Szolnok Megyei Néplap, 1970. október (21. évfolyam, 230-256. szám)

1970-10-11 / 239. szám

1970. október 11. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 7 László Anna: A BÍRÓ elmeséli ÁLMÁT A szokott bírói emelvényen ültem. Tagbaszakadt vádlott állt előttem, tudtam róla, hogy Csernáknak hívják, Csorna patetikusan és szü­net nélkül ordított: — Ártatlan vagyok! Ártat­lan vagyok! A sok emelet minden fala ezt visszhangozta, az ordítás betöltötte a bíróság épületét. Dobhártyám fájt az irtózatos hangerőtől. Befogtam a fü­lem, cje nem segített. Már at­tól féltem: az agresszív óriás­zaj kettéhasítja a koponyá­mat. Túlkiabálni úgysem tud­tam volna a vádlottat, csak szájam mozgatásával, a hang­zók domború megformálásá­val igyekeztem csitítani: ne üvöltsön, nyugodjon meg! De ő nem válaszolt, ugyanazt a két szót ordította tovább, ez­redszer is. Ekkor odafordultam Ági­hoz — a jegyzőkönyvvezetőm- höz, érdeklődje meg, miért visszhangozza az egész épület Cserna ártatlanságát, hiszen nekem kell ítélnem róla és én tökéletesen tisztában va­gyok vele, hogy ártatlan. Fel­függesztettem a tárgyalást, vártam Ágit. Nem jött és a rázkódtató ordítás sem szűnt meg. Lemenekültem az utcá­ra. Ott az „Ártatlan vagyok!” összesűrűsödött, s mint a tö­mény gumilabda pattant ide- oda az egymással szembenálló házak között. Ütésétől a há­zak hátrahőköltek, majd visz- szamerevedtek helyükre, rit­mikusan. Ági a „hang pofon­jaitól jobbra-balra tántorog­va közeledett felém. Intett, hogy kövessem. Cserna egy hivatali helyi­ség hatalmas íróasztalánál trónolt. Mi Ágival az irat- szekrény polcán kuporogtunk láthatatlanul. Mélységes csend volt, a kutak csendje, ahol fű se nő, más növény sem lélegzik. Meghallottam a szívdobogásomat. Belépett egy éjszakázástól vörösszemű, vézna férfi, s mér a küszöbön mondta, sőt folytatta a magáét: — ...az utcára hajított rot­hadó gyümölcsöt és ételmara­dékot belepik a legyek, meg­fertőzhetik a várost, az or­szágot, a földrészt... Éppúgy mint a kloáka-tartalom, ha nem lenne csatorna. Nos, a zaj ugyanilyen veszélyes szenny. Az én találmányom a lárma csatornázása. Világ­méretű exportcikk, temérdek valuta ömlene hazánkba. A civilizált államok mohón rá­harapnának. Találmányom lé­nyege röviden a következő... Cserna unottan közbeszólt: _ A szakértő bizottság majd megvizsgálja. A Feltaláló a hatalmas író­asztalra ugrott, ugyancsak mint a gumilabda és mind­két karjával hadonászott, bal- lábát dühösen lóbálta Cserna prta előtt: — De nehogy kotolianak rajta, nehogy évekig totojáz­zanak! Évek alatt újabb tö­megek nyomorodnának meg, Hz elmegyógyintézetbe is... Cserna akkorát ásított, hogv lefújta vele az íróasz­talról a Feltalálót. A padlón gurult, mint akit a hurrikán görget. Cserna vízilószerű szájában láttam, a vastagbor­dás száioadlására. Hangját elnyújtotta, lustán, öblösen meghempergette az ásítás: _ Gyorsan intézkedünk, a lehetőségekhez képest a leg­gyorsabban. Ekkor a Feltaláló kiránga­tott engem az iratszekrény­ből és húzott magával. Leírhatatlanul tarka és dús a legváltozatosabb virággal borított réthez értünk. Nem örülhettem a látványnak, tnnyira féltem. A rét kitá­gult. a tömött virágtakarón őrültek ültek és hevertek. Az egyik nem szólt semmit, csak állandóan pisszegett. A másik felszökkent, tenyerét fülére tapasztva rohangált és vissza­huppant a helyére. A harma­dik a hátán feküdt, az eget bámulta és időről időre egy- egy felhőre bökött csupacsont ujjával: „Kipufíőgó!” „Asz­falttörő!” „Nagykalapács!” „Dzsesszdob!” „Csönakmo- tor!” És rozsdásan kacagott mindegyik után. Most én ordítottam. A Fel­találó fülébe: — Menjünk innen! Ragaszkodott hozzá, hogy maradjunk. Diadalmas volt, meg is nőtt, meg is hizott tőle, vagy