátos, ellentmondásos szerepet játszott. Major az ókori triptichon záróképét alkotta meg e könyvvel, A nagy Herodes és a Tibériási Justus után. Ahogy azonban a Szent Kelemen vallomásaiban sem egy személyen van a hangsúly, hanem azon a környezeten, amelyből kinőtt a történelem nagy sorsfordulója, a zsidóság, és a kereszténység kettéválása. Nem csupán egy ember, hanem egy -egész közösség lélektani átváltozása tárul elénk a regény lapjairól, s az átváltozást a nemesveretfl stílus éppúgy hitelesíti, mint a Római Birodalom mindennapjainak valós ábrázolása. A szépirodalmi harmadik újdonságának szerzője. Molnár Gábor-Hegyi Margit kettős nem időben, hanem távolságban és tájban kalauzolja misztikus környezetbe az olvasót; Mongóliába. Molnár Gábor már írt egy sikeres könyvet — Egymillió hős országa — a baráti mongol népről, de az inkább csak az utazó szemlélődése volt. Újabb mongóliai útja módot nyújtott arra, hogy közelebb férkőzzék a nép lelkivilágához, meséket, mondákat ismerjen meg, barátokra tegyen szert, s ezredévek óta szinte változatlan mikrovilágokba jusson el. Könyve tehát jóval több, mint útirajz, a benyomásokat közlő ripór- tázs. Lírai vallomás a — sok képpel illusztrált — mű, egy népről, amely rendkívüli szerepet játszott a történelemben, hogy azután évszázadokra szinte az ismeretlenség homályába süllyedjen. Lírai vallomás ugyanakkor az emberi lélek kimeríthetetlen gazdagságáról is, az egvszerű emberek nyíltságáról és kedvességéről, a sokszor primitív körülmények közül is kifénylő .humanizmusról. imáim oo o »OH»»
