Szolnok Megyei Néplap, 1970. december (21. évfolyam, 281-305. szám)
1970-12-20 / 298. szám
6 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1970. december 20* Erdős István: A bizalmi Mészáros Lajos: Átkelés Csanády János: Alpinisták Süketen zajonganak a pályaudvarok. A fény küldői ők lassú vonatokon, gyors repülőgépeken. Emberek mennek Emberekhez. Alpinisták Mount Everestekhez utaznak, s a csúcsra kitűzött zászlót lefényképezik, s ingáznak emberek a falvak és gyárak i között. Hegynélküli csúcsot alpinistái ők. Hátizsákjuk fémcsatja ragyog. Péter Iván: Bizonyéin Ez a lány olyan lány, mint amilyen valahány, t mint az őszi avaron lobot keltő fuvalom, mintha lágy ködök között erőszakos szélroham nyomán valami futam azért mégis átszökött, mint a- tálban ritka manna, rossz levesben majoránna, akár arcomon eső, múló ráncot kereső, akár én, akár te, nincs is olyan senki se! Nagy marha volt szegény A telepvezető hülyesége hétvégére az elviselhetetlen- ségig fokozódott. Szikár úgy káromkodott, mint a zápor eső. A két hosszú Cidor le- horgasztott fejjel görgette a kútgyűrűket a „karámba”. Nagy szájú, puha emberek voltak. Sokszor irigyeltem őket rendkívüli testi erejükért, de majd elsüllyedtem a szégyentől, ha szemlesütve hallgatták a kenyéradó ízléstelen letolásait. Mi ketten Szikárral járdalapokat gyártottunk, megmosolyogni valóan kisüzemi módszerekkel. Negyvenszer- negyvenes vaskeretbe döngöltük bele a keveréket a falusi sportkörtől kiselejtezett gránátokkal. A szemüveges szemétláda újra mellettünk állt. — Százhuszonnyolc járdalapnak hiányzik a sarka. — Gondatlan rakodás, uraim, levonom a heti teljesítményükből. Végeztem, alászol- (fája. Szikár földhözvágta a la- eátját, megdörzsölte sörteha- ját a halántéka fölött. — Gyere, — mondta, és vonszolt maga után a belső udvarral — Firkula! — kiáltotta, ahogy csak a torkán kifért, mikor a diófák alá értünk. — Hol a francba vagy? — Kati, a kövér locsoló lány ült egy vályúkupac tetején, hangosan kacagott, miközben a frissen készült cserepkre permetezte a vizet. — Mit röhögsz, te Édes Élet? — ripakodott rá Szikár, s mikor a lány az eresz alá mutatott^ a blokkok mögé, a homlokára csapott — Én hülye. Firkula meg a cserepes Nagy Pista az eresz alatt hu- szonegyeztek. Szikár megragadta Firkula mellén az inget. — Mit mondtam én neked? — Mit mondtál? — Na, emlékezz csak visz- Sza! Firkula először is kiszabadította veszélyeztetett ingét Szikár markából, ráncos madár arcán kisimultak a vonások, ahogy elmosolyodott — Ja! — Halljuk! — Hát azt mondtad, hogy egyszer s mindenkorra el- állsz az .erőszak alkalmazásától. — Ügy van. És mit mondtam még? — Mást nem mondtál. — Erőltesd csak meg a nyavalyás agyadat, te csirkefogó! Firkula gondolkozott, Kati már mellettünk kaeará- ezott, Nagy Pista elszelelt dolgozni. Szikár öklére néztem. Egyszer s mindenkorra eláll az erőszak alkalmazásától. A múlt vasárnap, bajnoki meccsen úgy szájon- fsapta a bírót, egy jogtalan tizenegyesért, hogv három helyen eltört az állcsontja. A meccs félbeszakadt, Szikár a falu hőse azóta, csak az a vén tróger telepvezető nem tiszteli eléggé. Firkula kétségbeesetten rázta a fejét. — Nem tudom. — Azt mondtam neked, ideje lerne komolyan venni, hogy te vagy ezen a rohadt telenen a szakszervezeti bizalmi. — Ne röhögtessél, Szikár! — Nem mondtam? — Mondtad, montad, de hát mit csinálhatnék én? A bélyeget rendesen megkapjátok elsején... — Na, idefigyelj, ha egy kész vályúnak letörik a sarka három hét múlva, azért ki a felelős. — Nem törik az le! — Hülye vagy. Nem érted. Mondok más példát. Tavaly nyáron öthétig kórházban nyaraltál, emlékszel, te cigány? — A cigányozást hagyjuk el, Szikár! — Eádőlt a sárga lábadra egy rakás cserép?! Vagy ötszáz! Emlékszel? Te meg befogtad a pofád: munkahelyi baleset, aláírtad. Elég ebből. Most rögtön odamégy a telepvezetőhöz, megmondod neki, ilyen körülmények között nem lehet dolgozni; vagy rendet csinál a raktározás körül, vagy feljelentjük a munkavédelmi előírások elhanyagolásáért, gondatlan veszélyeztetésért. Indulás! — Dehogy megyek. Nekem most semmi bajom vele. Mondd meg neki te magad, ha van valami panaszod! — Nemcsak nekem van. Cidoréktól leírt hat kútgyű- rűt ma reggel, a blokkosoktól tizenhét díszblokkot és a cserepeseket még meg se kérdeztük. — A ti dolgotok. Szikár felém fordult. Nyugalmat erőszakolt magára. Megragadta a vállam. — Nem hülyéskedek, Dani! Te csak nyaranta melózol itt, én hét éve. Mi teljesen meg vagyunk bolondulva: szak- szervezeti bizalminak minden évben ezt az agyalágyult cigányt választjuk. Tudod hány osztályt járt: kettőt. A nevét is alig tudja odaírni a bérjegyzékre. - Még mindamellett szemét alak. Ugyanolyan jól tudja, mint én, hogyha a gó- ré tyúkjai rászállnak a friss árura, este felé, munkaidő után, persze, hogy sok a selejt, nem is beszélve a labdázó unokákról! Szikár vállára tettem a kezem. S mint a mozdulat, olyan volt a védőbeszéd is; esetlen. — Firkula nem tehet róla, Szikár. Örül, hogy él. Tudod te, hogy hét gyereke van? Firkula hálásan nézett rám, aztán keserűen legyintett. — Nyolc. Itt a nyár, megjött a gólya, hozta a nyolcadikat. Az udvarról kivittünk hat zsák cementet az új keveréshez. Szikár némán melózott, dagadoztak az erek a homlokán, nekem nem ment ki a fejemből Firkula. Vajon Szikáron kívül emlékszik-e rá valaki, hogy ő a szakszervezeti bizalmi. Mi lehet a rendes neve? Harmadik nyáron dolgozom itt, még senkitől sem hallottam az igazi nevét. Nyilvánvaló, hogy Szikárék kiszúrásból választják meg évről évre bizalminak. És hogy mégis legyen valaki! Szikár úgy szólalt meg mellettem, mintha a gondolataimra válaszolna. — Kisöreg! Magam se tudom, mit akartam. Felbőszített a vénember, erre én meg neki megyek a legszerencsétlenebbnek. Hülye vagyok, de attól félek, ha egyszer felbof- zol, ez a kenyéradó, hát agyoncsapom. Érted, Dani?! Kerülöm. — Nyugi, Szikár. Rengeteget keresel; ezért a pénzért egy-két dolgot le kell nyelni. Ez van. El kell viselni, ha lehet nevetve. Gondold meg, Nagy Pista főkönyvelő volt ötvenhat előtt, két diplomával gürizik az öregnek havi hatezerért és szarik az egészre, röhög mindenen. — Dani! Van neked fogalmad, a vénember mit emel fel havonta a selejtnek nyilvánított áruért. Állítom, hogy a fizetése kétszeresét legalább, pedig az se kevés. És mindez az én bőrömre megy, meg a tiedre, itt a lényeg. Nem a szöveg körül. Selejt, mondja neked aztán szépen elmaszekolja a melódat. Cidorék mélázva megállnak mellettünk. Szikár felnéz rájuk, poros karjával szétmaszatolja homlokán az izzadtságot. — Szia; Géza bátyám, Sándor bátyám! Mi van? — Szia, — mondják szinte egyszerre Cidorék, majd egymás mellé ülnek egy járdalapcsomóra. Bölcsen hallgatnak egy ideig, aztán Géza megböki a kalapja szélét, visszaszól Szikárnak. — Péntek, — mondja, majd hallgat megint, — megalszik a tej a szájában, — s csak sokára teszi hozzá; hálisten- nek. Sándor velem beszélget. — Bírod még a hajtást! Fiú? — Bírom. Szikárral egy első áldozó is tudna melózni — Aztán a nagykabátra- való összegyűlt-e már? — Az volt rég. Géza kesernyésen elhúzza a száját, legyint rám. — Hagyd el Sándor, többet keresnek ezek tenálad! ' Mert ugye: első a cigány, a vályúival, aztán a cserepesek, blokkosok, járdalaposok, a kéményajtós, aztán jövünk mi a végére. — A cigány csak volt! Emberek! Firkula somfordái a placcra, erőszakolt mórikálással leül Cidorék mellé. Figyelünk rá, hogy mi baja, hirtelen benyúl az ing alá, térdére csapja a tenyerét, alá les, kuncog. — Na, mit fogtam? Ki találja el? Szikár mellélép, karjánál fogva felrántja. — Mit hülyülsz? — Itt repül a kismadár, — válaszol Firkula már nekivadulva és földhözcsapja a munkakönyvét. — Kirúgott. — Kirúgott?? Hogy-hogy? — Miattad. — Miattam? — Szikárnak elködősödik a szeme. — ElbolondítottáL Választhattok új bizalmit. — Te bementéi hozzá, Firkula? — Bár ne mentem volna! Szikár az olajos rongycsomóba törli a kezét