félméternyit, húsz- kilónyít. Bebizonyosodott az ő igaza. Zajártalom, ime! Az álomban hónapok teltek, körülbelül félév. A Feltaláló megint ott állt Cserna hatal­mas íróasztala előtt. Cserna megint ásított, noha ezúttal diszkrétebben. Majd tunyán, de világos tagolással beszélt: — A szakértő bizottság megvizsgálta a dolgot. A do­log nem megy. — Miért?! — kiáltott a Fel­találó és a mennyezetig pat­tant. Kissé be is verte a fe­jét, koponyája enyhén hozzá­koccant a plafonhoz. — Egyrészt azért nem megy, mert hátha beválik a találmány. Ebben az esetben világméretű export-cikké fej­lődhet és temérdek valuta ömölhet hazánkba. Kvázi rá­zúdulhat hazánkra, mint a szökőár. Mi pedig nem len­nénk felkészülve a védelem­re. Azaz: bankjaink és OTP- kirendeltségeink nincsenek felkészülve ilyen valuta- mennyiség kezelésére. Hiába, külország vagyunk. A Feltaláló kövér noteszt kapott elő és villámgyorsan teleírt vagy ötven oldalt az ötleteivel, megjegyzéseivel és matematikai képletekkel. To­vábbá olyan gigantikus zsá­kok rajzával, amelyben a va­luta elférne. És olyan futó­szalag-prototípus rajzával, amely ,a gigantikus zsákokat képes lenne továbbítani az ország minden tájára. Teljes­séggel belemerült munkájába. Míg dolgozott, homlokából hegyes tűzcsóvák csaptak ki. A mellettem kuporgó Ági fü­lébe súgtam: — Ez alighanem lángész. Egyszer csak felújjongott. — Itt a megoldás! Elké­szültem! És dadalittasan dobta no­teszét Cserna íróasztalára. Cserna is megörült, amióta a Feltaláló dolgozott, ő a gyu­fáját kereste, de sikertelenül. Most a noteszt bedugta a cse- répkályha parazsába, s ami­kor fellángolt, Végre cigaret­tára gyújthatott róla. Elége­dett pöfékelés közben szólalt meg: __ Másrészt azért nem m egy, mert a maga találmá­nya még nincs kipróbálva. Először is gyártani kellene. Namármost a gyártás sok pénzbe kerül, s ha aztán nem válik be, engem máglyára vetnek. Ilyen alapon ki kí­vánhatja, hogy engedélyez­zem?! • — Ki veti máglyára? — kérdezte a Feltaláló síri han­gon. — Vetnek. A Feltaláló ismét töpren­geni kezdett, de már semmi­lyen csóva nem csapott ki homlokából. Járkált oda és vissza ideges léptekkel, moz­gott a szája, magában beszélt. Majd úgy szólalt meg. mint aki matematikai végered­ményt közöl: — A máglyabüntetést év­századokkal ezelőtt eltöröl­ték. — Sose lehessen tudni, a feketehimlőt is legyőzték, mégis előfordult, hogy visz- szalopódzott, azonkívül a ka­lap- és ruha-fazon is visz- szatér olykor boldogult nagy- szüleink fiatalságának divat­jához. Mondja, nem veszi észre, hogy a terhemre van?! Millió munka vár, milliárd, billió! Ki innen! Takarodjon! Mars! Mars! Irány a Mars­bolygó! Előbb azt hittem: Cserna ordítása erősödött fel annyi­ra, hogy megint fáj tőle a dobhártyám. De már nem ő üvöltött, hanem' a külföldi cégek képviselői: — Máglyára vele, csendet akarunk, csendet! Üvöltésükhöz dobbal, trom­bitával, kürttel, szakszóimmal és cintányérral szolgáltattak kísérőzenét. Vagyis a fülhaso­gató zene ugyanezt jelentette: — Máglyára vele, csendet akarunk, csendet! A külföldi cégek képvise­lői sűrű sorokban rendeződ­tek és elfoglaltak egy tágas udvart. Én az udvar sarkába álltam carrarai márvány ta­lapzaton, kissé... hogyan is fejezzem ki magam... annak ellenére, hogy mozogtam... kissé szoborszerűen... egyszó­val: szobor voltam és önma­gamat ábrázoltam... de azért mondom: végtagjaimat sza­badon mozgathattam. A tö­meg tőlem követelte, hogy Csernát ítéljem máglyára, amiért nem engedélyezte a zaj-csatornázást. Egyszer már használt módszeremmel pró­bálkoztam, a hangzókat dom- borúan megformáltam ajkam­mal. De senki sem figyelt rám, a külföldi cégek kép­viselői dobjukkal, trombitá­jukkal, kürtjükkel, szakszo- fonjukkal és