Szolnok Megyei Néplap, 1969. augusztus (20. évfolyam, 176-201. szám)
1969-08-31 / 201. szám
■ 8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1969. augusztus SÍ. Barlaival Irén válóperén ismerkedtem meg. Én ügyvédje voltam, 6 tanúja. Tárgyalás után. együtt mentünk haza. — Tudja ön — kérdezte az utcán váratlanul — miért éppen ötször kell a mohamedánoknak naponta imád- kozniok? — Nem! — feleltem. — De miért érdekes ez? Ravaszul mosolygott: — Mert ha én ezt időben tudom, akkor Irénnek nem kell előbb elválnia, hogy Péter felesége lehessen. Különben érdekes történet. Ha akarja, elmesélhetem. Akartam; Imádom a Jő történeteket... Irén és Péter régen szerették egymást s csak azért nem házasodtak össze, mert Péter nem akart az anyósához költözni. Inkább elutazott velem még egyszer külföldre, hogy a szerzett pénzen lakást vegyen, ő megesküdött, hogy egy éven belül mindenképpen visszajön, Irén pedig, hogy ellenkező esetben férjhez megy az első emberhez, aki miatt nem kell anyjával veszekednie. Egy Homra nevű kis arab város szélén kellett kutakat ásnunk és hidroglóbuszokat felállítanunk, de úgy, hogy a házigazdák készítik az egyszerűbb alkatrészeket 9 ezeknek gyártását is nekünk kell betanítanunk. Ugyanilyen szerződést kötöttek egy ryuga német céggel is s ebből kiszámíthattuk, hogy az igazi nagy üzlet csak ezután következik s az a vállalat fogja megkapni, amelyik az első létesítményt gyorsabban és jobban készíti eh Márpedig Schützék nem voltak könnyű ellenfelek — találkoztunk velük már máskor is, Homrában aztán kellemetlen meglepetés fogadott Az üzemnek csupán * négy fala állt, a tetőre való üveget még csak akkor gyártották valahol. De az igazgató — aki különben kardkovács volt azelőtt — megnyugtatott, hogy a nyugatnémetek sincsenek jobb helyzetben. Egyébként ebben az évszakban hat hónapig nem esik az eső, azonnal kezdhetjük szerelni a gépeket és háromszáz munkásával hat hónap alatt el is készülhetünk. — Ha isten is úgy akarja! — tette hozzá sietve, azaz: In’s’ Allah! De akkor sem nagyon ellenkezett, mikor mi azt mondtuk, készen kell lennünk három hónap alatt. Sajnos, mi nem tettük hozzá az ins’ Allah-t, mert akkor még nem tudtuk, hogy például két arabot, aki vásárba készülvén, nem kérte ehhez segítségét, Allah büntetésből száz évre elaltatott, hogy így :figyelmeztesse az igazhitűeket az effajta hanyagság következményeire. Bizonyára emiatt vesztettük el mi is másnapra mind a háromszáz munkásunkat. Pedig a cipekedés kezdetén még úgy látszott, mintha megvolnának. Vidáman sürgölődtek és negyed óra alatt megtanulták, mit jelent „hórukk!” — arabul. Hanem aztán csavarkulcsért szalasztottam az egyiket s az. amul- va kérdezte: „Az mi. Uram?” Azt hittem, rosszul fordították a szöveget, de egy másik ember felvilágosított: — Ali csak négy napja van nálunk, uram! Addig tevehajcsár volt s karavánokkal utazott... — És te régen vagy itt? — A legrégebben! — felelte büszkén. — Három hónapja itt dolgozom. Idegesen húztam — vagy talán ráncigáltam _ félre az igazgatót é s heves szemrehányást tettem neki. amiért becsapott. Munkásokat ígért. Egy pillanatra elsápadt dühében, de aztán udvariasan válaszolt: — Valóban, uram! De a te négy szobás villádat is ők építették fel s ha te megtanítod őket, a gépeket is felszerelik — hat hónap alatt Az európaiaknak saját klubjuk volt a városban, s ott szokták eltölteni a vasárnapot — ami az araboknál péntekre esik. Én ekkor határoztam ed, hogy nem járok közéjük, hanem az arabjaimmal maradok. Meghívtam őket magamhoz, feketekávéval, édes süteménnyel kedveskedtem nekik. El is jöttek, hol hárman, hol hatan — ennél többen soha. Éa mégis azt hittem, hogy viselkedésemmel örömet szerzek nekik s csak utólag kezdtem gyanakodni, hogy alighanem megbeszélték maguk között, ki tartja nálam a frontot és ki tölti kellemesebben az ünnepeket; Még mindig nem tudtam, miért csak ötször imádkoznak az igazhitűek. No, aztán végre felállítottuk az első gépet és nagy ünnepélyesen bekapcsolhattam az áramot A motor pedig felbúgott — s mindjárt el is hallgatott Ekkor megszólalt hátam mögött Ali, a tevehajcsár, aki nem sejthette, hogy már arabul is tudok valamennyire: — Mondtam, hogy nem ért semmihez! Amelyik európai érti a dolgát, az nem vendégeli az arabokat! Nem szóltam semmit Kinyitottam a motortetőt — és elsápadtam a dühtől. Szerencsémre pompás memóriám van, egy év múlva is emlékszem, hogy egy gépen ki mit csinált — Ügy beszélsz, mint aki az egyetemen tanít — ordítottam Alira *— de még ezeket a csavarokat sem tudtad rendesen megszorítani! Vakmerő dolog volt ez, hiszen nem tudhattam, nincs-e más hiba is — de megütöttem a főnyereményt Ali szemmelláthatóan nem hitte, hogy egy-két hitvány apróságtól függjön a gép munkája, de mikor meghúzta a csavarokat, a motor elindult és hibátlanul működött Nagy lett az öröm! A következő pénteken végre sokan jöttek ej hozzám. Ott volt Ali is. Egyik fülemmel az igazgatóra figyeltem, másikkal őrá, aki egy öreg arabbal vitatkozott. — Ezért ér többet a szamár, mint a gép! — mondta az öreg, — Az magától is dolgozik^ Legfeljebb a farkát kell megcsavarnod, ha makacskodik! — És ennyivel érsz többet te. mint a hajcsár! — kiabálta Ali. — Mert a gépbe te szereled bele az életet! — Mégis bölcs ember ez az Ali! — gondoltam. Másnap aztán megtudtam, hogy talpig férfi is. Egy perc nyugalmam nem volt többet tőle. Mindent érteni akart, és mindent meg is tanult. Rövid idő alatt ő lett a jobb kezem, s ez azért is sokat ért, mert törzséből sokan dolgoztak gyárunkban, s ezek ellenkezés nélkül teljesítették parancsait. Hanem ez a törzs, ez megint olyan különös dolog. Alinak egy kis kamrája volt a nagy barakban — de néha heten is laktak benne, mert senkit el nem utasíthatott, aki p falujából a vá- rosha látogatott vagy költözött. Ügyes-bajos dolgaik után is neki kellett loholnia. De ezért ő soha nem panaszkodott Sőt! Egyszer éppen munkaidő alatt akart elmenni az üzemből, hogy elintézze egy kis rokona ügyét, akit valami nőhistória miatt kizártak az iskolából. A henger már a darun himbálódzott _ a fr ász kerülgetett, mi lesz, ha éppen most hagy itt. Máig sem tudom, hogyan jutott eszembe a törzsgárda kifejezés, de eszembe jutott Elmagyaráztam neki, hogy nálunk a törzstag munkások ügyeit a főmérnöknek kell intéznie és megsért, ha az igazgatóhoz nem engem enged el. Fiatal ember volt az igazgató, s a leghaladóbb mindazok közül, akikkel Homárban megismerkedtem. Két szóból megértett és visszafogadta a gyereket. Én pedig, ezen felbátorodva, elpanaszoltam neki nehéz helyzetemet — Elmesélek neked egy történetet — mondta erre mosolyogva. — Hasznát veheted. Így tudtam meg végre, hogy Allah először azt kívánta, hogy az igazhívők naponta ötezerszer borulj óinak le előtte. De Mohamed — akinek nagyságát az is mutatja, hogy a próféták közül egyedül juthatott el Állatihoz a hetedik menyországba — először ötszázra, majd öt- venre, végül ötre alkudta le ezt a tömérdek imát, s ezért háromszor kellett a hatodik mennyből visszafordulnia. Az igazgató szerint mind Allah, mind a próféta rendkívüli szenvedéllyel alkudozott, s hogy Allahot éppen ez győzte meg véglegesen: helyesen választotta prófétájául Mohamedet. — Mindenesetre, egy országban, ahol még az isten és prófétája is alkudozik egymással, neked is több türelemmel kell kivárnod, uram, amíg az időd elérkezik. Mivel hírek szerint a nyugatnémetek még nálunk is rosszabbul álltak, én iparkodtam mindent megérteni. De például a Ramadant egyszerűen nem tudtam felfogni. Az országban egész hónapig nappal böjtölnek, éjjel pedig esznek. Péternek is ez a hónap vitte el reményeit. Pedig Iréntől többszöri könyörgés után, egy kétsoros levélben engedélyt kapott, hogy két hónappal megtoldja esküjét: „Május 1-ig várlak. A kezemet már megkérték.” Ramadan harmadik napján meglátogatott és körülnézett a gyárban. Csaknem sírt kétségbeesésében. Biztosra vette, hogy Irén beváltja fenyegetőzését. — Beteg a barátod? — kérdezte tőlem Ali. — Bánata van, nem beteg. És nem barátom, hanem rokonom — mondtam vakmerő ötlettel. — Erzsébetfalván születtünk mind a ketten. És én betegszem meg. ha miattatok elveszti szerelmesét. — Ezt eddig miért nem mondtad, uram? — döbbent meg Ali. Az én munkásaim vitézül szédelegtek egyik géptől a másikig. Persze csak szédelegtek, de elszántságuk igazán nem volt tagadható. Áprilistól nem jött el hozzám többé. És nemsokára Ali sem látogatta péntekjeimet. De csak huszonharmadikán tudtam meg tőle, hogy Péter huszonötödikére már meg is vásárolta repülőjegyét. — Azt hittem, uram, te engedted el... Péter előtt még ma sem merném elismételni káromkodásomat. Taxin szaladtam a városba. Ajtóstól akartam Péterre rohanni, de csak a leső-ablakot nyitotta ki. — Mi akarsz? — kérdezte durván. — Menj haza! — Szeretnék elbúcsúzni! — feleltem gúnyosan. A markomba nyomott egy papírlapot. — Ez a távirat érkezik helyettem. Ez állt a papírlapon: „Hagyj el, ha akarsz! Még két hónapig maradok!” ☆ — Hát ez Irén válóperének története. POGÁNY JÓZSEF: VÄZLAT LADÁNYI MIHÁLY VERSEI: Mese ÉDEN Bennünk van Felemeltfejű-ország, benne élnek a felemeltfejűek, Nemalkuszom a vezetőjük és Törödömök a szárnysegédet Midőn reggel becsukják a kaput s nekivágunk a leszmajdvalahogyoknak, belül éjszaka van, s nyilván mélyen alusznak a felemelt] ejűek. Motívum Két nevetés között ott van már a kósza halálból egy pillanatnyi csönd ám ha e csöndben üldögélek és elképzelem a gyászbeszédet újra elfog a röhögés. Valaha isten teremtette, de nem vigyázott rá eléggé, most itt van, ül az ágyam szélén, tenyerét a hasára tette. Én voltam, uram, bizony én, én Láthatod, nem vagyok még elég vén. Te ölöd őket, mi meg páran tcremtgetünk a hátországban... Talán bakavonat se lenne, ha nem felednénk estelentc, mi az: kamatláb, államérdek... Ha csak lesnénk, hogy ölöd őket. M ár az üdülés első napján felfigyeltem rájuk. Mások sem tudták kivonni magukat az idős házaspár viselkedésének megejtő varázsa alól. Rövid idő múltán róluk beszélt mindenki. Elragadtatással és egy kicsit meghatottam Meg a gondnok is, aki pedig általános előítélettel viseltetett a beutaltak valamennyi fajtájával szemben. Mer ahogyan ez a két öreg szerette és tisztelte egymást, ahogyan lesték egymás gondolatait, amennyire csak egymásért és egymásnak éllek... Az ebédlőben egy asztalnál volt a helyünk. Mindig együtt jelentek meg az ajtóban, aztán az öregúr előresietett, és kihúzta az egyik széket. Kispárnát tett rá és rrr>gvárta. amíg felesége helyet foglal. Akkor ő is melléje telepedett es kedves biccentéssel üdvözöltek engem. — Mondja, kedves — fordult ezt követően az aggastyán ismét élete párjához,— kényelmesen ül? Nincs huzatban? Az őszhajú hölgy hálás mosollyal, tagadóan intett és kedvesen végigsimogatta férje karját. Az effajta apró szertartások. kicsiny, de sokatmondó figyelmességek nemcsak az étkezések alkalmával ismétlődtek meg. Délelőttönként, ha a mzt- róna a tó partján napozott, férje szinte percenként igazította meg a nyugágyát. Hol napolajat hozott, hol meg hűsítő italért poroszkált el a közeli büfébe. Este viszont, amikor az öregúr pihent le a teraszon, kicserélődtek a szerepek. Ezúttal a felesége terített plédet a lábára, kis sportpresszójukon feketekávét főzett neki, gondoskodott cigarettáról és hamutálcáról, majd melléje ült és hesse- gette a ‘szúnyogokat. Mikor nyugovóra tértek, egyik ulhürti Andrást Szertartás tipartnerem merengve nézett utánuk, — Philemon és Baucis — jegyezte meg elérzékenyül- ten, — Én is mindjárt gondoltam, hogy nem magyarok — bólintottam. — Ilyen finomság nálunk nem létezik. A hazatérés előtti napon kis baleset történt. Az ebéd- néL A* asszony pár csepp levest löttyintett férje ura nadrágjára. Látták volna azt a vigasztalan kétségbeesést! Azt a kapkodó szorgoskodást, ahogyan szalvétával, zsebkendővel igyekezett eltüntetni a katasztrófa nyomait! Könnyeit nyelve fag- gatózott, hogy nem örtént-e valami komolyabb baj, nem égett-e meg a lába, fáj-e? — Ugyan, kedves — csi- títgatta lovagias-gyengéden a párja —, semmiség az egész. Mire katonának visznek, el is felejtem. Ebéd után, egy kereszt- rejtvény társaságában a kerti ösvény mögé heveredtem. Azon nyomban el is aludtam. Arra ébredek, hogy beszédfoszlányok birizgálják a fülemet. A közeli pádról jönnek. — Buta trampli — mondja halkan egy reszkető basz- szus. — Negyvenöt éve nevelem magát, de egy kanál levest sem tud tisztességesen kimerni. Hogy nem sül le a bőr a képéről? — Maga lökte meg a karomat — jön a sziszegő válasz. Szenilis, vén trotli. Oldalamnál megzörren az újság. Hátra pillantanak. Kedves mosollyal, egyszerre biccentenek, aztán az öregúr a feleségéhez fordul és aggódón kérdi: — Kényelmesen ül, kedj vés? Nincs huzatban7 \ i s rí T ERDOS LÁSZLÓ i Egy válóper története
