Szolnok Megyei Néplap, 1970. augusztus (21. évfolyam, 179-203. szám)
1970-08-30 / 203. szám
6 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1970. augusztus 30: SZÁL AI JAKOS i Protokollban a harmadik A megyeszékhely csendes életébe belepottyant egy kis esemény. Az egész csak any- nyi volt: egy ember, aki kocsival akart a közeli vadrezervátumba utazni, gyalog ment. A vadrezervátum több kilométerre volt a megye- székhelytől, és így érthető, ha a gyalogos embert többen , látták, többen jel is ismerték, de minderről csak később bizonyosodtak meg, mert akkor senki sem merte elhinni: valóban az akire gondolnak. Nagy Gergely, a megyei lap munkatársa nem látta a gyalogos embert, csak hallott róla. Mikor meghallotta az esetet arra gondolt: mindent megír úgy, ahogy történt. Emberi történet. Olyan, amilyen minden emberrel megtörténhet. Az esetben csak az az érdekes, hogy mindez egy olyan emberrel történt, akit a protokollban a harmadik helyen említ a sajtó. Az első ember, akivel Nagy Gergely beszélt, egy ismerőse volt, aki a megyeszékhely központjában látta azt az embert, aki kocsival jött, de később valami félreértésből eredően gyalog ment a vadrezervátumba. — Megyei lapot kért! — mondta Nagy Gergely ismerőse. — És kapott? — kérdezte Nagy Gergely. — Nem! — Most legalább ő is láthatta, hogy miyen kapós a mi újságunk! — állapította meg Nagy Gergely és elrobogott anyagot gyűjteni élete nagy riportjához. Embereket keresett, akik látták, tanúi voltak az esetnek. Talált. Egy vezető, aki éppen akkor horgászni volt, kehes motorral, horgászöltözékben szintén találkozott a gyalogos emberrel. — Hárman voltak. A felesége, a leánya, aki akkor már mezítláb ment és ő. Mondtam is a mögöttem ülő Jancsi barátomnak; ez ö! Meg azt is gondoltam, jó lenne felvenni. Talán felülne mögém, de aztán meggondoltam a dolgot. Mit tudom én, hátha csak sétálgat és ahhoz neki is joga van. — Kíséret nélkül? Bizto- átás nélkül? — mosolygott tíovács, aki a beszélgetést végighallgatta. — Majd adnak neki ezért fönt a központban, — tette hozzá sokat sejtetően. — Ah! Ezért? — Persze. Az ilyen ember nem lehet biztosítás nélkül. A nép érdekében sem. Ha véletlenül... — Nem történt semmi! — De történhetett volna! Nagy Gergely ekkor ingott meg először. Ha ő most ezt az esetet megírja: megtudják fönt, hogy mi történt lent és akkor ebből esetleg nagy baj lehet. Tényleg felelősségre vonhatják. És akkor ő lesz a bűnös, mert megírta az esetet, ami különben említésre sem volna érdemes, ha egy olyan emberrel történik, aki amúgyis gyalog szokott járni. Ekkor Kovács ismét más irányba terelte a dolgot. Egészen más irányba. Megkérdezte a motoros-horgásztól; miért nem vette fel vé- gülis? — Mert közei volt már a rezervátumhoz. — Pedig, ha felveszed, talán megcsináhattad volna a szerencsédet. — Azt így is megcsináltam. — Hogyan? — Ügy, hogy nem vittem el. Ha elviszem, esetleg találkozom a fiával, aki ott üdült a rezervátumban. A múltkor csapkodta a vizet, amikor horgásztam és rászóltam. Olyant mondtam neki, amilyent csak egyszerű ember fiának mond az ember. — Az más. Akkor valóban jobb, hogy nem vitted el. Ez a beszélgetés Nagy Gergelyben megerősítette azt a hitet, hogy a nagy ember is ember, mert emberi dolgok is történnek vele, sőt a fiának is olyant mondtak, amilyent csak a kisebb ember fiának mernek mondani. Mentségükre szolgáljon, hogy akkor még nem tudták kinek a fia. Beszélt egy másik vezetővel is Nagy Gergely, aki szintén látta a gyalogost, de akkor ő sem volt biztos a dolgában. Most már mindent világosan lát, mert a tényt mások is megerősítették. — Azt szeretném én látni, hogy az én sofőröm otthagy engem! — mondta ez a vezető. Az arca vörös volt a dühtől, pedig az egész nem vele történt. Ezt látta Nagy Gergely is és qzért csak vékony ellenvetést tett. — Minden emberrel megeshet ilyesmi! — Velem ugyan nem. Vagy, ha megesik, csak egyszer. Egyetlen egyszer. Nagy Gergely, amíg másik olyan ember után járt, aki látta a gyalogost arra gondolt: mit mondhatott a gépkocsivezetőnek a gyalogosan a vadrezervátumba menő ember, amikor ugyanoda megérkezett autóval a sofőr? Ez a kérdés annyira foglalkoztatta, hogy megkérdezte attól a hivatalnoktól is, aki szintén látta a gyalogos családot. — Gondolhatja, hogy mit mondott! — válaszolt sokat mondóan a hivatalnok. — Nem gondolok én semmit — mondta Nagy Gergely. — Én még soha nem hallottam, hogy mit mond ilyenkor egy ilyen ember a sofőrjének. — Kisebbeket sem hallott? — Azokat már hallottam. De azok biztosan egészen mást mondanak. Azok... — kockáztatta meg Nagy Gergely — nem is mentek volna gyalog. — Nem bizony! Ha velem történik ez az eset — húzta a szavakat a hivatalnok —, ha velem történik, ne értsen félre, de én bizony nem mentem volna gyalog. Nem azért, mert az én lábam nem bírta volna a gyaloglást, de ami igaz az igaz. Nem kellett volna gyalog mennie. Gondolja csak el: bemegy, akármelyik megyei szervhez, kér kocsit, mit gondol, merte volna valaki azt mondani neki, hogy nincs kocsi? Még megtiszteltetésnek is vették volna. — Maga azt mondtg az előbb, hogy a kocsiból látta. — Igen, a saját kocsimból. — És miért nem vette fel? — Nem hittem a szememnek. En még ilyet nem láttam. Gyalog ment... Nagy Gergely magára hagyta a hitetlenkedő hivatalnokot, aki látta az embert, ezt most már biztosan tudja, de hogy gyalog ment, azt még sem akarja elhinni. Nagy Gergelynek egészen más volt a véleménye erről a gyaloglásról. Az emberséget látta benne. Azt. hogy ami nálunk mindenkivel megeshet az alól senki sem lehet kivétel. Mindenkivel előfordulhat, hogy gyalogolnia kell. Éppen ezt a gyaloglást látta a legszebbnek az egészben. Ez tetszett neki a legjobban. Az pedig külön tetszett, hogy egyikük a cipőt is levetette. És nem állítottak meg egyetlen autóst, motorost sem. — Ne írd meg! — tanácsolták neki. — Miért? Végre egy emberi történet és erről is mondjak le? Neki biztosan nem lesz ellene kifogása. — Honnan tudod? — Onnan, hogy gyalog ment. Ha ez ellen nem volt kifogása... — Honnan tudod, hogy nem volt ellene kifogása? — Onnan, hogy gyalog ment és nem riadóztatta a rendőrséget, meg nem kért senkitől kocsit. Ö is úgy gondolta: az ilyesmi mindenkivel előfordulhat. Biztosan félreértették egymást, a sofőr talán miközben ő gyalogolt, pontosan őt kereste. Nagy Gergely, mint lelki- ismeretes újságíróhoz illik, tovább bogozta a gyaloglás bütykeit. Két képkocsiveze- tőt is megkérdezett. Az egyik igy válaszolt: — Nem szeretnék annak a pilótának a helyében lenni. — Miért? — Csak. A másik óvatosabb volt. — Talán nem lesz semmi baja a pilótának. Nekem is volt már egyszer ilyen esetem. Tíz kilométert gyalogolt a főnököm. Amikor végre megtaláltuk egymást, csak annyit mondott; „Várhatott volna még egy kicsit. Már látszanak a város fényei. Olyan jól elgondolkodtam az úton. Nem zavart senki. Jól esett ez a kis gyaloglás”. Ezt mondta. Nem is lesz nekem soha többé ilyen főnököm. Szegény, meghalt már. Nagy Gergely másnap tovább folytatta a kérdezös- ködést. Egyre több olyan embert mutattak be neki, aki találkozott a gyalogos emberrel. Volt közöttük egy, aki miután elmondta mit látott, kérte az ő nevét ne írják meg az újságban, egyébként sem tartja érdekesnek ezt az egészet, mert ma már a mi társadalmunk megengedhet magának annyit, hogy a vezetői ne gyalog, hanem kocsin járjanak. — He megírja ezt az esetet, az ellenség még azt hiheti, hogy olyan állapotok uralkodnak nálunk, hogy a vezetőknek még a gépkocsi- vezetők sem fogadnak szót. A másik így érvelt a megírás ellen. — Ha ezt megírja, esetleg az a gyanú érheti, hogy feléleszti a személyi kultuszt. — Arról szó sincs! — vetette ellen Nagy Gergely. — Én csak egy emberi történetet akarok megírni. — Én figyelmeztettem. Meglátja, hogy az egészet még félremagyarázzák. Hosszú kutatás után sikerült olyan embert is találnia Nagy Gergelynek, aki szintén abban az időpontban gyalog ment a vadrezervátum felé, a kendergyárig együtt is ment azokkal, akikről akkor azt sem tudta, hogy kicsodák. — Jól elbeszélgettünk! — mondta ez az ember. — Kivel? — Hát, azzal az alacsony férfival, a feleségével, meg a kislányával. — Tudja, hogy kik voltak azok? — Nem én. Csak annyit tudtam meg tőlük, hogy pestiek és a rezervátumba mennek. Én aztán többet nem is kérdeztem. Gondoltam, hogy rokonai az ottani vezetőnek. — Szóval, nem tudja, hogy kik voltak? — Nem. — Megmondom... — Akkor is jól elbeszélgettünk, ha azok is voltak. Igazán nem látszott rajtuk, hogy kicsodák. És a kocsiról egy szót sem szóltak. Pedig jó lett volna, ha jön a kocsi, mert tudja, nekem fájnak a lábaim és amilyen rendesek voltak, biztosan elvittek volna a kendergyárig. öt napig faggatta Nagy Gergely az embereket, végül már az egész várost megkérdezhette volna, mert az esetet ekkor már mindenki látta és mindenkinek volt róla véleménye. Az anyag összegyűlt és Nagy Gergely hozzákezdett a megírásához, írásának a következő címet adta: „Protokollban a harmadik”, és mindjárt alá- kanyarította az alcímet is, „Történet egy emberről, akinek kocsin kellett volna megérkeznie”. Meggyes László: Halászcsónak Tömegkommunikáció — kockacukorral Mindennapos banalitás, naponta olvassuk az újságokban hogyan halnak el és miképp születnek foglalkozások, hivatások. Készült már riport az utolsó kékfestővel, perzsaszőnyeg szövővel, utolsóként dolgozó könyvritkaság-kereskedővel, vagy a másik oldalról: bioelektronikai szakemberrel, sztereofotóssal, és marketing specialistával. Az eltűnő és az új hivatás egyaránt érdekes, persze az elsőt idővel elfelejtik, a másodikat pedig megszokják, s mindennapos életünk részévé válik. Az a szakma, amelyről ez a riport szól, külföldön sem létezik régóta, de nálunk még egészen fiatal, talán két-há- rom éves múltra tekinthet vissza. Ami egy rejtélyes név mögött van A Magyar Rádió Pollack Mihály téri modern épületében székel egy új intézmény, az MRT Tömegkommunikációs Kutatóközpontja. A név talán egy kicsit rejtélyes és mivel képviselőikkel egyre többet találkozhatunk, érdemes elmagyarázni, mivel foglalkoznak. A tömegkommunikáció — az utóbbi időben gyakran használt kifejezések közé tartozik — a nyilvánossággal történő mindennemű gondolatközlési kapcsolat átfogó neve. Hogy mit kell kutatni a tömegkommunikáción? Ma már szinte az egész világon a rádió és tévéállomások tudományos felmérések, tömegkommunikációs kutatások alapján állítják össze műsoraikat. A kutatók kérdőivekkel vagy gyorsinterjúkkal megtudakolják a hallgatók véleményét a különböző műsorokról, sőt a leendő műsortípusokról is. Az így összeállított felmérések alapján korszerűsítik a programot. Természetesen egy-egy ilyen felmérés sokkal távolabb mutat a hírközlő szerv munkáján. A munkát vezető szociológusok és kommunikációs szakemberek mellett a közvéleménykutatás „alappillére” a kérdezőbiztos. E vadonatúj szakma alig száz hazai művelőjének túlnyomó többsége a Pollack Mihály téren dolgozik. Pontosabban: munkahelyük az egész ország Záhonytól Hegyeshalomig minden megye, minden falu, minden város. Amikor ellátogattunk a Rádióba, csak né- hányukat találtuk meg, ők kivételesen Pesten voltak egy újabb munka megbeszélésére. A kérdezőbiztosok majdnem mindnyájan egyetemet végzett emberek, ki a bölcsészkarra járt, ki a közgazdasági egyetemre, de akad közöttük, aki jogi vagy műszaki pályát cserélt fel ezzel az érdekes hivatással. Munkájuk lényegét talán úgy lehet meghatározni; riporterek, akik meghatározott kérdésekre keresnek választ, újságírók, akik nem cikket írnak, hanem a valóság, az emberek gondolkodásmódjának feltérképezéséhez nyújtanak segítséget munkájukkal. A kérdezőbiztos munkájának főcélja: a lehetőség szerinti legvalósabb, befolyásolásmentes válaszokat kapja, s hogy felmérése a teljes igazságot tükrözze. A riportalanyokat mindenütt a helyi tanácsnál a választói névjegyzékből találomra történő kijelölés alapján keresik meg. Üttalan utakon jutnak el a tanyavilágok legtávolabbi pontjaira. Néha házőrző kutyákkal gyűlik meg a bajuk, máskor hitetlenkedő, elutasító emberekkel. Szerencsére az, hogy valaki megtagadja a válaszadást nagyon ritkán fordul elő. Nem véletlen, hogy főleg egyetemet végzett kérdezőbiztosok dolgoznak tömegkommunikációs kutatóközpontban. Sok tapasztalat, pszichológiai rá- érzés és tapintat kell ehhez a munkához. Olyan tájakon, ahol naponta csak egy-két ember kerül a tanya környékére, ott sokszor idegenkedve fogadják a „hivatalos” embert. Berögződés, régmúlt idők rossz tapasztalatai * késztetik gyanakvásra ezeket az ottélőket. A fiatal kérdező- biztosok — úgy mondták: ta pasztalat kérdése az egész — az ilyen helyeken is mind. meg tudják értetni, hog. miért is kérdezősködnek, , miért töltetik ki a kérdőíveket. Inkább arra panaszkodnak, hogy a városi emberek, a kérdezés célját nagyon is értők között akadnak, akik idejüket és a minimális fáradtságot sajnálva „lerázzák” a kérdezőt. Ahogy oldódott a beszélgetés, vidám történetek kerültek szóba és majdnem mindegyiknek középpontjában a kérdezőbiztos leggyakoribb ellensége, a harapós kutya. Húsz—huszonöt évesek valamennyien, nem féltik magu-;,.„ kát, mindnyájukban akad humorérzék és alkalmazkodó kedv. (Bevezették a kockacukor-rendszert. Ez annyit jelent, hogy minden interjú előtt a kérdező legalább három kockacukrot tesz a zsebébe. Egyet odaad a kutyának, ha nagyon harapóskedvű, akkor a másodikat is, a harmadikat pedig megeszi saját maga annak örömére, hogy most sem harapták meg. Legutóbb Jászberényben egy felmérésnél bicikliket kölcsönöztek ki és azzal járták a tanyavilágot. Ez az embereknek is szimpatikus volt — ők is biciklivel járnak — no meg a gyaloglást is megtakarították. De mi van, ha á megkérdezett esetleg valótlant állít? A kérdezőbiztos, ha nyilvánvaló a helytelen válasz, akkor sem cáfol. A kérdéseket már eleve úgy állították össze, hogy keresztez- zik egymást, az ellentmondás mindenképpen kiderül. Egy másik nehézség, hogy az interjú-sorozat megfelelően reprezentálja a lakosság egészét, sokszor egy családból csak egy embert kell megkérdezniük, hol a férfit, hol az asz- szonyt. A magyar falu hagyományai, a megrögződések azt diktálják, hogy ha a beszélgetésen a családfő is jelen van, akkor lényegében minden kérdésre a férfi válaszol. Ez nehézséget okoz a kérdezőknek, hiszen nekik sok esetben az asszony valódi véleményét kellene megtudakolniuk egy-egy kérdésről. Azzal, hogy mindenütt elmagyarázzák, miért van szükség arra, hogy ne csak a családfőnek legyen önálló véleménye, k -'s sokat segítenek e ma- mány megszűntei a. Hegedős László ISÜ9V
