Szolnok Megyei Néplap, 1970. június (21. évfolyam, 127-151. szám)

1970-06-28 / 150. szám

Í970. június 28. > SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 7 Forra­dalmiság, hősi közelmúlt Sok mindent kérnek ma számon a jiataloktól. Most, a tanácsköztársasági évfor­duló után, a felszabadulási jubileum évében többek közt azt, hogy nem tudnak a régi eszményekért lelkesedni, nem tudják elődeik hőstet­teit méltóan megünnepelni. En ezügyben felmentést adok korosztályomnak; vaj­mi kevés segítséget kaptunk egy emberközelbe hozott for­radalmi múlt megismerésé­hez. Jelenthetett-e egyáltalán valaha is többet számunkra, mint az iskolában kapott lecke? Hatástalan, unalmas téma volt mindvégig; az él­tanulók szorgos oldalrágás­sal, a kevésbé lelkesek bla- zirt kézlegyintéssel tették túl rajta magukat. Állításom roppant^ egyszerűen ellen­őrizhető. Délutáni olvas­mányként, tessék elmélyedni egy ilyen kérdésekkel foglal­kozó iskolai történelem- könyvben, vagy akár egyete­mi jegyzetben. Három oldal után elfogy a türelem; dátu­mok, száraz felsorolások, unalmasan egyformára kere­kített mártír történetek, me­sekönyves egyszerűsítések. Marad a tanár egyéni lel­kesedése, ambíciója. Az már önmagában is a szerencsé­sebb eset, ha ez megvan, na de hát végül is mi várható el tőle? Az idősebb pedagó­gusok nagy részének a hu­szadik század eseményeiről a „hivatalostól” némiképp el­tér a magánvéleménye. A fiatalabbak diákkorukban hozzánk hasonlóan „oldalrá- gásos” tankönyvekből tanul­hattak: olvasmányélmények, egyéni ismeretek csaknem ki­zárólag a „régi dicsőségünk­ről’’ tartott óráikat színesí­tik. S akkor ott van még a Család. Kényes kérdés. A gyerekek egy — és épp az „eminens”, a „jól eleresz­tett”, tehát többé, kevésbé hangadó — része óvatos, semleges, vagy félellenzéki magántörténelem oktatásban részesül, legalábbis attól a pillanattól, hogy a beszélge­tésnél a század eseményei kerülnek terítékre. A mun­kásmozgalom? Más ügy, a családban nem téma. Alig- alig akad fiatal, aki gyerek­kori „von haus aus” ismere­teket szerzett. A hiba egyik forrását te­hat a hivatalos — és a ma­gántörténelem oktatásban kell keresnünk. „A maga ko­rában haladó volt...” Is­merős besorolás: jobb Ár­pádháziakra, törököt is verő feudálisokra, ingatag lelkü­letű, de hetyke kuruc óbes­terekre, a legkülönbözőbb történelmi figurákra aggat­ható sztereotip — de a hal­hatatlansághoz segítő nacio- nálé ez. Nem vitás: a táv­lat még nem magasíthatta a jelen fölé a közelmúlt, a század hőseit, s a szűrő, amin át tetteik hozzánk eljutot­tak, a személyi kultusz min­den „hőskonkurrenciát” gon­dosan irtó légköre volt. Az optika pedig amin később a történeteket és a figurákat elénk vetítették, egy megrug­dosott, félig kiábrándult értelmiségi középgeneráció óvatos-egysíkúra lapított szemlélete. De mindezeket számon- tartva is: 1970 van. Ember­felettiek helyett „egyszerű” elődöket is ünnepelhetünk; az ötvenes évektől másfél évtizednyire mentünk el — új értelmiségi generációnk nőtt fel. Amikor haladó történelem- szemléletet, modern forradal- miságot, lelkesedést ké­rünk számon a fiataloktól, nem árt azon sem gondol­koznunk tehát: mit tettünk, mit tett az idősebb generá­ció ennek érdekében? Nem is kell nagyon mélyre menni ahhoz, hogy egyértelműen ki­derüljön: az e téren koráb­ban elkövetett hibák követ­kezményeit látjuk ma viszont a „közömbösnek” titulált ti­zen- és huszonévesekben. — F. — BOKROS LÁSZLÓ RAJZA Szemlér Ferenc: Távlat és csoda Láttam a vad víz hömpölyét, amint dühödt tengert utánzott. Őrjöngő bika-tenger öklelő fejét vetni magát a parti sárban ázott rogyott házfalnak. Elnyelni a nyárfa koronáját, amely a mélyben állt. Láttam tolongani új hullámot mindegyre az árra, s lengeni fölötte a nedves szarvú, sörényes vak halált, Omlottak békés partfalak. Omlottak békés kornak árut gyártó gyárak. Halak siklottak — láthatatlan — a sárga víz alatt. Bömbölt a táj, mint valami vadállat. Az égről könyörtelen fellegek öntötték ránk megint, s megint a bajt, És láttam: menekülni nem lehet. Nő, egyre nő a víz, körülkerít, megfog, és Nő, egyre nő a víz, körülkerít, megfog, és minket is halálba hajt És láttam őt, a tájban elvesző apró kis embert kezében kapával, amint a dühödt víztől el nem nyelt mező mélyén vetést ápolt vagy éppen árkot húzott által. A távlat tette-e vagy valami csoda, eldönteni még ma sem tudhatom, de mindegyre magasabbr., nőtt és úgy tapadt oda az anyaföldhöz, mint a halált megvető és mindent megóvó hatalom. Hat-e mindennapjainkra a nyelvművelés? A nyelv a közösség éle­tének alapja és nélkülözhe­tetlen eszköze. Ápolása és művelése tehát az egész tár­sadalmat illető feladat, ör­vendetes a közönség nyelvi érdeklődésének megélénkülé­se és kiszélesedése. Levele­zőink és nyelvhelyességi elő­adások látogatói főként az idősebb nemzedékhez tartoz­nak. Ok azonban nehezebben békülnek meg azzal a tény­nyel, hogy a nyelv változik, nincsenek örök érvényű sza­bályai, s ragaszkodnak az if­jan tanult, elavult szabá­lyokhoz, nyelvi babonákhoz. Á fiatalok viszont közömbö- sebbek és érzéktelenebbek a nyelvhasználat kérdései iránt. A nyelvi tudat és lelkiisme­ret elevensége tehát sokban nemzedéki kérdés. A nagyközönségtől érkező kérdések, vélemények és méltatlankodások alapján melyek az utóbbi két-három évtized leggyakoribb nyelv­helyességi kérdései? Sok bírálat és megro­vás éri a sajtót, a rádiót és a televíziót, amelyek a nyelvi művelődésnek is nagy hatá­sú fórumai, de éppen széles körű kisugárzásuk folytán a nyelvrontásnak is bő forrá­sai. Ennek felelősségét csak igen kis mértékben csökkenti a nyelvművelésre szánt ter­jedelem, illetve műsoridő, amely elenyésző töredék az egészhez képest. Nem cso­dálhatjuk tehát, hogy az emberek főként a hibák so­kaságára figyelnek fel, s szembeállítják őket az ugyan­ott hirdetett helyes elvekkel. Feltűnő sokan tiltakoznak az idegen szók használata el­len, s jellemző, hogy erre is főként az idősebbek érzéke­nyek. Bennük él ugyanis a régi, egyoldalú nyelvműve­lés, a tisztogató purizmus szelleme, amelyben sok volt az elfogult magyarkodás. Más hangsúlyt kap azonban a kérdés, ha a szükségesség és a közérthetőség szempont­jából tekinjtük. Gyakran ugyanis csak a kényelem, divat, külföldmajmolás vagy műveltségfitogtatás a forrása az idegen szók használatá­nak. Jogos tehát az érvelés például a metró-vitában, a hagyományos földalatti és az új, találó mély vasút mel­lett, s a tiltakozás a buda­pesti City kialakítása ellen, amikor már van történelmi Belvárosunk, s oda bizony nem illik a Váci utcai boutique sem. Sántít egyik lapunk válasza is az idegen- szó-kedvelését ért bírálatra: ha annak idején befogadtuk a latin iskolát, most miért berzenkedünk az effektus el­len? Azért, mert ötszáz év­vel ezelőtt szükségünk volt az iskolára, ma azonban a hatás," eredmény, teljesít­mény, következmény stb. mellett szinte fölösleges fényűzés az effektus, nem szólva arról, hogy a magyar megfelelők pontos értelmi árnyalatokat jelölnek. Sokan elégedetlenek azonban új magyar szavaink­kal is; helytelenítés, tiltako­zás fogadta az olyan szabá­lyos, hasznos és sikerült kép­zéseket, mint pl. rendezvény, bérezés, termelékeny, olvas­mányos, őszintétlen, meghi­básodik, üzemel. A divat csá­bításával ellentétben ösztö­nösen húzódozunk attól, a mi új, de gyakran túlzó és okta­lan ez az idegenkedés. Ar­ra azonban ügyeljünk, hogy ne használjuk fontoskodás­ból, fölöslegesen ezeket a többnyire szakszerű vagy vá­lasztékos megnevezéseket természetes, köznyelvi meg­felelőik helyett. A tökmag- árus ne írja tehát ki bó­déjára: Üzemel 10-től 18 óráig. Az újtól való irtózással rokon a régi elavult szabá- lykhoz vagy téves beidegző­désekhez való ragaszkodás. Így születnek és terjednek a nyelvhelyességi babonák. Ilyen például az, hogy a fog segédigével szerkesztett jövő idő (el fog menni) néme- tes. Éppoly helyes, mint a jövőre is alkalmazható, je­len idejű elmegy, de nyoma­tékosabb, vagy pedig távo­labbi időt, ill. valószínűséget éreztet. Még általánosabb, a sajtó és a rádió „hivatalos” nyelvéből szinte kiirthatat- lan s onnan tovább burján­zó tévhit az, hogy a szemé­lyes névmás csak emberre vonatkozhat, egyébként mu­tató névmást kell használni. Nem babona ugyan, de egy régebbi nyelvszokáshoz való ragaszkodás az ikesigék hagyományos, szabályos ra­gozásának követése. Az ikes ragozás egysége azonban már jó kétszáz éVte megbomlott, keveredett a másik rendszer­rel, az iktelen ragozással, s ez nem okoz sem félreér­tést, sem szegényedést. E változást tudomásul kell vennünk, ezt teszik az isko­lakönyvek is. Nem vitázha­tunk tehát már azon, hogy egyem-e, vagy igyák; min­denki ízlése, nyelvérzéke sze­rint választhat. A két, egy­aránt helyesnek tekinthető alak közt van azonban stilá- ris különbség: az ikes vál­tozat régiesebb hangulatú, választékosabb, tehát inkább írott nyelvi elem, az iktelen pedig a közvetlenebb, élő nyelvhasználatban szokásos. A pongyolább, igény­telen köznyelvnek jellegzetes újabb járványa a suksük-ra- gozás. A nyelvjárásokból ter­jedt el a háború utáni nagy belső népvándorlással és tár­sadalmi átrétegződéssel a „sohasem tudhassuk”, „mi ezt nem szeressük”-féle kife­jezésmód. Rögtön megindult ellene a harc, de — bár visszaszorulóban van e hiba — még nem sikerült kiirtani. Annyit mindenesetre elér­tünk, hogy az emberek több­ségében tudatosult már a helytelenség, ha még bele­beleesnek is. Hogy a nyelvi műveltség mércéjének tekin­ti a közvélemény; mutatja egy nő házassági hirdetésé­nek jeligéje: „Tudhassa, lát­hassa kizárva”. Ha a meggyökerezett hi­bák és babonák elleni szaka­datlan, de sokszor meddőnek látszó küzdelem pozitív ered­ményeit keressük, az érdek­lődés állandósulásán és a tu­datosodáson kívül a „helyi ke­zelés” apró sikerei mellett néhány szerény, de általáno­sabb érvényű sikert is el­könyvelhet a nyelvművelő mozgalom. Ilyen például az a látszólag jelentéktelen, de értelmi súlyú dolog, hogy a moziműsorok címeibe visz- szakerült az egy időben el­sikkasztott névelő. Az élelmi­szereket már nem kiszerelik, hanem csomagolják (ha a műszó továbbra is él a szű- kebb szaknyelvben). Mintha megritkultak volna a csekély hitelű minőségű áruk a kiváló, elsőrendű stb. termékek javára. Szerencsére nem is váltak be az értelmetlen önkiválasztó boltok a sikerült önkiszolgá­lókkal szemben. A világtaka­rékossági nap is takarékos- sági világnappá rendeződött. Az újsághírek motorbalese­teinél már nem hal meg a pótutas (sajnos, az utassal még gyakran megesik). A mérték utáni szabóság is egy­re több cégtáblán tömörül mértékszabósággá. Ahogy az űrhajózás idegen műszavai találó magyar megfelelőt kaptak (műhold, mesterséges bolygó, űrhajó, holdkomp stb.), szerencsés ötlettel ti­zenévessé magyarosdott a teenager és szélesvásznú film lett a cinemascop-ból. Kovalovszky Miklós NEMZEDÉKRŐL NEMZEDÉKRE Azt kérdi tőlem az öregem a minap: — Te, mondd csak fiacs­kám, mit jelent az nálatok, hogy „Jó Fej”? Mivel hosszú évek szorgos és eredménytelen felvilágosí­tó munkája áll mögöttem, atyám magas színtű tájéko­zatlansága egyáltalán nem le­pett meg. Sőt! Rögtön érez­tem, hogy itt nem egyszerű nyelvi hiányosságról, hanem sokkal inkább rafinált nem­zedéki keresztkérdésről van szó. Válaszomat azért nemcsak Neki, hanem az egész Hábo­rú Előtti Nemzedéknek cím- zem: A „JÓ FEJ” állandó jelző és mint ilyen, egyike a leg- kitüntetőbbeknek. Mi osztjuk, és kapjuk, akik sajnálatosan zsenge korunk miatt nem juthatunk hozzá a Társada­lom nagyrabecsülését kife­jező Oszkár, Nobel, Arany Pálma, Kossuth stb. díjakhoz. Elnyerése minden kétséget kizáróan felér bármelyikkel, a dolognak nem kifejezetten anyagi, hanem inkább erköl­csi oldalát tekintve. Az élet bonyolultsága mi­att a kitüntetetteknek igen sok fajtáját különböztetjük meg azok foglalkozása, ér­deklődési köre, fellépési he­lye és más lényeges tulajdon­ságai alapján. A kultúr jófej Alaki kellékek: Szerény, de mindig az alkalomhoz il­lően kirívó öltözködés, az olasz neorealisták, a francia újhullámosok, az angol dü­höngök küllemének arányos ötvözésével. (Kezdőknél a zoknin magyaros motívumok, fehérnemű még honi posztó). A jobb hón alatt — cínlap- pal kifelé — Nagyvilág, ha fedele már nagyon elpiszko­lódott, esetleg Kortárs, Új írás. A bal hón alatt forga­tókönyvek, néhány dráma, a 20—25 legjobbnak vélt saját novella. Tekentet réveteg. ködös, ha ez nem megy: enyhén undo­rodó. Szellemi kellékek: a színház, a film, az összes mű­vészetek és idevonatkozó iro­dalom kritikus ismerete. Kubizmus, szürrealizmus egzisztencializmus, kolonializ- mus). ..Truffaut, az egy Is­ten, Dürrenmatt, mintha egy kicsit kiégett volna, Camus-t érezni kell, Németh László, ki az?” Beszélgetésnél, vitánál, sa­ját mű felolvasásánál hatá­rozott, erős hanghordozás: a zsenialitás kötelez, juttatni kell belőle a távolabb ülő (álló, járókelő) kisszerűek­nek is. A sportjófej (népnyelven: izomagyú) Esetükben az alaki kellé­kek döntő jelentőségűek, s ezért leginkább strandon, té­len a Fedettben tekinthetők meg. Széles váll, rettenetes kar. láb. has, hát és egyéb izomcsoportosulások. Bolto­zatos mellkas (kilégzés egy fa. vagy oszlop mögött) ke­resztbe (hosszába. átlósan) tetoválva; „Micikém 1968”. Ha valamerről érdeklődő pillantás érkezik, izmok meg­feszülnek, erőkézállás, hátul- támasz. rövid kis sprint, ge­relyvető mozdulatok, majd a szöveg; „öregem, már a har­madik menetben nyolcat szá­moltak rá, pedig csak egy bal cáafcottat vittem be”. ;,Az semmi! De nézd azt a girhes (dagadt) manuszt, fogadok, hogy még a 120-at sem löki ki!” Szellemi tényezők: teljesen elhanyagolhatók. A nyugatrajongók öltözéküket az időjárástól teljesen függetlenül, felülről lefelé a következők alkotják; csupazippzár bőrzeke, a há­tán felírás; DRINK SCOTCH WHISKY! GOOD! Cowboy- nadrág, bőremblémával, s némi patinával, még a pol­gárháború nehéz napjaiból. Mokaszin, a zsebekben autó­fotók, rágógumi, angol—ma­gyar szótár, 5 cent, és 3 gro- si. A bal kézben a legfris­sebb Fotoplay, vagy New Yorker, a jobban az előző év­folyam néhány száma. Szűkszavúak. Beszélgeté­sükben csak a leglényege­sebb szavakat használják: Oké. well, come, on, yes, no, pocsemu. Magyarul csak sö­tétben és egymás között, s mindig az Űj Hazáról: „A Bobby írt. Két hete maradt kinn. — kocsit — villát vett azóta, a Jane Fondá-val jár. és szerdára kész lesz az első filmje. Óh, Wall Street! Wall Street! Ott most már reggel fél hét van!” Hippik Nálunk még alig vannak, úgyhogy meg kell becsülnünk őket Ennek ellenére sokan és igen gyakran összetévesztik az egyszerű huligánokkal, ami az utóbbiak élénk tilta­kozását vonja maga után. Pedig a különbség szembeöt­lő. A hippik ugyanúgy öltöz­nek, mint a huligánok, csak a hajuk és a szakálluk hosz- szabb és a gondolataik vala­mivel sekélyesebbek. Egy zseniális publicista a közöny hiénáinak nevezte őket, égy ellesett beszélgetés kapcsán: Hippi I. (35 perc szünet után): Minek? Hippi II. (másnap): Én tu­dom? Hippi III: Eső lesz... Hippi I. (később): Ez or­szágos volt... Hippi II.: Az atomhábo­rú... Hippi I.. II., III., IV.: (egyszerre hallgatnak, csak a hajuk és szakál­luk növése hallatszik, ké­sőbb ez is megszűnik.) Azt hiszem, mondanom sem kell, hogy atyám a fenti magas szintű tájékoztató óta sem tud megkülönböztetni esy jó fejet egy átlagostól, sőt egy május elsejei lég­gömbtől sem. Ezen egyébként különösebben nem is csodál­kozom: az öreg jócskán idő­számításunk (1961. a Beat- les-fiúk első nagy fellépése) előtt született. <í. a.)

Next

/
Oldalképek
Tartalom