Szolnok Megyei Néplap, 1970. szeptember (21. évfolyam, 204-229. szám)
1970-09-20 / 221. szám
6 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1970. szeptember 20. Elveszett egy ember — Pista elveszett, éjszaka nem jött haza. Megdöbbentő mondat. Vigasztaljuk a bejelentőt, butaság, biztos a nagymamánál aludt... — Nem, már beszéltem vele, ott nem volt... — Akkor... — és mondanánk még négy-öt variációt, de az aggódó mindent lelő. Ugyanazokra gondolt ő is, korán reggel ellenőrizte, sajnos... — Akkor leány van a dologban... — És nevetünk, de most már kényszeredetten, magunkra erőszakolva a jó kedélyt, ne látszódjék, hogy ez csak vigasz, az utolsó szalmaszál, amiben kapaszkodunk, amit mi sem hiszünk igazán. Csak mondjuk, mert mondanunk kell valamit. — Igaz Pista már elveszhet a leányoknál, nagyfiú, de a szülő aggodalma... „Mindenki elvész egyszer” — mormogom, de hál istennek senki sem figyel rám. — Tovább adják a tanácsokat, telefonálnak: rendőrségre, kórházba, mindenhová... ☆ Először anyám vesztett el. Tíz éves voltam. Akkor még élt a családi tűzhely összetartó, misztikus melege. Abban lubickoltunk pucéran mindahánvan reggelenként. Abban és ott ittuk a teát, zsíros kenyérrel, onnét indultunk az életbe, orcánkon édesanyánk csókjával. Odatértünk vissza délben, amikor anyánk megint csókkal és főtt ebéddel várt. Télen, kora esténként ott olvastam a sparherd előtt sámlin kucorogva. Lopva olvastam a Halálos tavaszt. Ezért akkor kaptam két pofont, mert a könyvet a nővéremtől loptam és ő elárult engem, Pedig újságpapírba borítottam a könyvet, hogy ne lássák a a címét. Mindegy, két pofonnal fizettem a szerelemért, de nem fájt, inkább az, hogy a könyvet elvették tőlem. Gyorsan megvígaszta- lódtam, sült krumpli volt zsírral. Mit nekem a halálos tavasz, az a nagy szerelem... Amikor dél felé az iskolából megérkeztünk, anyánk megnézte a ruhánkat, a cipőnket. Kezünkre már rá se nézett, azt mondta mossatok kezet. Asztalhoz ültünk. Szótlanul ettünk. Törtem a fejem, mit kéne kitalálnom, unalmas és nyomasztó ez a négy fal ilyenkor tavaszi délután. A karénekről locsogtam valamit, akkor már a római katolikus fiú polgáriba jártam. JSlmentem a haverhoz, nem volt otthon. — Kimentek a szőlőbe, sok ott a tennivaló ilvenkor dologidőben. A másikat nem engedte a mamája, reám úgy nézett, mint a mosogatórongyra. __ Kisomfordáltam. Kimentem ’ a futballpályára, üres volt, mint a temető. — Unalmamban hazamentem. Udvari lakás volt a mienk, konyhánk mindig nyitva. Beléptem, sehol egy lélek. Láttam rend van, tisztaság, anyám a tűzhelyet kifényezte vasporral, smirglivel, a konyhakövet felmosta. — A konyhakő ragyogott. Beléptem a szobába, ott is halott volt minden. Benyúltam a nővér-m szekrényébe, kivettem egy könyvet és olvasni kezdtem. „Az ön édesanyja valószínű nem szeret engem, — gondolom nem szívlelhet engem” — mondta a férfi. Jfol van az édesanyám ? — teszem le szorongva a könyvet, kinézek, alkonyo- dik, kékül a levegő. Elkez- p-'nj. Átmegyek a szomszédba. — Tessék mondani: Hol van az én édesanyám? — Honnét tudjam, honnét tudjuk édes fiam? Mi most jövünk a munkából, nézd meg a templomban. Loholok az utcán, magamban mondogatom hideglelősen: „Anyukám én soha többé nem leszek rossz, — csak most találjalak meg, — most legyél ott a templomban...” A templomban vaksi hűvösség fogad, némán hallgat a hatalmas hajó, süket a csönd... Hol van az én édesanyukám? Visszarohanok, haza. Otthon van a nővérem, kezében a tiltott könyv és kiabál. .. — Anyuka ehveszett — mondom, ő rám néz, - sír. együtt sírunk. — Mikoi ? — kérdi. — Nem tudom — válaszolom, biztos Ocsovai néninél van, oda mehetett, ebbe megegyezünk és én már megindulok, loholok. Biztos vagyok a dolgokban, anyuka, édesanyám ott van, milyen jó lesz hogy megörülünk esvmásnak. ő is én is. És édesanyám nincs itt, ezt mondják, de minek mondják, látom én is... — És tessoK mondani, hol van az én édesanyukám... Kint sötét van, rohanok, izmaim lazulnak, vánszorgás az egész rohanás. Ismét leülök a templomba. Egy szál egyedül. Csorog a könnyem. És megígérem az istennek, hogy soha többé, olyan könyvet én soha többé nem olvasok... Azután elmegyek a fűszereshez. — Tessék mondani, volt itt az én anyukám? Loholok az utcán, szúr az oldalam, csorog a könnyem. Hol van az én anyukám? — Majd meglesz, mit óbé- gatsz — mondja a szomszéd- asszony. Haragba vagyunk velük. Valamin összevesztünk, valamin összevesztek az anyámmal. Azt hiszem a padláson rosszul, ösz- szevissza teregettek. És most nem beszélnek. De mi gyerekek nem igazodunk hozzájuk. Amit mond Rózsi néni azért fáj. Elrohanok Szatmáriékhoz. ök közel laknak, és jó emberek. Szatmári néni az én keresztmamán. — Tessék mondani, anyukám... — Ott ül édesanyám közöttük és mosolyog. Csókolgatja a könnyeimet, elindulunk effvütt hazafelé. Cipeljük a cseresznyét, a roskadó kosarat. Anyám szedte, nem ezt, tán tízszer ennyit és ezt kapta tőlük, Szatmáriéktól, a keresztanyáméktól. Útközben hencegek. Most egész jól tanulok, a Reisz tanár úr azt mondta a karénekben nekem van a legjobb hangom. Anyám odahaza kétfelé önti a cseresznyét, egy kisebb kosarat a nővérem -inára akaszt és azt mondja. — Jucikám vidd ezt át Hasszerékhoz. Tavaly ők is hoztak nekünk. Én tudom, ezek a haragos szomszédék. Tényleg tavaly ők is hoztak nekünk, igaz nem cseresznyét, de barackot, az is finom volt. Kö- nyörgök anyámnak, hadd menjek át én is... A szomszédasszony szája az örömtől nyitva maradt, azután a sz ’ -véntől gyűszű- nyire szűkül... ú; cirkuszt. Azt mondják aki vizet hord az elefántoknak, ingyen nézheti az esti előadást. Istenem de szép lenne. — Csókolom anyádat, szeretem őt — mondd meg neki. S én megmondom. — Meg lett édesanyám, tetszik tudni? — hencegtem és ettem az ő cseresznyéjükből Laci a fiuk, már harmadik ^azista, rám szólt. — Marha, ez nem illik. Laci kapott az édesanyjától egy nagy pofont, próbáltam vigasztalni nem sikerült. Kimentünk az udvarra és Laci visszaadta a pofont nekem. Az udvar sötétjében megegyeztünk, másnap délbe nem jövünk haza, megnézzük a Csató kertben az Amikor én elvesztem, — augusztus volt. már érett a szvio, és L.ata volt a levegőnek. Russzék gazdag bor- kereskedők voltak, palotával, szakácsnővel, cselédlánnyal és nörsszel. A nörsz minden délután az Orczy kastély hatalmas kertjébe sétáltatta a gyerekeket és a kutyákat. És minden délután ebben a kertben kerestem az élet értelmét. Munka után ünneplőben setaitam az orgona bokrok illatos árnyékában. Hittem, hogy nem vagyok én az a földhöz ragadt senki, az életet szépnek, a levente cigarettát egyiptominak képzeltem, 18 éves voltam. Itt ismerkedtem meg Elizzel, a nővel. Bizonytalan, piruló fiúka voltam, ő biztatott, neki elmondtam álmaimat, terveimet. Azt mondta, azt válaszolta szép lélek vagyok. Akkoriban már betegesen se kát olvastam nem is sejtettem, melyik az én gondolatom és melyik az íróé. Vele, Elizzel kapcsolatban nem is voltak gondolataim. Ő, Eliz, számomra már levegő volt, napfény. Egy hízelgő éltető, mindent felnagyító tükör, aki, amely nélkül nem tudtam volna élni. Sohasem beszeltük meg a randevút, ahogy a nap sem jelenti be, hogy másnap ismét fölkel, és melegít. Eliz minden délután öt órakor felkelt és melegített engem, fölkelt és melegített az Orczy kastélyban. Mindig hencegtem. 18 éves voltam. Meséltem, beszéltem, terveimről, csodálatos képekben festettem álmaimat. Ö finoman javított, sohasem kuncogott rajtam. Pedig öt évvel volt idősebb nálam és három nyelven beszélt, — anyanyelve francia volt. Ősszel elvitték Russz urat, később a rendőrségre hívták a feleségét is. Megkérdezték : hogyan mehetett egy őskeresztény leányzó egy őszsidóhoz feleségül. Ezt Eliz sírva mondotta el nekem és megkérdezte mit szólok én mindehhez és közben figyelte az arcomat, a szememet, vajon mit is szólok. Mit szólhattam volna. Elizzel elástuk az ékszereket, Russz úrék ékszereit. Akkor azt monta aludjak nála, mert fél egyedül. Az istennek sem akartam érteni, elérteni amit mond. — Azért felmentem hozzá. Leültem a fotelba, mellémgug- golt, kigombolta az ingemet és a cipőmet is lehúzta. Azt mondta most megismerhetem a másik, a lelkének másik felét is. De ne ítéljem el. Talán ezt nem is mondta, inkább suttogta... Melléje feküdtem, kezemet oda tettem, ahová temem kellett, nem szóltam egy szót sem, mert nem is tudtam volna szólni, és ő önkívületi állapotban azt suttogta, amit ilyenkor egy ?' éves nő suttogni szokott. Nem tudom mennyi idő telt el, elfáradtam, feltá- pászkodtam, felgyújtottam a villanyt. Felh'íztam a nadrágomat, az ingemet, közben Eliz égő szemmel figyelt. — Amikor a cipőzsinóromat is megkötöttem, megkérdezte: — Hová mégy? — Haza. — Váratlanul ugrott ki Eliz a paplan alól. Két nagy pofont kaptam. Felnéztem. Nagyon szép volt. Megcsókoltam a barna, izmos hasát. Felálltam és azt mondtam: — Tulajdonképpen magadat ütötted pofon, remélem Eliz ezt te is tudod... Sírva fakadt. Lementem a lépcsőn, 6 követett. kinyitotta az ajtót előttem. Megálltam a kapuban, inkább éreztem, mint hallottam, hátam mögött csi- korgott a kulcs a zárban. Egy percig állhattam, és gondolhattam a történtekre. Közben feltámadt a szél, mocskot, piszkot kavart, port, papírtengert hajtott maga előtt. Bokrok, fiatal fák mind megannyi gyenge szűz, ellenállás nélkül hajlították derekukat. A levegő tele volt feszültséggel. Az utca nyitott elektromos centrálé, földelés, biztosítás nélkül. A villamosságnak szaga és íze volt. Nyomasztóan sötét volt minden, gyászba borult az ég. Álltam a kapu alatt, kapkodtam a fejemet, a villámok az orrom előtt hasították ketté a világot, háromig sem tudtam számolni, csattant az ég. Félelmessé vált a világ, a vihar, de fenséges nagysága lenyűgözött. — Közben megeredt, zuhogott, szakadt. A villámok keresztbe is csapkodtak, minden csattánásra távoli hosszú morajlás volt a válasz. Bőrig áztam. A kapu alja már semmitől sem védett, egy kocsi derékig túrt a vízben. Ismét csikorgott a zár, Eliz hálóinge fölött pongyola, azt mondja. — Gyere be, édes... Ledobok magamról mindent, mindent ami csurom víz. Eliz nagy poharakba gyanúsan sötétzöld folyadékot önt és közben énekel. Valószínű amíg én áztam, amíg tombolt az orkán, Eliz ivott valamit. „Csiribiribi” — énekli — milyen szép szám, milyen szépen énekli. Azután: „Zsa- tandré, tu zsu. túr... — dúdolja. franciául, úgy ahogyan kell és ahogyan ő, Eliz igazán anyanyelvén tudja mondani. énekli. Felöltözök, elmegyek. Otthon reggel öt órakor lenyomom az ablak kilincsét, az ajtó nyitva van. Lehúzom a cipőmet, ne kopogjak. A folyosó, az udvari folyosó pontosan 30 méter. Mi hátul az utolsó lakásban lakunk. A konyhánkhoz érek, halkan lenyomom a konyha kilincsét. Az ajtó magától nyílik. Anyám velem szemben. Köszönök. Fogadja. Arca kedves, szórakozott. Nem akarja észrevenni kezemben a cipőmet. („Tessék mondani, hol volt éjszaka az én kis fiam?”) — Édes fiam, a kávéd á sparherdon van. A kalácsból adjál nekik is... — mondja anyám, és kosárral a karján elmegy; Megnézem magam a tükörben, hajam csapzott, zilált arcom citrom színű. A kávém felét visszaöntöm a fazékba. *• Pista közben előkerült. Citrom színű arcával vidáman közölte: házibuliban volt. Ha lehet, hagyják őt békében. Suha Andor KISS ATTILA RAJZA KISS KÁROLY: VOLTATOK S LESZTEK MÉG... Voltatok s lesztek még hű szeretők, Lesztek majd hajnalok és delelők És lesztek soh-se volt alkonyotok, Elmúló csillagok ragyogjatok! És ti, kik nem vagytok, s szerettetek, Szeretve pokolra vetettetek: Pokolban, csókban az ember elég, Csontja is eltörik, mint a cserép! Elhamvadok majd, de benneteket Erősen ölelnek a hidegek, ■ Jeges-fény világol testeteken, Ragyogni örökös, éjjeleken. Mint haló lombok a fa ágain: Ragyogtok, égtek, mint bennem a kin, Mint aki lobog, mint lobog a láng, Kéken és boldogan, mint a katáng. Lettetek s vagytok még égi jelek, Lobogó csillagok, ti porszemek! Voltatok éltemben, ragyogtatok, S lettetek égi-vad liliomok, Vadrózsák, szegfűk és vadviolák. Holtan is virágzik a sok virág, Holtan is kinyílik minden szirom, S átragyog vakító álmaimon. Mert az ég fekete, messzi bozót, Világít benne még sok régi csók: Csillagok, virágok, alkonyatok, Százezer millió gyertya lobog. De őket semmi sem verheti le, Mert ők csak vendégnek jöttek ide. Égeti testüket, égi hideg, Viharok és mérges vadtövisek. Lehullnak szirmaik s leveleik? Magukat akkor is fölemelik! Ragyognak mindig a lét peremén, S égnek az elmúlás vak mezején. Micsoda virágok, mind ott ragyog, Ontják és vetik a gyöngyharmatot. ^*7 POGÁNY JÓZSEF RAJZA
