Szolnok Megyei Néplap, 1970. április (21. évfolyam, 76-100. szám)
1970-04-12 / 85. szám
!m áprfüs 11 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP « 6«söDSöö©öeeec©ooc8»ööeo^^ “2—£~r-'^-'-~öOOOOOOCOOí^^ NIKLAI ADAM: j ŐK ÉS MI ( Ok elestek, a három nagy előd, É6 fölemelte őket Segesvár, Balatonszárszó, meg Abda, • Mi meghalunk csak. Mint a könyvelők. S majd illedelmesen elparentál egy napon Pár szó a lapba’. * LADÄNTI MIIIALY: Es nem kell megálmodni már És nem kell megálmodni már, haját a szél hogy markolássza, hogy kel blúza fehér kovásza tenyerem melegétől; s azt se kell megálmodni már, ágyat ha bont. hogy hull le inge... Egymáshoz szépen odakötve semmit se kell álmodni már, csak azt, csak azt, hogy egy madár váltunkra száll és elmeséli: hogyan lehet az égben élni, ha a röpítő szél megáll; toXBWCIQOOOCCftmiClOOOOtlI»»^^ 25 év éneke „Leomlanak bálványok, trónok, égi-földi szentek, de nem amit a munka megteremtett” A napokban végiglapoztam I azt az antológiát, amely — 5 a Szépirodalmi Könyvkiadó j jóvoltából — negyedszázad | verseinek legjavát gyűjti \ egybe. A versek nagyrésze ismerős, énekeltük, szaval- ? tűk nemegyszer, sokszor már ' vers születését követő na- ! pókban. ! És mégis, ahogyan huszonöt esztendő termésének legjava most egy kötetben olvasható, új felismerések bontakoznak. Méltó-e huszonöt esztendő magyar lírája nemzeti költészetünk nagy hagyományaihoz? Es tükre-e ez a költészet egy nép történelmi útjának és nagy élményeinek? Ekkor született Benjámin László Hajnali karének-je; Jobbágy Károly nem egy szép verse, Jankovich Ferenc Könyvtáravatás-a. Zuhogj csak ár, tovább, előre! A nemzeti önvizsgálat hangja már 1945-ben megszólal ; Most ismerhető fel. hogy | az, ami a Hideg napok-ban, j a Szemtől szembe című > filmben hangot kapott, va»Nem volt elég, nej» volt elég sem a hűség, sem a szívósság, mitől egybeáll egy-egy ország s nemzet is lesz a nemzedék lójában már 1945 óta érlelődött líránkban, Illyés Gyula már ekkor írja: Mert sem erő, sem böleseség nem elég, hogy megójja a hazát, amelyben lakója nem lelheti meg a helyét.” I He ugyancsak az önvizs- ! gálát hangja s az illúziókkal í való leszámolás igénye szól í Áprjly Lajos Ábel füstjé- ; bői, Weöres Sándor XX. ! századi freskó című versé- ! bői, és folytathatnám a sort j Már a szabadság első nap*...egyéb nem is kell már; Jelentkezni; Megjöttem hát. Csendes szóval beköszönni. S megfogni az eke szarvát,'* Tavasz Magyarországon... Győré Imre verssel köszönti 1957-ben a Köztársaság téri nagygyűlés kommu- , nistáit, Váci Mihály pedig azokat kik szülőföldjükhöz ragaszkodtak, s nem hagyták el azt a viharban sem. Hazatér Hidas Antal, jelentkezik a Tűztánc-antológia ifjú serege, sokszínű s ebben az időben egyre gazdagodó költészetünk. Váci Mihály 1959*ben adja közre Még nem elég! című versét. Garai Gábor klasszikus értékű munkásportréja 1960-ban születik Evés címmel, mintegy történelmi ellen-portréja annak, ahogyan még József Attila falusi szegényei ettek, amikor „megállt a flép...” Garai Gábor verset ír a tulajdon űj viszonyainak él. ményéről, s azokról, kik ellene vétenek. Tiszta szigorúság-sál ítéli el a köztulajdon dézsmálóit s a felelőtlenül gazdálkodókat jadban kegyelettel szól költészetünk a szovjet hősökről is. Fodor József: Piros fejfákról. Kassák Lajos az elesett partizánokról, Balázs Béla pedig — az emigrációból hazatérve — az úi honfoglalásról énekel; „naponként meggyalázzák a Miénket; részüket külön számítás szerint veszik ki mindnyájunkéból $ fölénnyel néznek a gyanútlanok seregére, kik — nem keresvén — nem lelik a nyitját, miképp kell kiváltságtálan időkben kiváltságokat titkon csenni, közben a világ millióinak nevét rebegve s házra spórolva a szűkebb családnak, abból, mi a közős kádba befolyt kincsből elcsíphető...“ Sürgeti ,,Nagy fertőtlenítés kell, tiszta szigorúság légárama’’ — ott, hol a köztulajdont fosztogatják. A 60-as évek közepén teljesedik ki Váci Mihály, Garai Gábor költészete, Ladányi Mihály sajátos hangja szólal, Illyés Gyula, Zelk Zoltán, Benjámin László, Vas István, Juhász Ferenc, Simon István versei — mérhetetlen kincsestára gyűlik a magyar lírának. A közéleti költészet újra jövendő idők tradícióit alaposa. A 60-as évek második fele: nyilt szó, fedetlen arc ... Muzsikáról röviden (10) Szereti Bartókot? „Én tudom csak, mit jelent ez — és mit ér ez, először szánt „ magáén az a béres” — énekli a történelem zsoltárát Illyés. Megy az eke, két tehénnel, elkerülik j, páncélos roncsát, űj vetés érik; „Magyarország, így írják a történelmed.” És ekkor születik Jankovich Ferenc verse is. mely egy korszakot fémjelez ma már; Sej, a mi lobogónkat fényes szelek fújják!’’ Verssel köszönti Jankovich Ferenc 1946-ban, az induló Született-e maradandó érték az 50-es években? Most már történelemmé lettek ezek az eszendők is, higgadtan tudunk szembenézni a tényekkel. Igaz-e, hogy ez időben csak csasz- tuskák és a vezetők személyét éneklő s dicsőítő versek születtek? Fő vonulatában. kell-e szégyellnünk a szocializmus építése első életet. Illyés a Szabadság hid építőit, Nodányi Zoltán a tetőn dolgozó nőket, s felhangzik a költő ,. pártos éneke” is. „Légy pártos, költő, s vesd meg, aki pártatlanf — írja Zelk Zoltán. Benjámin László 1948-ban írja meg Tavasz Magyarországon című versét, Nagy László Tavaszi dal-ával köszönti pártját: „Pártom, te kardos angyalom...” Somlyó György Seregszemle című verse pedig a két párt egyesülésének történelmi pillanatát örökíti. éveinek költői termését? Földeák János Bolsevik honfoglalás-a kiállta az idők próbáját, Simon István versei is. Ekkor írja Juhász Ferenc a Sántha család-ot, születik az Apám, 1951-ben a dunapentelei építőket köszönti versével Illyés Gyula; Benjámin László monumentális erejű versét 1966-ban írja; Őseink voltak a forradalmak, hagyományunk a szabadság, a népfelség, a haladás, az emberi jogok Kinőttük a mások bűnét s a magunkét, kihevertük az isten. nélküli mítoszt, nem megváltani, nem megalázni — megérteni, megtartani kívánjuk a világot. A forradalom vagyunk és Európa vagyunk, s a forradalom: a rend, a forradalom: a világosság, a forradalom: a szellem, Ezért a forradalomért, ezért az Európáért, ezért a világért -~- ezért voltunk, ezért vagyunk s ezért leszünk, ha leszünk, túl az öregség küszöbén is...” , Irta: Gál György 'A határozott tagadó vá- , lasz egyre ritkább. Gyakoribb a bizonytalankodó felelet: „Nem is tudom ... Egyik, másik művét tán még kedvelem is, de a többi — bizonyára az én hibámból — idegen nekem”. És hát ne szépítsük a dolgot, a legritkább az efféle határozott kijelentés: szeretem Bartókot! Persze legszívesebben ez utóbbiakkal beszélgetnék el, de hát nem az a célom, hogy Bartók híveit megerősítsük hitükben, hanem hogy azokat, akik vélekedésükben ingadoznak, vagy eljutottak a teljes elutasításig. némileg közelebb hozzuk Bartók világához. A kor, amelyben élt s amelyben kibontakozott lángelméje, a magyar művészet és művelődés. egyiK fénykora; A palettát olyan mesterek kezelik, mint Szinyei Merse Pál, Ferenczy Károly, Rippl Rónai József és Derkovits Gyula. A költők sorát Ady Endrével kezdhetnék el és József Attilával fejezhetnénk be Móricz Zsi gmond robusztus ereje a magyar szépprózát s ezzel együtt az író és olvasó látásmódját forradalmasítja: a modem ember, a gon- dolKodó és az európai színvonalú művész szemével nézi a magyar világot. Ezek a művészek valamennyien európaiak és magyarok. Álhazafi- ság nélkül. Nemzetiszín pántlika, csikós-gulyás-délibábos kellékek nélkül. Nos. Bartók is e halhatatlan magyar művészek sorából való. s mivel nyelvezete a zene, nemzetközi, ezért az ő világsikere megelőzte valamennyi kortársának sikerét. A legnagyobb karmesterek, a legkiválóbb szólisták szólaltatják meg műveit, a zenetudomány kiemelkedő egyéniségei elemzik művészetét, magatartását, kapcsolatát a kisebb magyar glóbusszal — és az egyetemes művészettel. Mi hát ennek a világsikernek a titka? Sztravinszkij szavait idézzük: „A jó művész mindig felmutatja útlevelét: Öroszország- ból jött. vagy Itáliából, Magyarországról, vagy Németországból ... Nemzeti hovatartozás nélkül a művész nem lehet a nagyvilágé!” Nos, Bartók „útlevelén” a legékesebb betűkkel áll a felírás: nemzetisége magyar! Ehhez azonban a dallamok egész új világát kellett feltárnia. Ezek a melódiák a magyar nép legősibb művészetéből származnak. vagy legalábbis abban gyökereanek. Ezeket a Pa‘ Sándor raszü dallamokat (később egészen önálló melódiákat) új hangzat-köntösbe kellett öltöztetnie, mert a harmóniák régi kincstára ehhez már szűkös volt és javarészt teljesen idegen. Ebből származnak azok az új, merész akkordok, amelyeket — hangsúlyozom —; a gyakorlatlan fül disszonánsnak, magyarán hamisnak ítél. Nos. ehhez az újdallam '>s összhang-kincshez Bartók merész, modem szemlélete párosul. Látta jól a sötét árnyakat, melyek Európát, kö- zélebbről Magyarországot fenyegeti. Csalhatatlanul felismerte, hogy országa, népe szakadék felé rohan. Ez a felzaklatott, nem egyszer tra. gikus látásmód egyeseknek idegen volt csupán, de egy jókora rétegnek, mely a hatalom birtokosa volt, egyenesen ellenséges és fenyegető. Megindult hát a céltudatosan vezetett hajsza, mely ugyanúgy tagadta Bartók rtiagyar- ságát, mint ahogy ezt hajdanán elvitatták Ady Endrétől és József Attilától. A Bartók elleni hajtóvadászat egyre erősödött, hangosodott Bartók világraszóló külföldi sikereivel egyidejűleg. Persze hiába írnánk le hősies magatartását, s hiába idéznénk az európai művészet és gondolkodás legnagyobbjait, akik meghajolnak mind Bartók zsenije előtt. Szép szavakkal senkit sem lehet meghódítani egy zenemű, jelen esetben egy egész életmű számára. Legfeljebb csak meg lehet szívlelni a jótanácsot: hallgassuk őt gyakran, elkezdve a Gyermekeknek tündérkertjével, folytatva a Román tánc varázslatos ritmus- és dallamjátékával. Ismerkedjünk meg a Mikrokozmosszal és csak aztán lépjünk közelebb a nagyterjedelmű. korszakos művekhez. Fáradságos munka ez? Majdnem biztos, hogy csak a kezdet legkezdetén, mert aztán a géniusz szárnyára kap bennünket és visz magával. Ez az ismerkedés azért is lényeges, mert bevezet bennünket a modem zene világába. Márpedig enílkül az igazi zenebarát, az igazi zenekedvelő nem lehet meg. mert nem elég, ha a 200 vagy 100 év előtti emberiség problémáinak zenei visszhangját hallgatjuk, meg kell ismernünk a mát is, hiszen ezzel önmagunkat ismerjük meg, olyan mélyen, amilyen mélységekbe a magunk szerény erejéből sohasem juthattunk volna el; , ____________ t ? gy lélektani intézet műn- katársai érdekes kísérletet végeztek. Azt akarták megállapítani, hogyan hatnak a dicséretek különböző fokozatai az emberi teljesítményre. A „kísérleti nyúl” szerepét ez esetben a diákok vállalták, az apropó egy futóverseny, illetve egy kézilabdamérkőzés volt. Miközben a diákok önfeledten átadták magukat a sportolás örömeinek. tanáraik különböző — szabványosított — dicsérő megjegyzéseket kiáltottak be a pályára. Például ilyeneket: „így tovább!”, vagy „már sckkal jobb”. A résen levő pszichológusok viszont megállapították, hogy a teljesítményszint eközben nem csökkent, tehát állandó volt. Növekedett viszont — rögtön és azonnal észrevehetően —mihelyt szaporodott az őszintébben hangzó dicséretek száma. Mihelyt a pedagógusok ilyesmiket kiabáltak be: „nagyon jó”, sőt „kitűnő”, sőt „brávó”. Ha viszont változtattak a metóduson, és a szemmelláthatólag görcsösen küzdő gyerekeket ilyesmikkel biztatták: „fog ez menni”, „csak bátran tovább” — teljesítményük ettől ,A pillanattól kezdve mélyen aláhanyat- lott. Végigolvasva a távirati iroda erről szóló kis tudósítását, eltűnődtem: tulajdonképpen semmi világrengető dolgot nem állapított meg ez a kísérlet, s lám mégis milyen nagyszerű dolog, hogy ilyesmire irányítja rá a figyelmet, amiről nap mint nap módszeresen megfeledkezünk. , Nevezetesen arra, hogy a di- i csérét és az emberi teljesítmények között közvetlen, egyenes arányú összefüggés van. És nemcsak, és nem is főképpen a sportban, hanem az élet valamennyi fontos és kevésbé fontos — bár egy teljességre törő ember számára minden fontos — területén. Mondom, eltűnődtem és rádöbbentem arra is, hogy voltaképpen mennyire kevéssé élünk még a dicséretben rejlő nemes és többnyire úgy. szólván kiaknázatlanul maradó hatalmas lehetőségekkel! Magyarán mondva: hogy mennyire nem dicsérünk. Hogy mennyire fukarul osztogatjuk az elismerést, a jó szót az embereknek, az arra érdemeseknek. Vajon mi lehet ennek az oka? Eredetét illetően, gondolom. kétféle tényező jöhet számításba: egy objektív és egy szubjektív. Az objektívnak hamar a végére járhatunk. Azt szoktuk mondogatni, hogy nem érünk rá, hogy erre nincs idő, hogy a munkahely nem lelki klinika, hogy a dolgozók dolga, kötelessége az, hogy dolgozzanak. Tehát csupQ igaz dolgot hangoztatunk. ám csak addig igazak ameddig nem mennek az emberrel való törődés rovására. De lépjünk csak tovább: a szubjektív eredők. Hát igen: nem szívesen dicsérünk. Sokszor savanyúan Hétszáz lapon több száz vers, 25 esztendő terméséből válogatás. A szakkritika majd — mint ilyenkor szokás — felemlít verseket, melyeknek még a válogatásban lett volna a helye, s verseket, melyeket — a válogató Illés Lajossal ellentétben — elhagyhatónak ítélnek... A dolgok lényege azonban most nem ez, hanem — átfogadjuk munkatársaink által elért eredményeket. Olykor azért, mert nem illik bele a dicséretre érdemesről korábban kialakított képbe, avagy azért, mert saját leértékelésünknek éreznénk az elismerő szavakat. Akadnak olyanok is, akik kifejezetten féltékenységből hallgatnak: attól tartanak, hogy dicséretükkel túlságosan ráirányítják a megdicsért munkájára a figyelmet, ami aztán az ő pozíciójukra üthet vissza, úgy, hogy az illető versenytársuk, sőt esetleg vetélytársuk lesz. Persze, azért nem kell kifejezetten mindjárt a legrosszabb lehetőségekre gyanakodni ;.. Többnyire azért nem dicsérünk, mert napi ló- tás-futásunk közben egyszerűen elfeledkezünk arról, hogy dicséret is van a világon. Tehát: hanyagságból. Valljuk be őszintén, ez a tényleges helyzet. Az éremnek azonban — köztudottan — két oldala van. S ez esetben nem szóltunk míg a másik oldaláról — tehát azokról, akik várják a dicséretet. Akik úgy áhítoznak egy elismerő jó szóért, mint az éhes ember a falat kenyérért. S ha nem kapják meg. ha sorozatosan elmarad a dicséret, akkor megkeseredik az emberek szájaíze. ambíciójuk, lelkesedésük lelohad. — Tudod — mondta egy lapozva a kötetet — annak felismerése: „ felszabadulás óta líránk mind művészi színvonalában, mind abban, hogy népünk életéről, életének minden lényeges rezdüléséről a személyiség művészetet teremtő szintézisével, nagyszerű egyéni alkotásokkal tud szólani, — s így „méltó régi nagy híréhez”, CSÄSZTVAI ISTVÁN ismerősöm —, úgy dolgoztam, mint egy ló. Mindent megcsináltam, és nem számított, hogy mikor: amikor kérték, én ott voltam, és dolgoztam., Egy jó szó nem sok, de még annyi köszönetét, dicséretet sem kaptam érte. Hát abbahagytam, elvégzem a munkám becsülettel. De semmi többet. — Pedig tényleg csak néhány jó szóra lett volna szükség, és ennek az embernek minden cselekvésre alkalmas energiája a közösség szolgálatába állt volna az elkövetkezendőkben is. Végiggondolva a végiggon- dolandókat: mélységesen igazat kell adnom neki, és mindazoknak. akik tisztában vannak a dicséret nagy erkölcsi mozgósító erejével. Hiszen az ember gondolkodó, önérz tes, öntudatos lény, aki akkor találja igazán helyét a világban, ha céllal, értelemmel felruházott feladatok megvalósítója lehet, ha újból és újból érzi. hogy munkája fontos, szükséges. S az ember ráadásul nem gép, akibe betápláljuk a tennivalókat — any- nyiban viszont hasonlít a gépre, hogy a gondolkodó, cselekvő embert is „olajozni” kell. Az olajozás ez esetben egyenlő mértékkel és őszintén adagolt dicséretekkel. A dicséret dialektikája — ezt választottuk címnek. Igen, dialektika, hiszen az árnyalt megítélés csakúgy beletartozik e kategóriába, mint az emberrel való törődés, a helyes bánásmód kialakítása és a várható kedvező következmények tárgyilagos számbavétele. ._ I Papp Zoltán A DICSÉRET DIALEKTIKÁJA
