Szolnok Megyei Néplap, 1970. július (21. évfolyam, 152-178. szám)

1970-07-05 / 156. szám

1970. Július 5. SZOT A’OH MFC,YTH NfiPLAl» 7 SZÍNHÁZAK A CSILLAGOS ÉG ALATT Mészáros Lajos: Sály Vannak-e kulturális szenzációink Vannak-e? Költőt fag­gatok erről és tétova nemmel válaszol. „A nagy korszak­fordulók hozzák meg a ma­guk szenzációit” — mondja inkább önmagának, mint nekem. „A szenzációk, a technika és sport területén jelentkeznek” — vélekedik tanár barátom. Aztán egy gimnazista leány meglepő sietséggel bólint igent a kér­désre és már címekkel in­dokolja válaszát: „Hármat is mondok: Láttam Barcsay Jenőnek Állvány ablak előtt című képét, megismertem egy gyönyörű Illyés verset, a Szekszárd felé címűt és na­gyon szép előadásban halot­tam a Varázsfuvolát”. Ezek szerint tízesztendeje festett kép, még régebben született vers és sok ember­öltő távolságban komponált opera is lehet egy kortár­sunk számára mai szenzá­ció?. .. Bizony lehet. Hiszen ki-ki saját sorsa, érdeklődé­se körülményei koordináta rendszerének megfelelő ütem és sorrend szerint ismerke­dik meg azzal, ami az em­beri szellem erőfeszítéseiből a kultúra több évezredes tör­ténete során létrejött. Csakhogy a címben meg­fogalmazott kérdés a mának szegezi a kérdést. És olyas­fajta tényeket kívánna vála­szul, mint amilyen szenzá­ció volt a maga idejében Erkel Bánk Bánjának bemu­tatója, Ady Űj versek című kötete, vagy Reményi bo­szorkányos hegedűjének első diadalmas szereplése. Van-e ilyesmi napjaink­ban? Azt hiszem tétovázás nél­küli, igennel válaszolhatunk a kérdésre. Mert nem szen­záció-e az, ahogy néhány fiatal zongoraművész — közülük a legismertebbek a Beethoven zongoraversenyt nyert Kocsis Zoltán és leg­jobb barátja Ránki Rezső — berobbant a magyar és a nemzetközi zenei életbe? Vagy ki tagadná meg a szenzáció értéket Darvas Iván színháztörténeti jelen­tőségű produkciójától, melyet az Egy őrült naplója elját­szásával nyújtott? A magyar irodalom és könyvkiadás történetében is páratlan, ahogy a tizenhét­éves miskolci gimnazista, Bari Károly feltűnt. Né­hány hónappal első költe­ményeinek publikálása után nem kevesebb, mint 11 ezer kötetben jelentették meg verseit. A könyv órák alatt egy szálig elfogyott. De nemcsak új tehetségek felbukkanása kelthet orszá­gos érdeklődést, Operahá­zunk, a Lammermoori Lucia második szereposztásában Lehoczky Évára bízta a cím­szerepet. A művésznő koráb­ban operett színpadokon lé­pett fel, a vendéglátóipar ze­nés műsoraiban szerepelt, külföldön kereste az érvé­nyesülést, s most — immár túl a negyvenen — olyan teljesítménnyel lepte meg az operalátogatókat és a kriti­kát, hogy annak nyomán sokan teszik föl a kérdést: hogyan gazdálkodunk tehet­ségeinkkel, hogy csak most nyílt alkalma e művésznek a bizonyításra? Sorolhatnám még kulturá­lis életünk kisebb-nagyobb szenzációit. Mert annak szá­mít az is, ahogyan múzeu­mi célokra helyreállították a budavári palota termeit. Szenzációt jelentenek a Szentendrei Teátrum évről- évre ismétlődő előadásai. Vagy hogy az egyéni telje­sítményekhez kanyarodjam vissza, Kardos G. György — a régen operettátdolgozó- nak elkönyvelt színházi em­ber — regényírói sikere az Abraham Bogatir hét nap­jával: vagy a magyar hang­lemezgyártás több, nemzet­közi díjat nyert lemeze is szenzáció értékű. Azt hiszem, nem az a probléma, hogy vannak e kulturális szenzációink. Ilye­nek mindig is voltak. Hiszen Jókai is feltűnt valamikor, Bartókra is felfigyeltek, a régi Vígszínháznak is voltak izgalmasan gyönyörű előadá­sai, Babits Dante fordítása, Móricz Boldog embere, a Sze­gedi Fiatalok feltűnése mi volt, ha nem kulturális szen­záció? Napjainkban az a kérdés: vajon mindent meg- teszünk-e azért, hogy a ki­emelkedő tehetségek, a mű­vészettörténeti szempontból is jelentékeny alkotások aka­dálytalanul elnyerjék az őket megillető helyet. Ma már köztudott dolog, hogy a Rozsdate­mető milyen nehezen lelt megjelenési lehetőségre. Nem egy kimagasló tehetségű fes­tőnknek — példaként csak Holló László és Kohán György nevét említem — életének jelentős hányadát az erkölcsi és anyagi meg­becsülés jelei nélkül kellett végigküzdenie. Időnkint je­lentős színművészek kérik idő előtt nyugdíjaztatásukat, mert úgy találják, nem fog­lalkoztatják őket megfelelő­en. Elképzelhetetlen olyan kultúrpolitika, amelyben minden jó kezdeményezés, minden tehetség, minden al­kotás tüstént fölkarolóra lel. Aki ilyen helyzetről álmo­dik, az minden poszt betöl­tőjétől a tökélyt reméli. Az új, mindig magában rejti a szokatlan elemeit. A szo­katlannak pedig ellenállást kell leküzdenie. Viszont a szocializmusnak létérdekei fűződnek ahhoz, hogy a tehetségek ne kal­lódjanak el. Kultúrpolitikánk akkor érvényesül megfelelő­en, ha mind több lesz nap­jainkban a pozitív előjelű szenzáció. (A negatív szen­zációk fölemlítését szándéko­san mellőzöm, példatárát moziműsoraink gazdagítják a legerőteljesebben.) Néhol leleményes intézke­dések sora szolgálja a helyi értékek időben történő föl­karolását. Tudok megyéről, ahol számontartják az olyan fiatalokat, akik matematiká­ban, rajzban, irodalomban, nyelvtanulásban, énekben, színjátszásban vagy hason­lókban kitűntek társaik kö­zül. A megye vezetői fi­gyelemmel kísérik sorsukat. Ahol anyagi vagy egyéb okok gátolnák a tehetséges fiatal boldogulását — ott segítenek. Országszerte szapo­rodnak az olyan rendez­vénysorozatok, melyek kere­tében dobogó kínálkozik új kezdeményezések alá, lehető­ség nyílik a vidék tehetséges embereinek nyilvános szerep­lésére. Egyetlen megye „mű­vészeti hetének” műsorfüze­tét lapozgatva ilyen rendez­vényekről olvasok: nemzeti­ségi művészegyüttesek fesz­tiválja; képzőművészeti sza­badiskola a megye nemrég elhunyt festő szülöttének fa­lujában; koncert a megye bo­tanikus kertjében; irodalmi színpadok találkozója; kis­városunk festőinek tárlata: pásztor és lovasnapok egyik állami gazdaságban; műem­léki séta a megyei tanács épületében stb. Tehetségekben soha­sem szűkölködtünk. A tehet­ségek tömeges méretű kibon­takoztatásának gondja a mi korszakunk gondja. Gondja, feladata, gyönyörű lehetősé­ge. Ma már nyilvánvaló, hogy nem magányos szenzációkra van szükségünk, hanem a közművelődés egyetemes fel­lendítésére. Ez lehet csak egészséges táptalaja a soka­sodó kulturális szenzációk­nak. Mert, hogy mást ne mond­jak: az sem volna utolsó szenzáció, ha sikerülne föl­számolnunk az írástudatlan­ság utolsó maradványait Bajor Nagy Ernő * Az élő színháznak külön utánozhatatlan varázsa van; nem pótolhatja se film, se televízió. Már az előcsarnok is. meg a nézőtéri ajtók, a naholy6orok és a sajátosan változó világítás megragad­lak a nézőt, még mielőtt fel­gördülne a függöny. Dehát erről már sok cikk született kivált olyankor, amikor már nem lehet a színházi előadá­sokról írni, hiszen kikerült a tábla: „Nyári szünet”. Ezt az időszakot hívták egykoron „uoorkaszezonnak”; ez a fo- Kjuom azonban már régen el­tűnt a hírlapírók kelléktárá­ból. Most mór ugyanis a kő- jzínházi évadot immár ha­gyományosán követi a nyári szaoadtéri szezon, a főváros­ban és szerte az országban. S ennek a nyári évadnak is külön varázsa van, s termé­szetesen ez is színházi varázs. Az idén is Szeged A szerkesztőséghez az idén, június első napjaiban eled­dig szokatlan szövegű levél érkezett Szegedről, a Sza­badtéri Játékok igazgatósá­gától. Ilyenkor mindig a saj­tótájékoztatóra hívnak, je­lezvén, hogy hamarosan megszólalnak a fanfárok a szegedi Dóm téren. Ezúttal azonban elmaradt a sajtótá­jékoztató; a levél szűksza­vúan csak a körülményekre hivatkozott, amelyek ezúttal megakadályozzák, hogy a Já­tékok rendezői idén is talál­kozzanak a hírlapírókkal. Felesleges is volt minden kommentár: azokban a na­pokban Szeged mellett tető­zött a Tisza elszabadult ára­data. Tíz- és tízezrek küzdöt­tek az árral a megvadult fo­lyók mentén, egy ország szorongott és sietett segíteni. Ki figyel ilyenkor nyári színházra, Dóm téri spektá­kulumra? Kinek van kedve a gyulai várjátékokhoz is, amikor a Körösök áradata elől menekítik községek, fal­vak lakóit? Ki gondol a sza­badtéren játszódó tragédiák­ra, amikor a valóságban ezer és ezer dráma és drámolett követi egymást az országnak csaknem a harmadán? A szerkesztőségben is ta­lálgattuk: vajon megtartják-e az idén, s ilyen drámai kö­rülmények között is a sze­gedi és a gyulai játékokat? Megtartják. Nem valami­féle „csakazértis” alapon, ha­Maxi dráma Hat óra körül már majd­nem minden együtt volt a klubdélutánhoz: 400 szend­vics, 150 mignon, 40 liter coca-cola 2 magnó és 37 ne­gyedik gimnazista. Kizárólag Vöcsök Beatrix hiányzott; a népszerű Bea az osztály — sőt sokak szerint az egész második emelet — legjobb nője, a sztár aki állítólag már a Kis Zoránnal is csókoló- zott. A klubdélután előkészü­leteinek langyos csendjébe negyed hétkor robbant az el­ső bomba, s az események e pillanattól 120-as tempóban követték egymást... Közép- európai idő szerint hat óra tizenöt volt tehát, amikor lassan kinyílt az ajtó és — 17 lány ajakát a szalmasárga irigység sóhaja, 20 ifjú aja­kát pedig az elismerés halk füttye hagyta el. A kiváltó okról csak annyit: Vöcsök Beatrix isteni testét többi közt egy halványlila, vala­mivel boka alatt végződő maxival fedte be az ünnepi alkalomba... Az első elképedést követő hatás a szó egyszerű eszkö­zeivel szinte leírhatatlan. Flóderer Joli, a Bea utáni örök második előbb a szívé­hez kapott, majd mindkét kezével megragadva lejjebb próbálta húzogatni szuper- minijét; Kárpule Magdolna, — aki cinizmusáról, kötél­idegeiről, továbbá milliomos maszek apukájáról volt köz­ismert — tátott szájjal és nem mert az ország küzdel­mének szervezettsége és hét­köznapi hősiessége lehetővé tette, hogy e városok meg­meneküljenek az ártól. A szegedi és a gyulai játékok rendezősége elkezdte a már kidolgozott tervek megvalósí­tását. A gyulai vár színpadán éppúgy, mint a szegedi Dóm téren készülnek a díszletek, s a művészek Budapesten, majd a helyszínen elkezdték az előadások próbáit. A programokat már jól is­meri a közvélemény. Hírek, riportok számoltak be a ké­szülődésekről. S természete­sen nemcsak e két, külön drámákkal övezett város — Gyula és Szeged — készülő­déseiről, hanem hazánk más tájain is hirdetik a nyári mű­sorokat. A Szentendrei teát­rumban éppúgy, mint Mar- tonvásáron, ahol Beethoven emlékét idézik a felcsendülő dallamok. S minden eszten­dőben újabb és újabb sza­badtéri színházi eseményről számolnak be a krónikák. így került például Thália nyári szentélyei közé a szombat- helyi Isis-templom, ahol nyaranként Mozart Varázs­fuvoláját hallhatják a hazai és a külföldi nézők. S így szaporodott idén nyáron is a nyári szabadtéri program: a fertőrákosi kőfejtő barlangban Szofoklész Oidipusz királyát mutatja be a győri Kisfaludy Színház együttese. Ha eszünkbe jut, milyen fennségesen és mesebelien szép volt, amikor a Szent- ivánéj shakespeare-i látomá­sa éppen a Margitsziget év­százados fái közt elevenedett meg, s Zuboly vallomásához a valódi hold szolgált díszle­tül. Az öreg fa, amelynek ár­nyékában Puck, a csintalan manó robogott fel, s alá, mintha a shakespeare-i fan­tázia szülötte lett volna. De így vagyunk Martonvásárral is, ahol a parkban az embe­riség egyik csodájának, Bee­thovennek az emléke kísért, lépteit talán még őrzik el­süllyedt talajrétegek. S eb­ben a környezetben szólal meg Beethoven zenéje. Akár a Dóm-térre gondolunk, áhitatos szemekkel meredt sóbálvánnyá; Priscsálc Ala­jos éltornász, Beatrix hűtlen szerelmese pedig legszíve­sebben a falhoz csapkodta volna magát az elsietett sza­kítás miatt. — Mindez — ahogy az igazán nagy történelmi hely­zetekben lenni szokott — egyetlen másodperc nem sok, annyi alatt zajlott le. Bea a feje búbjától a maxija leg­aljáig fürdőzött a siker ve­rőfényében. A kegyelemdö­fésre készült. — Kis tavalyi vacak — vetette oda a 17 tagú sápadt hölgykoszorúnak, majd lelki- furdalásos exszerelmesétől egy középhideg coca-colát rendelt... A hűséges krónikás reali­tásával meg kell állapíta­nunk — Vöcsök Beatrix a „kistavalyivacakkal” enyhén szólva lazán fogalmazott. A lila maxi ugyanis akkortályt töltötte be a 43. életévét... De ne vágjunk a dolgok elé­be... Délután 3 órakor történt: Bea felfedezte a régi gard­rób szekrényben a lila se­lyemruhát, s ezzel a Vöcsök család szombat délutáni bé­kéje egy pillanat alatt mú­ló emlékké halványult: — Nem adom! — sikította a nagymama — az első báli ruhám volt, szegény jó nagy­apád ebben pillantott elő­ször meg... — Ez mégis túlzás, Beács- kám, legalább az emlékeket tiszteld — kontrázott Vöcsök­mama keményen. — Ne alkudozzatok vele! — zárta le az ügyet a ház ura. — Mit képzel ez a tak- nyos, neki mindent lehet\ ahol az elmúlt esztendőkben méltó helyen szólalt meg Ma­dách remekműve, a Tragédia, s ahol az idén Euripidész— Sartre Trójai nők című tra­gédiájának Illyés Gyula-for- dította nehézveretű sorai csendülnek fel, az örök köl­tészet kiáltását hirdetvén a béke mellett, a pusztító há­ború ellen. A gyulai várban pedig a magyar középkor elevenedik meg: Szigligeti Ede A trón­kereső című drámája, amely az Árpádházi királyok trón­viszályait idézei fel; a gyulai várudvar valóban stílusos környezet ehez a drámához. íme, a táj és a játék har­móniája, a táj, mint főszereplő az atmoszférateremtésben, letűnt idők visszavarázsolá- sában. S ha ezt a tételt nem is érvényesíthetjük minden szabadtéri produkcióra, hi­szen a Charley nénje című bohózat, amelynek női fő­szerepét Bodrogi Gyula játssza (nem tévedés!) éppen olyan mulatságos lehetett évtizedekkel ezelőtt a város­ligeti kőszínházban, mint nemrég nálunk Szolnokon, vagy most lesz a budapesti Városmajor szabadtéri szín­padán. De már a Vígözvegy híres dallamai otthonosan csengenek a Margitsziget fái között, hiszen Lehár meló­diái mindig is otthon voltak a szigeten. Ez tehát az egykori híres „uborkaszezon”, amikor szinte mindenütt az ország­ban szabadtéri előadások pó­tolják a kőszínházi estéket. Az évszakhoz illő könnyed­séggel természetesen, de nem feledve azt sem, hogy a ne­hezebb műfajok egy-egy iz­galmas alkotása is szabadté­ri színpadra kerüljön, ki­használván a táj és a mű ta­lálkozásának előnyeit. Ilyen várkozással tekin­tünk az idén Fertőrákosra Siklósra, Aggtelekre és Gyu­lára, Szegedre és Szentendré­re, ahol ime, Prospero fel­emelte varázspálcáját, s meg­nyitotta az idei szabadtéri évadot, ha úgy tetszik a csil­lagos ég alatt, ha úgy tetszik, természetalkotta cseppkő — remekművek barlangjában, vagy egy kőfejtő barlangban, ahol művészek szolgálják egyszerre a művészetet és a közönséget. Demeter Imre Ezek után mi sem termé­szetesebb, minthogy röpke 20 perc múlva a teljes Vö­csök család a lila maxi reno­válásán dolgozott. A nagyi lázasan erősítgétie a bélést, az anyu új slangnikat varrt fel, Vöcsök Tihamér pedig addigra már a harmadik Röltex panaszkönyvet kérte el, a püspöklila bevont gom­bok átmeneti hiányán hábo- rogva. Az összefogás, mint azt a kedves olvasó már tudja, vé- gülis meghozta fényes dia­dalát: Vöcsök Beatrix kiü­téssel nyerte a IV. b. osztály elleni első menetet. De a diadal legszebb pilla­nataiban már sejtelmes cso- szogással közeledett a Vég­zet. Pontosabban Lányai ta­nár úr, a fizika tudományok ősz, öreg tudora, aki ígéreté­hez híven beugrott egy pilla­natra mulatozó gyermekecs- kéihez. Szeme azonnal Vö­csök Beatrixon akadt meg. Egy teljes percig hitetlen- kedve nézte — Bea már az övén érezte az újabb skal­pot — aztán meghatottság­tól remegő hangon szólalt meg: — Nahát, Beácska ez egy­szerűen nem lehet igaz! Pe­dig biztos, hogy nem téve­dek. Még a fehér gyöngyök is... Milyen csodálatosan állt. ez a ruha nagyanyádnak. — azon a farsangi megyebálon, 1929-ben. A süket csend csak egy másodpercig tartott, mert 17 lány ajkát sátáni kacaj, 20 ifjúét pedig csalódott szisszent és hagyta el. A második menetet, ki­ütéssel a Sors Iróniája nyer­te= Puskás ^ j

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom