Szolnok Megyei Néplap, 1970. november (21. évfolyam, 257-280. szám)
1970-11-22 / 274. szám
Orvosnál — Az összes betegeim közül valóban magának van a legvastagabb bőre... A KICSIKE SZONDA Kovácsot, a TMK lakatost a vakvágányon álló mozdony szerkocsijából kotorta elő Szűcs, a művezető. Ott alud- ta ki barátunk a tegnapi esküvő fáradalmait. S hogy jól sikerüljön a pihenés, még besegített a szervezetének egy kis lapos üveg cseresznyéiével. — Itt ez a cédula — nyomott a kezébe egy cetlit Szűcs, — fogja magát, felballag a doktor úrhoz az üzemi rendelőbe, megmutatja az azonosítási számát, s megmondja én úgy láttam, maga ivott, szondáztassa meg! Kovács szót fogadott, el is indult fel a gyárudvaron, de a műhelynél félrehívta komáját. Szabót. A kezébe adta a oetlit meg a számát, s a biztonság kedvéért megkérdezte: — Nem ittál semmit? A nemleges válaszra megnyugodott, s kioktatta a komáját, mit kell tennie. Az be Is kopogott az üzemorvoshoz, S átadta a levélkét, meg a számát. Az orvos elővett egy szondát, felbontotta, s a Szabó orra alá tartotta: — Fújjon csak bele! Szabó fújta, hogy belepirosodott. Az orvos elvette a csövet nézte, forgatta, de csak nem látott rajta elszíneződést. — Ivott maga egyáltalán? — kérdezte. — A művezető szerint igen! — Elő egy új szondát, újabb próba, az eredmény megin semmi. Meghibbant az a művezető, ha azt mondja, hogy maga ivott! — gorombult be most már az orvos. Szabó elégedetten elköszönt, vitte a cédulát a mérges hangú megjegyzéssel: ..Az Illető a legteljesebb mértékben józan!” A doki asszisztensnője pedig egy másik cédulát vitt a gazdasági osztályra ezzel a szöveggel: „Szűcs művezető elvtárstól kérem levonni két alkohol- szonda árát!” Azt beszélik a gyárban, a legutóbbi fizetés óta, hogy a TMK-sok művezetője nagyon hallgatag lett az utóbbi időben. Meg ingerlékeny is. Főleg, ha valaki cukkolni akarja, s a hüvelykujját a szájába véve dagadt képpel fújja a képzeletbeli szondát... — egri — Mondások Három, dolog van, amit egy nő a semmiből is tud csinálni: saláta, ruha és családi jelenet. A^ házasság nem békés 'kikötő. Megerőltető és veszélyes tengeri utazás. Hosszan csengettünk. Szinte fölpattant az ajtó. — Pszt! Csendesen! Alszik! Egymásra néztünk, s mintha hipnózis alatt lennénk engedelmeskedtünk a parancsnak. Lehúztuk a cipőnket az előszobában, én a zoknimat is le akartam szedni, nehogy zajt üssön, de az maradhatott. Lábujjhegyen ossontunk be a szobába. Ott feküdt a díványon, s tényleg aludt. Suttogva kezdtük el látogatásunkat ecsetelni: — Hát ha már erre jártunk... — Hát nem aranyos! — vágott szavamba házigazdánk neje — nézzétek milyen édes- sen alszik, mint a parancsolat. Nem zavar senkit. Éjszaka is csendben van. Kész isten áldása. Most fél hét van, háromnegyedkor szokott ébredni, de úgy, mintha be lenne állítva pontos időre. Hát még ha felébred, olyan értelmes, mint egy felnőtt. Pedig — Máris jövök, csak a szendvicseket dobom be a táskába! még csak öt hónapos. Ugy-e milyen drága? — Az. Tudjátok azért jöttünk, hogy meghívjunk benneteket. — Hoogyne! Hogyne. De nem tudjuk hogyan is hagyjuk egyedül a drágát. No, de majd valakit megkérünk hogy vigyázzon rá. Mert tudjátok, ha felébred pisilni kell neki és olyankor olyan nyűgös. Valakinek vigyázni kell rá. — Kértek kávét? — zárta le házigazdánk a szóáradatot. Kértünk. Kiment. Behozott négy kávét és egy kis sós süteményt. Meg egy kis tá- nyérkán édeset — az övé lesz, ha felébred. Nagyon szereti. Jaj! Nézzétek, ébredezik! Ébredezett. Nyújtózkodott egyet, a nyelvét kinyújtotta, ásított, majd a szemét is kinyitotta. Nem volt éppen barátságos. Ügy nézett ránk, mintha kérdezné: kik a fenék vagytok, s mit akartok itt. Még szerencse, hogy nem tudott beszélni, pedig házigazdánk szerint olyan a drága, hogy mindjárt meg is szólal. Nem szólalt meg. öt hónapos korát meghazudtoló fürgeséggel levánszorgott a díványról, s oda ült az ajtóhoz. — Apa! Gyorsan a pórázt, ki akar menni r~Ne maradjatok soká, nehogy megfázzon. Sárba ne engedd, s nehogy összeverekedjen valami vadállattal. Pánikszerűen menekültünk. Visszapillantva láttuk az öt hónapos ebet, pórázon vánszorogni az egyik fához. — d — Á kis család Nagyapó az igazgató — egy vezető nagyanyó — — helyettese, segítője ángya a kis Piriké. Osztályvezető az apa. Anyu munkaerő-gazda ott. Jó kisfiúk, Béluci — az alosztály vezeti. Szép leányuk, kis Ernő Más osztályon titkárnő. Bélucinak is van lánya — ő elment egy másik gyárba. Onnan jött egy vezérgyerek itt ő vezet — ott az vezet. Rokon van m főtanácsnál, altanácsnál és a vámnál... A kis család, télben-nyárban együtt win a nagy sapkában... Dolgoznak, sok pénzt keresnek „Szép szerényen éldegélnek!” — só — Karrier — Egyszerű telefonálóként kezdtem... Kellemetlen megbízatás Párizsi házában haldokolt az egyfelvonásos bohózatok mestere, Eugéne Labiche. Ágya mellett ott állt a fia, aki röviddel azelőtt veszítette el feleségét és aki zokogva így szólt apjához: „Ha találkozol vele ott fenn, mondd meg neki, hogy mindig rá gondolok!” ,„Nem lenne jobb édes fiam — mosolygott Labich — ha személyesen adnád át ezt az üzenetet?” HANGVERSENY — Amíg a 3. tételt keressük, énekeljünk el közösen egy népdalt. Hirtelen haragú ember A társaságban a káros emberi tulajdonságokról folyt a szó. Droznicsek Árpád megmarkolta a szürkebaráttal töltött poharat, és így szólt: — Én, kérem, hirtelen haragú ember vagyok. Ha dühbe guruloK, akkor nem ismerek pardont. 1958-ban került a vállalatunkhoz Mlado- nácz Imre. A szomszéd íróasztalt foglalta el. Nem volt ő sem felettesem, sem beosztottam. Teljesen egyenrangú dolgozók voltunk. Egy szép napon megtudtam, hogy ez a Mladonácz közölte a főnökömmel, hogy két garast se ér a munkám, és helyes lenne, ha velem töltenék be a felszabadult takarítónői státust. Na, erre aztán felfutott bennem a pumpa. Másnap odaálltam a pimasz Mladonácz elé, és azt mondtam tömören: „Szívem teljes melegével szeretem önt. Már rég ültem ilyen kedves, rokonszenves kollégával egy szobában. Tartsa meg az ég önt sokáig!” És gyengéden megcsókoltam a borostás orcáját, jobbról- bajról. Időközben ugyanis megtudtam, hogy Mlado- nácznak befolyásos támogatói vannak. Nem vagyok bolond, hogy hübelebalázs módjára fejjel rohadjak a falnak, Két év télt el. 1960-ban megtudtam, hogy leváltották Mladonácz legfőbb patrónusát. No, erre aztán, amilyen hirtelen haragú ember vagyok, nem sokat Kukoricáztam, hanem másnap odaálltam Mladonácz elé, mélyen a szemébe néztem, és azt mondtam: „Az évek múlásával lelkileg sokkal közeleb kerültem önhöz. Kedves barátom, a családja jól van? Bizonyára gyerekei is ilyen szelíd, szép emberek, mint ön. Tessék egy kis édesség! Bizonyára örülni fognak otthon.” S ezzel átnyújtottam tíz deka savanyú cukrot. Időközben ugyanis arról értesültem, hogy Mladonácz patrónusát nemhogy leváltották, hanem még magasabb polcra helyezték. — Nem ettem meszet, hogy fejjel rohanjak a falnak. Persze, én sem vagyok olyan ember, aki könnyen felejt. Huszonnégy év múlva nyugdíjba megyek. Akkor aztán, amilyen hirtelen haragú ember vagyok, oda állok majd Mladonácz elé, és keményen megmondom a véleményemet. Még óvatosan hozzátette: — Hacsak addig másképp nem alakulnak a körülmények... Galambos Szilveszter Üzletben Vásárló egy szolnoki boltban: — Szeretnék olcsóbb, de ugyanakkor szebb és tartó- sabb cipőt látni! Eladó; — Én is. — Hol szerzett ilyen övét? Elszámoltatás Kropacsek reggel nyolckor jelenik meg a munkahelyén. A feje, keze és lába be Van pólyáivá. A főnök ráripako- dik: — Ha nem tévedek, a munkaidő nálunk hatkor kezdődik. — Bocsánatot kérek — nyögi ki nagynehezen Kropacsek — de nagyon kellemetlen dolog történt velem. Leestem a második emeletről .. — A második emeletről ? — csóválja fejét a főnök. — És ez tartott magának két órát?! Félreértés A termelőszövetkezet elnöke megállt a major kapujánál, s az órájára pillantott. „Fél négy” — konstatálta. Nyirkos reggel volt, amolyan csontfagyasztó. Körbesétált a major udvarán. Bekukkantott az istállókba, de Lajos bácsit, az öreg éjjeliőrt nem találta sehol. A gépszín előtt megtorpant. Jóízű hortyogás ütötte meg a fülét. Közelebb lépett, s meglátta, hogy az öreg éjjeliőr egy üveg „fütyülős’* pálinkát szorongatva a markában, jóízűen horkol. Az elnök hangosan megköszörülte a torkát. — Hhhmmm... Az öreg Lajos felkapta a fejét és egy reflexszerű mozdulattal a köpenye ujjába csúsztatta az üveget. Vigyázunk, vigyázunk? — kérdezte az elnök. Az öreg katonásan pattogva válaszolt: — Semmi esemény! — Na, aztán valami kis lélekmelegítő volt-e? — Hogy gondolja, elnök elvtárs? Szolgálatban? — Semmi sem? — kérdezte emelt hangsúllyal az elnök. Belenyúlt a zsebébe, s egy hosszúkás kis valamit vett ki onnan, egy bőrtokban. — Hááát — nézett rá az üreg — egy féldecicske... — Csak az? — kérdezte az elnök, s lassú mozdulattal fekete hosszúkás valamit húzott ki a tokból. — Három nagy korty in- tás... — De csak a hideg miatt ugye... _ ??? , Az elnök lecsavarta a valami kupakját, s közelebb lépett az öreghez. — Hát volt az öt is. igaz, ami igaz, de nem vagyok becsiccsant- va! — lépett hátrább vagy két arasznyit az éjjeliőr. Az elnök felemelte a kis műanyagmicsodát. — Mo£t bele kell fújni? — józano- dott ki ijedtében az öreg Lajos. — A, dehogy — mosolygott rá az elnök. — ez csak a töltőtollam, hogy felírjam a kis noteszembe, a t az öt kortyintás lélekmelegíf őt...
