Szolnok Megyei Néplap, 1970. augusztus (21. évfolyam, 179-203. szám)

1970-08-30 / 203. szám

1970. augusztus 30. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 7 E. Fehér Pál: Hogyan ismerjük a szovjet irodalmat? Hogyan ismerjük a szovjet irodalmat? Vannak-e megbízható ismereteink múltjáról és jelenéről? Hozzá- férhetőek-e magyar fordításban — mégpedig jó, az eredetivel egyenrangú tolmácsolásokban — ennek az irodalomnak a legjellemzőbb alkotásai? Ezek a kérdések nem ok nélkül nyugtalanítják szellemi életünket, hi­szen részei egy nagyobb problémakörnek, amelynek vizsgálata már a magyar szellemi élet általános állapo­tára is következtetni enged: szinkronban vagyunk-e a világirodalommal? NY^riJYELÉS) Szeptember (A név eredete és magyar megfelelői) Ismeretes, hogy a magyar kulturális élet fel- szabadulás előtt jelentősen elmaradt a világszínvonal­tól. Késésben voltunk, s ennek objektív történelmi okai voltak. Például a né­met—osztrák hatás kizáró­lagossága, mintha elfedte volna előlünk a francia, a szláv világ számunkra kö­zelebb eső eredményeit. Igaz, Arany János csaknem egy­idejűleg mutatja be a honi közönségnek Gogolt, s ép­pen a legjelentősebb novel­lájával, A köpönyeggel; igaz, Bérczy Károly — bár har­minc esztendős késéssel — megtanul oroszul is, hogy méltóképpen szólaltassa meg az Anyegint. De gondoljunk csak arra; a század első év­tizedeinek magyar szellemi élete, Ady és a Nyugat moz­galma a francia szimboliz­mus, Baudelaire és társai felé tájékozódik, amikor már javában zajlik Apolliaire, vagy a futuristák költői forradalma... Félreértés ne essék: mit sem vonhat le ez az ütem-eltolódás Ady nagyságából, a Nyugat je­lentőségéből, a tény azonban tény marad: az első világ­háború, a Tanácsköztársaság utáni magyar költői forrada­lomnak kell majd megfutnia ezt az ötven esztendős le­maradást. Kassák szorgalmas infor­máló tevékenysége és mű­vészi nyugtalansága, József Attila párizsi évei, Illyés Gyula otthonossága a fran­cia szürrealisták között. Barta Sándor, Komját Ala­dár világnézeti korszerűsége — ez hozza meg az első eredményt. És törvényszerű volt, hogy a húszas évek magyar irodalmi földrengé­se az akkor fiatal szovjet irodalom felé is megfelelően betájolja magát. A húszas évek legelején, a magyar kommunisták egyik legna­gyobb orgánumában, a Kas­sai Munkásban Mácza Já­nos (ma, hetvenvalahány esztendősen a moszkvai egyetem művészettörténész professzora) bemutatja Ma­jakovszkijt. Majakovszkij népszerűsége gyorsan nő — a Horthy-rendszer fasisztoid gátjai miatt: illegális csa­tornákon. Egy szélsőséges példát idézünk. „Maiakov- szkiinak — írja a húszas évek legelejére visszaemlé­kezve Illyés Gyula — akkor már megvolt a hírneve, meg a kereslet versei után. de az egy Balra marson kívül egy sem jutott el hozzánk, fordításban persze. Amislen egyszerre terjedni kezdett nem is egy remeknek bizo­nyult s munkásünnepi sza­valásra már csak azért is kiválóan alkalmas költemé­nye, mert azok mind a ma­gyar forradalmat dicsőítet­ték...” Ismeretes, hogy az- időben Illyés „Maiakovszkij- verseket” írt — a kor avant- garde esztétikájának megfe­lelő irodalmi normák szerint, ami jól mutatja, hogy Maja­kovszkij mekkora belső igényt elégített ki az akkori fiatal magyar irodalom, köl­tészet számára. Térjünk vissza a má­hoz... Amikor az egyidejűsé­get, a tájékozódás frissesé­gét, aktualitását mérjük egy­általán nem valamiféle