Szolnok Megyei Néplap, 1970. augusztus (21. évfolyam, 179-203. szám)
1970-08-23 / 197. szám
6 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1970. augusztus 23. MEGGYES LÄSZLÖ: ZAGYVA Szobrot kap Nagy-Balogh János, az első magyar proletárfestő Az újjáalakuló Kispest régi, ma is vidékies hangulatú negyedében, az Ady Endre utca egyik földszintes házának falán emléktábla: a tenyérnyi udvar sarkában üveges ajtó nyílik a szoba- konyhás egykori proletár lakásba. Itt élt és alkotott hosz- szú évekig Nagy-Balogh János, csöndes kettesben öreg édesanyjával, aki megosztotta vele a szegénységet, s akit annyira szeretett, hogy elhunyta után mihamar maga is követte a temetőbe. Az egyszerű munkásemberek dolgos életét élő mester — szobafestőként kereste meg a mindennapravalót — különösebb iskolázottság és kora képi kultúrájának átfogó ismerete nélkül, csupán kivételes etikai öntudatára és rendkívüli tehetségére támaszkodva alakította ki múzeumi rangú piktúráját. Magános megszállottként dolgozott szegényesen berendezett külvárosi otthonában, s alig negyvenöt éves korában már búcsút mondott küzdelmes földi létének. Megérte még, hogy a tanácsköztársaság kormánya hivatalosan elismerte, kitüntette, vásárolt a műveiből — s ő bizonyára csodálkozott egy kissé, hogy pénzt is lehet keresni képekkel... Mert sohasem festett eladásra. Végtelenül szerény volt minden földi jó iránt és végtelenül igényes maga pallérozta tehetségével szemben: hitte és tudta, hogy művészetét a halhatatlanságnak míveli. Helyesírni nem a legjobban tudott — mondogatták mentségéül és kissé szégyenlősen munkáinak a tisztelői. Hanem: micsoda ösztönös intellektus kellett ahhoz, hogy eltalálja a számára egyedül korszerű és végigjárható utat, amely nem sorolható senki mester és semmilyen irányzat stílusához, de híd tudott lenni múlt és eljövendő között! Mit is csinált ez a különös darabos arcú remete? Festett néhány képet: konyhaszagú csendéletet, vaskályhás, proletárotthont, benne üldögélő öregasszonyt, fejkendős édesanyját, amint vakoskodva varr, görnyedt háttal krumplit hámoz (szemközt volt a pékség, ahová a hajlott korú mosónő burgonyapucolásra járni szokott), aztán esetlen kubikosokat (izzadságos munkájuk gyümölcse a szecessziós Wekerle-telep) és — önmagát. Semmi mást csak ezt a hat témát. Igaz, ezeket jónéhány- szor megfestette, egy ecsettel, de mindig más árnyalatokkal és mindig — európai szintű remekléssel. Kiket látott, mi nevelte a szemét? Munkás figuráinak monumentális rajzához Mil- let-reprodukció szolgált mintául, az arcmások Rembrandt vásznaira utalnak. Látott Nagy-Balogh János itthon is. Münchenben is (hol fél évig, éhezve-nyomorogva, bejárt az Akadémia esti tagozatára), biztosan másokat is, de igazában csak ez a néhány nagy mester, emberi-művészi alkatának a rokona hatott rá. Tőlük tanulta a realitások szinte áhítatos tiszteletét, a nagylélegzetű emberlátást, a férfiasán komoly színharmóniák költői ötvözését. Végül és legfőképpen: a műhöz való hozzáállás, az érte vállalt felelősség, vagyis a mesterség etikája dolgában voltak méltó mintaképei. Munkás-festő volt a szónak mindkét értelmében. A város peremén élt, maga-fajtájú proletárok között, s ez határozta meg művészetének a témavilágát és szellemiségét. Munkásábrázolásaiból minden külsőség hiányzik. Nap mint nap látta a Wekerle-te- lepi építkezések kubikosait, amint eggyénőve a talicskájukkal, lapátjukkal a föld felé görnyedve végzik fárasztó munkájukat. Emberei egyszerűek, alakjuk súlyos, mozdulataik szűkszavúak — olyanok, mint a munka igájához szokott emberek jelleme, beszédje. Arasznyi képeiből kiolvashatjuk a monumentális stílus. minden lényeges törvényét. Abban az időben, amikor festőnk ismeretlenül, nyomorogva pingált künn a város perifériáján, művészek serege gyötrődött a széthulló világ képi újra-összefogásán. A nagybetűs „kompozíció” kereséséről Nagy-Balogh János bizonyára hallott Párizst járt barátaitól, de izgalmát nem igen érthette. Nem érezte a világ széthullását, mert az — nem az ő világa volt. Magától értetődő biztonsággal komponált, rögzítette döbbenetes objektivitással egy különös, művészetünkben addig ismeretlen világ: a századelő magyar munkásainak az életét — a maga-magáét. Vajon gondolt-e másra is néhai Nagy-Balogh János, miközben bögrés csendéleteit, vaságyas szobazugait, kubikosait festette? A proletársors sanyarúságára, amelyen változtatni kellene?— Munkái csak annyit árulnak el, hogy számba vette a valóságot, s lerögzítette minden meghatni- akarás és lázítószándék nélkül. Népi realizmusa révén utóda Munkácsynak és elődje a másik — a legnagyobb! — proletárművésznek, az asztalos Derkovitsnak, aki magasabb szinten, erőteljesebben, XX. századi modernséggel tesz majd vallomást a munkásosztály életéről, meg- nyomorodottságáról, s végül is győzedelmeskedő szabadság-akarásáról. Szűkebb hazája régóta megbecsüli nagy festő szülöttét. Nyughelyére síremléket állítottak. Több évtizede működik Kispesten a Nagy- Balogh János Művészet Barátok Köre. Tavaly, halálának félévszázados fordulója alkalmából kiállítást rendeztek a műveiből az Ifjú Gárda Művelődési Házban, jövőre pedig, a Petőfi téren, felállítják majd a nagy mester szobrát, amelyre pályázatot ír ki a tanács. A. T. Nagy-Balogh János: Kubikos Közízlés és korszerűség Igaz tétel: valamely osztály a politikai és gazdasági hatalom birtokbavételével győzelmének legfontosabb feltételeit valóra váltotta ugyan, uralmát azonban nem mondhatja teljesnek, amíg olyan kultúrát nem hoz létre, amely az egész nép sajátja, gondolatvilágának, ízlésének és — közvetve — erkölcsi felfogásának is kifejezője, egyben alakítója. A kultúrát pedig akkor nevezhetjük valóban össznépinek, ha két alaptényezője, a művet alkotó és az alkotást inspiráló-befogadó közönség viszonya harmonikus. Vagyis: az alkotó mennél szorosabb kapcsolatra törekszik azokkal, akikhez szólni, akikre hatni akar, a közönség viszont igényli ezt a szolgálatot, figyelmes hallgatója, olvasója, nézője a neki szánt alkotásoknak. Érti, átéli és — ha kritikusan is — értékeli az író, művész munkáját, vagyis: aktív műértő. Ilyen közönség nélkül a legjobb szándék is hatástalan marad, s kérdésessé válik az alkotómunka tulajdonképpeni értelme. Hasonló felismerések, félelmek fakasztották Adyból a „Széretném, ha szeretnének” megrázó strófáit. A szocialista kultúra, tartalma és célja szerint minden eddiginél szélesebb körű műértő közönséget igényel. Ennek alapfeltétele a közműveltség és közízlés mainál jóval magasabb színvonala Közismert tény, hogy a „komoly”, „modern” irodalmi és művészeti alkotások értékét, sajátos szépségeit, gyakran jelképesen tolmácsolt mondanivalóját inkább csak a „beavatottak” szűk tábora ismeri és értékeli, az átlagos ízlésű „egyszerű ember” nem érti, következésképpen nem érzi magáénak, s nem is érdeklődik irántuk. A kultúrarisztokraták kényelmes — és hamis válasza erre» ne törődjünk a „neveletlen” tömeggel, hadd éljen a giccsel, úgyis „az kell neki”, irodalomban, muzsikában, képben-szobor- ban egyaránt. Ha az ilyen választ el is utasítjuk, nem hunyhatunk szemet a tények előtt: a többség általános műveltsége — tisztelet a kivételnek — erősen hiányos, ízlése pedig különösen elmaradott. Annak ellenére, hogy az elmúlt két évtizedben óriási energiákat, anyagi eszközöket áldoztunk a közműveltség színvonalának emelésére, a közízlés fejlesztésére, és silány ponyvaregények, a kispolgári ízlést kiszolgáló bulvárdarabok, limonádé-filmek, giccs- képek és szirupos muzsika helyett a szocialista és haladó polgári irodalom, zene és képzőművészet értékes alkotásait kínáltuk a tömegeknek. A széles közönség ízlésében tapasztalható szint- különbségek azonban nem szűntek meg, s a jó műveket értők, kedvelők tábora továbbra is szűkös, — alig nőtt, ha ugyan nem csökkent az elmúlt években. Mik ennek az okai? Kétségkívül: a múlt öröksége még érezteti a hatását. De az idő múlásával egyre kevésbé hivatkozhatunk erre, mint fő okra. mert a közízlés állapota megváltozott szocialista viszonyok között sem javult lényegesen, sőt. esetenként romlott (például: a falusi életforma átalakulása során a népi művészetet nagy mértékben kiszorította a giccs.) A kispolgári ízlésnormák — részben kultúrpolitikáik gyengeségei miatt, másrészt a múlt nosztalgiájaként — további tért hódítottak a jobb körülmé- nvek közé került rétegekben, sőt, az ifjúság körében is, amelynek pedig minden lehetősége megvolt és megvan az önművelésre. Sokan az anyagi jólét általános emelkedésében látják az egyidejűleg tapasztalható kulturális igénytelenség és érdektelenség fő okát. Valóban: az életszínvonal emelkedése nem vonta maga után automatikusan a szellemi gazdagodást, mint azt régebben hittük és reméltük. De ez nyilván természetes. Az „előbb a gyomor, azután a szellem” tétele nemcsak az éhség-jóllakottság viszonylatában igaz, hatótényező maradt a .,lakás-tv-frizsider- autó” törekvések folyamatában is. Jelentős rétegek műveltségi szintjének stagnálásában biológiai és lélektani tényezők is közrejátszhatnak. Lehet, hogy az ' egzisztenciális emelkedés lehetősége annyira leköti az apák nemzedékének fizikai-szellemi energiáit, hogy idő s kedv már csak a lazítást kínáló, olcsó szórakozásra jut, önművelésre fáradtak már, nem is igénylik, megelégszenek addigi szokásaikkal, régi be- idegzettségeik, ízlésük rabjai maradnak, s a közműveltség minőségi emelkedése majd a fiák nemzedékében valósul meg. Figyelembe kell vennünk még egy igen fontos, általános törvényszerűséget: a közízlés természetszerű konzervativizmusát. Azt, hogy a nagyközönség mindig elmarad a legújabbtól, hogy aztán már a túlhaladott tegnapi, késve elfogadott ízlés- normákhoz ragaszkodva, idegenkedéssel fogadja, illetve elutasítsa a mindenkori legújabbat. Ez az idegenkedés az újtól erőteljesen tapasztalható napjainkban, amikor a modern irodalom és művészet szakembereket is za- varbaejtő bőségben ontja újszerű témáit, szinte naponta új meg új formai kísérletekkel lepi meg a közönséget. Szocialista kultúránk korszerűsödése folyamán nálunk is tapasztalható ilyenfajta fáziseltolódás az alkotók törekvései és a nagyközönség lassabban változó ízlése között. Túl komor volna a fenti — vázlatos — helyzetkép? — Nézőpont kérdése. Ha számításba vesszük eddigi, a további munkához jó alapokat kínáló eredményeinket, és azt, hogy a problémák egészségesen fejlődő kulturális életünk egészén belül jelentkeznek, semmi okunk a kishitűségre. Ha népművelő munkánk eddig nem hozta meg a kívánt eredményt, vonjuk le bátran a következtetéseket. A célkitűzés jó, de valóraváltásában bizonyára nem voltunk eléggé következetesek, s hiányosak, elégtelenek voltak az esztétikai nevelés alkalmazott formái és módszerei. Hosszantartó, szívós, az eddiginél szélesebbkörű és hatékonyabb munkára van szükség a dolgozó tömegek ízlésének olyfokú kirhűvelé- séhez, hogy modern szocialista irodalmunk és művészetünk értő hívei, és a kívánt mértékben alakítói is legyenek. A feladat kettős: egyszerre szolgálja az alkotói munkát és tömegnevelést: egyiknek lemaradása a másik átmeneti elbizonytalanodását, stagnálását is magával vonhatja. Igen bonyolult, türelmet és sok leleményt igénylő munka, de vállalnunk kell, mert az ízlésfejlesztés része a szocialista világnézet, életforma és erkölcs kialakításának. Artner Tivadar ‘ POGÁNYNÉ SEBÖK MARGIT: ILLUSZTRÁCIÓ