cintányérjukkal voltak elfoglalva. Majd, meg­feszültem, úgy igyekeztem a hangzóimmal: — A máglyahalál régesteien régen nem szerepel joggya­korlatunkban... Valaki mégiscsak felfigyelt az első sorból, s nekem hátat fordítva, trombitája éktelen fújásával tájékoztatta a tö­meget: — Nem! Nem! Nem vállal­ja! Egyemberként zúdultak fe­lém, oly fenyegetően és vi­csorgó képpel, hogy azt gon­doltam: itt a vég. Szívem túldobogta az ő dobjukat. A szokott emelvényen ül­tem, Cserna előttem, mint vádlott... S a visszhangos „Ártatlan vagyok!” elnyomta a külföldi cégek képviselői­nek szédítő zenebonáját. Kér­deztem Ágitól, teljesítette-e megbízásomat, tudja-e már, miért kell attól tartanom, hogy az agresszív óriás-zaj kettéhasítja koponyámat. Fe­lelt Ági így: — A visszhangosítás azért van, hogy elnyomja a külföl­di vállalatok követelőzését, mert ha az meghallgatást nyerne temérdek valuta ömölne hazánkba, márpedig bankjaink és OTP-kirendelt- ségeink nincsenek felkészül­ve a kezelésére, hiába, kis ország vagyunk. Mondtam erre én: — Mi közöm nekem ehhez, nekem a törvénykönyv a bá­zisom, nem is lehet más. A törvénykönyv szerint semmi­féle vétség nem terheli Cser­nát, így a bűnvádi eljárás ellene úgyis megszüntetem. A választékos modorú Ági erre a torkomnak ugrott: — Jogállamban élünk! — és megszorította a gégémet. — Nincs rá paragrafus! — újra megszorította a gégémet — Cserna nem tett semmit? Semmit se tett! Semmit! — és háromszor megszorította a gégémet. Fuldokoltam, hörögtem és felébredtem. A pizsamakabátom nyaka rettenetesen szoros. Az este kértem is a feleségemet, varrja a legfelső gombot kij­jebb. Rajtam nem varrja még, mondja, vannak ilyen szabályai, ráér az holnap is. Ezért kellett fuldokolnom ál­momban... Igaz, gombolatlai is hagyhattam volna a gal­lért. POGÁNY JÓZSEF RAJZA Bulat Okudzsava : Bulat Okudzsava, a fiata­Szülővárosom alszik... labb szovjet költőnemzedék tagja, grúz nemzetiségű, ver­Szülővárosom alszik. Hogy ne fussak oda! Voltam kalandor kölyke és voltam orvosa, bakája, egy merő vér, melósa, csupa düh... Nagyonis tág szemeikkel bámult a gyönyörű. Nagyonis vonakodva nyújtotta a kezét, velem felezte gondját, másokkal örömét. Megnézem azt magamnak, ha egyszer meghalok, rezzentené-e sóhaj a süket ablakot? Dörgölné-e zavartan, ha a kapun kilép, női közül csak egy is értem kisírt szemét?..! Mind tisztább szerelem fűt és mind tisztább harag, mely konok szerelmemből bálvány-képet farag. Nincs híja vagyonomnak, pofa be, szánalom: zsebemben cigaretta, gitár a vállamon, (Orbán Ottó fordítása) seit azonban' orosz nyelven írja. A hazánkban is járt költő népszerűségének egyik oka, hogy sanzonszerű ver­seit általában saját szerze­ményű zenével, gitárkíséret­tel énekli. IUAH BOSCH:* Aszökevény Sötét tócsák, tintaszerű la­gúnák kavarognak előtte. Persze, az álom el-elnyomja az embert, ha nem akarja is. Tágra nyitott szemmel, feszülten figyel. Ezen az úton, amikor legkevésbé várja az ember, könnyen előbukkanhat egy szakasz katona, és aztán nincs me­nekvés. Az kellene csak, hogy hagyja magát megölet­ni, mikor még nem is látta apját. — Legjobb lesz; ha az er­dőbe húzódom — gondolja Juan Antonio. Az éj szörnyűségesen fe­kete. Ráadásul az imént esett is, a talaj felázott, és így nem hallhatja a lódobo­gást. ha üldözik. Bizony nem lát tovább az orra hegyénél. És most nem jut eszébe, va­jon itt jobbra van-e a drót­kerítés. Átkozott emlékezet! Nyirkos, hideg a levegő. Kétségkívül hamarosan új­ra megered az eső. Adja is­ten, hogy ne a folyó torko­latánál érje utói. Feltétlenül haza kell érnie. Látni kí­vánja apját, meg akarja nyugtatni ; aztán meg éhes is és nagyon fáradt. * Erre Mori to. erre. A szökevény úgy beszél a lovához, mint valami sze­mélyhez. Hangja rekedt, el­fúló. Az állat megérti: jobb­ra fordul, fölkapaszkodik a szakadék oldalán és sáros farkával a farát csapkodva beüget az erdőbe. Amott állt az öregember viskója. Olyan volt, mint egy kidőlt fa koronája. Az állat csendben meg­torpant, megértette, hogy nem szabad zajt csapnia. Juan Antonio kimondhatat­lanul megkönnyebült, s mé­lyet sóhajtott. Kedve tá­madt, hogy Teugorjon lová­ról, és elrikkantsa magát; de csak megsimogatta Mo- rito sörényét. És hirtelen úgy érezte, mintha süllyed­ne. mintha megnyílt volna a homokos föld lova alatt. Csakhamar föleszmélt, fütv- tyentett. Amikor a ház fe­hér homlokzatán fényes * Juan Bosch dominikai (köz négyszög nyílott, fátyolos hangon megszólalt: — Apám! Apám! Mikor átölelte az öreget, fájdalom szorította össze szívét, érezte, hogy apja szinte csak csontváz, már húsa sincs, ö ellenben csupa izom volt. És magas ter­metű is. Egy szót sem szóltak. Ka­ronfogva mentek be a ház­ba, és Morito ott maradt, a füvet harapdálta. Időnként meg-megremegett a bőre. A fiú a függőágyra telepe­dett, nemezkalapját a sarok­ba dobta, és lecsatolta pisz­tolyát. Az övében körül-kö- rül töltények sorakoztak. Aztán felállt és a székre tette a fegyvert. Az öreg csak nézte, nézte a nagy legényt, akinek feke­te haja a homlokára bukott, mint kátrányzuhatág; és a szeme kicsi volt, a fogai fe­hérek, szabályosak. — Éhes vagy, ugye Juan? Mit készítsek? — Semmit, apám. Majd holnap. A mécses fényé táncoltat­ta az árnyékokat. Juan vetkőzni kezdett, de amikor kibújt az ingéből, el­fordult, hogy az apja ne lássa a mellén húzódó friss forradást. — Hát igen.. 1 Meg­szöktünk. Hallgatott egy darabig, ál­lát tenyerébe támasztotta. — De hát hiába — foly­tatta. — Néhány óra alatt összefognak bennünket. Az öreg arcán széles mo­soly villant. Mintha jóleső, hűs szellő simogatná. — Jó. jó, fiam. No, csak feküdj le. — Ázám... Alig látok már az álmosságtól! Szemhéja lecsukódott. Ke­ze. lába nehéz volt, mint az ólom. — Apám — mormogta fáj­dalmában —, csapja ki le­gelni a Moritót. Szegény ál­lat még éhen pusztul. Az öreg fölkelt. Amikor kiment, a távolból panaszos bőgés ütötte meg fülét. Ta­ép-amerikai) író. lálgatni kezdte, hol kóborol­hat az a bika; aztán ezt gondolta: — Valami szerencsétlent elért a végzet. Az ég felhős volt és sötét. ☆ Juan Antonio fölriadt a kutyaugatásra. Ösztöné meg­súgta, mi történhetett, s egy ugrással a széknél ter­mett. Fölkapta revolverét és lábujjhegyen ótosont a szomszéd szobába. Apja még aludt. K'Iesett az ab­lakrésen. és a félhomályban megpillantott egy szakasz katonát. Másvalaki könnyen kerítésoszlopnak nézte volna okét. Amikor megfordult, apja már ült az ágyon. — Itt vannak, apám — szólt szárazon. És hozzáfűzte: Menjen ki és mondja meg nekik, hogy megadom magamat. Az öreg elsápadt. Pupillá­ja öszeszűkült. gombostűfej­évé zsugorodott, metsz n eles pillantást vetett a fiára. Zajtalanul odalépett hozzá, es tompa hangon, szóiagol- va mondta: — Ezt vártam tőled a leg­kevésbé __ J uan Antonio csodálkozva kapta föl a tejét. Gyávának tartja őt az apja? Vak düh­vei markolta meg a piszto­lyát. szinte összelapította te­nyerében. Nyugodtan, mintha mi sem történt volna, a kicsi öregember felöltözött. Az­tán szilárd léptekkel az út­ra nyíló ajtóhoz ment és ha­tározottan, tétovázás nélkül kinyitotta. S mielőtt az őr­mester parancsot adhatott volna, hogy rálőjenek, érces hangon odakiáltott az ámuló csoportnak: — A fiam itt van és meg­adja magát, ha megesküsz­tök. hogy együtt lőttök le bennünket. Ezzel összefűzte mellén a karját, és nézte, hogyan ara­nyozza be a kelő Nap a fenyőfák koronáját. Fordította: VÁRADY LÁSZLÓ

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom