Szolnok Megyei Néplap, 1969. november (20. évfolyam, 254-278. szám)
1969-11-30 / 278. szám
1968. november 30. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP II Újra Szodomában GROTESZK MINIATŰR A városban élt néhány ember, akit halálra ítéltek. Volt közöttük orvos, kocs- máros, sofőr, újságíró, ügyvéd és ki tudja még milyen szakma, de tény, hogy a halálraítéltek között mind képviselve volt. Ezek az emberek részt vettek a Nagy Tűz oltásában és a Nagy Tűz eloltása után úgy döntöttek, hogy többé nem menetelnek tarral az életnek. Ügy gondolták, ennyit megérdemel az élet és ennyit megérdemelnek ők. Az orvos úgy döntött, hogy a továbbiakban is gyógyítani fogja az embereket, de tegnap is épp olyan jól, mint ma. A sofőr, hogy többé nem dicséri az igazgatóját, ha az éjfélig kártyázik, azután részegen ő viszi haza. Mindegyik úgy döntött, hogy ha esznek, akkor nem tesznek úgy, mintha az első áldozás szent ostyáját vennék magukhoz és ha isznak, nem csinálnak úgy, mintha szent misét celebrálnának. Egyikőjük sem bújik a padlásra nevetni, egyikőjük sem bújik a pincék mélyére inni. És az elvtársakat elvtársak- .nak, az urakat uraknak szólítják. És természetesen Jucit Jucinak, Sanyit pedig Sanyinak — mások előtt is. Valljuk be, botor elképzelések voltak ezek, az ilyesmik hamar szemet szúrnak a kisvárosban. „Miféle bogarak ezek? Honnét bújtak elő?” — kérdezgették né- hányan, akik a Nagy Tűzkor éppen az igazak álmát alud- ták és az ébrenlétet sohasem bocsátották meg a tűzoltóknak. Akadt olyan ember is, aki e néhány figura mellé állt. Mert naivak az emberek és azt hiszik, hogy abban valami különös dolog van, ha a nyomda igazgatója együtt ül a nőgyógyásszal és az ügyvédi munkaközösség elnökével a kávéház kert- helyiségében. És mit csinálnak? Ülnek, isszák a. jó öreg tüzes borokat és hallgatják az andalító cigányzenét. Az árgyélusát Ezek ám a bátor fickók. A CInkotai doktor úr és Dió elvtárs, az igazgató, meg az ügyvédek kapitánya, Bakk Gyuri bácsi. Egy évig minden este ott ülnek a kertben, amikoris halálra ítélték őket, azok, •akik a Nagy Tűzkor aludtak. A tárgyaláson a védőügyvédek elmondták, hogy doktor Cinkotai, igaz, nyíltan a nép szemeláttára evett és ivott, de a kórházban rend van és a gyermekhalandóságot a nullára csökkentette. Igaz, a sofőr is nagyon szerette a hasát, de ötszázezer kilométert tett meg baleset nélkül. És igaz, az újságíró is, de az ügyvéd is... A vádlottak nem éltek az utolsó szó jogával. A tárgyalás szünetében átugrottak Szantofferné kocsmájába, ahol éppen friss sört csapoltak.. Megettek egy zónát, rá egy krigli kemény habú pincehideg sört és meglehetősen nyugodtan hallgatták a verdiktet. — Halál — mondta a főálmos. Semmilyen megjegyzés nem hangzott el, csupán az ügyvédek kapitánya mormogta a bajsza alatt. — Ez a város maga a Szodoma. Bakk Gyuri bácsit egyébként életre ítélték. Meghagyták magnak, mint a kínai császárt. Kell azért egy megbízható ügyvéd a városban, há el is ment az esze és az emberek előtt eszik meg iszik. Egy embert elkergettek a városból. Lehet, hogy a kocs'máros volt, vagy a .nyomdaigazgató, az is lehet, hogy valamelyik pincér vagy egy •. tekergő újságíró. Az utóbbira gyanakodtak, mert az a tárgyaláson az egyik élemedett korú bírónak azt mondta: „Hazudni tetszik”. Pontosabban senki sem tudja, mert olyan nagy lett a tumultus akkor a városban is és a tárgyalóteremben is. Annyit azonban mindenki tudni vélt, hogy az elkergetett embert még arra is ítélték, hogy futás közben mind gyakrabban nézzen vissza a városra, hogy ne feledje, itt érett férfivá, itt dolgozott, itt volt boldog. Lelkére kötötték a fickónak ezt és még sok minden mást, hogy állandóan fájjon a szive a vágytól és a bútól. Ahová érkezett (azonnal megállapította) jó kis hely volt. Másnap reggel kiment a piacra és eladta eszét, szívét és munkaerejét. Jó vásárt csapott. Cserében mosolyoghatott és a feketére azt mondhatta, hogy fekete és a fehérre azt, hogy fehér. Csendes boldogságban elszállt egy évtized. Azért a honfiúi bú időnként szűn marta őt És a nosztalgia tíz év után sem hagyta nyugton, vágya sohasem csillapult. Egy szép napon felkerekedett és hazatért Szodomába. A szállóban senki sem ismerte fel őt, ott már mindenki fiatal volt. Kipakolt, lefürdött, tiszta fehérneműbe bújt, könnyű ruhát öltött és elindult a Fő utcán. Elcsodálkozott. Milyen piszkos lett ez a város! És milyen kopottak a házak. Lúd- bőrösek, fáznak és rnállik rajtuk a vakolat. A nyitott kapuk alatt, a sok piszkos kuka ásítozik. A Fő utca közepén egy hatalmas erődítmény előtt megtorpant. Vasbetonerődítmény, félig a földbe süllyesztve. Lapos tető, 50 centis falak, benne lőrések, illetve ablakok, de lőrések is lehetnének. — Illemhely, ötszázezeréi-t építtette a város — mondja egy selyp néniké, aki alkalmasint az épületét vigyázza és már nyújtja is a kulcsot az idegen felé. Tovább megy. Az emberek szépek, kedvesek és vidámak. És mindenki fiatal. Igaz is, aki akkor tíz éves volt, most 20, és aki akkor 15, az ma 25. Emiatt a lányokat sem ismerte. Betért egy presszóba, aztán gyorsan továbbállt. Szantoffemé- nál a régi kocsmában viszont mindenki öreg vöt. Ismerős, de öreg. És rögtön, amikor belépett, megdöbbentő dolog történt. A belépők egyszerre felkapták a fejüket, fanfárok harsonáz- tak, hárfák zengtek, csodálatos égi hangok szálltak a piszkos kocsmában. És mindenki a belépő feje fölé nézett. Csodálattal, áhítattal. Igen, kétségtelenül a belépő feje fölött egy vakító glória lebegett. A belépő ezt nem látta, de a többiek mind megesküdtek rá, hogy ott van. — Mi bajotok? — kérdezte és rendelt mindenkinek egy fröccsöt. — Nem ismertek rám? — és nevetett, amiről mindenki azonnal ráismert. Nevetett, tekintetével megsimogatta az emberek arcát. Pedig azok igencsak elcsúfoltak. Göndör fekete és szőke hajak helyén sápadt, zsíros, kopasz fejek. Az egykor sima arcokon ránc és Balázs Tibin ugyanaz a zakó, amiben tíz évvel ezelőtt búcsúzott tőle. De akkor Tibi ősz volt. Fiatal és ősz. Most öreg és fekete. Érdekes. És pocakok és nagy fenekek és rojtos kézelők és karikás szemek és... Vajon ő is ilyen? Vajon ő is ennyire megöregedett el- parlagiasodott? — Hogyan haltak meg a többiek? — kérdezte, hogy elterelje a figyelmét a megdöbbentő felfedezéstől. A kérdést azonnal megértették. — Doktor Cinkotai öngyilkos lett. Erre ítélték ■— mondta egy keszeg lengyel műstoppoló, aki úgy tudott inni, hogy az ádámcsutkája meg sem mozdult. — A sofőr nekiment a fának. Kocsija és ő porrá zúzódott... — itt tartott a keszeg, amikor beesett az ajtón Ijakk Gyuri bácsi, az ügyvédek kapitánya. Tökrészeg volt és kölniszagú, ő is vonszolta ballábát, nemrég törte a bokáját A vásott kölykök az utcájukat almacsutkával szórták tele. — Hát itt vagy, komám? Mégis visszajöttél? Tudtam, egyszer visszajössz. A mi fajtánk visszajár — mondta és egy cuppanós csókot nyomott a vándor arcára. Aztán széket hozott, ráállt, megtapogatta a feje körül világító glóriát, beleharapott és annyit mondott: — Valódi. Az biz az. Látod látjátok? — fordult a kocsma közönségéhez, olyan hangsúllyal, mint egy református püspök. — Hát az álmosak, a hétalvók? — kérdezte a visszatért. — Amikor mi elfogytunk és meghalltunk, akkor egymás torkának estek, mert az ilyen álmos embereknek ez az állattanuk — mondta az öreg ügyvéd. Ekkor a kocsma mennyezetén ismét meglódult a lámpa, Latorczay Bea, a primadonna lépettbe. Húsz éve már primadonna szegény a városban. Borízű hangján egy nagyfröccsöt kert és csak úgy állva magába döntötte, aztán elejtette a poharat és egyet sikított.-O Te?... Te itt? — odaszaladt és vörösre csókolta a rég nem látott arcot Nem telt már szegénynek csókálló rúzsra és minek is kinek is az a rúzs? — Szabó bácsi, a kocsmá- ros meghalt Gyomorrák... mondta az egyik újságíró. — öt erre ítélték — he- herészett az ügyvédek kapitánya, mert közben ismét feltöltötte magában a nívót. — A nyomda igazgatóját börtönbe dugták, mert a múlt időt összekeverte a jelen idővel az egy tét a két tével. — Ezt Vadász Jenő mondta akinek huszonhat funkciója volt A huszonhe- tediket ő sem számolta, pedig azt szerette a legjobban. Nézte a beszélő arcokat és még legjobban Szantofferné, a kocsmáras tetszett neki akinek vasfogai éppen oly vidáman ragyogtak, mint annak idején. Most az is megszólalt: — Rudikéin, nem haragszik, de tartozik tíz korsó sörömmel. Tudja, akkor a . tárgyalás napján elfelejtett fizetni. Nem tudott válaszolni, mert nyílt az ajtó, s belépett a hétalvók egyike. A vándort * azonnal felismerte. Hiszen annakelőtte ő is bírája volt Kért egy üveg sört és csak úgy pohár nélkül, üvegből itta az italt. Aztán odalépett a társasághoz. — Szervusztok. Hát, te? Nős vagy már? — a kérdezett nem válaszolt, amaz tovább folytatta. — Elvettem egy isteni nőt, minden hálám és szerelmem az övé. Kivette kezemből a poharat. A szembenálló csöndesen megkérdezte: — És az üveget benne hagyta? — Mindenki, derült. Fáradt volt már. Szeretett volna elbúcsúzni. Felemelte a poharát, hogy kiigya a borát. A pohár üres volt. Amíg kint járt a kocsma udvarán, alkalmasint valamelyik honfitársa kiitta belőle a nedűt. „Még mindig lopnak. És most már alkoholt is lopnak” — állapította meg magában. Ekkor felébredt és végérvényesen tudomásul vette, hogy itthon van, újra itthon Szodomában. Suha Andor ANDRÉ GIDE Száz esztendeje született az a francia író, aki a szlázad- előn, de még a két háború között is nagy hatást gyakorolt hazája és a világ elbeszélőire. irodalmi életére. A protestáns nagypolgári családból származó André Gide nyugtalan ifjúságának tükrévé tette lázongó művészetét. Már legelső munkáira felfigyelnek. Gondolat- és érzelemvilága szokatlan sőt egyesek számára kihívó a francia századvég langyos polgári elégedettségében. Gide-et valószínűleg az avatta mesterré, nemzedéke és a következő nemzedék értékes részének hangadójává, hogy új formát és ítészben új tartalmat is adott e szembeszegülésnek. Első világvisszhangot kiváltó műve, az 1897-es keltezésű Földi táplálékok lírai prózában született, helyenként szinte himnikus lüktetésű. Gide a regény megújítására is vállalkozik. Az irodalomtörténészek szerint „a folytonosan mozgo, ~ változó belső valóságot kívánja kifejezni, a tér, az idő, az azonosság megszokott kategóriáitól függetlenül”. Híres regényei — a Meztelen, a Vatikán pincéi és a Pénz- hamisítók. Az író, aki évtizedekig bálványa volt kora ifjúságának és nyugtalan szellemének, a második világháború alatt és után reakciós beállítottsága miatt visszavonul. Elszakad az élő irodalmi áramlatoktól. s lassan műveit is mint a múlt emlékeit kezdik emlegetni. Ma már közvetlen követői nincsenek. Kétségtelen azonban hogy kísérletező kedve és elegáns stílusa időtállóvá teszi több művét D. T. Barátok és cimborák Kabarétréfák, vicclap karikatúrák untig ismert figurája? s részeg, aki a soha nem látott idegent ölelgeti, te nagy a legjobb barátom felkiáltással. A tréfa, a karikatúra a valóságból meríti anyagát. Sajnos, bőségesen van miből táplálkoznia, Nemcsak azért, mert sokan akadnak, akik sűrűn a pohár fenekére néznek, hanem mert az emberek túl köny- nyen ölelnek keblükre másokat. Olyan könnyen, mint »milyen — nehezen. Játék a szavakkal? Nem, csupán azonos dolog két oldala. Ismeretség, barátság, cimboraság — a személyi kapcsolatok fontos, kiterjedt, s nem ritkán kusza területe. Rokonait, kollégáit, főnökeit a legritkább esetben választhatja meg teljesen szabadon az ember. Barátait annál inkább. És a cimborákat? Azok ,,úgy maguktól” jönnek. Legtöbbször ez a baj. Mert a cimbora — a szó mai jelentése szerint — valamiért csapódik mellénk, hozzánk. Leginkább italért, jobban fizető munkáért, közős suskusok nyélbeütéséért, a te nekem, én neked elvtelen elve alapján. Ki a barát? Ki a cimbora? Létezik-e a személyi kapcsolatnak pontosan körülírható mércéje? Barátság-e a rna oly divatosnak tartott kalákában történő vendégeskedés? A fordítottja: csupán cimboraság lenne a jóízű, okos beszélgetéssel fűszerezett szombat délutáni sörözés? A kérdések a feleletet is magukban hordják. Nincs elvonatkoztatható, elvi szabály. Minden kapcsolat önmagáért ,Jelel”. Felületes, s hajlékony gerincű embernek könnyen akadnak cimborái. Igényes ember nehezebben barátkozik, mert nem éri be felszínes fecsegéssel. Hisz abban, hogy a barátság az embert kapcsolatok legnemesebbjei közül való, bizalmat kér, s °d A szólás, miszerint az örök barátság ritkább, mint °-z örök szerelem, nem véletlenül született. Az embereit mindig is hajlottak arra. hogy ismeretségeiket összetévesszék a barátsággal, s amilyen gyorsan szimpatikusnak találják új ismerőseiket, olyan gyorsan kiábránduljanak azokból. Felületes ember felületesen ítél, a bizalmatlan, a zárkózott pedig nemes érzéstől, a baráságtól fosztja meg magát. Lehet-e „tanulni” mindezt, vagy velünk született tulajdonságaink, s a véletlenek játszanak közre abban, hogyan alakulnak másokkal kapcsolataink? Igen, vannak, akik vonzzák a bará. tokát, akik tudnak vidámak és megértőek, a bajban készségesek, az örömben osztozók lenni. Az egyéni tulajdon- ságok nagy része azonban nem „önmagától” van, hanem fokozatosan alakul ki, változik, hatás és kölcsönhatás következményeként. A magányos, megkeseredett ember sajnos, nem ritka. Éppen az ilyenek szoktak azután tárt szívvel közeledni ahhoz, aki nem érdemes erre. Az újabb csalódás csak tovább nehezíti helyzetüket, s éppen ezért legközelebb még kevésbé nézik meg: ki előtt nyílik meg szívük, értelmük. Ahogy nem ritka a mindenkivel barátkozó, puszipajtáskodó ember sem. Az, akt víg adomákat mesél, tréfát űz mindenből, s kámforrá válik, ha baj van, ha segíteni kellene. Tehát a középút? Az igényes mértéktartás! Tudjunk különbséget tenni a ránkragadó cimbora, s az önzetlen, személyiségünket tiszteletben tartó barát között. Ne traktáljuk legbensőbb családi gondjainkkal a presszóbeli ismerőst, de kérjünk nyugodtan tanácsot a minket, s családunkat jól es hosszú ideje ismerő baráttól, M. O. Iván Nestrovic szobrai a Szépművészeti Múzeumban Budapesten, a Szépművészeti Múzeum márványcsarnokában látható a horvát és az egyetemes szobrászművészet nagy alakja, Ivan Mes- trovic életműve. Természetesen nem a teljes életmű, a chicagói Grant Parkban felállított Dárdavető indián, a belgrádi Kalimegdánón emelkedő emlékszobrok, a Split fölé magasodó monumentális figurák nincsenek a budapesti kiállításon, de a hatalmas terem falait így is szétfeszítik a kétszeres életnagyságú bronzfigurák, a súlyos kőasszonyok és a melegséggel teli faszoboróriások. Ez a bőséges válogatás is hiánytalanul bemutatja a világhírű alkotót Horvát és egyetemes délszláv és európai, — a jelzőpárok nem véletlenül állnak mindig ebben az összekapcsolásban Mestrovic neve mellett. Hazafi volt és egyetemes érvényű szobrászatot alkotott a hét esztendeje elhunyt mester, az egyetemes emberi teljesség és „ nemzeti hagyományok együtt lendítették a magasba műveit; E kettős örekvés indította el pályájára is Mestrovicot, aki nem éppen művészt nevelő környezetben, szegény, elmaradott világban született 1883 augusztus 15-én. Pásztorgyerek volt a nyomorúságos horvát hegyifalvak, erdők között, amikor tehetségére felfigyeltek. Az elnyomott horvát életet európai magasságokba emelő nemzeti mozgalom tette lehetővé, hogy az ekkor már kőfaragó- inasként dolgoz^ fiatalember művésszé képezhesse magát. Bécsben tanul, később a bécsi akadémiára, majd Párizs legiobb művésztanárjaihoz kerül, Rodin. Bourdelle, Maillol, a század legnagyobb mesterei tanítják. Az 1911 és 1914 közötti éveket római tanulmányútra szánja, s egy életre élményt útmutatást kap ekkor a reneszánsz óriástól. M’chelangelotól. (A budapesti kiállításon egy Mózes-mellszobor mutatja ez* a kötöttséget, s egy szoborportré, amit magáról a szobrászóriásról készített) Eszmei irányítója azonban az a mozgalom marad örökre, amely útjának indította: a horvát szellemi hagyomány. A népművészet, a nemzeti szellem teremti meg Mestrovic életművében a különleges átszelleműlteéggei teli népi figurákat, ennek köszönhető a Budapestre is megérkezett hűvös tisztaságú, karcsú gitáros lányok szobrok sorozata, amelyek mintha ősi népballadák nemes egyszerűségét foglalnák bronzba és kőbe. E népi-nemzeti hagyomány kelti életre a Horvát- történelem című mű fenséges fehérmárvány asszonyainkj á t. s ennek haragosan erőteljes, fenséges megnyilvánulása Kraljevic Marko lovasfigurája. Mestrovic kamatostul törleszti érett szobrászként mindazt, amit szellemiekben, anyagiakban hazájától kapott. Vallásos témájú, bibliai tárgyú műveiben is ez a nemzeti hagyomány a legerősebb: már a művek megformálása, a speciálisan délszláv kultúrkörre jellemző ikonművészet, bizáncias sti- lizáltság modem átdolgozása is e törekvésből fakad. Ez teszi lenyűgözővé Mestrovic apostolszobrait, amelyek inkább a szláv nemzetiség prófétái mint keresztény figurák, ettől kapnak megrendítő nemzeti gyász-páoszt vonagló pietái és rettenetes keresztrefeszítései. Benne van e szobrok fenséges tragikumában az igaz hazafi, a nacionalizmussal is szembenálló, valóban hazája javát akaró alkotószellem minden tragikuma is. Élete utolsó esztendeit Amerikában töltötte, ott in halt meg a legnagyobb horvát művész, de életművét hazájának ajándékozta onnan is érkezett most Budapestre az impozáns kiállítás. önarckép, 1936.
