Szolnok Megyei Néplap, 1970. október (21. évfolyam, 230-256. szám)

1970-10-11 / 239. szám

K erékpár; bicikli, bicaj, caj, cajgli, bringa. A legelterjedtebb közle­kedési eszköz. Többen utaznak kerékpáron, mint gépkocsin. Ennek egyik oka, hogy a kerékpár valamivel Olcsóbb a Mercedesnél. Sokfajta kerékpár létezik, k ugyanannyi kerékpáros. Néhány a hazánkban honos típusok közül; A HAGYOMÁNYTISZTELÖ Apja még uradalmi pará­déskocsis volt, a jellegzetes mozdulatokat tőle örökölte. Amikor bemegy a faluba, bi­ciklire ül. Egyenes derékkal helyezkedik el a nyergen, merev nyújtott karral fogja a kormányt, egyenletes tem­póban nyomja a pedált. Ka­nyarodásnál általában a jár­da mellől széles ívben indul balra. Amikor hallja, hogy méternyire mögötte csikorog az autó fékje, gyorsan balra int a kezével. A koporsóba is csak nehezen lehet befek­tetni balra mutató karja mi­att. A NEHEZEN INDULÓ Magas Járdaszegélyre áll, felül a nyeregbe, egy láb­bal löki el magát támasz­pontjától. Az első métereken, amíg a lökő lába megtalálja 8 pedált, külön imbolyog ő is és a kerékpár is. Ha nem Sikerül eltrafálni a pedált, negyedóráig veri kabátjáról és nadrágjáról az utca po­rát. A harmadik kísérlet Után egy teherautó vasalja porolás nélkül az öltönyét. A MŰVÉSZ A fiatalabb korosztály kép­viselője. Gyors iramban sur­ran, a cammogást nem sze­reti. Jobb kezében táskará­dió, azt tartja a füléhez, bal kezében kétkilós kenyér. Fensőbbséges, előkelő tekin­tettel néz a járdán gyalogló lányokra. A kormány mint­ha nem Is lenne. 0 a bicikli­zés művésze. A gép engedel­meskedik egyensúlyozó mű­vészetének. Az úton lévő gödrök nem mindig, ilyenkor a kis rádió maradványait zsebre teszi, jobb vállán az összegörbült bicikli, bal hóna alatt az ellaposodott kenyér. kor ő egy váratlan mozdu­lattal lelép. Jobb lába éri először a talajt, a bal lába még a pedálon. Ezután le­kapja bal lábát is, kecsesen fut néhány lépést, végül ő is és a bicikli is megáll. Baj csak akkor van, ha a jobb lábával a bal elé lép. Ilyen­Két keréken A nadrágjából szomorúan kandikál kifelé térde, ami­ről néhol hiányzik a bőr. A TAKARÉKOS kor különböző balett kore­ográfiák bemutatása után el­terül. A sok szoknya jóté­konyan eltakarja piruló ar­rek vannak; nem tekintik enyhítő körülménynek * miniszoknyát. A JÓKEDVŰ A hatodik nagyfröccs után kiküld a pincérrel egy fél törkölyt a biciklinek is, hogy ne fázzon. Hazainduláskor négyszer is keresztül esik a gépen, akkor a másik ol­dalról próbál felszállni. Mi­kor így sem sikerül, vissza­támasztja a falhoz a bicik­lit és újra bemegy a kocs­mába erőt gyűjteni. Záróra­kor konstatálja, hogy ellop­ták a falhoz támasztott ma­sinát. Kijózanodáskor szid­ja a rendőröket, akik meg­engedik, hogy a dolgozótól csak úgy ellopják a kerék­párját. A NAGYMENŐ Mármint a saját energiá­jával takarékoskodik. Ugyanis gyorsan rájön ar­ra, hogy ha a dinamó nincs bekapcsolva, a bicikli köny- nyebben gurul. Felesleges dolog is a világítás, mert jobban lát a sötétben, mint a macska. Sajnos nem min­denki ilyen sötétben is látó. Erre akkor döbben rá, ami­kor a mögötte jövő autós nem veszi észre és az árokba löki. Ilyenkor aztán már be­kapcsolná a világítást, de a sok összegörbült vasdarab között nem lehet felismerni, melyik is volt a bicikli eleje. A SOKSZOKNYÁS Örök rejtély, hogy hogyan jutott fel azzal a szoknya­rengeteggel a bicikli tete­jére. Amíg megy nincs is vele baj, csak néha meg is kell állni. Ilyenkor a kö­vetkező a módszere: A bi­cikli még vígan gurul, ami­cát a kiváncsi járókelők elől. A biciklit a szomszéd sarokról hozzák vissza, ahol egy parkírozó autó hátsó felében okozott némi zománc pattogást. A MINIS A legszimpatikusabb