Szolnok Megyei Néplap, 1970. július (21. évfolyam, 152-178. szám)
1970-07-15 / 164. szám
4 SZOLNOK MEGYÉI NÉPLAP 1970. július 15. Földkörüli repülések: tegnap, ma és holnap Az ember szerepe az irányítási rendszerben 5. A földi irányítóközpóntból küldött tudósítások egyikében rámutattak, hogy a Szojuz—9 repülése során — a pályamódosítás alkalmával — az egyik segédrakéta üzemét — a feladatnak megfelelően — századmásodpercnyi pontossággal tartották fenn. A pályamódosítás és más tevékenység pontossága nem utolsósorban az ember-gép viszonyától függ, másképpen úgy is mondhatjuk, mennyire van összhangban a kézi irányítás az automatikai rendszerekkel. A kérdés fontosságára utal, hogy a Szojuz —9 repülése során nagy figyelmet szenteltek ennek a problémának. Már az első „munkanapon” Nyikolajev kísérletekbe kezdett, amelyek az ember szerepét hivatottak tisztázni az irányítási rendszerben. Az ember fontos láncszeme — adott esetben az űrhajósokról van szó — az irányítási rendszernek, másrészt a berendezéseknek alkalmazkodnia kell az ember igényeihez. Mindent automatizálni nem célszerű, sőt, veszélyes is. Nem célszerű, mert roppant bonyolulttá teszi a berendezéseket — mikor pedig ember van a fedélzeten — másrészt a legkisebb, viszonylag jelentéktelen hiba is megbéníthatja az automati- kát. Az ember jelenléte lehetővé teszi a hibák gyors kiküszöbölését, vagy a meghibásodott berendezés kikapcsolását, egyszóval rugalmasabbá válik a rendszer. Miként nem lehet mindent automatizálni, úgy nem szabad mindent az emberre bízni. Fizikailag képtelen a hozzá érkező — és az irányításhoz szükséges — információtömeget feldolgozni. Az ember nem helyettesítheti a számítógépet és képtelen áttekinteni a rendkívül gyorsan lejátszódó folyamatokat. A kérdés kulcsa az, hogy meg kell találni az ember és a gép között a feladatok optimális megosztását. Az ösz- szes esetre vonatkozólag senki sem szolgálhat egységes, mindenre érvényes recepttel, de az általános elvek kidolgozhatok, ez volt az egyik célja a Szojuz—9 repülésének. Az egyik megfelelő megoldás az lenne, hogy a fedélzeti berendezések automatikusan végzik munkájukat, de az ember szükség esetén közbeavatkozhat és átveheti az irányítást. Ez különösen akkor fordulhat elő, ha a rendszer valamelyik eleme meghibásodik, vagy a feladat bonyolultsága meghaladja az automatika lehetőségeit. 1965. március 19-én a Voszhod—2 — Beljajewel és Leonowal a fedélzetén — befejezte az űrrepülési programot és visz- sza kellett térnie a földre. Az űrhajó navigációs rendszerének biztosítani kellett a megfelelő helyzetet a fékezőrakéták bekapcsolása előtt. A berendezés meghibásodott és a betájolást nem tudta elvégezni. Ezért a következő fordulóban Leonov kézi irányítással hozta az űrhajót a kívánt helyzetbe. Egy másik eset. Az első holdexpedíció résztvevője — Armstrong űrhajós — mondta el szovjetunióbeli látogatása alkalmával, hogy a holdkomp automatikája egy kráter szélére kormányozta őket, ahol személygépkocsi nagyságú kövek hevertek a talaj felszínén. A baleset elkerülésére — az pedig feltétlenül bekövetkezett volna — kézi irányítással a kráter másik oldalára repültek át, ahol viszonylag sima volt a talaj. A másik célszerűnek látszó módszer, hogy az irányítást szakaszokra bontják és azok egyrészét az automati- kára, más részét az emberre bízzák. Erre jó példa a Szojuz—4 és a Szojuz—5 űrhajók összekapcsolása a világűrben. Kezdetben a megközelítést automatika végezte, az ember csak a megfigyelő szerepét játszotta. A százméteres határ átlépése után az „aktív” űrhajós irányítását Sa- talov vette át. A Szojuz—1 kézi irányítással közelítette meg — egészen az összekapcsolásig — a másik űrhajót. Az űrhajók korszerűsödésével az űrhajósok egyre nagyobb szerepet kapnak az irányításban. A Voszhod űrhajón a kézi irányítási rendszer csak „vésztartaléknak” számított, a fő szerepet az automatika játszotta. A Szojuz űrhajókon viszont a kézi irányítási rendszer a fő, így a Szojuz—9 repülése során kétszer végeztek pályamódosítást és mindkét esetben kézi irányítással. Az űrállomások esetében az ember és az automatika közötti munkamegosztásnak mi lesz az optimális formája? Feltehetően az ilyen űrállomásokon a személyzetet felmentik a pályamódosítások kézi irányításától, hogy figyelmüket teljesen a kutatásoknak szentelhessék. A pályamódosításra, méginkább az áttájolásra leginkább akkor lesz szükség, ha a kutatás körülményei megkívánják. Elégséges lesz beprogramozni a kívánt helyzetet és az automatika az ember köz- beavatkozása nélkül a megfelelő állásba hozza az űrhajót. Ami viszont megfelel a passzív jellegű űrállomásoknak, közelről sem elégíti ki az aktív repülő kozmikus testeket, pl. az utánpótlást szállító űrhajókat. Ezek sokban emlékeztetnek majd a repülőgépekre, meglehet, startolni is hasonlóképpen fognak. A szállító űrhajó minden fokozata repülőgépként visszatér a földre, míg végül maga az űrhajó is. Visszatérése után ellenőrzik, feltöltik üzemanyaggal és indulhat a következő útra. Eképpen a rendeltetéstől és a jellegtől függően fogják az űrhajók irányítási rendszerében az automatikát és á kézi irányítást összehangolni az optimális hatás érdekében. Egy biztos, az irányítható űrhajók fedélzetén az automatika és az ember között betartják a „barátsági és kölcsönös segítségnyújtási szerződést.” Az Akadémiai Kiadó harmadik negyedévi tervében több érdekes könyv kapott helyet a közeli és távoli múltunkról. A Magyarországi Tanácsköztársaság 50. évfordulója című kötet a múlt évben megrendezett ilyen tárgyú nemzetközi tudományos ülésszak előadásait összegezi Gábor Sándorné és Mucsi Ferenc szerkesztésében. R. A. Averbuck szovjet történész- professzor válogatott írásait Andics Erzsébet rendezte sajtó alá. A magyar nép szabadságküzdelme 1848—1849-ben címmel. Heckenast Gusztáv Fejedelmi (királyi) szolgáló népek a korai Árpád-korban című könyve nemcsak az Árpádok X. századi állam- szervezését világítja meg, — hanem érdekes adatokat tartalmaz arról is, hogyan nyomult előtérbe a magyarság gazdasági életében a földművelés a kalandozások korában. Szénási Barna A magyar- országi matematika története című könyvében a kezdettől a két Bolyai tevékenységén át a magyar matematika nagyhatalmi szintjének kialakulásáig kíséri nyomon a tudományág hazai fejlődését. Schram Ferenc A magyarországi boszoráknpperek című kétkötetes munkáia 451 ilyen pert közöl betűhíven Az ország leghidegebb pontja A kánikulai időjárásban az ország egyik leghidegebb ponja Borsod megye zempléni részein lévő telkibányai „jegesbarlang”. 25 méter hosszú, 5 méter széles sziklaüregében most is apró jégkristályok borítják a falakat. A geológusok már több éve vizsgálják, mi az oka, hogy a kánikulai melegben is mínusz 2—5 fok között váltakozik csak a földalatti üreg hőmérséklete. Az eddigi megfigyelések szerint az ismert üregen kívül a föld alatt egy másik, nagyobb barlangrendszer húzódik, s a sziklarepedéseken ebből át- áramló levegő hűti a földközeli üreg levegőjét. A telkibányai „jegesbarlangban” — e természetes jékszekrényben — a Borsodi Erdő- és Fafeldolgozó Vállalat a nyári hónapokban az elejtett vadakat tárolja. Sivatagi mérgespók és gyássbogár Az állatkerti rovarház már eddig is gazdag egzotikus gyűjteménye két új fajjal gazdagodott. Az egyik a sivatagi farkaspók, négy centiméteres teste jóval meghaladja a mi pókjaink méreteit. Sárgás-vörös bársonyos színe tökéletesen illeszkedik otthonához, a Szahara lisztfinomságú homokjához. Üj „szállásában” elhelyeztek egy kevés itthoni és egy kevés szaharai homokot, egyrészt, hogy a pók otthonosan érezhesse magát, másrészt, hogy meg lehessen figyelni a két homok közti különbséget. A másik újdonság ugyancsak sivatagi lakos, egy gyászbogár, csak annyiban különbözik nálunk élő rokonaitól, hogy termete nagyobb és vaskosabb. Az állatokat Zilahy Ferenc, a Természettudományi Múzeum preparátora gyűjtötte Tunéziában. teljes terjedelemben. Réthly Antal a XVIII. század hazai időjárási eseményeiről és elemi csapásairól szóló adatokat gyűjti össze könyvében. A Comenius emlékév teszi időszerűvé a nagy humanista világhírű tankönyvének, az Orbis Pictusnak megjelentetését. A Fakszimile kiadás a könyvgyujtők számára valódi csemegének ígérkezik. Az életek és korok demokraták, forradalmárok, szocialisták címmel H. Balázs Éva szerkesztésében megjelenő hét kötetes kis sorozat Botev, Herzen, Kemal Ata- türk, az úttörő angol szocialista Tom Mann, továbbá Ja- urés, Károlyi Mihály és Gandhi egyéniségét, életművét és hatását mutatja be. Ortutay Gyula főszerkesztésében pedig ötkötetes sorozat jelenik meg A múlt magyar tudósai címmel. Az egyes kötetek Körösi Csorna Sándor. Eötvös Lóránd, Korányi Sándor, Szabó József és Balásházi János alak iát örökítik mg ismertetve fontosabb műveiket és a róluk szóló irodalmat. A századelő egyik legjelentősebb magyar építészének, Lajta Bélának állít emléket a kiadó Vámos Ferenc többszáz fényképpel illusztrált poszthumusz munkájának meg j elenítésével. A Szojuz—4 és a Szojuz—5 űrhajósai. Balról jobbra: Jeliszejev fedélzeti mérnök, Hrunov alezredes (mindketten a Szojuz—5 űrutasai), Satalov alezredes, a Szojuz—4 és Volinov alezredes, a Szojuz—5 parancsnoka 3. Marinyin — APN (VÉGE.) Comenius tankönyve, a ' matematika története, boszorkányperek Hasai érdekességek as Akadémiai Kiadó harmadik negyedévi tervében A teljesítményképes szaktudásért A teljesítményképes szaktudást egyszerűbben úgy is mondhatnánk, hogy használható, mégpedig azonnal fel- haszntálható szaktudás. A kérdés az, hogy az oktatási intézmények — legyenek azok szakmunkásképzők, szakközépiskolák, avagy főiskolák és egyetemek — képesek-e ilyen, azonnal használható szakimereteket nyújtani. Hiszen köztudott, hogy egyrészt ahány üzem annyiféle termék, tehát annyiféle a szakmai igény, másrészt * ly gyorsan fejlődik a műszaki, technológiai színvonal, hogy a szerzett ismeretek gyakran elavulnak, amire a fiatalok elhagyják az iskolát. A válasz egyértelműen tagadó. Távolodás a napi igényektől Egyideig a magyar szakoktatás — és szerte a világon minden szakmai iskola — azzal próbálkozott, hogy szorosan nyomon kövesse a termelés változásait. Ekkor csaknem évenként új és javított kiadású tankönyvek kerültek forgalomba, mert így vélték megoldhatónak a lépéstartást a fejlődéssel. Ebben az időszakban szinte minden új gyár, új termelési folyamat, vagy eljárás egyben új szakmák kialakítását vonta maga után. Az erős kötődés a napi igényekhez még az egyetemi oktatásban is differenciálódási és spe- cializálódási folyamatot indított meg. Ám, a mind jobban sűrűsödő problémák hamarosan világossá tették, hogy ez az út nem járható sokáig. A szakmai oktatás irányítói szinte egyszerre döbbentek rá az egész világon, hogy a végtelenségig nem követhetik a termelés szakosodását. Ebből a felismerésből kézenfekvőén kínálkozott a szélesebb alapokon nyugvó képzés bevezetése, pontosabban: az egymáshoz közelálló, úgynevezett rokonszakmák körére is kiterjedő szakmai oktatás megteremtése. Csakhogy most meg a diákok túlterhelése, s ebből következően a szakmai tudás felületessége szólt közbe. Mert egy szakmát sem köny- nyű alaposan megtanulni, nemhogy egyszerre többet. Ezért a kérdés úgy vetődött fel, hogyan lehet a rokonszakmákra is felkészíteni, meg az ismeretek hatékonyságát, színvonalát is növelni? A gyakorlat bizonyította, hogy csak egyetlen módon: az alapozó képzés erősítésével, tehát a termelés minden részletének az ismertetése helyett a gondolkodási, a problémalátó és probléma- megoldó készség fejlesztésé-, vei, valamint az azonos szakmán, szakmacsoporton belül, bármely termék előállításához szükséges szilárd alapismeretek elsajátíttatásával. Mindez azt is jelenti, hogy a szakmai tudást végülis a munkahelyek teszik majd telj esítménykésszé. Növekszik az üzemi gyakorlat jelentősége Ezzel természetesen sokkal nagyobb feladatok hárulnak az üzemekre, hiszen nekik kell gondoskodniok arról, hogy kellő gyakoroltatással, esetleg tanfolyamokkal a saját igényeik szerint továbbfejlesszék a szakmai alapismereteket. Ez a megoldás egyébként az iparilag legfejlettebb országokban nem ismeretlen, ahol évek óta minden valamirevaló üzemnek külön osztálya van — soksok hozzáértő, gyárat ismerő mérnökkel és technikussal, — ahol az újonnan felvett, különböző képzettségű szakembereket előkészítik a gyár saját profiljának megfelelő termelésre. Kérdés azonban, jól járnának-e nálunk is ezzel az üzemek? Ha arra gondolunk, hogy a gyors műszaki fejlődés egyébként is álllandó- an új gépek és eljárások megismerésére kényszeríti a dolgozókat, akkor a szilárdabb alapismeretek kétségtelenül megkönnyítik az átállást. Azt is tudomásul kell azonban vennünk, hogy ahhoz elengedhetetlenül csatlakoznia kell a folyamatos ’ önzésnek, illetve továbbképzésnek. Mégis, az a tapasztalat, hogy éppen az utóbbi években csökkent nálunk a különböző iskolatípusok esti- és levelező oktatásában résztvevő dolgozók száma. Ennek főoka kétségtelenül az, hogy mérséklődött mind a dolgozók, mind az üzemek érdekeltsége a szervezett továbbképzésben. S ehhez kapcsolódik: a dolgozók esti- és levelező oktatása bizony a nappalinál is lássabban korszerűsödött. Ráadásul a szabad munkaerővándorlás sem késztette az üzemeket túlságosan arra, ogy ösztönözzék dolgozóikat a tanulásra. Könnyebbnek tűnik kész szakembereket magukhoz csalogatni, mint jelentős erőfeszítéssel és anyagi áldozattal a régebbi dolgozókat to- vábbképezní, különösen ha annak az a kockázata, hogy ők is új munkahelyet keresnek a magasabb szakmai ismeretek megszerzése után. Mindezeket azonban átmeneti jelenségekként kell felfognunk, ugyanis könnyű meglátni, hogy ezek a szakemberszerzési lehetőségek hamarosan kimerülnek. A megoldás útjai A megoldás legfőbb módja, hogy érdekeltté tegyük mind a dolgozókat, mind az üzemeket a teljesítményképes szakmai ismeretek gyarapításában. Ennek érdekében mindenekelőtt a szakmai oktatás átfogó és mélyreható korszerűsítése válik szükségessé. Ami a szakmunkás- és középfokú szakemberképzést illeti: meg is tettük már ez irányban a kezdő lépéseket. De vissza kellene adni, vagy inkább új alapokon ki kellene alakítani az üzemi szakmai tanfolyamok becsületét. Ezt szervezetileg valamiképpen hozzá lehetne kapcsolni az állami oktatáshoz, mert ezáltal egyrészt biztosítanánk e tanfolvamok színvonalas- ságát, s szilárd bázist teremtenénk a folyamatos továbbképzés kiépítéséhez, másrészt pedig a termelési gyakorlatból termékenvftő impulzusokat kapnának a szakmai iskolák, korszerűsödésük állandósulna. Sok üzemi vezető vallja, hogy ha az oktatás-képzés révén valóban kimutathatóan többet nvernek az üzemek, akkor ők sem zárkóznak el az anyagi feltételek megteremtése elől, sőt élni fognak a pénzbeli ösztönzéssel is. Szolnokon a járműjavítóban például évek óta dolgoznak azon, hogy az újonnan épülő Diesel-javító részlegükbe megfelelő szakmunkásgárdát képezzenek ki saját embereik közül. Azzal a szándékkal taníttatják régi dolgozóikat, hogy azok, amikor az új üzemrész megépül, azonnal megkezdhetik ott a munkát, nem kell új emberekre várni és akik az üzem kollektívájából vállalják a tanulást, azok dolgozhassanak az új, korszerű üzemben. Csakhogy a dolog meg is fordítható. Ha anyagilag is áldoznak az oktatásra, s nem zárkóznak el a dolgozók továbbtanulása elől, — mint ahogyan ma egynémely vállalatnál tapasztalható. — akkor kézzelfogható bizonyítékot kannak a nagyobb szakmai ismeretek nvereség- növelő hatásáról. Valahol el kell kezdeni határozottabban a teljesítményképes szaktudásért folyó munkálkodást, mégpedig a legérdekeltebb- nél. a termelésnél kezdve a sort. T. K saaav v