di­vathóbortra gondolunk. A divat minden esetben csak a természetes fejlődés aka­dályozója lehet? Éppen el­lenkezőleg: azt a belső igényt és ez igényt kielégí­tő tájékozódást, jótékonyan sürgető találkozást keressük, amelyre Illyés és Majakov­szkij költészetének fentebb jelzett találkozása frappáns példa, noha a két költő útjai a továbbiakban eltértek. Az illyési költészet formálódá­sánál azonban lehetetlen közömbösen kezelni ezt a tényt. Azért kell erről nyo­matékkai szólni, mert a mesterséges hatás erőlteté­sére is akad példa — a szovjet irodalommal kapcso­latosan. Az ötvenes évek elejére gondolunk, amikor — a személyi kultusz kö­rülményei között — a szov­jet irodalom harmad- és ne­gyedrangú termékeit is egye­dül követendő példává emel­te a dogmatikus irodalom- politika. Amikor nem a két ország szellemi életének va­lóságos tendenciái és ki­emelkedő értékei találkoz­tak, hanem időszerűnek vélt feladatok megoldását az utánzás szintjén vélték egyesek elérhetőnek. Ezt a viszonylag rövid időszakot aztán megsínylette nemcsak a magyar irodalmi élet, ha­nem a szovjet irodalom ma­gyarországi tekintélye is — immár az olvasók között. Hogyan állunk ma? Ami a két ország szellemi életének kapcsolatait illeti, egyre több példát ismerünk a termékeny kölcsönhatásra. Tudjuk, hogy például, Illyés tavaly oroszul kiadott kö­tete a szovjet költők közép­generációjában milyen szen­zációt jelentett, s erről Da­vid Szamoljov, e generáció egyik kiemelkedő képviselő­je (magyarul a Fekete nyír­fa címmel adták ki váloga­tott verseit) vallott egy meg­ragadó esszében. Tudjuk, hogy a szovjet „új hullám” költészete, Jevtusenko, Voz- nyeszenszkij, Jevgenyij Vi­nokurov, Robert Rozsgyeszt- venszkij poézisa nem csupán az olvasók széles táborára hatott a szenzáció erejével, hanem ott találhatjuk köl­tészetük eszmei ihletésének nyomát Váci Mihály, vagy Garai Gábor nem egy köl­teményén. Az sem kétséges számunkra, hogy a szovjet próza új eredményei, az Em­beri sors, az Ivan Gyenyi- szovics egy napjától egészen a fiatalok alkotásáig Aksz- jonov, (Kollégák, Csillagos jegy), Baklanov (1941. júliu­sa), Jurij Kazakov (Égszín­kék történet), Viktor Nyek- raszov (Kira Georgijevna) művéig — hiteles, jó iro­dalmi művek erejével ábrá­zolták a szovjet élet fordu­latait. További kérdés azonban, hogy megtettünk-e mindent ezen a téren? Valóban a legjobb alkotások szólaltak meg magyarul? S ha nem így állna a helyzet, mit kellene tennünk a továb­biakban? És nem utolsósor­ban; rendelkezik-e a magyar olvasó megfelelő áttekintés­sel a szovjet irodalom fo­lyamatáról, eszmecseréiről? 1956 után a magyar könyvkiadásnak óriási bepó­tolni valója volt: szinte a szovjet irodalom teljes tör­ténetiségét újra kellett rep­rezentálnia a magyar olvasó előtt. Az elmúlt 12—13 év­ben kaptuk kézhez jó for­dításban Majakovszkij, Pasz­ternák, Szergej Jeszenyin, Anna Ahmatova, Marina Cvetajeva, Alekszandr Tvar- dovszkij verseit. Megjelen­tek a szovjet próza olyan kiemelkedő, immár klasszi­kusként számontartott — re­mekművei, mint Ilja Ehren- burg Julio Jurentinoja, Iszaak Babel összes művei, Andrej Platonov elbeszélé­sei és kisregényei) Jurij Ti- nyanov történeti regényei, például A nagykövet halála, s felfedeztük magunknak Konsztantyin Pausztovszkij munkásságát. És mindez párhuzamosan zajlott a szov­jet irodalom kurrens alko­tásainak bemutatásával. (A szovjet klasszikusok kiadá­sában