Szolnok Megyei Néplap, 1970. október (21. évfolyam, 230-256. szám)
1970-10-04 / 233. szám
1970. október 4. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 7 Fazekas Magdolna: Tanulmányfej r HAZAM I. Nagyapám annyit tudott róla, mint a hetedik faluról; ki útját még szekéren rótta s mögötte keringett a por. Dolgozott; s idejét úgy mérte — tudván, ha a csillagokra nézett, ávagy a déli égre s hajtotta barmát itatóra; napját az éj jött befejezni, barázdáiba a setét ült s társként követte az esti csend... Hát így élte életét II. ... i,, .... Láttam apámat,, tenyerében , . ....... hogy’ morzsolta szét a kalászt, s ha kipattant a mag keményen, így szólt: Kezdjük az aratást. E földért — mely reményét adta, de gazdaggá nem tette őt — hányszor hajtották barbár harcba! S magára zárta az időt — az ősök ezeréves dolgát bevégezte; s amit hagyott, apró szelek is széjjel hordták nem kellettek vad viharok. ni. S e szűk sorsot szétvetettem én, mint forgószél az út porát; túlléptem e halk tájon s megyén, s távoli határokon át. Így ismertem meg hazámat — itt benn, s kívül mint értő idegen. — fény is maradt emlékeimben, s napom is múlt el fénytelen. — Hogy a szükséggel már nem élek, sokat tettem; s a dőlt falak tövébe néha visszatérek, tűnődöm magam s hallgatag. IV. Én tudom az emberi törvényt, amely megvédi gyermekét. (Ha ítélt, ezt szegezte tőrként kufárai ellen a nép.) S tudom, hogy szép dolgaink csokra, amit nap mint nap gyűjthetünk. — E csillag, mely sorsunkat hordja metszve az űrt, a jeges űrt, hazám lett; nincs oly távoli föld, melynek dalát ne hallanám, vagy jaját... Vallók színeid előtt, Ember: hol laksz, a föld — hazám. GYÉMÁNT FÉLKRAKÁR3A Az októberi forradalom központi archívuma Az októberi forradalom központi archívumának munkatársai több mint 5700 eredeti Lenin-autogrammal, Lenin kézjegyével ellátott dokumentummal és több ezer olyan dokumentum-másolattal gazdagították a Lenindokumentum-gyűjteményt, amely utóbbiak eredetijét még nem sikerült felkutatni. A központi archívumot 50 évvel ezelőtt hozták létre, hogy rendszerezzék és megőrizzék a kommunista pártról és az ország történelmének szevjet korszakáról szóló dokumentumokat. A lenini dokumentumok felkutatása, jegyzékbe vétele és leírása 1923-ban kezdődött meg. Az archívumban jelenleg 3100 különböző jellegű gyűjtemény van. Ezekben 2 845 475 dokumentumot és 300 000 tudományos-tájékoztató jellegű könyv-példányt őriznek. Több mint 1 250 000 filmkockából áll az a mikrofilm-gyűjtemény, amelyet a külföldi archívumokból származó és a Szovjetunió népeinek életét bemutató dokumentumokról készítettek. Az összegyűjtött anyagok nem hevernek felhasználatlanul. Az archívum létrehozása óta olvasótermeiben több mint 27 000 szovjet és külföldi kutató dolgozott. Az archívumi anyagokat tömegesen felhasználták az olyan többkötetes kiadványok szerkesztésénél, mint „A. Szovjetunió. Kommunista Pártjának története”, „A Szovjetunió története”, „A polgárháború története a Szovjetunióban”, „A Szovjetunió 1941—1945-ös Nagy Honvédő Háborújának története”, s felhasználták a Le- nin-centenárium alkalmából kiadott gyűjteményekben is. Egyetlen másolat Az osztrák Edyin Land volt az, aki felismerte, hogy sok fényképész szeretne ..instant fényképeket”, azaz gyorsfotókat készíteni és ő fedezte fel 1947-ben a Polaroid fényképezőgépet, — amely pozitív másolatokat készít, anélkül, hogy a negatívot ki kellene venni a gépből. A pozitív másolat a felvétel után 10 másodperccel készül el. Az utóbbi években továbbfejlesztették ezt az eljárást színes felvételek készítésére. A Polaroid fényképezést most a rendőrség is széles körűen alkalmazza. E módszer hátránya az, hogy a negatívot csak egyszer lehet felhasználni és minden egyes képről csak egy másolatot lehet készíteni, hacsak nem használnak valamilyen speciális filmet. Csak türelem nincs? Egy kritikus meditációi Kit érdekei a kritikus meditációja? Talán a szerkesztőjét. De azt se nagyon. Meditáljon odahaza magában, hagyja békén a közvéleményt. Úgyis eleget bosszantják a nézőket, olvasókat. Gondolkodjanak magukban, egyedül. Igenám, de a kritikust sem hagyja nyugodni a közvélemény. (A karikatúristákról és a humoristákról most ne is beszéljünk.) Egy-egy film vagy tévéjáték recenziója után néha esőstől érkeznek a levelek. Az még a finomabb változat, amikor a levélírók megállapítják, hogy a kritikus antidemokrata, műveletlen fickó, ajánlatos, hogy ne vegyen többé tollat a kezébe. Az erőteljesebb változatok pontosan körülhatárolják, melyik állatfajtával azonos és egyértelmű tanácsokat adnak, mit műveljen a jövőben. Csak ritkán adódik olyan pillanat, mint a közelmúltban, amikor — tisztelettudó hangnemben — a nyilvánosság előtt vitát folytattam film-ügyben egy nézővel. A hitelesség érdekében — sajnos — a nevét és címét is megírtam, mire ő két nap múlva nagy szemrehányások közepette jelentkezett. Nem, nem azt panaszolta, hogy nem egyezik a véleményünk, ezt tudomásul vette, hanem azért hívott, mert címe alapján kinyomozták a telefonszámát és egy vasárnapja azzal telt el, hogy ismeretlen telefonálók olyasmiket mondtak nekik — amit máskor a kritikusnak szoktak megírni. Dehát miért ez az ádáz harag, ha Kovács József táncdalénekes hangjáról, a Ha című angol filmről, egy Bartók-koncertről, vagy egy Picasso-képről van szó? Éhről talán érdemes a nyilvánosság előtt meditálni. A közönség talán azért mérges, mert neki más tetszik, mint a kritikusnak, tehát vagy buta a kritikus, vagy — ami még rosszabb — ezt is sokan feltételezik — ugyanaz a véleménye, mint a nézőnek, csak ezt nem meri, vagy nem akarja leírni, tehát be akarja csapni a nézőket. Ám ha valaki a bosszanko- dáson túl egy percig tovább gondolkodik, fel kell tennie a kérdést: melyik kritikusra haragszik és mikor? Mert például itt volt a Fényes szelek vitája. Szép, kihegyezett, imitt-amott mérgezett nyilak röpködtek jobbra és balra, a vélemények — enyhén szólva — megoszlottak. S a néző el- dönthette, kivel ért egyet, kivel nem. Igen ám, de itt volt egy úiabb vita — a napokban a rádióban még folytatták — a Régi nyár című televízióoperettről. Most megint összekülönbözött a kritika egy része, nagy a valószínűsége, hogy aki ezt figyelemmel kíséri és állást foglal, annak most arra kell mérgelődnie, a akivel korábban egyetértett és megfordítva. S így megy ez napról napra, hétről hétre: a kritika új meg új csatárláncba áll össze, s ez bizony, elég ritka a teljes egység. Mert hiszen elég ritka a hibátlan remekmű, de még csak a gyengeségekből álló abszolút rossz fércmű is (persze, ez utóbbiból jóval több akad, mint az előbbiből.) S a ritka végleteket kivéve, a kritika elég gyakran megoszlik. Már csak ezért sem ágészen jogos általában elfogultsággal, befolyásolhatósággal vádolni. Persze, persze — vethetik sokan ellene '■— éppen ez a káosz a baj. összevissza firkálnak a lapokban. Hogyan lehet ugyanarról a dologról jót is meg rosszat is írni? Mondjuk, itt van a Régi nyár, ami mégiscsak egyetlen TV- operett. Ugyanazokat a színészeket láthatták, ugyanazokat a zeneszámokat hallhatták Devecseren, Mágócson, meg Budapesten a Nagyfuvaros utcában a tévé előfizetők. Ha már a kritikusok azt állítják magukról, hogy valamit értenek ahhoz a művészeti ághoz, amelyről írnak — vagy, ha nem állítják, de gondolják ezt — akkor milyen szabályok azok, milyen az a kritikusi mérce, amelyik mást mutat a budapesti Blaha Lujza téren, mint a szolnoki Kossuth téren? Van ebben sok igazság, mert a bírált mű, az mindig mindenütt azonos önmagával, a művészet szabályai is általában egységesek — vagy változásaikban egységesek — s a magyar kritikusok azt tartják magukról, hogy egy tudományos világnézet alapján vizsgálják a valóságot, s annak művészi tükörképét. Mitől hát mégis, hogy a végeredmény nem egyforma? Mert itt van, mondjuk, öt kiló só, ami a föld felszínén, nagyjából, mindenütt öt kiló — a Sarkokon talán több a súlya, az Egyenlítőnél valamivel kevesebb, de ez a differencia elhanyagolható. Egy öt kilós kis bronzszobor is nagyjából ugyanannyi súlyú mindenütt. De önmagában a legszebb formákba kiöntött bronz sem műalkotás, ha nincs, aki nézi. Akkor lesz műalkotássá, ha van valaki, aki megérti, továbbgondolja mindazt, ami miatt a művész a szobrot éppen ilyen formájúvá és nem másmilyenné faragta. Hiába vannak hát a műalkotásoknak azonos szabályai — amelyeket éppen a legkitűnőbb művészek rendszerint át is hágnak, hogy maguk teremtsenek újakat — ahány néző, ahány befogadó, annyi különböző múlt, élettapasztalat, élmény. Annyi ember. S persze, a kritikus is ember. Szóval minden hiba mindig közönségben van? Mert nem érti meg a művészt. Meg a kritikust. Már Komlós János is írt erről a Népszabadságban. Jó vicceset. A művész felrúghatja a. szabályokat, mert hátha újakat csinál. A kritikus is csak ember, tehát tévedhet. Kizárólag a néző az, aki mindenről tehet, ha nem tetszik neki egy film, pedig a művész is, meg a kritika is jónak tartja? El kell ismerni, vannak művészek, és kritikusok is, akik így gondolkodnak. Elfeledve Brecht figyelmeztetését: „A közönséget pedig nem lehet leváltani”. Dehát hogyan lehet egyszerre igaza 'a közönségnek, a művésznek és a kritikának? Ilyesmi csak akkor válna lehetségessé, ha nemcsak a kritika lenne egységes, nemcsak a művészek lennének mindenben azonos véleményen, hanem ha egyáltalán léteznék olyasmi, hogy „a” közönség. Általában a közönség. Pedig annyira nincs ilyen, hogy mindenki tudja, még ugyanaz a néző is, tarthat egy filmet tizenöt éves korában remekműnek, harminc éves korában unalmasnak, negyven évesen pocséknak, prémiumosztás után vidámnak, lottófőnyeremény elnyerése esetén nagyszerűnek! Akkor tehát nincs egységes kritika, nincs egységes művészet, nincs egységes közönség. Mégis, mi van? Mert valami azért mégiscsak van, ha Rajkin szavai szerint nem is mindig az igazi. Természetesen van egy változó, fejlődő, sok nagyszerű eredményt és nem kevés középszerű vagy még rosszabb művet produkáló művészeti élet. Van egy nagyon összetett, változó, fejlődő, az igazán nagy művekre rendszerint nagy tömegben reagáló közönség. Csak türelem nincs. Vagy csak igen ritkán mutatkozik. Úgy látszik, nagyon kevés van belőle. Türelem az iránt, aki nem szereti Bartókot, és a komoly zenét és az iránt is, aki szereti, mert nem ritkán sznobnak tartják ezért. Türelem ahhoz, aki a beat-zenéért rajong, mert attól még kitűnően tanuló, jól dolgozó s gondolkodó fiatal lehet, s a beat-zene is lehet művészet. S türelem az idősek iránt, akik teljes joggal menekülnek a hangerősítő közeléből, ( amelyből már csak a ritmus hörgése hallható, a dobhártyaszaggató üvöltés. A pár- ? huzamokat folytathatnánk. Türelmet persze, a templom• ban szoktak prédikálni. De ! néha a művészet ügyében • sem árt. Nem azért, hogy ! összebéküljön az összebékít- 5 hetetlen, hogy mindig csak az | maradjon, ami van, hogy {megszűnjék minden változás, js ezzel megálljon a fejlődés. 3 Csak azért, hogy a művészet I kérdéseiben ne akarjuk egy- j más vérét venni (vagy egy- imást benzinnel leönteni, mint | egy „szíves” levélíró tanácsol- | ta). Mindenkinek nem lehet • igaza, de akikről kiderül, I hogy tévedtek — legyen az | művész, kritikus, vagy néző {— azok sem feltétlenül selejt- | jei az emberiségnek. Bernáth László
