Szolnok Megyei Néplap, 1970. július (21. évfolyam, 152-178. szám)
1970-07-26 / 174. szám
6 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1970. július 26. SUHA ANDOR: NAPLÓ Illlllllllllllllllllllllllilll Történetek a pártirodáról KISS ATTILA RAJZA A képzőművészetről röviden r Úgy hasonlít, majd megszólal...! A piktor hazahozza a megrendelt arcmást, s összegyűl a család, eldöntendő: — jó-e a portré, vagy sem. Azt mondja Józsi bácsi: az én istenben boldogult nagyanyámról egy piktor festett képet, de úgy ám, hogy a pápaszemén rajta volt még a kis madzag is, amivel öreganyó a szemüveget a gombjához erősítette, lévén, hogy feledékeny volt a lelkem. És rajta volt a képen az a kis bibircsók is, amelyben három hajszál tanyázott. Arról már nem is beszélek: hogyan sikerült a csipkegallér, a mantillának a kis prémecskéje, meg az ametiszt gyűrű, ami ott ragyogott a megboldogult kezén. Hát ez az igazi arcmás: úgy kell, hogy hasonlítson, az ember azt várja, még meg is szólal a végén. Ilyen értelemben dönt a család, vonás- ról-vonásra megvizsgálva, levizsgáztatva, ellenőrizve a festmény minden vonását, a vászon minden pórusát. A minőségi ellenőrzés végülis kedvező verdikttel zárul — a keret igen szép, a vászon minősége békebeli, a mester az olajfestékkel sem takarékoskodott, a teljes hasonlatosság pedig kétségtelen. A vételár kifizetődik, a vásárlók lelke is megnyugszik, s erre jön valami istentelen szakember, és azt mondja a képre: rossz! Fokozva a gorombaságot: — Művészietlen! Izlésrontó! A család persze nekiszegezi a kérdést: Hát mi mást várjunk az arcképtől, mint azt, hogy hasonlítson?! Erre ez az idetévedt műitész azt mondja: — Helyes, az arcképnek valóban hasonlítania kell a modellhez. Csak most az a kérdés, hogy élete melyik percében, pillanatában. Ak- kor-e, amikor éppen a gyereket szidja, lévén, hogy a bizonyítványban túltengenék az egyesek és kettesek. Vagy tán válassza azt a pillanatot, amikor szegénykém — többgyermekes háziasszonyról van szó — éppen a harmadik műszakot piheni ki — az irodát, a házitanítóskodást, meg a konyhai teendőket... ?! Ez sem lenne nagyon alkalmas pillanat. Merevítse meg a piktor a figurát, mintha nem is élő embert, hanem viaszbábot festene? Vagy kérje fel, hogy beszéljen. Meséljen az életéről, ne restelje: kacagjon csak jóízűen, ha kedve tartja, vagy merengjen el a régi világon, mikor még az ő iskolai bizonyítványát ellenőrizték. Nos, a kontár talán egyetlen megmerevedett pillanat képét vissza tudja adni. Esetleg holmi régi fényképpel is segít magán. Az igazi művész azonban nem egyetlen, felületes benyomást örökít meg, hanem jóval többet ennél: az arcon rajta van a tegnap, talán a holnap is. Az a különleges összegezés, summázás, ami egy lélek (vagy mondjuk így: egyéniség) gazdag világába vezet el bennünket. Az igazi mester az embernek nemcsak ' külső burkát ragadja meg, hanem mindazt a titkot, ami a burok mögött rejtőzik. Hasonlít - ez a kép a modellhez? Hasonlít. De nem úgy és nem olyan módon, ahogyan az útlevél-fénykép, amely a villanó fény sietős sugaránál készült. Hasonlít, hogyne hasonlítana, de mélyebben, igazabban, időtállóbban, mint ahogy az ember egy másik embert néhány pillanatig tartó felületes „odanézés” alapján felmér. Az igazi portré nemcsak az arc, hanem a lélek képe is és ezen túl — most talán kissé csodálkozik áz olvasó — festmény is. Műalkotás, amelynek öntörvényei is vannak. Harmóniája, mint egy szimfóniának. Csak ezt színharmóniának nevezik. Egyéni mondanivalója van, mint minden írásműnek, zeneműnek, vagy képzőművészeti alkotásnak, amit igazi művész teremtett. Az arcképben tehát nemcsak a modell van benne, hanem a festő is. Vajon ki emlékszik már azokra a derék polgárokra, hercegekre és bíborosokra, akiket klasszikus mesterek megörökítettek? A képek ma mégis múzeumaink díszei. Nem a hasonlóság okából —, bár bizonyára nagyon hasonlítottak a modellhez. Hanem azért, mert a művész — egyetlen arcképbe sűrítve — egy egész világot adott, gondolataival, reményeivel, kétségeivel egyetemben. Tehát mégegyszer: úgy hasonlít, majd megszólal... A kontár képe sose szólal meg, csak az igazi mestereké. Azok viszont olyan vallomással lepnek meg bennünket, hogy néha szeretnénk megkérdezni a 3—400 éve halott modellt; vajon mi fáj úgy, barátom? Vagy épp ellenkezőleg; osz- szad meg velem örömödet, hisz látom, majd kicsordul, mint a túltöltött pohár. GÁL GYÖRGY SÁNDOR Laci besompolygott a szobába, meghajolt és azt mondta: kezét csókolom. A párttitkár, Súlyán Györgyné, ránézett a fiúra, az lesütötte a szemét. — Hol voltál egy hétig? — kérdezte az asszony. — Az utcán, meg a Duna parton. Néztem a vizet. Ránézett a gyerekre, s a fiára gondolt. Laci megszé- gyenülten, összetörve állt előtte. Kezével nem tudott mit kezdeni, hol zsebre dugta, hol kivette. Arca éhes, szeme könyörgő. Egy hete önkényesen lépett ki a munkából. Segédmunkás. Tizennyolc éves, értelmes, de félénk. A munkában szorgalmas, ügyes. Az asszony a fiú művezetőjétől már ismerte az ügyet, várta, hogy bejön a munkakönyvéért. — Most mit akarsz, mit csináljunk veled? — Szeretnék visszajönni. Ne tessék megmondani az anyámnak, nem ad enni, ha megtudja — hebegi a fiú. — Miért mentél el? — Az anyám miatt. Nem ad rendesen enni, s ez az egy ruhám van — néz szurtos nadrágjára. — Ebben ünnepelek, ebben dolgozom. Havonta 15 forint zsebpénzt kapok. Most elsején megtartottam 150 forintot a fizetésemből. Veszekedett, nem adott enni. Nem mentem haza. Tessék rajtam segíteni. — Jól van, gyere be reggel dolgozni, majd szólok a művezetőnek. Másnap a titkár kiküldte a pártbizottság egyik tagját La- ciékhoz családlátogatóba. Az apa tanácstitkár vidéken. Ritkán jár haza. Laci nővére egy éve elköltözött otthonról. Amikor az anyja megjelent a pártirodán, a titkár nem akart hinni a szemének. Középkorú, nagyon elegáns nő állt előtte és nagyvonalúan kezdte: „Nos, mit parancsol?” Ott állt Laci is az anyja mellett, rongyosan, szegényesen. A fiút kiküldték a szobából. Az anya hajthatatlan maradt. „Kérem, új, nagyobb lakásra gyűjtök, bútorra is. Villamosítani és gépesíteni akarom a háztartásomat. Ehhez pénz kell, Lacinak viszont semmi szüksége a pénzre.” — De a kosztja is gyenge, a ruhája pedig, ön is látja. Az én fiam is lakatos, nagy fiú, higgye el, így nem lehet gyereket nevelni — szólt Su- lyánné. — Ez az én dolgom, bízza csak rám, asszonyom — és ezzel elviharzott. Egy hónap telt el, s a helyzet mit sem változott. A pártirodán megkérdezték Lacit, volna-e kedve a katonasághoz. Ott jobban gondját viselik. A fiú önkéntesként bevonult, s nemrég kigömbölyödve, vidáman látták őt itthon. ☆ _ Titkárnő, segítsen rajtam, mentsen meg! Azt beszélik, hogy újból bíróság elé állítanak, öreg vagyok már, nem bírják ki a csontjaim. _ Ügy hallom, veszekedett K ati néni, ezért felelnie kell. Az idős aszony dühbe gurult. Kinyitotta borzasztóan csúnya száját. A hosszú szitkoktól, durva káromkodástól a titkárnő elpirult. _ Hagyja abba Kati néni, n em hallgatom tovább. Az örgasszony, mint aki a szitkokkal kiadta magából életét is, összetört. Lerogyott a székbe és keservesen sírdo- gált. A vigasztalásra csendben magához tért. „Hát maga sem ismer engem?” — szipogott. Kati néni takarítónő a gyárban. A férje részeges, gyakori köztük a civódás. Legutóbb a részeg férj any- nyira felbosszantotta az asz- szonyt, hogy ez dühében a kezében levő porcelánbögrével fejbe vágta az öreget. Kijött a mentő, majd a rendőrség. De az ügy simán elintéződött, az öreg kijózanodva azt vallotta, hogy ő volt a hibás, részegen elesett, akkor vágta be a fejét. Az öregasszonyt meghatotta a lovagiasság, karon fogva vitte haza élete párját. Még egyszer megbocsátok neki — gondolta. Végeredményben, ha nem iszik, jó lelke van. Az újabb veszedelmet a házbizalmi hozta Kati néni fejére. Szemére vetette a hangos, civakodó életüket, és részegesnek nevezte a férjét. „Nem nyughat maguktól senki!” — vetette oda utoljára. Az öregasszonynak fejébe szaladt a vér. Igazságtalannak, sértőnek tartotta a szemrehányást. „Méghogy az én férjem? Foglalkozzon drágám...” s azután ott az egész ház előtt olyan szavakkal, amelyről azt szokás írni, hogy nem tűri a nyomdafestéket, megmondta neki. Feljelentették becsületsértésért, Kati néni most fél a következmé- nyektől.' A titkárnő ismeri az asz- szonyt, tudja, hogy arany szíve van, a munkáját tisztességgel végzi. De a szájával nem bír. Rossz természete van, már nem tud sokat változtatni rajta. Ö sem volt .mindig ilyen. — Nézze, az első férjem és a fiam — mutogatja a megsárgult képet a másik asszonynak, akitől megértést vár. Meghalt mind a kettő. A férje súlyos betegségben, a fia a háborúban veszett el. Közben az édesanyja is meghalt. A második férje is betegen tért haza a fogságból. Inni kezdett, s ilyenkor durva. Az asszonynyal keményen bánt az élet, s ő durvasággal, káromkodással próbál védekezni ellene. De ez nem véd semmitől, csak mélyebbre viszi, magyarázza neki a párttitkárnő. Azután a búcsúnál megvigasztalja : — No de Kati néni, most már emberelje meg magát, hiszen mindössze 27 hónapja van a nyugdíjig. Mégiscsak azt szeretnénk, ha azt szabadon töltené... ☆ Vasárnap. Szép nyári este. Súlyán Györgyné az ablakhoz ül. A családot már ellátta. Most egy kicsit megpihen a szeme a lakótelepen, ahol a gyáriak élnek, ők és még sok munkáscsalád. Már szürkül, legtöbben lefekvéshez készülődnek, holnap újra munka... — Képzelje, elvtársnő, a feleségem megszökött egy palival. megismerte. Homályosan olyasmit érzett, hogy mégiscsak vasárnap este van, s csak úgy az ablakán át, milyen dolog ez? De a férfi hangjában annyi kétségbeesés volt, hogy nem volt szíve elutasítani. Az ember egyébként párttag, tekintélyes szakember, a felesége is a gyárban dolgozik — futott át az agyán — s már nyakig is volt az ügyben. Másnap behívatták az asz- szonyt. Azután a férjet. Ké- • sőbb a csábítót, aki albérletben lakott náluk. Feljött vidékről a fiatalember apja is. A fiú kijelentette, hogy nem szereti az asszonyt, hajlandó félreállni. Az asszony bejelentette, hogy terhes tőle. A férj könyörgött, hogy menjen orvoshoz és utána jöjjön vissza, mindent megbocsát. A kilincselés a pártirodán hetekig tartott. Mindenki Su- lyánnétól várta a megoldást. A férj rimánkodott, hogy segítsenek neki visszaadni a feleségét. Az asszony panaszkodott, hogy durva a — szeretője. De ebben az érzelmi káoszban nem tud segítséget nyújtani egy gyenge nő még akkor sem, ha párttitkár. A helyzet tehát nem változott, csak annyiban, hogy a fiú elköltözött tőlük. De randevúztak tovább, időnként a férj kileste őket, ilyenkor összeverekedtek. Elváltak. De az asszony együtt lakik volt férjével és 18 éves nagyfiával. Az ügy tehát nem zárult le. Este az asszony eloson szeretőjéhez. Utánalopakodik esetten, árván, földre sütött szemekkel a fia, akinek szeme előtt játszódik le az egész családi tragédia. Már kilenc múlt, s még mindig arrafelé néz, ahol az anyja eltűnt. A párttitkárnő meglátja az ablakból a gyereket, behívja, és odaülteti a tv elé. ☆ N.-éknél kitört a családi háború. A férfi is itt dolgozik a gyárban, a felesége is, a fiúk is, most már a fiatal menyük is. A gyárban nincs semmi baj, elég szépen keresnek. De otthon — otthon kibírhatatlan. Az öregek tulajdonképpen még nem is öregek, nekik is van két kisebb gyerekük. Most a nagyfiú nyakukra hozta a fiatalasz- szonyt az egyszoba-konyhába. Aztán náluk is meglett a gyerek. „ Heten élnek két kis lyukban, s a három kicsi mindannyiukat az otthonhoz, a vízcsaphoz, a lavórhoz, a tűzhelyhez köti. Az öregek szidják egymást és a fiatalokat. A fiatalok egymást és az öregeket. Estére mind a négy felnőtt összeveszett már, és szívükben keserű haraggal térnek nyugovóra. Egyikük sem tud aludni. A gyerekek is idegesek, állandóan sírnak. Az idősebb apa gyenge idegzetű, az öngyilkosság gondolatát forgatja a fejében, a kísérletig is eljut, úgy vágják le. A két asszony a pártbizottságra megy segítségért. — Elvtársnő, maguk a gyárban most brigádokkal vizsgálják a munkásosztály helyzetét. Hát rajtunk azután volna mit vizsgálni — szólt az idősebb asszony, s elmondta tarthatatlan helyzetüket. A pártbizottság javaslatára és kérésére a tanács lakást adott a fiataloknak. Esténként, ha Súlyán elvtársnő munkájából egy kissé megfáradva hazafelé tart, mindig felvidítja a kép. A lakótelep utcáin, hol itt, hol ott feltűnik egy ötven év körüli férfi, aki maga előtt gyermekkocsit tol. N. bácsi és unokája már kibékültek. A férfi gügyög a pici nagyokat kacarász. Egy-egy ablak alatt megállnak, az öreg büszkén mondja a könyöklő embereknek: — Már nyolcvan dekát hízott a baba. gyik ismerősöm, aki a diplomáciai szolgálatban tisztviselő volt, a következő történetet mesélte el nekem, amelyet változtatás és kommentár nélkül idézek: Bielanira mentem látogatóba. Késő volt, ezért elhatároztam, hogy taxival megyek. Félórás várakozás után végre megpillantottam egy közeledő taxit. Futottam elé. Sajnos, amikor kinyitottam a kocsi ajtaját, velem szemben deresedő hajú, előkelő tekintetű urat pillantottam meg, aki a másik oldalon akarta magát befészkelni a kocsiba. Villámgyors szóváltás robbant ki közöttünk: — Én foglaltam le a kocsit. — De uram, hiszen látja, hogy én! — Tessék kiszállni! — Szálljon ki ön! — Nagyon fontos ügyben megyek a repülőtérre! — Én meg a miniszter feleségének a temetésére! — Szálljon ki gyorsan! — Hogy merészel így beszélni ? — Kimászol, vagy nem? — Menj innen a fenébe! — Ne lássam itt tovább a pofádat! — Pofája az ökörnek van, meg neked, te marhal — Idegbeteg vagyok és szétcsaphatom a koponyádat! — Csak ki ne tépjem a ... — Hallgass, idióta! — Tűnj el innen, te lök- filkó! — Gazember! E rövid szóváltás után kinyújtottam jobbkaromat, erőJanusx Osekas TALÁLKOZÁS sen összeszorítottam a fogamat, és a disztingvált urat kezdtem kituszkolni a kocsiból. Egy pillanat múlva már kint volt, de még maradt annyi ideje, hogy ököllel oldalba csapjon úgy, hogy nyögve estem a kocsi ülésére. Elsuttogtam a címet. Elindultunk. Még láttam, hogy a deres hajú férfi egy másik taxihoz rohan. Nemsokára megérkeztem ismerősömhöz. Kiszálltam a taxiból, fizettem. És már üdvözöltem is a háziakat. Néhány perc múlva megjött a következő vendég is. A deres hajú, disztingvált úr volt, akit nem is olyan régen volt szerencsém megismerni. A háziasszony bemutatott bennünket: — K. úr, a mi híres diplomatánk ... — Z. úr, az akadémia professzora. Barátságos mosollyal üdvözöltük egymást. Ügy láttam, hogy egészen kedves ember. Szürke szemének szelíd tekintete volt, homloka magas, intelligens, finoman élcelődött. Hiába, Mégis csak az akadémia professzora... De elhatároztam, ha taxit keresek, amikor hazafelé megyek, igyekszem elkerülni, mert az oldalamban még mindig éreztem a fájdalmat. A professzornak olyan ökle volt, mint egy hordárnak. Lengyelből fordította; Rába Mihály Zajlik az élet a gyárban. Dolgoznak, szeretnek, gyűlölnek, gyakran elrontják egymás életét, s ezek az életek bekerülnek a pártirodába. Egy munkásnő elé, aki párttitkár, asz- szony, anya és feleség, s akitől várják a megértést és a segítséget. Pedig a termelés ellenőrzése, a műszaki problémák, az oktatás... Mondják, az orvosok között gyakori a szívbeteg. Minden betegséget átéreznék. Sztetoszkópjukon egy életen át hallgatják a szívzörejt, később az övék is megzörren egy kissé, de arcukon, szemükön ebből mi sem látszik. Nekik gyógyítaniuk kell. Ez a hivatásuk. Az asszony észre sem vette, hogy valaki az ablakuk alá állt, de a hangját rögtön
