Szolnok Megyei Néplap, 1970. január (21. évfolyam, 1-26. szám)

1970-01-14 / 11. szám

1970. január 14. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 7 Születésnapi beszélgetés a hetven éves Barcsay Jenővel A mindennapok sodrában A hír szűkszavú: Bar» csay Jenő Kossuth-díjas, ki­váló művész január 14-én ünnepli hetvenedik születés­napját Néhány- nap híján tehát egyidős a XX. század­dal, amelynek egyik — Eu- rópa-szerte kimagasló mű­vészegyénisége. Budapesti műteremlakásá­ban az elmúlt hét évtizedről beszélgetünk. — örülök, hogy megér­tem a hetvenedik évemet. Nagyon nagy dolog, hogy jó egészségben eljutottam idá­ig. A másik születésnapi gon­dolat: amióta csak a világ­ra jöttem, tudom, hogy van anyám. Ma is. Most lépett életének századik esztende­jébe. A harmadik gondolat: nagyon hálás vagyok a sorsomnak, hogy az életem­ben mindig hozzásegített ahhoz, hogy azt az adottsá­got, amivel születtem, ki­bontakoztathattam. Ehhez persze nemcsak adottság kell, szerencse is, lehetőség is. Az életemre döntő befo­lyással volt az, hogy a sors néhány olyan nagyszerű em­berrel hozott össze, akik nemcsak jók voltak hozzám, hanem anélkül, hogy ismer­tek volna, segítettek rajtam. Így például örök hálával tar­tozom Gulyás Károlynak, a marosvásárhelyi gimnázi­um rajztanárának, mert ne­ki köszönhetem, hogy festő lett belőlem, ö fedezte fel bennem a rajzkészséget s vitt él az egyik helyi mecé­náshoz, aki anyagilag hozzá­segített, hogy Pestre jöhes­sek, a Képzőművészeti Főis­kolára. És nem felejthetem el Lyka Károlyt, a tanáromat, akitől nemcsak sokat tanul­tam, hanem aki első kiállí­tásaimat is önzetlenül pat­ronálta. Barcsay Jenő éledének nemcsak az indulása volt kü­lönös, a folytatása is. Erre így emlékezik: ■— A Főiskola elvégzése atán még nem gondoltam arra, hogy a festészetből meg­éljek. Festettem, rajzoltam valami belső kényszer alatt, talán azért, meri mindig na­gyon szerettem kísérletezni s egy-egy mű megszületését a kísérletek sora előzi meg. Harmincegy éves koromig éltem így, szinte kizárólag a kísérletezésnek szentelve minden órát. Aztán nem ment tovább, állást keres­tem, hogy megéljek valami­ből. így kerültem az egyik iparostanonc iskolába, ahol a fémipari technológiától kezdve a magyar irodalomig több tárgyat tanítottam, csak éppen rajzot nem. Talán fur­csán hangzik, de így igaz. Így éltem 1944-ig, amikoris rövid idő alatt három Sas­behívó érkezett címemre. Előbb Kmetty Jánostól, az­tán pedig Szőnyi Istvántól kaptam hamis papírokat, mi­szerint katonai szolgálatra alkalmatlan vagyok. Bujkál­va és hamis iratokkal úsz­tam meg ép bőrrel a há­borút. A felszabadulást követően nevezték ki a főiskola ana­tómiai tanszékéinek tanárá­vá. Ennek is különös törté­nete van. —- Amikor a háborút kö­vetően, még a tanítás meg­kezdése előtt összeült a ta­nári kar Krocsák Emil aján­lotta meghívásomat a meg­üresedett tanári állás betöl­tésére és Szőnyi István tá­mogatta javaslatát. A dön­tést Varga Nándor közölte velem. Néhány nappal ké­sőbb Szőnyi megkérdezte tő­lem: Jenő, vállalod-e? Ak­kor még csupán annyit ér­tettem az anatómiához, mint a többi festőkollegám, de ez •nem lehetett elég arra, hogy tanítsam az anatómiát. Ezért haladékot kértem a végleges válaszadásra $ ehhez kapó­ra jött a háromhónapos kényszer-szénszünet. A szer­tárból kicsempésztem egy csontvázat, újságpapírba cso­magoltam, s amikor a ka­puban a portás egy pillanat­ra elfordult, mint egy vásott kölyök, Tciiszkoltam. Három hónapig szinte éjjel-nappal ezt r csont”*--at 1'""•imá­nyoztam... „ Így kezdődött és folytatódott azzal, hogy min­den órámra rajzokkal il­lusztrált óravázlatot késztet­tem Ezt — Te azért c~iiftem, mert ezekből a rajzokból szü­letett meg első könyvemé Azóta könyveit nemcsak idehaza, Európa-szerte is­merik s kaphatók is a legkü­lönbözőbb nyelvekre lefor­dítva Európa legtöbb városá­ban. És anatómiai rajzai he­lyet kaptak a francia diákok tankönyveiben is. Gyakran próbáltam már megfejteni Barcsay Jenő mű­vészetének titkát, de teljes­ségében máig sem sikerült Képeinek egyszerűsége volt az, amely megkapja e képek szemlélőjét? A kis méretek­ben is a monumentalitás ere­jével ható varázsuk? Vi"”a súlyos, tömbszerű alakok lát­ványa? A tájak konstruk­tív tükre? A színek nyerse­ségében is megkapó villódzá­sa? Egyik is, másik is, de nem külöm-külön, hanem együtt, abban a harmóniá­ban, amely Barcsay Jenő minden alkotásának leg­főbb ismérve és jellemzője. Egyik fő témája: Szent­endre jellegzetes tájai, ut­casorai és házai, amelyekben a sík és a tér ellentmondá­sának feszültsége izzik. A formák egymáshoz kapcsoló­dó arányrendje az. ami le­nyűgöz és felemel egyszer­re, ugyanakkor gondolkodás­ra késztet — a művész így kívánja felkelteni az embe­rekben szunnyadó alkotó­erőt. Sík és tér — látszólag hi­deg és merev geometriai fo­galmak. Barcsaynál azonban művészetté emelkednek, mert képein a konstrukció tiszta­ságát áthatja a líra melege. A színek szépsége az élet melegségével vonja be eze­ket a képeket A felszaba­dult színélmények teremtik meg művei hangulatát s kel­tenek mély maradandó ér­zéseket a szemlélőben. S eb­ben nem kis része van Szent­en dre szépségének. — Az én konstruktív fes­tészetem Szentendréből nőtt ki. Nem tudom elképzelni festői életemet Szentendre nélkül Amikor először itt jártam, annyira megragadott szépsége, történelmet idéző hangulata, hony nem tud­tam tőle többet elszakadni. Pedig régen, volt, 1929-ben, amikor az első nyaramat töl­töttem ebben a patinás vá­roskában. Egy életre szóló ba­rátság fűz Szentendréhez s ezért is tett boldoggá két esztendővel ezelőtt az a ké­rés. hogy én készítsem el a felépülő művelődési köz­pont monumentális mozaik­ját. Edd gi két mozaikom márványból készült, ez vi­szont színes, muránói üveg­mozaik lesz. Hegyi György és Rácz András közreműködé­sével novemberben kezdtük kirakását és terveink szerint február közepére elkészü­lünk vele. És örülök annak is, homi nem kell várni be­építéséig: áprilisban kiállí­tásra kerül a Műcsarnokban. (Prukner Pál) AhoVá bekopogtattam el­mondtam, hogy a téma jelle­géből következően a legtel­jesebb újságírói titoktartás kötelez. A nyilatkozók nevét nem hozom nyilvánosságra, földrajzi környezetüket meg­változtatom, teljes ismeret­lenséget biztosítok számukra, a beszélgetés során felmerült kérdésekre módjukban áll megtagadni a választ. □ M.-ről megtudtam, hogy 1956-ban kilépett a termelő- szövetkezetből. Hazavitte a jószágait, szerszámait. Neivi ő volt az egyedüli, aki az el­ső adandó alkalommal há- tatfordított az új gazdálko­dási formának. De vajon tényleg hátatfor-, dított-e? A határban lévő istállók­ban éhen pusztultak volna a jószágok, ha M. nem eteti őket. Amikor nem győzte egyedül, szólt a tanya szom­szédainak, — azok is kilép­tek a tsz-ből —, hogy segít­senek, gondozzák a jószágo­kat. Furcsa helyzet alakult ki, mesélte K., az akkori tsz- elnök: Hetekig, hónapokig dúit a községben a vita, hogy ki tulajdonképpen a tsz-tag, kinek milyen a viszonya a közös gazdasághoz, ki így verte a mellét, ki úgy, csalc éppen — tisztelet a kivétel­nek — nem dolgoztak. S az a pár ember, aki önként ki­rekesztette magát a közös­ből, — tovább dolgozott. Persze nemcsak ők egyedül... Megkerestem M-t. Szép szál öregember, fehér Tiborc bajusszal. Szóbahoztam, amit az el­nök elmondott. „Ha kilépett, miért dolgozott mégis a kö­zösnek?” Nem érti a kérdésemet. —■ Én a jószágokat etettem. A jószág az ártatlan. Nem pusztulhat el a hanyag em­berek miatt. Volt köztük vemhes is, hát azokkal mi lett volna? A borjakkal. — Mennyit dolgozott na­ponta? — Én sosem normáskodtarn magam felett. Dolgoztam amennyit kellett. A munkát ne mérje az ember, hanem csinálja. Amennyit kell... — Miért ment újra vissza a tsz-be? Elhallgatom, hogy szerin­tem ki sem lépett, csak for­mailag. — Nem volt akkor már egyedül se jó. Elmentek a gyerekeik is. Megmondták, ápertén a szemembe, hogy ők nem mennek velem a vesz- tigbe. Markolásztam a földet, istentelenkedtem. így ment sokáig, aztán jött az elnök, hogy menjek vissza. Az ta­nult ember... — Megbánta? — Nem, ezt nem mondha­tom. Volt itt már ezen a szi­ken olyan aszály, hogy a bí­bic is sírva repült el felet­tünk. Ha nincs a tsz, akkor száraz betevő se jutott volna a népeknek. A locsolás meg a gépek lendítettek ki bennün­ket. Kényelmesebb is most a deréknak. Nem lát a mos­tani legény annyi hajnalt, mint én láttam, csak ha a kocsmából megy haza. Jobb, no, jobb. Ezt még tíz évvel ezelőtt se mondtam volna így. Most igen. Könnyebb az élet. többet ad a föld. Hát még ha mindenki jobban odaadná a testét a munkának .., ! ☆ M. valamikor SO holdas nagy- gazda volt, megpróbálta a nehéz Idők minden keservét. A tsz egyik legnagyobb tekintélyű tagja. Érdeklődtem miért? Azt mondták, mert olyan ember, akit munkájáért tisztelni kell; még mindig kidolgozza a fiatalokat is. — Nekem nincs beszélni valóm, nem nyilatkozom, mert amit mondanék, az .. Elharapja a mondatát. — Nyugodtan tessék, be­szélni, mondtam a legtelje­sebb titokban tartom a sze­mélyét. — Nem, mégsem, mert mit mondhatnék ... Sosem hazud­tam. Nem találtam meg a helyemet Ezt tudom mon­dani. — Úgy érzi, önhibáján kí­vül? — Nem teljesen. El kellett volna mennem erről a vidék­ről, máshol újrakezdeni. Vár­tam, vártam, hogy majd ... Hát nem ... Elment felettem az idő, megöregedtem. Most már nem megyek. A bioló­giai szükségleteimet nem korlátozzák, van enni, inni valóm, többre meg már igé­nyem sincs. Ha a jelenlegi helyzetemhez mérem a hely­zetemet, — várjon, nem fá­ból vaskarika — akkor tu­lajdonképpen megvagyok, de... sok minden eszébe jut az embernek, olyan is ami most már teljesen fölösleges, csak nosztalgia. ☆ Házigazdám a mültban vezér­kari tiszt volt, háborús bűnt nem követett eí, az ellenforradalom Idején azonban fegyveres Össze­esküvő volt, hosszabb börtön­büntetésre ítélték, amnesztiával szabadult. Segédmunkásként dol­gozott, 860 forint nyugdíjat kap. A lánya tanítónő, amikor férj­hez ment, egy márkás gépkocsi volt a hozománya. Nagyajtős, széles zsalus, székelyfaragásos tornácos kú­ria, de beépítve a szolidabb polgárházak közé. Abban az utcában régen csak azok épít­keztek, akiket befogadott az utca ... S az utca jelkép volt. Vendéglátóm megbecsült, nagy tiszteletben tartott em­ber. Tudása, széleskörű mű­veltsége országosan ismert. Munkaszeretete fogalom. Egy kisebb tudományos intézmény vezetője. — Nem használjuk ki saj­nos a lehetőségeket. Sokáig topogunk, nehézkesen. Én még mindig a szakértelem hiányában látom ennek az okát. De kétségtelen, hogy az utóbbi években igen kedvező a változás. Nemrégen még egészen érthetetlen do’gok voltak. Például: mindenki egyetértett abban, hogy szük­ség van erre az intézmény­re. S mégis évek múltak, a hivatalok tömkellege körül- ményeskedett, pedig nem is pénzkérdés volt No, de csak elkészült, és szép, hasznos, praktikus. Az ilyen dolgok adják fel az embernek a di­lemmát! Már, már hajlandó elvetni a sulykot, mert elke­seredik, de aztán körülnéz. Hogy mondjam? Dolgozni kell. — A publikációs lehetősé­gei? — Nem panaszkodhatom, elvben jók. — És a gyakorlatban? — Megint csak példával vá­laszolok: írtam tavaly egy cikket, dátumhoz kötött ese­ményhez fűződik. Mit gondol mikor jelent meg? Egy jó fél­évvel később, amikor már igen sokat veszített a hatásá­ból. Bizony isten, úgy néz ki, hogy sokszor magunk el­len dolgozunk. Korát meghazudtoló keserű méreggel mondta, hogy „ma­gunk ellen dolgozunk”. ☆ Beszélgető partnerem a múlt- bar magas állami tisztséget töl­tött be, földbirtokos családban született, tudományos munkássá­gát műkedvelőként kezdte, majd később képesítést szerzett, jőnevű kutató. El Bakfis ideál, ezüst halán­tékkal Garry Cooper-i arc­éllel. kitűnően szabott öl­tönyben. Nem győzök csodál­kozni. amikor megtudom, jö­vőre nyugdíjba megy. — Konyak, barack ... ? Mit palancsol? Én mindig azt, amit a vendég. Elnézést egy pillanatra j.. Kinyitja a párnázott aj­tót. — Bocsánat kartársnő .. Kovácsné kedves, megkérhet­ném lenne szíves nekünk ká­vét főzni? Visszaül a hatalmas skay-ba. — Állok rendelkezésére. — Szeretnék megismerked­ni a munkájával. — A lényeg benne van a címemben. A „címemben” szót egy ki­csit ironikusnak érzem. Ta­lán észreveszi, mert elneveti magát. — Dr. N. N. osztályvezető. Kétezerháromszázhúsz áru szerepel az ehavi cikklistán- kon. Veszek, adok. Pardon: megkockáztatnék egy conjuk- tívust. Vennék, adnék. A transzmisszió hálátlan fel­adat, Az enyém meg éppen az. Jönnek hozzám az üzlet­vezetők, hogy... kartárs ez nincs, az nincs, a vevők zú­golódnak. — Mit tapasztal, az utóbbi két évben csökkent, avagy emelkedett a hiánycikkek száma? — Az én portámon sajnos növekedett. — Mivel magyarázza? — Az új gazdasági irányí­tási rendszer intenzív alkotó­erőket szabadított fel. Ez két­ségtelen. Nézzük az áruvá­laszték kérdését: összehason­líthatatlanul több a minőségi áru. Ez jó dolog, de ... Em­lékezzen a legutóbbi parla­menti vitára. Persze, az én asztálomról van szó, inkább arról beszélek. A nagy össze­függésekbe nem tudok, <s nem is akarok beleszólni. De azt mondhatom, eltünedez- - nek a megszokott, olcsóbb áruk. Sajnos, minden új le­hetőségbe benne van a visz- szaélés lehetősége is. Mit ér­tek ez alatt? Az áradás hoz valamelyest piszkot is. Az a spekuláció, amelyet jónéhány nagy ipari vállalat és még több kisipari szövetkezet — tisztelet a kivételnek —« vagy éppen félmaszek, búj- totott cég csinál, szerintem tisztátalan, — enyhén szól­va. Az üzleti becsületet min­denképpen sérti. — ön mit tud tenni a sár ját részterületén? — Sajnos keveset. Elmon- . dóm, meghallgatnak, van ahol ez eredményes, máshol csak bólogatnak és marad minden a régiben. Hatéko­nyabb a mi kis „házicsa­tánk”. Igyekszünk diszlcvali- flkálni azokat a cégeket, ame­lyek eltérnek az üzleti morál­tól. Számomra nagy bátorítás volt a Békés megyei tanács jó múltkori intézkedése ... Emlékszik, megtagadtatta a rossz minőségű áru forgal­mazását. Kicsiben én is ezt csinálom. Pontosabban csinál­juk a munkatársaimmal. De nagyon nehéz, hiszen elég sok még a konkurrencia nélküli áru, — egy-egy szóra sem érdemes cég is monopóliumot élvezhet. Okos dolog, hogy az új gazdasági struktúra elle­nük dolgozik. Csináljuk, ké­rem... ☆ Interjú alanyom a múltban, az akkori viszonyoknak megfelelően Itt az Alföldön szinte beveskedő nagyhatalomnak számított, több nagykereskedelmi vállalata volt, a részvényeinek száma ma már kideríthetetlen, akkori anyagi helyzetében ez számára Is csak másod, harmadlagos volt.,. Tiszai Lajos Csurka Isfván: Búcsú az udvartól Kimondjuk régi, szép szláv eredetű szavun­kat: udvar és nosztalgikus érzésekkel eltelve visszaröppenünk a múltba. Korunk többek kö­zött az udvar megszűnésének a kora is. Az új lakótelepek házai köré, mellé, alá nem udvart, hanem parkot, elkerítétlen közteret terítenek és tűzdelnek meg egy kis zölddel, hintával, homokkal, kacskaringós autóutakkal az épí­tészek. Nagyon helyesen, csak talán még nem szoktuk meg ezt a nyilt, semleges és éppen elkerítetlensége miatt köztulajdonszerűbb Fó- rum-ot, szemünk, agyunk még a régi, azonnali személyre, családra vonatkozó ítéletalkotásra tápot adó udvar látványát keresi: benézni egy udvarba, s megmondani kik lakják a házat. A történelem is így tanította, illetve így tanultuk belőle, amikor már kisdiák ésszel megmosolyogtuk a különbséget két nagybetűs Udvar, mondjuk Mátyás Udvara és Dobzse László rendetlen és eladósodott Udvara kö­zött. Aztán az irodalom is hány meg hány hőst és antihőst jellemzett udvarával, vagy azzal az udvarral, amelyikbe belépett, vagy amit el­vesztett. Merész állítás: a régi emberhez az udvar talán még jobban hozzátartozott, mint a ház. Mindenesetre nagyon tudott árulkodni róla. Később aztán valami zűrzavar keletkezett. A varosba tulajdonképp nem fért bele az udvar, de a hirtelen szaporodó lakosság még nem tu­dott lemondani róla. Bérkaszárnyák épültek római udvarral, négyzetesen kővel körülvéve egy nevetséges kis udvar-karikatúrát, amely­nek egyetlen dicstelen dísze a poroióállvány volt; szükséglakások épültek szükségszerűen parányi és hyomorúságos udvar-gyomorral, és ugyanebben a történelmi korban megszüle­tett az otthon, a családi tűzhely felé vezető utak legsiralmasabbja: a gang. Folytassuk egy kissé mulatságos elszólással: ezek az udvarok még itt vannak köztünk, — mert. persze mi vagyunk bennük, rajtuk és köztük. A képzavar azonban véletlenül mond valamit. Azt jelenti, hogy ez az udvar, az el­múlt udvar megszemélyesíthető. Egy haldokló személyre, aki ha még oly kevés örömet is adott, részvéttel tekintünk. Az életünk része volt Tanúja és tanúsítója a szociális nyomornak, hagyta végiglépkedni magán a postást két világháború behivó pa­rancsaival, s megrendültén hallgatott a man­kóval visszatérő apák, fiák, testvérek léptei, nek koppantakor, elviselte az egymásrautalt szomszédok acsarkodását, a feljelentéseket és a letartóztatásokat, de segített bújtatni az ül­dözötteket és a katonaszökevényt. Látta a csókokat a holdfényben és hallotta felsírni a levegőre jutó újszülötteket. Mindent látott és hallott. Ezért szeretjük, nem a szépségéért. Még egy kis játék: udvariatlanság lenne, ha elhallgatnánk a legnagyobb hibáját: egészség­telen volt. Nem is elsősorban egészségügyi szempontból, hanem társadalmilag. Mert be­zárt, elrekesztett. Nem a szabadság és a kö­zösség felé irányította a tekintetet, hanem a köldökre. Szélvédett hely volt, ahová az új sze. lek sem nagyon törhettek be. Megállt benne a levegő és ételszag terjengett benne, meg füst. Ez az írás tehát tulajdonképpen egy nekro­lóg. Csakhogy az elhunyt még él, helyeseb­ben: még van. Mégis, már most elbúcsúztatjuk, mert a dolog természeténél fogva, ha már nem lesz, nem is tudjuk elbúcsúztatni. Mire az utolsó nyomorúságos udvar helyét is valami nyílt tér vagy akár egy oszloplábakon álló ég- retörő ház foglalja el, senki nem fog már em­lékezni az utolsó udvar kortársaira. Ezekből nem lesz skanzen. Noha, talán le­hetne. Kuriózumképpen oda kellene tenni egy-egy ilyen tágas lakótelepi tér sarkába pél­dául egy-egy hűen rekonstruált udvart, hadd lássák a mostani teenagerek majdani teena- gerei, hogyan éltek az ősök az ős-városban. Béke veled! — udvar. — Megleszünk nélkü­led. Hogy hogyan? Nem rajtad múlik.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom