Szolnok Megyei Néplap, 1970. november (21. évfolyam, 257-280. szám)

1970-11-26 / 277. szám

1970. november 20.

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

7

Tizenöt országban hódítanak a Pannónia Szőrmekikészító és Konfekció Vállalat

kunszentmártoni gyáregységének termékei. A gyár két nagy részlegében 1970-ben 64 millió forint értékű szőrme kabátot, szőrmesapkát és gallért készítettek. A divatáruk 80 százalékát a világ minden tájára exportálják.

A szabász képzeletében már „egésszé” állt össze a bunda

•t , . ,, ... A rámázás is nagy figyelmet igényel

Nagyon szép lesz, árulkodik J

a varrónő mosolya

A vonat elmegy a gyár mellett

Nyár vége volt, amikor találkoztunk. Gacsal Dezsőné boldog volt nagyon. Hosszú hónapok után hazajött Füredre. Augusztus 18-át mutatott a naptár. Akkor avatták az első igazi gyárat, Tiszafüred nagyközségben.

m

Most komor, téli már az idő. Benn a műhelycsarnokban azért nincs hideg. Az érdekes futószalagon fényesre csiszolt ételhordók, egy másikon öblös teáskannák „futnak”.

Gacsalné a csiszoló. Munkaköpenye, keze, még arca is a munka sötét porának színébe bújt. Szemüvege alól csak a szeme világít tisztán.

— Jól vagyok. Nincsen semmi baj. Legalább is nem nagy. A pénz valamivel kevesebb, mint Pesten volt, de- hát ott teljesítménybérben dolgoztunk, itt meg majd csak januárban számít, ki milyen szorgalmas.

Vagy hatvanan dolgoznak ebben a műszakban. Sok köztük a fiatal.

— Mióta hazajöttünk minden héten lakodalom van. így a szó igazi értelmében. Az utóbbi hetekben meg már kettő is volt egy-egy szombaton. Érthető, hiszen a mátkapárok most már együtt dolgoznak itthon.

a

— Azt mondják, Tiszafüred a „városiasodás” útjára lépett.

— Én is hallottam. Biztosan úgy lesz. Jó lenne nagyon.

Kilátni innen az útra. Vigasztalanul szakad az eső. Tócsák, szürke sárba bújt minden. Gacsalné három kilométerre lakik a gyártól. Kerékpáron jön reggelenként. Egyre nehezebb már, csúszik a bicikli, fárasztó szélben, esőben taposni a pedált. Majd talán januárban már lesz autóbusz. Kell is nagyon. Nemcsak Gacsalné miatt.

— Tudja, járnak be hozzánk Egyekről, meg Tiszaszől- lősről is. Vonaton utaznak, vagy negyvenen. A vonat kora hajnalban elmegy a gyár előtt — s három kilométernyire, a vasútállomáson áll csak meg. Jön az a sok éjszaka riadó asszony, lány a rossz, latyakos úton. A szől- lősiek úgy is nagy gondot hagynak otthon. Azt hiszem nincs hely az óvodában a gyerekeiknek. Itt, Füreden a nagyobb gyerekeknek biztosították az iskolanapközit. Az én két nagy fiam is ott van. Így csak vacsorát kell készítenem.

Az ám, a vacsora. Füreden az is elég. Egy héten egyszer kap árut a hússzék, az élelmiszerboltokban nincs felvágott, se drágább, se olcsóbb. Unják a vajat, meg a sajtot.

— Aztán tudja az is csak érdekes, hogy vasárnap még a tejbolt sincs nyitva. Tizenkét és félezer ember él itt. Sok asszony szaladgál vasárnap reggel, sorba áll az út szélén, ha egy-egy gazda megáll, s méri a tejet, kannából.

A másik gyár, a volt gépjavító épületében, a falu másik végében dolgozik.

— Ott férfiemberek keresik a kenyerüket. — Gacsalné róluk is sokat tud. — Nálunk, az „alugyárban” még nincs annyi ipari tanuló, mint náluk. Ebben az évben hetven füredi meg környékbeli gyereket szerződtettek. Azt mondják, ha ideköltöznek majd a mellénk épülő igazi munkahelyükre, a mostani épületet átadják a tanácsnak. Iparitanuló iskola lesz majd.

So a lesz és sok a majd. Valóban csak lépcsőjén járnak a változásnak. Jövőre néhány fokkal már fentebb lépnek. Megkezdik egy hatállásos autóbuszpályaudvar, váróterem építését, épülnek áruházak, ABC-csemege, s talán nem lesz gond sem élelmiszer, sem ruházati cikkeket helyben beszerezni.

□

Akik visszajöttek Pestről, úgy mondták, „ha kisbalta potyog, akkor is hazamegyünk”. Már azt kérik, legyen Patyolat-szalon, kozmetikus a községben. Nem fővárosi szinten, de egy kisvároshoz való.

Lakások épülnek, hozzáfogtak a vízmű létesítéséhez, 5500 négyzetméter járdát csináltak, csak az idén.

De még mindig kevés, még mindig nem elég. A falu közepén derékig bújnak a földbe a kis vályogházak. November közepén csak csizmában érdemes előttük járni.

S. J.

ŐSZ FERENC :

<o> <o>

<c>

P.°/

14.

— A fene egye meg a városodat — tört ki Farkas a kocsiban. — Én nem tudok egyszemélyben nyomozó, szárazdada, politikus, hírközlő lenni. Több bajom van az emberekkel, mint ezzel a nyomorult szatírral. Ügy néznek rám, mintha én lennék a szatír.

— öregem, ez a kisváros. Pesten az egyik ember nyugodtan felfordulhat a másiktól. ..

— Itt viszont még felfordulni sem hagyják nyugodtan. .. Ne haragudj, ideges

vagyok.

A kapitányságon Sípos áztál fogadta a tiszteket, hogy Itt volt az országgyűlési képviselő. Hagyott egy levelet:

„Holnapután utazom Pestre. Magyarázatot szeretnék kapni, mi volt az a megtévesztő újsághír, hol van az a bizonyos Borzák? (A felesége egyébként a minisztériumhoz fordult panasszal, hogy jogtalanul tartják fogva az urát). Ha nem kapok megnyugtató választ, benyújtom az interpellációt. Elvtársi üdvözlettel: Bálint János országgyűlési képviselő”.

— Vissza keli hozni ezt a Borzákot — mondta Kovács.

— Kell a fenét! Legalább neki legyen jó. Ebben nincs semmi törvénytelenség. Bárkinek tudok magyarázatot adni. De nem adok! — mondta és bevágta maga Üögött az ajtót. Majd kfc

ordított: — Hagyjatok egy órát gondolkodni...

Ezzel a húzásával Farkas megúszta azt a küldöttséget, mely követelte, hogy Borzák Józsefet engedjék szabadon. A küldöttség vezetője természetesen, Ambrus úr volt Tagjai: Terebesi úr és két egyetemista. Kovács megmagyarázta nekik, hogy Borzákot másnap reggelre elengedik.

— Szeretnénk megnézni a fogdát — jelentette ki az egyik srác.

— Most pedig kérem önöket, hogy maguktól menjenek el, szeretném, ha ehhez nem kellene segédletet adnom.

Elsőnek Terebesi indult el, de az ajtóból visszaszólt:

— Szóval, visszajönnek a régi módszerek?

Kovács úgy tett, mintha semmit sem hallott volna. Sípos lépett be, kinyitotta a száját, de Kovács rászólt:

— Ha nekem most engedélyt kér...

— Nem kérek.. I

— Mit akar?

— Beszélgetni...

— Miről? — kérdezte gúnyosan Kovács.

— Mit tetszene szólni a szatír témához...

— Na bökje ki, mit akar?

— Azon gondolkoztam, hogy a fickónak mégis csak az egyetemen kell lenni. A két lány egymástól függetlenül mondta. Kérek engedélyt, hogy még egyszer utánanézzek a hiányzóknak.

— Tőlem — legyintett Kovács és beszólt az ügyeletesnek: — Lemegyek a Levendulába egy kávéra.

— Csókolom, Lillácska... Egy kávét — lépett a gép elé.

— Igen... — mondta Lilla, még mindig a seszínű tüskehajával és fel sem nézett.

— Haragszik rám? — kérdezte Kovács.

— A világra. Meg minden rohadt férfira!

— Szerelem? Kiheveri...

— Nyugi. Már kihevertem.

— Akkor mosolyogjon!

— Mosolyszünet van! Maga is férfi, Lacika... Ahogy így jobban megnézem, nem is olyan utolsó. — Aztán odaszólt a pénztárosnak: Ju- la néni! Ha az egyetemről keresne egy bizonyos Anda Károly, mondja meg neki, hogy most már én nem vagyok itt.

— Szóval, egyetemista az illető.

— Mégha az lenne. Eleinte én is azt hittem, mert olyan jó fazonja volt. De egy csóró. Egésznap a pincében szereli a csöveket, meg a kazánt. ..

— De legalább csinos?

— Az... Jóalakú, vállas, kisportolt! De fújok rá... Hé... Lacika... Itt a kávéja. .. Megbolondult? Itt mindenki begolyózik már — mondta Lillácska és hátrament az öltözőbe. Visszajött, elmosolyodott, megitta Kovács kávéját és a tükörben megnézte szép bogárfekete haját.

— Ide figyeljen, Zsoldos elvtárs! — rontott rá a fiúra a kollégiumban Kovács hadnagy. — Hányán dolgoznak maguknál az egyetemen melósok, meg mindenféle segédszemélyzet?

— Mit tudom én! Sokan.

— Ezek természetesen a tegnapi sorakozón nem voltak jelen.

— Persze, hogy nem.

— össze kell rántani őket Keressék meg Sacit és Ildikót

Telefonált a kapitányságra. Kért néhány rendőrt és Farkastól engedélyt kért az akcióra.

— Rendben. Lehet, hogy én is kimegyek.

— Zsoldos elvtárs. Szedjen össze néhány fiút, hogy senki se mehessen el.

Közben a személyzeti osztályról lehozták a névsort. Néhány diák pedig a munkahelyekre telefonált:

— Mindenki jöjjön fel a kollégiumba. Szakácsok is... Karbantartók is...

Mire Farkas kiért, együtt állít a társaság. Előkerült Saci is, de Ildikót nem találták. Sorra olvasták a1 bérlistáról a neveket. Mindössze hárman hiányoztak. A fűtő, aki nem hagyhatta el a kazánt, egy villanyszerelő, aki iskolán van és Anda Károly...

— Hol van az az Anda? Tud valamit róla valaki?

Az emberek hallgattak.

— Ez nem érdekes — mondta Kovács. — A Lillácska fiúja. Mellette pedig nem jut ideje szatírkodni...

— Köszönjük emberek — oszlatta szét a társaságot

— De hol lehet Ildikó?

— Délfelé a pincébe láttam lemenni — szólt az egyik fiú.

— Mit kereshetett ott? — kérdezte Kovács. — Mutassa, merre ment?

Lementek a pincébe. Csak a fűtőtestek csövei húzódtak itt és néhány ismeretlen rendeltetésű kábel. Alig találták meg a villanykapcsolókat. Kovács hosszú folyosókon / rohant végig. Egy kanyar után egy ajtó fény csík ja látszott.

„Vízvezetékszerelők” — hirdette egy tábla. \ Kovács benyitott. Ildikó egy széken ült, vele szemben egy csinos férfi.

— Laci! Ö az! Fogjátok le!

Anda Károly nem is nagyon ellenkezett.

— Azt mondta, hogy megöl, ha elárulom — sírta el magát Ildikó.

Kézibilincsben kísérték a fiút a kocsihoz.

— Beteg vagyok... —

kezdte már a kocsiban. — Egyszer sráckoromban nagyon hazavágott egy nő. Irtózatosan fájt. Azóta én nem tudok rendesen közeledni hozzájuk. Ha rámjön ez a bosszúvágy, akkor nem vagyok normális... És most majdnem rendbejöttem. Találtam egyet, azt hittem, ez az igazi, de ez is hazavágott. De megbosszulom — vicsorgott. — Mondják meg annak a presszótündérnek, hogy ki;

jövök én egyszer.

— Gratulálok — mondta Farkas. — Látod, mégis sikerült. ..

— Nem nekem, Ildikónak — mutatott a lányra Kovács.

— Hát a fiút én egyből felviszem Pestre — búcsúzott az őrnagy.

— Azért egy feketét a Levendulában megiszunk!

És milyen a kisváros? A hír már megelőzte őket. Üjra kisegítőt kellett hívni a Halászkertből. Már azt is tudták, hogy Ildikó találta meg a szatírt, ő jött a nyomára. Utána ment a pincébe, de Anda észrevette és rá akart ijeszteni.

Ambrus úr felállt és gratulált, Terebesi úr lefényképezte Ildikót.

— Megengedi, hogy a kirakatomba tegyem? — kérdezte.

Lillácska sírt egy sort, aztán elcsodálkozott, aztán hamarosan, — mint a nap kiemelkedő személyisége, a történet kulcsszereplője, hajat cserélt. Ezúttal a démoni vörös kontyost.

És természetesen nem lenne kerek a történet, ha nem futna be Kerekes Gergely bácsi.

— Bort! Mindenkinek! Toljuk össze az asztalokat. Te is gyere, te vén reakciós — intett Ambrusnak. Aztán Farkashoz fordult! — Tudtam én, hogy nem csaptatok be. Csak a konspiráció kedvéért vezettetek félre. Nehogy locsogjak... Igazatok van. Az ilyen vénember már csak beszél, meg álmodozik. És én azt sem bánom, ha kinevettek, akkor is kimondom mire vágyok. Azt szeretném még elérni, ha a városunk emberei nemcsak a rossz elleni, hanem a jóért való harcban is ilyen egységesek és áldozatkészek lesznek. Persze, lehet, hogy én naiv vagyok... Erre igyunk!

— Azt hiszem egy kriminek ennél több tanulsága nem is kell. hogy legyen. Ez utóbbi mondatot azonban már a krónikás rótta a lap aljára, aki ezúton is köszöni mindazok szíves türelmét, akik az olvasásban idáig eljutottak...