idegességében, aztán inget húz meztelen felsőtestére. — Hát én széttaposom azt a vénembert. — Firkula nevet keserű mérgében, pálci- kaujjaival Szikár karjába kapaszkodik. — Sehova. Minek tetézni a "bajt? — Állj el az utamból, te sárgalábú! Firkula csak fogja, tartja görcsösen Szikár karját, könyörög. — Ne menj, ott üsse meg a guta! Érzem, Szikár nem akart nagyot ütni, de nagyra sikerült. A beesett arcú kis emberke elnyúlik a poros betonon. Orrából folyik a vér. A két Cidor szalad Szikár után, kiáltoznak, hiába Szikár bevágja előttük az udvari ajtót. Firkula némán fekszik a betonon. Füle hártyavékony, szinte átlátni rajta. Ujjai merevek, élettelenek. Kati ráint a slaggal, fellocsoljam? — Menj a fenébe. Lassan tér magához. Törli a szájáról a vért, ingéről a port. A faluban delet harangoznak; véres kézzel keresztet vet. Segítenék, hogy rendbehozza magát, ellöki a kezem. — Ezek mindig bolondot csinálnak az emberből. — A vasútállomásra lenn befüstöl a déli vonat. Firkula zavartan rátámaszkodik egy száradó járdalapcsomóra, hosz- szan nézi a szerelvény fölött maradozó gőzgomolyt, majd felveszi a munkakönyvét, zsebre vágja. Nadrágja a betontól, mint a kályhacső. Nem szól, csak int, ahogy elmegy. Ha én kereskedő volnék, reszketne tőlem a gyár, amelyik árut ad el nekem, és citeráznának felettes hatóságaim. A gyárnak megmondanám: ilyen vacakot ne küldjön nekem, ezt én nem sózom senkinek a nyakába. Inkább kiírnám a polcra: „Az X. gyártól rendelt áru nem jó, nem vettem át, ezért nincs 1" A polc üresen marad. A rossz cipőkre nem fognám rá, ha levált a talpa, hogy „rendellenesen” használták. Nem én. Egyetlen szó nélkül akár ötször is kicserélném, s visszakülde- ném a gyártónak, vitatkozzék ő a meósaival, viseltesse az ócska cipőt azzal, aki kiadta. Az esőköpeny átázott? Vissza a feladónak. Viselje a gyárigazh ató. Nem jó a konzerv? Vissza. Egyék meg, akik a májat, a tejfölt, a zsírt már a készítéskor úgyis kiették belőle, egyék meg a csinálói a többit, a maradékot is. De főképpen nyissák ki ők, ha tudják. Fut a kép a televízióban; Mi sem egyszerűbb. Vissza- küldeném, és úgy intézném, hogy a futó, vibráló, szemrontó képet az a részleg nézegesse kötelezően, amelyiknek kezéből a drága, de rossz masina hozzám jutott. Ha az áruról már az én boltomban derül ki, hogy rossz, megmondanám a vevőnek: uram (asszonyom, kisasszonyom, fiatal barátom), ez vacak. Ne vegye meg. Közölném vele, hogy ami nálam van, használhatatlan. Az asztal lába kijár, a szekrény ajtaja megvetemedett, a rekamié rugója szúr, a jövő hétre várom, hogy a kredenc fáján megjelenjenek az első tavaszi rügyek. Ellenben a szomszéd boltban kap olyan árut, ami nem kis pénzért megfelel jogos igényeinek. Savanyú a tejföl? Már a sofőrrel, vagy a kocsikísérővel megitatnám, ha le merte rakni. Vagy kiönteném az utcára és az ott ékeskedő foltja mellé cédulát tűznék ezzel a szöveggel: „Kiöntöttem. Savanyú. Romlott. Hamisított. Erjedt. Keserű. Büdös.” (Nem kívánt törlendő.) Amint látják, ha én kereskedő volnék, szigorú, de igazságos kereskedő volnék. Lehet, hogy napjaim jó részét üres polcok előtt unatkozva tölteném, de nem esne folt kereskedői becsületemen. Árum alig volna, de becsületem dicsfényként sugározná körül homlokom, s mi több kell ennél egy kereskedőnek, egy Embernek. A becsület. Csak az legyen sértetlen. Tudom, kereskedői karrierem rövid volna, és vonala meredeken lefelé hulló. Tudom, hogy hamarosan elmegyógyintézetben végezném és megütöttem a főnyereményt, ha útkaparó- ként tengethetem tovább életem. Mégis az a vigaszom, hogy majdan koporsóba zárva, a Kereskedők Egyesületének főtitkára eme szavakat ajti sírgödröm felett: — „Pályatársunk körültekintő, remek kereskedő volt, legyen neki könnyű a föld.” De nem könnyű, mert a vevők küldöttségének titkára meg ezt súgja szomszédjának: „Nagy marha volt szegény megboldogult, de nem sokat értett a kereskedelemhez, de ha így esett, most már isten nyugtassa.” ~ kussinszky «a