ke­rékpározó fajta. Amikor a nyeregben ül, a különben combközépig érő szoknya alig takarja az ülést. Ártat­lanul pedálozik, mint aki nem tudja, hogy mozgó ki­állítást rendez a főúton és csodálkozik, hogy az autós, aki megelőzi, olyan lassan megy előtte. Ilyenkor az autó visszapillantó tükrét kitűnően lehet használni. Egyébként statisztika bizo­nyítja, hogy a miniszoknya elterjedése óta nőtt a közle­kedési balesetek száma. A gépkocsivezető a szoknya he­lyét figyeli, s közben elfelejt kanyarodni. A bíróságon sajnos még maradi embe­Gépe ezüstösen ragyog. A lánc váltórendszerrel- állít­ható, az útviszonyoknak megfelelően. Kontrafék nincs az első fék inkább csak dísz. Ha beledől a versenykor­mányba, csalt a púposodó há­tát látni. Szédületes iram­ban megy a reggeli csúcs- forgalomban. Egy-egy ka­nyarban szinte vízszintesre dől gépével egybeforrva. Amerre elszáguld, több a nézője, mint a francia kör­versenynek. Országúton be­áll a camion mögé és a szél­védett helyen autó sebességé­vel száguld. Sajnos nincs légfékje, mint a camionnak. Ilyenkor aztán a gép első kereke úgy összegörbül, hogy az nem is nyolcas, ha­nem kilences. A fejéről még le sem vették a kötést, már újra a csúcsforgalomban szá­guld. Temetésére a kerék­párversenyzők szövetsége nem küld koszorút. — EGY —-•X ORVOSI TANaCS .és maradjon bárom napig ágyban (A Stern karikatúrája) A szabványmarha Yigéckedők Vártam a fogadóóráját tar­tó ifjú Maestróra, hogy sorra kerüljek nála. Jó ideig tel­jes türelemmel vártam, míg­nem benyitott hozzá az élte- sebb Maestró, aki a szakmá­ban az ifjú kollégája volt. 0 a szomszéd szobában tartott fogadóórát, de gondolt egyet, s benyitott az ifjúhoz ezzel a kedélyes kérdéssel: — Hogy vagy? Wie geht’s? — Ez utóbbit „magyarul” tud­valevőleg vigécnek kell mon­dani, s olyasfélét jelent (né­met kifejezés egyébként), hogy, hogy megy a sorod. Az éltesebb Maestró — nyilván a félreértés elkerülése végett — újra ismételte a kérdést, már kissé németesebb akcen­tussal, miközben betette ma­ga mögött az ajtót. Még ekkor sem hagyott alább a türelmem, bár kedé­lyes anekdotázás hangjai szűrődtek ki a szobából. Vol­taképpen aztán is bírtam „cérnával”, csak öt-hat perc múlva kezdtem el a benti kedélyeskedés hallatán azon gondolkodni, hogy tulajdon­képpen mik is vagyunk mi itt. a fogadóórára várakozók, miközben a számunk egyre szaporodott. Kliensek, delikvensek, pá­ciensek, ügyfelek??? Nyilván ezek is, azok is, míg ők oda­bent — jobb híján — vigéc- kedők, ha egyszer úgy kezd­ték... Adomáznak, anekdotáz- nak a mi Időnk, s türelmünk kontójára. Tehetik, hiszen kollégák, Maestrok. Jó negyedóra múltán vég­re abbahagyták, s bejutottam az ifjúhoz. Dolgom végezté­vel, a fogadóóráról kijövet arra döbbentem rá, hogy egyik sem voltam. Sem kli­ens, se mdelikvens, sem pá- ens, sem delikvens, sem pá- tam a javából, az a bizonyos szere csen, aki megtette a kö­telességét, tehát mehet... ...Aki ott volt a fogadóórán, de akinek a végén annyit se mondtak, hogy befelleg­zett. (na — r — n) Irtózatos egy dilemma elé kerültünk a héten. Betelefo­náltak a szerkesztőségbe, hogy Szolnokon tartják meg a szarvasmarha szabványosí­tási tanácskozást, gyakorlati bemutatóval egybekötve, s erre kérnek egy újságírót. Ne is mondjam, mennyi kollegá- lis ugratás alanya lett az üze­net, s végül is tudósítónkat kértük meg az esemény re­gisztrálására. Azóta viszont se éjjelem, se nappalom, percnyi nyug­tom, hogy mégis csak meg kellett volna tudnom, milyen is lehet a szabványos marha. Mert én eddig sose sejtettem. Bevallom nem is nagyon tö­rődtem vele. Ámbár most utólag eszembe jut a rég­múlt diákkor egy rettenetes emléke. Állok a tábla előtt, s egyszercsak — mintha ma hallanám — rám ordít a ma­tematika tanárom. — Azonnal hagyja abba! Fiam, maga egy szabályos nagy marha! Akkor nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget a fo­galmazásnak. De most rájöt­tem, hogy a szarvasmarha szabvány nem lehet egészen újkeletű dolog. Mert lám, a jó öreg matematikus már ak­kor tisztában volt vele milyen a szabályos és milyen a sza­bálytalan. És én még azóta is elmulasztottam bepótolni a matematikát is, a marha szabványt is. Az előbbinek még kárát nem vallottam ed­dig, de ha az utóbbit ismer­ném nagy hecc alapja lehet­ne. Történetesen, mikor haj­nalban somfordálok haza az ulti asztaltól, s hiába akar­nék zokniban besurranni, a feleségem, mindig leleplez. És már akkor mondja, mondja is. De most én szemtelenül visszakérdezhetném tőle: — Na és melyik? Szabvá­nyos, vagy szabálytalan? Hogy meghökkenne a drága. Dehát nincs ilyen lehetősé­gem. Mert magam sem tu­dom, milyen a szabványos marha. Megkönnyítené pedig a helyzetemet, hogy csak a nagy marhák szabványait kellene bebifláznom. Kis marhákra nem adunk. Már­mint borjakra. Már csak azért sem, mert teljesen felesleges tudni, hogy milyen a borjú­hús szabványa. Ámbár a mi­nap találkoztam egy aggas­tyánnal aki azt kezdte me­sélni, ő még emlékszik rá, borjúhúst evett a Tiszában. Nem kötött le az érdekes történet. Mert már akkor azon morfondíroztam, utána­járok én ennek a marhaszab­ványnak. A legcélszerűbbnek azt láttam, ha nemenként közelítem meg a dolgot. Tör­ténetesen milyen a szabályos bika? Annyit laikus ésszel is sejtek, hogy a szabvány az mindenkor méreteket jelent Na már most akkor a szabá­lyos bikának milyen legyen a feje, a nyelve...? Hiába töprengtem, nem jutottam sokra. Erre barátaim azt ta­nácsolták, menjek csak el a közeli mulatóba, keressem meg ezt és azt a hölgyet, bő­vebbet tud a bikaszabvány­ról. Ügy tettem. A hölgyet meg­találtam. A legminibb szok­nyában, derékig vágott blúz­ban, asztalra tett lábbal csá­bosán nézett rám az üres ko­nyakos poharak fölött, ahogy közeledtem. Rögtön a lényeg­re tértem. — Ugyebár, hogy állatgon­dozónak tetszik lenni? De nem kaptam választ. Vi­szont még nyitva találtam a rendelőintézet sebészetét, s gyorsan egybe varrták ismét mind a két orcámat. Ebből viszont rögtön rájöttem, hogy ez a marhaszabvány nagyon veszélyes tudomány. El is rettentem a kutatástól. S az az érzésem, hogy úgy kell el­Nem véletlen Két barát találkozik. „Hallottam, hogy megnő­sülsz, gratulálok, sok boldog­ságot kívánok! Életed leg­szebb napja ez a mai!” „Tévedsz, csak holnap es­küszöm!” „Éppen azért!” INDOK — Miért iszol az üvegből? — Megígértem a feleségem­nek. hogy borospohárhoz so­ha többé hozzá se nyúlok. A bizalomról — Drágám, te elhiszed, ha t a férjed azt mondja, hogy horgászni megy? — Igen. — Miért?! — Mert nem hoz halat. Faviee Két zsíroskenyér megy a Szaharában. Melyik jut át ha­marabb a sivatagon? — ? ? ? — Amelyik be van sózva... Erdőben Fiatal orvvadászokat ker­get az erdész. Lihegve kiáltja utánuk: — Álljatok meg, gazfickók! Azok tovább futnak, csak az egyik szól hátra lihegve: — Álljon meg maga, hiszen magát senki sem kergeti! Óvatosság A rendőr megállít egy gép­kocsit: — Miért köröz folyton a kórház körül? — óvatosságból. Ma veze­tek először. búcsúznom majdan az ár­nyékvilágból: még annyit sem tudok, milyen az a szabvány-» marha. Vígasztalgatom magamat. Egykori jópajtásom példabe­széde jut eszembe mikor meg­rántották' az érettségin, mert nem jutott eszébe mikor volt a mohácsi vész. Egykedvűen legyintett utána: — Mit képzelnek? Tán marha az ember, hogy min­dent tudjon? — borzák — > Vuuuu! (A Stern karikatúrája)

Next

/
Oldalképek
Tartalom