Szolnok Megyei Néplap, 1970. november (21. évfolyam, 257-280. szám)

1970-11-22 / 274. szám

Orvosnál — Az összes betegeim közül valóban magának van a legvastagabb bőre... A KICSIKE SZONDA Kovácsot, a TMK lakatost a vakvágányon álló mozdony szerkocsijából kotorta elő Szűcs, a művezető. Ott alud- ta ki barátunk a tegnapi es­küvő fáradalmait. S hogy jól sikerüljön a pihenés, még besegített a szervezetének egy kis lapos üveg cseresz­nyéiével. — Itt ez a cédula — nyo­mott a kezébe egy cetlit Szűcs, — fogja magát, fel­ballag a doktor úrhoz az üzemi rendelőbe, megmutat­ja az azonosítási számát, s megmondja én úgy láttam, maga ivott, szondáztassa meg! Kovács szót fogadott, el is indult fel a gyárudva­ron, de a műhelynél félre­hívta komáját. Szabót. A kezébe adta a oetlit meg a számát, s a biztonság ked­véért megkérdezte: — Nem ittál semmit? A nemleges válaszra meg­nyugodott, s kioktatta a ko­máját, mit kell tennie. Az be Is kopogott az üzemorvoshoz, S átadta a levélkét, meg a számát. Az orvos elővett egy szondát, felbontotta, s a Sza­bó orra alá tartotta: — Fúj­jon csak bele! Szabó fújta, hogy belepiro­sodott. Az orvos elvette a csövet nézte, forgatta, de csak nem látott rajta elszí­neződést. — Ivott maga egy­általán? — kérdezte. — A művezető szerint igen! — Elő egy új szondát, újabb próba, az eredmény megin semmi. Meghibbant az a művezető, ha azt mondja, hogy maga ivott! — gorombult be most már az orvos. Szabó elégedetten elköszönt, vitte a cédulát a mérges hangú megjegyzéssel: ..Az Illető a legteljesebb mérték­ben józan!” A doki asszisz­tensnője pedig egy másik cédulát vitt a gazdasági osz­tályra ezzel a szöveggel: „Szűcs művezető elvtárstól kérem levonni két alkohol- szonda árát!” Azt beszélik a gyárban, a legutóbbi fizetés óta, hogy a TMK-sok művezetője nagyon hallgatag lett az utóbbi idő­ben. Meg ingerlékeny is. Fő­leg, ha valaki cukkolni akar­ja, s a hüvelykujját a szájá­ba véve dagadt képpel fújja a képzeletbeli szondát... — egri — Mondások Három, dolog van, amit egy nő a semmiből is tud csi­nálni: saláta, ruha és csa­ládi jelenet. A^ házasság nem békés 'ki­kötő. Megerőltető és veszé­lyes tengeri utazás. Hosszan csengettünk. Szin­te fölpattant az ajtó. — Pszt! Csendesen! Alszik! Egymásra néztünk, s mint­ha hipnózis alatt lennénk engedelmeskedtünk a pa­rancsnak. Lehúztuk a cipőn­ket az előszobában, én a zoknimat is le akartam szed­ni, nehogy zajt üssön, de az maradhatott. Lábujjhegyen ossontunk be a szobába. Ott feküdt a díványon, s tény­leg aludt. Suttogva kezdtük el látogatásunkat ecsetelni: — Hát ha már erre jár­tunk... — Hát nem aranyos! — vágott szavamba házigazdánk neje — nézzétek milyen édes- sen alszik, mint a parancso­lat. Nem zavar senkit. Éjsza­ka is csendben van. Kész is­ten áldása. Most fél hét van, háromnegyedkor szokott éb­redni, de úgy, mintha be len­ne állítva pontos időre. Hát még ha felébred, olyan értel­mes, mint egy felnőtt. Pedig — Máris jövök, csak a szendvicseket dobom be a táskába! még csak öt hónapos. Ugy-e milyen drága? — Az. Tudjátok azért jöt­tünk, hogy meghívjunk ben­neteket. — Hoogyne! Hogyne. De nem tudjuk hogyan is hagy­juk egyedül a drágát. No, de majd valakit megkérünk hogy vigyázzon rá. Mert tud­játok, ha felébred pisilni kell neki és olyankor olyan nyű­gös. Valakinek vigyázni kell rá. — Kértek kávét? — zárta le házigazdánk a szóáradatot. Kértünk. Kiment. Behozott négy kávét és egy kis sós süteményt. Meg egy kis tá- nyérkán édeset — az övé lesz, ha felébred. Nagyon szereti. Jaj! Nézzétek, ébredezik! Ébredezett. Nyújtózkodott egyet, a nyelvét kinyújtotta, ásított, majd a szemét is ki­nyitotta. Nem volt éppen ba­rátságos. Ügy nézett ránk, mintha kérdezné: kik a fe­nék vagytok, s mit akartok itt. Még szerencse, hogy nem tudott beszélni, pedig házi­gazdánk szerint olyan a drá­ga, hogy mindjárt meg is szólal. Nem szólalt meg. öt hóna­pos korát meghazudtoló für­geséggel levánszorgott a dí­ványról, s oda ült az ajtó­hoz. — Apa! Gyorsan a pórázt, ki akar menni r~Ne maradja­tok soká, nehogy megfázzon. Sárba ne engedd, s nehogy összeverekedjen valami vad­állattal. Pánikszerűen menekültünk. Visszapillantva láttuk az öt hónapos ebet, pórázon ván­szorogni az egyik fához. — d — Á kis család Nagyapó az igazgató — egy vezető nagyanyó — — helyettese, segítője ángya a kis Piriké. Osztályvezető az apa. Anyu munkaerő-gazda ott. Jó kisfiúk, Béluci — az alosztály vezeti. Szép leányuk, kis Ernő Más osztályon titkárnő. Bélucinak is van lánya — ő elment egy másik gyárba. Onnan jött egy vezérgyerek itt ő vezet — ott az vezet. Rokon van m főtanácsnál, altanácsnál és a vámnál... A kis család, télben-nyárban együtt win a nagy sapkában... Dolgoznak, sok pénzt keresnek „Szép szerényen éldegélnek!” — só — Karrier — Egyszerű telefonálóként kezdtem... Kellemetlen megbízatás Párizsi házában haldokolt az egyfelvonásos bohózatok mestere, Eugéne Labiche. Ágya mellett ott állt a fia, aki röviddel azelőtt veszítet­te el feleségét és aki zokog­va így szólt apjához: „Ha találkozol vele ott fenn, mondd meg neki, hogy mindig rá gondolok!” ,„Nem lenne jobb édes fiam — mosolygott Labich — ha személyesen adnád át ezt az üzenetet?” HANGVERSENY — Amíg a 3. tételt keressük, énekeljünk el közösen egy népdalt. Hirtelen haragú ember A társaságban a káros emberi tulajdonságokról folyt a szó. Droznicsek Ár­pád megmarkolta a szürke­baráttal töltött poharat, és így szólt: — Én, kérem, hirtelen ha­ragú ember vagyok. Ha düh­be guruloK, akkor nem is­merek pardont. 1958-ban ke­rült a vállalatunkhoz Mlado- nácz Imre. A szomszéd író­asztalt foglalta el. Nem volt ő sem felettesem, sem beosz­tottam. Teljesen egyenrangú dolgozók voltunk. Egy szép napon megtud­tam, hogy ez a Mladonácz közölte a főnökömmel, hogy két garast se ér a munkám, és helyes lenne, ha velem töltenék be a felszabadult takarítónői státust. Na, erre aztán felfutott bennem a pumpa. Másnap odaálltam a pimasz Mladonácz elé, és azt mondtam tömören: „Szí­vem teljes melegével szere­tem önt. Már rég ültem ilyen kedves, rokonszenves kollé­gával egy szobában. Tartsa meg az ég önt sokáig!” És gyengéden megcsókoltam a borostás orcáját, jobbról- bajról. Időközben ugyanis megtudtam, hogy Mlado- nácznak befolyásos támoga­tói vannak. Nem vagyok bo­lond, hogy hübelebalázs mód­jára fejjel rohadjak a fal­nak, Két év télt el. 1960-ban megtudtam, hogy leváltották Mladonácz leg­főbb patrónusát. No, erre az­tán, amilyen hirtelen haragú ember vagyok, nem sokat Kukoricáztam, hanem más­nap odaálltam Mladonácz elé, mélyen a szemébe néz­tem, és azt mondtam: „Az évek múlásával lelkileg sok­kal közeleb kerültem önhöz. Kedves barátom, a családja jól van? Bizonyára gyerekei is ilyen szelíd, szép embe­rek, mint ön. Tessék egy kis édesség! Bizonyára örülni fognak otthon.” S ezzel át­nyújtottam tíz deka savanyú cukrot. Időközben ugyanis arról értesültem, hogy Mla­donácz patrónusát nemhogy leváltották, hanem még ma­gasabb polcra helyezték. — Nem ettem meszet, hogy fejjel rohanjak a falnak. Persze, én sem vagyok olyan ember, aki könnyen felejt. Huszonnégy év múlva nyugdíjba megyek. Akkor aztán, amilyen hirtelen ha­ragú ember vagyok, oda ál­lok majd Mladonácz elé, és keményen megmondom a vé­leményemet. Még óvatosan hozzátette: — Hacsak addig másképp nem alakulnak a körülmé­nyek... Galambos Szilveszter Üzletben Vásárló egy szolnoki bolt­ban: — Szeretnék olcsóbb, de ugyanakkor szebb és tartó- sabb cipőt látni! Eladó; — Én is. — Hol szerzett ilyen övét? Elszámoltatás Kropacsek reggel nyolckor jelenik meg a munkahelyén. A feje, keze és lába be Van pólyáivá. A főnök ráripako- dik: — Ha nem tévedek, a munkaidő nálunk hatkor kez­dődik. — Bocsánatot kérek — nyögi ki nagynehezen Kro­pacsek — de nagyon kelle­metlen dolog történt velem. Leestem a második emelet­ről .. — A második emeletről ? — csóválja fejét a főnök. — És ez tartott magának két órát?! Félre­értés A termelőszövetkezet el­nöke megállt a major kapu­jánál, s az órájára pillan­tott. „Fél négy” — konsta­tálta. Nyirkos reggel volt, amolyan csontfagyasztó. Kör­besétált a major udvarán. Bekukkantott az istállókba, de Lajos bácsit, az öreg éj­jeliőrt nem találta sehol. A gépszín előtt megtor­pant. Jóízű hortyogás ütötte meg a fülét. Közelebb lépett, s meglátta, hogy az öreg éj­jeliőr egy üveg „fütyülős’* pálinkát szorongatva a mar­kában, jóízűen horkol. Az elnök hangosan megköszö­rülte a torkát. — Hhhmmm... Az öreg Lajos felkapta a fejét és egy reflexszerű moz­dulattal a köpenye ujjába csúsztatta az üveget. Vigyá­zunk, vigyázunk? — kérdez­te az elnök. Az öreg kato­násan pattogva válaszolt: — Semmi esemény! — Na, aztán valami kis lélekmelegítő volt-e? — Hogy gondolja, elnök elvtárs? Szolgálatban? — Semmi sem? — kér­dezte emelt hangsúllyal az elnök. Belenyúlt a zsebébe, s egy hosszúkás kis valamit vett ki onnan, egy bőrtok­ban. — Hááát — nézett rá az üreg — egy féldecicske... — Csak az? — kérdezte az elnök, s lassú mozdulat­tal fekete hosszúkás valamit húzott ki a tokból. — Három nagy korty in- tás... — De csak a hideg miatt ugye... _ ??? , Az elnök lecsavarta a va­lami kupakját, s közelebb lépett az öreghez. — Hát volt az öt is. igaz, ami igaz, de nem vagyok becsiccsant- va! — lépett hátrább vagy két arasznyit az éjjeliőr. Az elnök felemelte a kis műanyagmicsodát. — Mo£t bele kell fújni? — józano- dott ki ijedtében az öreg La­jos. — A, dehogy — mosoly­gott rá az elnök. — ez csak a töltőtollam, hogy felírjam a kis noteszembe, a t az öt kortyintás lélekmelegíf őt...

Next

/
Oldalképek
Tartalom