Szolnok Megyei Néplap, 1970. szeptember (21. évfolyam, 204-229. szám)
1970-09-27 / 227. szám
J SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1970. szeptember 27. Gerencsér Miklós: A pákozdi tóparton A kenyérnek, a friss párnának és a jó emlékeknek van olyan illatuk, mint a száraz nádnak, ha felmelegszik a napon, örsi ‘ János fészket mélyesztett magának a langyos nádkévékbe, dereka alá puha leveleket kotort, hogy minél boldogabb alvása legyen a fényen. Aki nézi, csak egy öregembert lát, szemére húzott kalappal, meghökkentő formájú bajusszal, amely sodronykötéllé csavarodik ps nem oldalra mered, hanem előre, mintha ebben kapaszkodva tanulnának nevetni a dédunokák. Aki viszont nemcsak nézi, de ismeri is, az a Velencei tó Neptunuszát tiszteli benne. Dédunokája ugyan nincs, családot nem adott neki a szerencséje, ám annál több halászt nevelt a tóra fél évszázadon át édes fiaiként, mint ahogy őt szoktatta a vízi élet csendes küzdelmeire apja, nagyapja. Hajnali négykor evezett ki fölszedni a varsákat, a ladik fenekére rázott harminc kiló cifrakárászt, dévérkeszeget, mátyáscsukát, néhány sudár- pontyot, megpucolta, száradni teregette szerszámait, mázsára akasztotta a zsákmányt, hogy számot adhasson róla a szövetkezetnek. Miután letudta reggeli kötelességét, falatozni telepedett a halászkunyhó asztala mellé: bicskáját komótosan csikorgatta a fehér házikenyérben, módjával kóstolgatta hozzá a paprikás csécsi szalonnát — öregembernek • ártalmára lehet, ha mohón él a zsíros eledellel. Mire ellátta munkáját és bevégezte a frös- tökét, a nap éppen a pákozdi honvédemlékmű fölé emelkedett, az égnek arra a pontjára, ahonnan legjobban melegítik a sugarak örsi János nádkévékből vetett királyi . fekhelyét. Alszik, amíg tart a napi álmodnivalója, aztán elbeszélget az útjába akadó ismerősökkel és ismeretlenekkel, beballag a faluba, alkonyaikor megint vízre száll, lerakja szerszámait, hogy hajnalban az örökké új izgalommal kutassa, mekkora gyűrűket vernek maguk köré a varsakarók. Ami tíz esztendeje történt, az régen volt, de a tegnapi hajnal sincs közelebb, mint a hatvanhárom évvel ezelőtti, amikor először hajthatta egyedül ide, apja halásztanyájára Csipke nevű lovukat. Felrakták a halat a szekérre, vitték a székesfehérvári piacra, eladni kilóját három krajcárért. Hazafelé jövet kispörköltet fizetett neki az édesapja Weisz Vilmos híres beszálló vendéglőjéban. Aki megjárta Amerikát, annak sem lehet fontosabb az élménye, mint Örsi Jánosnak ez az első fehérvári út. Azóta halász. Tizenkét éves korától cser- ződött fényes barnára a bőre és miközben a legszívósabb kőrisfa evezőket is megemésztette a víz, ő elnyűhe- tetlenné szikárult a hátán. A keleti táncok szertartása sem áll több finomságból, mint a halászmatuzsálem tudománya. Akármilyen megkapó látvány a földönjárók szemével pillantani a nádligetek, lagúnák, tisztások lebegő síkjára a pákozdi dombok magasából, ez csak durva észlelés az öreg halászéhoz képest. Neki megvallja ezernyi árnyalatát a víztükör. Ahol hideg vibrálást csillogtat a mély, ott hasztalan rejtőzik háló, ahol viszont nyugalmat párolog a lágy zöld felület, ott szívesen portyáznak a keszegrajok. Csobban a víz: más a súlya, másként szakadt fel a tükör hártyája, ha fürdik a ponty, vagyha rabol a csuka. És hiába egy a tó, teknőjében sokféle a víz, aszerint hol homokos, hol iszapos, hol köves a fenék, hol milyen hínár tenyészik. A halász kézbeveszi a vergődő halat, s megállapíthatja színéről, merre élte világát, honnan tévedt a varsába. Különben is, a hal magán viseli a természet tökéletes bölcsességét. Háta zöldes, kékes, szürke, aszerint milyen színű vízben úszkál, hogy ne lássa meg a fölötte vitorlázó sirály. Hasa ezüst, amilyennek alulról támadó ellenségei látják a vízen át az eget. Csak a mozgása árulja el, s a veszélyben mindig a pillanat töredékébe sűrűsödik a végzet. Meseország ura a halász, amikor ladikjával a nádas árnyékába simulva nézi végig, miként vallják meg neki titkukat százezer évek törvényei. S 'ha már a mesére emlékezteti mindez, talán ő tudja a legjobban, miért kötik az emberek a gólyához az emberszületés misztériumát. Hiszen a vizekben léokedő gólyák, gémek a lábukra, meg a tollúkra szedik a halak ikráit, messze tájakra repülnek velük és széthintik az életet, hogy örök maradjon a vetés. De hát a természet is em- ,beri mértékkel gyönyörű, s éppen az ellentétek összhangja teszi oly páratlanná az öreg halász életét. Az előbb megfigyelt egy harcsát, amely ravaszul mozgatta bajuszát, mintha giliszta lenne, így csalogatta öblös szája elé a keszeget, hogy bekapja. Aztán kipillantott a partra, a Mészek hegy tetejére, ahol a negyvennyolcas honvédek emlékoszlopa áll és eszébe jutott szülőfalujának híresszép leánya, a pákozdi Málnás Margit, aki almát vitt Jellasich katonáinak és a faggatásra elmondta, hogy a honvédek fele Komáromba vonult, mire Jellasich is Komárom felé küldte a serege felét. A csatában derült ki, hogy bizony teljes a magyarok tábora. Ezt a nagyapja mesélte neki, s azt is, hogy éppen itt, Pákozd és Sukoro között, a halásztanyájuknál szorult bele a tóba az ellenség. Pompás szürkegém suhan elő a káprázó égből, karcsúra nyújtja testét, szárnyát puha siklással teríti. Honnan jött, miféle vágy röpítette haza az ismeretlen távolságokról? Kár kutatni, a sugallatára hallgató vándormadár sorsa az övé, rokona Rigó Jancsinak, akinek csak fészket adott a pákozdi nádfe- deles ház, de magasba emelkedvén alig írta le az első kört, nagy utakra repült, szárnya alatt a hegedűjével. Furcsa láz vidámította a falut, ha egy-egy őszön, megjelent hercegasszony szeretőjével a búcsúban. Kifizette az összes mézeskalácsot, amennyi csak volt a legnagyobb sátorban, elment a kocsmába, nábobi jutalomért kölcsönkérte a prímás hegedűjét, végigjátszotta legszebb nótáit, aztán tovarepült örökre a szürkegémek nyomtalan csapásain. A fehérvári piac, Weisz Vilmos uram kispör- költje mellett Rigó Jancsi lett az öreg halász legkedvesebb gyerekkori emléke. Nem tudni, melyik szép emlékét álmodta végig a nsdleveles derékaljon, de úgy ébred, mint aki ünnepről érkezett. — Örsi bácsi, volt-e már haragosa? — Uram, soha az életben. Motorcsónak érkezik a partra, utasai sietnek a halászcsárdába. Térkép után lavíroztak át a tó túloldaláról a náderdők, lápszigetek között, a lagúnák labirintusaiban. Fogalmuk sincs, hogy a kunyhó felé lépkedő öregember diktálta rá valaha a térképre a neveket: Mélyláp, Feketevíz, Sukorai, Holtinger, Nagylángi tisztás, Túrózsák, Vendel, Kerékvizek... M int a Mélyvíz tisztáson fürdik az amur. Nagy rajok köröznek a felszínen, iramlásuk gyűrűkkel, ék alakú hullámokkal rajzolja tele a vizet, magasra dobódó testük fehéren csillan a távolból. Az öreg megtorpan, mélyre apadt szénié felparázslik, rabul ejtetten csodálja a fürdő halakat. Mindent feledve csáklyát ragad, megveti magát a ladik farában, ellöki magát a parttól, siklik befelé a lagúnán, hogy a tisztásra érve úgy bóduljon szelíd mámorba, mintha először látná közelről, miként forr a víz a halak táncától. Dömjén Miklós: Barna bögre 1J1 gyik határszéli kis faluban egy öreg asszony lakott nyolc éltes kis unokájával. Mindenki elhalt a családból, csak ketten maradtak. Az öregasszony mosni, takarítani járt, ebből futotta a nagyon sovány életre. Jancsi már harmadikos, csendes, szófogadó gyerek volt. A nagy szegénység megtanította a tűrésre. November havában jártak. Egyik este az öregasszony a nagy darab zsíroskenyér mellé egy bögre tejet adott vacsorára a kisfiúnak. Ritkán futotta tejre, de aznap a tanítóéknál mosott, és ilyenkor mindig adtak valamit, mert a Jancsit szerették, jól tanult, soha nem volt vele semmi baj. Nagyanyja ilyenkor mindig mesélgetett. — Az én legnagyobb örömöm — szövögette a múltat az öregasszony —, amikor olyan kicsi voltam mint te, a reggeli jó édes malátakávé volt. Talán azért örültem olyan igazán, mert hát egy szép barna bögréből ittam. Ez a barna bögre szinte hozzám nőtt. Nagyon szerettem. Mindig szomorú vagyok, ha arra gondolok, hogy a malátakávé is elmaradt, meg a bögre sincs többé. A petróleumlámpa már gyengén világított. A falra rajzolódó karikák egyre kisebbek lettek, majd a szobára lassan ráborult az éjszaka. Másnap reggel Jancsi az iskola után a boltos fiához szegődött. — Nagymamának karácsonyra szeretnék venni szép barna bögrét. Szegény vagyok, de meglátod, megadom majd az arát, ha kaphatnék egyet nitelbe. A boltos fiú először durván leszólta a társát, de egyszerre csak tágra nyílt a szeme, kaján ötlete támadt. — Ide hallgass, nem bánom, megkapod karácsonyra a barna bögrét, de ezért meg kell, hogy dolgozzál. — Megdolgozni? De hát hol és mit dolgozhatnék? — A karácsonyi szünidőig minden reggel eljössz a házunk sarkához és a tálkámat elviszed az iskoláig. Ha megteszed, megkapod a bögrét hitelbe. Egy hét múlva szokatlanul nehéznek találta a táskát, a rákövetkező héten még súlyosabbnak. Erezte, tudta, hogy a másik ki akar vele babrálni, de meg sem mukkant. Biztos, hogy tégla van a könyvek között. Szerencsére eljött a karácsonyi szünidő, letelt a súlyos penitencia. Jancsi pedig megkapta a barna bögrét. zép ünnepi estjük volt. Nagyanyu boldogan forgatta a barna bögrét, és kortyolgatta az ízes malátakávét. f'sipős hideg karácsonyi éjszaka volt. A körúti taxiállomásnál megállt egyíköpcös, olyan hatvanas féle férfi — Jól megfizetek, aki haza visz Érdre. — Hazaviszem én parancsoljon. S már indult is a taxi. Az utasból áradt a szó: ^ Kis házam, gyümölcsösöm van Érden. Naponta busz- szál járok be a műhelyembe. Maszek vagyok. Iparom van... A sofőr csak hallgatott, nem volt kenyere a sok beszéd. Közben, régi sofőr-szokás szerint megnézte utasát a visszapillantó tükörben. Nem tudta hová tenni ezt az arcot. Valami motoszkált az agyában. Hol is látta ezt az embert? De az istennek sem tudott rájönni. ”— Tudja, — dőlt a szó a másikból — Szatmár megyéből jöttem fel Pestre, ott születtem Kocsordon... A sofőr szeméről egyszerre lehullott a hályog. Ez a ko- csordi boltos gyereke! Keserű történet pergett le az agyában. Lázas izgalom forrósította a homlokát. Lám, a Varga boltos vásott kölyke most itt ül mellette. Rövid percek alatt formát öltött benne az elhatározás. Már jó ideje futott a kocsi az országúton. — Mennyire van még ide az érdi ház... — Van az még jó 7—8 kilométer — felelte az utas. A sofőr, mintha csúszna a kocsi, kifutott az országút szélére. Egészen balra fordította a volánt, úgy, hogy a taxi majdnem keresztebe állt meg az újon. A sofőr kikászálódott a kocsiból. — Valami baj van. Leállt a motor... Szálljon le ön is, együtt jobban boldogulunk. — Fontoskodva vizsgálgatta a motort, majd odaszólt az utasának: — Álljon egy kissé hátrább, két három méterre. En visszaülök, megindítom a motort, figyelje majd, hogy forog-e a hátsó kerék? Beült a volán mellé, és csak úgy félvállról kiszólt az ablakon: — Tudja-e, hogy ki vagyok én? Az utas meglepődött. — Nem én! — Hát én is kocsordi vagyok. A Balázs gyerek. Balázs János — és tréfásan hunyorított a szemével. — Maga a Balázs, a Jancsi? — vidult fel a másik. — Hát ez nagyszerű, hogy így összetalálkoztunk. Micsoda szerencse...! — Lehet, hogy magának szerencse. Nekünk azonban van egy kis elszámolni valónk. Sejti. ugye. hogy mi... Egy barna bögrét vettem egyszer magától hitelbe. Varga Imre elvigyorogta magát. — Nahát, ez igaz, milyen jó az emlékezete. — Jó bizony. Idehallgasson Varga úr. A barna bögre ára pontosan annyi, mint amennyit idáig az óra mutat. Így hát ’■ " • ’ it r,zf n hathét kilométert most már a saját lábán fogja megtenni. Jó éjszakát! Beindította a motort, s már futott visszafelé a taxi. Demény Ottói KATONAVERS Talpam alatt a haza földje — út, kő, agyag, vad gyakorlómező. Rejtekhelyek a sárga horhosok, erdei utak, méla árterek. Síkságain, hol elvetem magam s már ások is az ős törvény szerint. Konyhám a kondér, két bokor között szálláshelyem kitűzve nyolc cövekkel. Nyugvásom és parancsra ébredésem. Szabvány léptek, sarkos fordulatok. Szobám körlet, kőpadlós folyosóm csattog s visszhangzik lépteim alatt. Társaim velem egyívásúak, összeköt velük parancs, öltözék. Hozzájuk húzok, két évem övék — most már senki másra nem számíthatok. De őrizzétek régi arcomat! Az vagyok, aki voltam — vad csikó. Szabadságom szentebb mint valaha, mert célja van, melynek alávetem. A függést, melyből nem szabad kitörnöm, mert itt a magány őnző s céltalan. Az ember tiszta, szép indulatát a földhöz, melyen életét leéli. Az egyszerű s hasznos gondolatok uralmát minden zűrzavar fölött. S a becsületet, ami ideköt, hol szikár s nehéz függelemben élek s talpam alatt a haza földje — út, kő, agyag, vad gyakorlómező. Csanády János: A PILÓTA (Trencsényl József emlékműve) A hős pilótát énekelem, kinek emlékművet állítok szívetekben; az élet ez, nézzétek gazdagságát, élményben, gondolatban mennyi ág! A hős pilótát éneklem, ki gépén olyannyira nem hitte a halált: szerelni kezdett már zuhanás közben, hogy visszabillentse a láthatárt, mely szörnyű szögben kizökkent magából és ugrált, forgott, mint egy hamutartó, ha játszol vele pörge asztalon; a hős pilótát éneklem. kinek hamutartója lett az anyaföld. mert égő szivarként fúródott a mélybe; a hős pilótát, akinek soká nem értették meg utolsó szavát, és utolsó szava ez volt: a Párt! — A pilótát, aki én is lehetnék elzuhanva a legnemesebb eszmék sugár-gépében égő öntudattal keresve a hibát: hogy miért lett váratlan a gép kormánvozhatatlan; visszabillenteni a láthatárt a hős pilótát éneklem, kinek ez élete: nézzétek gazdagságát, élményben, gondolatban mennyi ág, melyből egyet ha levág a halál, a többi csak erősebben növekszik, így kap értelmet még a pusztulás is, nincs áldozat hasztalan: így kiált az életért á halál szívetekben, hol emlékművet állítunk Neki! Pablo Picasso avignoni kiállításáról: Pipázó férfi.
