Szolnok Megyei Néplap, 1969. november (20. évfolyam, 254-278. szám)
1969-11-16 / 266. szám
1969. november 16. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 11 MEGJEGYZÉS „Az Ipari munkásnők munkáéig életköriilményei’’-ről szóló tanulmányhoz Aidátok, melyek — mivel s legfrissebbek — nem szerepeinek a tanulmányban. (Turgonyi Júlia—Ferge Zsuzsa: Az ivari munkásnők munka- és életkörülményei. Kossuth Könyvkiadó). 1969 elején a munkaerőforrást képe- sn nők száma 2 839 000 volt, e közülük 1939 800-an dolgoztak. A szocialista iparban az összes foglalkoztatottak 39,9%-a volt nő, a munkások között pedig arányuk 38,2 Kzázalékot tett ki. Az említett adatok igazolják: a szerzők nagy tömegeket érintő, B hozzátehetjük, bonyolult támájt dolgoznak fel. Az üzemi munkásmők serege sokféle sajátosság hordozója. Érthető tehát, ha nem valamennyi, csupán a leglényegesebb kérdések tárgyalására váltakoztak a szerzők. A hat témacsoportra — fejezetre — tagolódó tanulmány e kényszerű megalkuvás ellenére is jelentős teljesítmény. Kevés a nő a szolgáltató iparban Az első, a női foglalkoztatottsággal összefüggő kérdéseket elemző fejezet helyesen jelöli ki a vizsgálódás »lányát A nemzetközi összehasonlító, valamint hazai adatok igazolják a női munkaerő súlyát és szerepét, de néhány, válasz nélkül maradt kérdést is megfogalmaznak, így például azt, hogy — i többi országhoz mérten éppúgy, mint a szükségletek tekintetében — miért oly alacsony a nők aránya a szolgáltató ágazatban? Vagy: mi ea oka annak, hogy a hagyományosain „női” iparágakban jóval nagyobb a fluktuáció, mint egyebütt? Igaz, némi utalásszerű választ találhatunk a második fejezetben, mely az Iskolai végzettséggel, a sesaikkóp- zettséggel foglalkozik, ' de megítélésünk szerint nem érhetjük be ennyivel. Tény, hogy a nők egyenjogúsítása már a szakképzésnél kezdődik, de éppen erre jutott eddig a legkevesebb figyelem. Az oktatási reform ismert nehézségei, a szakközépiskolák lassú térhódítása, s legalább ilyen, súllyal a pálya- választók konzervativizmusa, vonzódása az irreális célok felé, napjainkban sem kecsegtet a változás lehetőségével. Pedig már itt, az indulásnál eldől a többség sorsa, s elgondolkoztató, hogy ma is nagy tömegben hagyják el az oktatási intézményeket szakképzetlen lányok. Akik később munkahelyről munkahelyre vándorolnak, „valami könnyű munkát” keresve. Egyéni és közös érdekek találkozásának feltételeit kellene végre megteremteni társadalmi és egyéni értelemben, ehhez azonban a jószándék önmagában nem eléig. M A harmadik és negyedik fejezet a munkabéreik, illetve a munkakörülmények és s munkaszervezet elemzésével már a problémák sűrűjébe ér. Meggyőző adatok sokaságát sorakoztatják fel a szerzők a munkabérekben megnyilvánuló tűrhetetlen — s mégis, megtűrt! — különbségekről. A 20—35—50 százalékos bérkülönbségek természetesként haltnak minden munkahelyen, de arra, hogy miért van, lehet ez így, már a szerzők sem válaszolnak. Úgy gondoljuk, két irányból közelíthetünk a felelethez. Az egyik: az állami intézkedésiek sem vették eléggé figyelembe azt a A könyvbarát és a könyvbolond, a bibliofil és a bib- liomán közötti különbséget legjobban Nodier híres mondása világítja meg: „A könyvbarát megválogatja, a könyvbolond felhalmozza a könyveit’*. A bibliomániást nem a könyv tartalma, vagy művészi kiállítása érdekli elsősorban, hanem kizárólag a birtoklás szenvedélye. Bo- geng. a kitűnő német bibliofil szakember szerint: „A könyvbarát milliméterrel mér, a könyvbolond méterrel”. íSr A. bibliománban a szerzési vágy olykor legyűri a legelemibb erkölcsi törvényeket is: nem egyszer lopás, sőt gyilkosság árán is a megkívánt könyv birtokába igyekszik jutni. Máskor vandalizmusra is képes. Klasszikus példája ennek az az angol bibliofil, aki meghallva, hogy unikumnak hitt könyvvéből létezik még egy példány, Párizsba utazott. A másodpéldányt hosszú alku után huszonötezer aranyfrankért megvásárolta, majd azonnal a tűzbe hajította. Előnyös «— ilyen, óriási áldó-. tényt, hogy a jogi egyenlőség érvényesüléséinek nemcsak jogi feltételed vannak. Már az 1949-ben kialakított iparági béi-skála jelentős eltéréseket mutattak a „női” iparágaik rovására (textilipar például). Ezek nempesaik tovább éltek, de még inkább torzultak a későbbiekben. A másik: a nők gazdasági egyenjogúságát szolgáló Intézkedések számonkérésé gyakorlatilag nem valósult meg. Nem tűrhető így már más megvilágításba kerül a kép. Az ti., hogy afféle összekacsintás alapján elintézett „vétek”, ha valahol, ugyanazért a munkáért a nők két forinttal kisebb órabért kapnak, mint a férfiak... Ez egyben arra is figyelmeztet hogy újabb intézkedésekkel aligha lehet megállítani a gondok újratermelődését. Sokkal inkább a betartás és betartatás számonkérésével! Az elérhető statisztikai adatok feldolgozása, valamint a hat nagyüzem 260 munkásnőjével folytatott interjú summázata végül is értékes és elgondolkoztató tanulmányban ötvöződött Égető kérdések sokasága torlódik a mű lapjain, s magunk is megtoldottak ezeket néhány továbbival. Mindez arra mutat hogy az ipari munkásnők helyzetének fokozatos — s főként: átgondolt! — javítása nem reszortfeladat Nem egyik vagy másik minisztérium, társadalmi szervezet feladata, hanem közös, mindenkit érintő teendő Amihez persze az alapokat — a már meglévők mellé — hivatalos útón-módon lehetséges és szükséges megteremteni.. zat árán — ekkor lett valójában unikum. ☆ Sok bibliomán nevét ée működését őrizte meg a könyvtártudomány. M. H. Boulard például olyan könyvtömeget gyűjtött össze (600 000 kötetet!), hogy annak már a saját házában nem tudott helyet biztosítani, s így további öt házat bérelt az elhelyezésükre. A könyveket nem polcokon, hanem oszlopokban helyezte el, s csak annyi helyet hagyott közöttük, hogy hozzájuk lehessen férni. Gyűjteményének elárverezése öt évet vett igénybe. Richard Haber angol gyűjtő mániákusan vadászott könyvritkaságokra, s mikor 500 ezer kötetre becsült könyvtára londoni házában már nem fért el, Oxfordban, majd külföldön bérelt házakban tárolta. Örökösei detektívre- génybe illő nyomozással derítették fel a könyvtárait. Ritkaságaiból a British Múzeum is vásárolt. ■ír A magyar bibliománok közül egy Jamnitzky nevű gazdag építőmester nevét őrizte meg a krónika. Csak gyűjtött, de sosem olvasott; a megvásárolt könyveket zsineggel átkötött csomagokban házának pincehelyiségében őrizte. Halála után az örökösök a pince ajtaját alig tudták kinyitni a sok csomagtól. A könyvtömegben nem egy ritka, régi magyar könyv is akadt. BECKETT Beckett nem adta fel exkluzivitását: a közönség tapsolhatott amennyit akart, a függöny elé mindig csak Martin Held lénett ki. A színész tudta nagyon jól, hogy a taps nemcsak neki szól és egy-egy sajnálkozó mozdulattal tudomására is hozta a közönségnek, hogy a szerzőt nem lehet kicsalni a rivaldafénybe. Beckett zárkózottságának — azonban nem holmi gőg az alapja. Ö magának való ember, aki irtózik a nyilvánosság minden formájától. Mar hetek óta Berlinben tartózkodott. hogy foglalkozhassék monodrámája rendezésével, de a Schiller Theater intendáns! hivatalán kívül senkinek fogalma sem volt az egész városban, hol is lakik a világhírű író. „Az utolsó szalag”-ban egy gondozatlan, magányos öreg ember magnetofonnal játszadozik: régi szalagokról hallgatja saját, egykori hangját és új szalagokra veszi fel a jelenlegit. Ez a helyzet a naplóíróé, s mint ilyen, éppenséggel nem nevezhető tipikus színpadi szituációnak. Dramatizálásához — nem is nyúlhatott más mint Sámuel Beckett, akinek jellemző művészete egyedül engedhette meg magának ezt a formai merészséget. Az öreg egy élete vége felé közelgő, soha sikert meg nem ért író, kimerült, szenilis roncs, híjával minden öregkori bölcsességnek. Utálja az embereket és utálja önmagát is: „Épp most hallgatom meg az ostoba szamarat, aminek harminc évvel ezelőtt tartottam magam, szinte hihetetlen, hogy valaha is eny- nyire hülye lehettem.” — Az öreg Krapp, így hívják a főhőst, — krákogva-köhécselve hajlik a mikrofon fölé, majd megint feltesz egy régi szalagot. Ezen a harminc évyel korábbi Krapp hangja hallható, amint épp egy még régebbi önfelvétel visszajátszásáról nyilatkozik: ,.Szinte hihetetlen, hogy én voltam ez a zöldfülű tacskó.* Egy többszörösen megtört egzisztencia körvonalai bontakoznak ki a színpadon, láthatóan és hallhatóan; egy ember csupa ellentmondásokból álló élete pereg le gyorsított felvételben. Krappnak a végén már egyáltalán semmi mondanivalója nincs. Egy szó se. Neki, az írónak, a szó emberének. Még bűt vagy bát se képes már mondani. Némán, de a maga vigasztalanságában már-már ékesszólásként ható némasággal hallgatja egykori, bizakodó énjének megnyilatkozásait arról, hogy „a normális emberi boldogság évei ugyan már elszálltak”, de életének voltaképpeni beteljesülése még előtte áll, „most, amikor érzem, hogy tűz ég bennem”. Ebben a műben, amelynek „A halálra várva” is lehetne k címe, Beckett mint rendező sem tagadja meg alkotói bohócszerű komponensét. Amikor pl. Krapp banánt majszol, a lehámozott héjjal mindenféle bolondságot űz, s ha bizonyos * időközökben felkeresi kopár lakosztályának mellékhelyiségét, onnét minden esetben csobbanás, bugy- borékolás és böfögés hallatszik. Visszatérve pedig bohócmódra csetlik-botlik a színen. A fiatalkori szalagokról kellemes zengéssel szól, míg az öreg, elhanyagolt, rosszul öltözött Krapp csak roggyant nyekergésre képes, amelybe azonban itt-ott, kivált a rosszindulattól fűtött passzusokban, még belevegyül valami az egykori lendületből, hogy aztán a tehetetlen düh pillanataiban artikulátlan ugatássá fajuljon a torzonborz aggastyán monológja. A szöveges részekét néma intermezzók szakítják meg. Krapp Ilyenkor a sötét háttérbe fülel. Vár valakire? — Vajon kinek juthat eszébe hozzá jönni? Ezek a jelenetek, minden komédiás jellegük ellenére, imponáló művészi fegyelemről tanúskodnak. — Martin Held mozdulataival és arcjátékával egy egész emberi élet körvonalait fel tudja rajzolni. A KÖNVVBARÁT ÉS A KÖ1AVVBOLOND Bibliofillá: a könyvek szeretete. A bibliofil, a vérbeli könyvbarát a tartalom mellett a megjelenési formát is fontosnak tartja, a könyvet műtárgynak is tekinti és a jó papírt, az esztétikus szedést, a szép kötést, a neves grafikusok által alkotott könyvillusztrációkat — a tartalom mellett — szépségigényének kielégítéséhez nélkülözhetetlennek tartja. Külső és belső érték együttese: ez a bibliofillá lényege s az ilyen könyv a könyvbarát szere- tétének és gyűjtésének a tárgya. A harcoló Vietnamért A magyar nép melyen áfám az amerikai agresszió sújtotta vietnami nép szenvedéseit. Társadalmi szerveink, üzemeink, főiskoláink minden alkalmat megragadnak, hogy e hős nép szenvedéseit enyhítsékt összeállításunkban bemutatunk néhány képet a magyar nép sokrétű segítségnyújtásáról. A Szakszervezetek Országos Tanácsa a Vietnamé nép megsegítésére indított gyűjtőakció eredményeként több millió forint értékű gyógyszert küldött a harcoló vietnamiaknak. Az egyszerűbb emberek is kiveszik részüket Vietnam megsegítésében. Adócsőn a helyi nőtanács irányításával a vietnami nép megsegítésére takarókat készítenek a község asszonyai. A Budapesti Műszaki Egyetemen rendszeresen képeznek ki vietnami fiatalokat. A képzés első szakaszában a magyar nyelvvel ismerkednek. Magyarország többek között egy forgó gépgyárat épít Vietnamnak. A leendő gyár vietnami törzsgárdáját, mintegy 140 főt a Ganz Villamossági Művekben tanítják meg 3 szálaiig, tajtslmezra. | Galambos Betesz A bibliofiliának számtalan válfaja ismert. A szép kötésű, eredeti fametszetekkel, vagy rézkarcokkal illusztrált könyvek gyűjtése mellett bibliofil szenvedélynek számit neves költők, írók könyvei első kiadásának a gyűjtésé is (ezek legtöbbször — kezdő költőkről, írókról lévén szó — kis példányszámban jelentek meg, s így meglehetősen ritkák); a számozott (tehát szintén kis példányszámú) könyvek gyűjtése, a dedikált, neves személyiségek könyvtárából származó, s esetleg jegyzetekkel ellátott könyvek megszerzése szintén a bibliofillá körébe tartozik. Vérbeli könyvbarátnak számít az ősnyomtatványok (1500-ig megjelent nyomtatott könyvek, amelyek száma kb. 40 000), a régi magyar könyvek (1711-ig Magyarországon megjelent, vagy magyar szerzőktől külföldön kiadott könyvek) gyűjtője is. A grangerizált könyvek, akárcsak a kódexek, unikumok és így értékük is ennek megfelelően prt,a.ga« Ot,