még mára is maradt szenzáció: ezt bizonyítja Mi­hail Bulgakovnak, az utóbbi időben aratott nagy sikere: regényei, a színházi regény, A fehér gárda és mindenek előtt a Mester és Margarita, valamint a Katona József Színházban bemutatott drá­mája, az Ivan Vasziljevics.) A magyar olvasó tájékozódását szolgálta két kitűnő tanulmánykötet, a Szovjet irodalom és Az új szovjet irodalom (mindkét kötetet Kardos László aka­démikus szerkesztette és ő írta a bevezető tanulmányo­kat), amelyekben régi és új szovjet írókról rajzolt port­rék egész sora nyújt meg­bízható tájékoztatást. (Hadd tegyük hozzá, ez a két kö­tet — minden erénye elle- sére sem pótolhatja azt a kirívó hiányosságot, hogy Tyimofejevnek az ötvenes évek elején kiadott — oro­szul a negyvenes években íródott, tehát ma már kor­szerűtlen szovjet irodalom- történetet leszámítva: — magyar nyelven nincsen megbízható szovjet iroda­lomtörténeti kalauz. Holott az olvasók megbízhatóbb tájékoztatása érdekében, va­lamint az iskolai oktatás miatt is, de nem utolsósor­ban saját ismereteink rend­szerezése érdekében múlha­tatlanul szükség lenne er­re is!) Tehát nincsen tennivalónk a továbbiakban? Nem, a helyzet korántsem ilyen megnyugtató. Lassan kezd feltűnő jelenséggé lenni, hogy a szovjet irodalom újabb alkotásainak hazai propagandájában mintha lanyhulás jelentkezne. Vol­taképpen alig akad jelentő­sebb szovjet irodalmi alko­tás, ami — a fordításra és a nyomdai átfutásra számí­tandó idő közbeiktatásával — ne jelenne meg magya­rul. Ám ezeknek a művek­nek a népszerűsítése töbh kívánnivalót hagy maga után. Két példát említenénk. Csingiz Ajtmanov, a szovjet­kirgiz irodalom e kitűnő képviselője világszerte rop­pant sikereket arat. Egyik legutóbbi kötete, A verseny­ló halála hazájában és Nyu­gaton egyaránt a felelős szo­cialista realista művészet egyik kiemelkedő példájává lett. A magyar kritika azon­ban — egy Üj írásban kö­zölt tanulmányt leszámítva — alig vette észre ezt az alkotást, s ha igen, akkor csupán semmitmondó recen­ziók jelentek meg róla. A másik példa: Szergej Zaligin magyarországi útja. Zaligint ma már hazájában, kivált utóbbi három kötete (Az Ir- tis partján, Sósvölgy és Az én költőm) nyomán — a szovjet próza élvonalában tartják számon, nem egy kri­tikusa Solohovhoz méri te­hetségét. Nálunk e három mű közül csupán Az Irtis partján jelent meg. Kirívóan gyenge fordításban, s talán ez is lehetett az oka, hogy sem a kritika, sem az olva­sók nem fi eveitek fel új­szerű tematikájára. látás­módjára. Többi könyveinek mapvar kiadásából pedig egyelőre nem tudunk... A naptári év kilencedik hónapjának a neve is latin eredetű, helyesebben a sep- tem (hét) latin számnévből képzett September (hetedik) melléknévi értékű név sze­repel a hónap megnevezé­sére. A számbeli eltolódást az magyarázza, hogy a ró­maiaknál hónapunk valóban a hetedik volt a hónapok sorában, s hivatalos neve: mensis September (hetedik hónap). Amikor a római naptárreform a január és a február hónapokat az évet kezdő hónapok sorába ik­tatta, a hetedik, a szeptem­beri hónap a sorban a ki­lencedik helyet foglalta el. A régi magyar írásokban, kalendáriumokban a követ­kező magyar elnevezések is Érdekes kiállítás nyílt a Műcsarnokban: a külföldre szakadt, s a világ különböző táján alkotó magyar Képző­művészek tárlata. A Magya­rok Világszövetsége felhívá­sára számos alkotó — világ­hírű mesterek és csak szak­mai berkekben ismert művé­szek — hatszáznál több al­kotást küldött, amelyek mél­tán tartanak számot a nagy- közönség érdeklődésére is. Főként azoknak a mesterek­nek a művei, akik a hazai modem törekvések úttörői voltak, s haladó magatartá­suk miatt 1919 után emigrá­cióba kényszerültek. Máso­kat egzisztenciális okok kész­tettek arra, hogy a két vi­lágháború között elhagyják hazájukat. Ezek is, azok is becsülettel helytálltak a mű­vészeti élet nemzetközi po­rondján, — munkásságukkal öregbítették népünk jóhírét, tanúsították kultúrateremtő tehetségünket. Jórészük so­hasem szakította meg kap­csolatát a szülőföldjével, s mindannyian örömmel vál­lalkoztak a hazai bemutat­kozásra; Néhány kiváló mester már nem érte meg ezt az annyira várt alkalmat. Kegyelettel emlékezünk például, a ritka tehetségű, fiatalon, alig 40 éves korában elhunyt Mészá­ros Lászlóra, aki 1935-ben a párt segítségével jutott ki a Szovjetunióba, s ott jelentős megbízásoknak tett eleget. A tragikus sorsú Tihanyi Lajos műveit, jórészt reprodukciók révén, jól ismeri a hazai kö­zönség; Párizsban nem ke­vésbé ismerték és tisztelték erőteljes, modern pikturá- ját. Mintegy 300 művet szám­láló hagyatékát az idén szál­lítják haza. Tíz éve temették el Brassóban az erdélyi Mat- tis-Teutsch Jánost, akinek művei gyakran szerepeltek Berlin, Róma, Chikágó. Pá­rizs és Bukarest kiállításain: eredeti felfogású, expresszio­nista grafikáiban most a ha­zai tárlatlátogatóK is gyö­nyörködhetnek. Akár a Zü­richben elhunyt — Kemény szerepelnek: Őszelő, Sz. Mi­hály hava, Gyümölcshozó hó, Szőlőérlelő hó. A szőlő- termelők ajkán nem vélet­lenül hangzott fel ez a szó­lásszerű mondás: Szeptember érlel, Október mézel. Az állatöv, a zodiákus megfelelő állása alapján havunkat a Mérleg hava névvel is megjelölték, mivel ennek a hónapnak 22—23. napján a Nap a Mérleg je­gyébe lép. Az 1792-ben meg­jelent az Ö- és Űjkalendá- rium, az őszi napéjegyenlő­ségre utalva, írja a követke­zőket: „A Nap a Mértékbe lépvén a napot az éjszaká­val egyenlővé teszi.” Né­Zoltán különleges fém-relief­jeiben, amelyekkel elnyerte á Velencei Biennálé nagydíját. Régi ismerősökként üdvö­zölhetjük á Moszkvában élő Uitz Béla — egykor a ma­gyar avántgarde, a Tanács- köztársaság forradalmi mű­vészetének vezéralakja, ma a szovjet szocialista realista művészet nagymestere — al- katásait. Az Itáliában élő Amerigo Tot — Tóth Imre tavaly hódította meg közön- ségünKet nagyszabású kiál­lításával, s Moholy-Nagy László néhány jellegzetes művét is láttuk tavaly Szé­kesfehérvárott. A híres Bau- haus-iskola nemzetközi hírű apostolának társa: Breuer Marcel építőművész alkotá­sait fotóK szemléltetik a tár­laton. Ö tervezte — egyebek mellett — a párizsi UNESCO Székházat és a New York-i Museum of Modern Art pa­lotáját. A magyar népballadákhoz ké­szített fametszetei révén szé­les körökben ismerik Buday Györgyöt, a „szegedi fiata­lok”, Radnóti Miklós, Ortu- tay Gyula, Tolnai Gábor egy­kori harcostársát. Az Ang­liában élő művészt római és londoni metszetei képviselik a tárlaton. Az érzékeny tol­lú, kiváló rajzművész, Szalay Lajos, Cervantes, Villon, Sza­bó Lőrinc kiváló illusztrátora — egy ideig Argentínában a Művészeti Akadémia profesz- szora volt — az Egyesült Ál­lamokból küldte el újabb aL kotásait. Ugyancsak innét jutottak el hozzánk a költő­nő Várnai Zseni fiának, Pe- terdi Gábornak — a Yale Egyetem professzorának. — Képes György, Braun Vera, Frank Magda, Gertler Tibor és Kolas-Vary Sigismund mű­vei: Még messzebb tengeren­túlról Ausztráliából küldte el festményeit Orbán Dezső, a Nyolcak egyik alapító tagja. Korántsem teljes ismerte­tésünket néhány franciaföl­dön élő művésszel zárjuk. A veterán párizsi mester, Csáky József, Bölöni György meg­hány régi levél keltezésében valóban megtaláljuk a Mérték hava nevet is. A szeptember hónap regu­lás, illetőleg jeles napjai közül különösen „jegyes” na­pok voltak a következők: Egyed, Kisasszony és Mihály napja. A legrégibb Szőlő-rend­tartások sokhelyt „zárónap”- nak jelölték az Egyed na­pot Mihály napja is igen gyakran szerepel a magyar faluk régi protokolláris könyveiben. A magyar nép szóláskin­csében is feltűnően gyakran szerepel ez a nap. Vidékün­kön is ismeretesek a követ­kezők: Mihály nap után egy icce víz, két icce sár (Kis esőből nagy sár lesz). — Mihály nap után a fű se nő tovább. — Bolond ember az, aki Mihály nap után gatyá­ba öltözik, vagy szalmaka­lapban jár. Az ifjúság számára is je­les hónap a szeptember: kez­dődik az iskola. Ezért mond­ták a régiek azt, hogy ebben a hónapban „kezdi elhullat­ni a gyerekkor pihéit a nya­kába iskolás szatyort akasz­tó gyereksereg Dr. BAKOS JÓZSEF hitt barátja, tíz éve már be­mutatta Budapesten Kubista formavilágú, dekoratív szob­rait. Szerepel tárlatunkon Ilantai Simon, a tassista foltfestés ünnepelt művésze, és Schöffer Miklós „térdina­mikus” extra konstrukciói­val. ö készítette a világ első kibernetikus, hangot adó és mozgó szobrát (újabb készít­ményei nemcsak mozognak, hanem konkrét zenét is szol­gáltatnak, sőt, absztraKt ké­peket is vetítenek!) A tizedik múzsa, a fotóművészet is szóhoz jut az igen változatos rendezvényen a most 60 éves Hervé révén. Elkán László kommunista ellenállóként — Franciaországban kapta ezt a nevet. Az UNESCO, a Louvre, az Escorial fényké­pészének eredeti technikájú, plasztikus hatást keltő, kerá­miára nagyított, alumínium­ra ragasztott fotóiért a mo­dern építészet vezető meste­re Le Corbusier is rajongott. Sokszínű, változatos anya­got sorakoztat fel tehát a tárlat rendezője, — Passuth Krisztina — a realizmustól a szélsőséges modem formá­lásig korunknak szinte min­den jellegzetes törekvése kép­viselve van a tárlaton. A művek behatóbb értékelése a szakmai kritika feladata. A nagyközönség mindenesetre sokat nyer ezzel a rendez­vénnyel: dióhéjban megis­merheti korunk modern kép. zőművészetének sokágú tö­rekvéseit. A szereplő művé­szek egyrésze pályáját itthon kezdte, alkotómunkásságuk tehát természetszerűen része a magyar művészettörétnet- nek. De azokat is számon- tartjuk, akik új hazájukban bontakoztatták ki a tehetsé­güket, mert bármely irány­zat hívei legyenek is, művé­szetük formavilága őrzi a hazai indításokat. S ha ké­sőbb a szovjet, a francia, amerikai, svéd, vagy svájci kultúrát gazdagították is, — szeretettel fogadjuk őket és műveiket. Artner Tivadar Vannak tennivalóink tehát a szovjet irodalom mé­lyebb megismerése dolgában. Nem a szolgai utánzást sürgetjük, hanem az alkoto találkozást: írók, olvasók termékeny gondolatcseréjét. Az aktívabb propagandát, hogy az igazi értékek valóban el is jussanak az ér­deklődő küzönséghez. Mert a szovjet irodalomnak van közönsége nálunk, illő tehát gondoskodnunk róla. Külföldön élő magyar művészek kiállítása a Műcsarnokban

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom