Szolnok Megyei Néplap, 1969. augusztus (20. évfolyam, 176-201. szám)

1969-08-20 / 192. szám

8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1969. augusztus 20, H. BARTA LAJOS: RAJTA FUTNAK A VONATOK tátjátok, feleim, szemetek­kel, mik vagyunk? Bizony, ■por és hamu vagyunk! — így mondja a régi Halotti Be­széd, és így mondom én fel­említve neked Zágler József'. Meghaltál, elmentél Zágler József. Nyugodjál békében. A barátom voltál Zágler Jó­zsef. Különös életed volt és különös halálod. Négyszer haltál meg. És háromszor feltámadtál. Negyedszer nem akartál. Felkértek, Zágler József, hogy említsem fel életedet itt, a családod, feleséged, két nagy gyermeked és az egybegyűltek előtt. Négyre emlékszem én nagyon Zág­ler József, négy halálodra Józsi, felemlítem mindegyi­ket. Az egyik halálod a hábo­rúban volt. Együtt kaptunk behívót, együtt mentünk a vasúti állomásra. Te fogtad a batyut, kísért a feleséged, meg a két kicsi gyereked. Sántítottál, mert az első vi­lágháborúban a jobb lá­badnak ment egy repesz. Nem kellett volna bevonul­nod, mert a másik Zágler, a testvéred kapta a behívót, de annak hal gyereke volt és te jöttél helyette a repe- szes lábaddal. Emlékszem, Zágler József, amikor bejött az állomásra a vonat és fel­ültünk rá és kinéztünk az ablakon, sírt mindenki, sírtál te is, de aztán alig indul­tunk el, máris visszatolatták minket, rácsatoltak a szerel­vényre egy vagont és akkor te kihajoltál az ablakon és azt mondtad, ne sírjatok, lát­játok, már vissza is jöttünk. Es akkor nevettél. Aztán már nem sokat láttalak nevetni. A harctéren egyszer se lát­talak nevetni. Enúékszel-e Józsi, amikor a lövészárok­ban a Donnál hárman hal­dokoltak melletted ? Éhesek voltak. Nem volt már két napja egy karéjka kenyerünk se. Neked még volt három karéjod a hátizsákban. tíz méterre tőlünk a földbe el­ásva. oda ástad el, nehogy megegyed. Oda ástad el ma­gadnak, hogy tartalékban le­gyen. És akkor már nem bír­tad tovább és elmentél oda a helyre és kikapartad a há­tizsákot és elhoztad a három szelet kenyeret a három hal­doklónak. És ahogy hoztad, kimásztál a lövészárokból és akkor egy golyó eltalálta a melledet. És akkor még a három szelet kenyeret oda­adtad annak a háromnak, és aztán hanyatt estél, elvesz­tetted az eszméletedet. Nem kaptál levegőt, csak kapkod­tál a száddal fölfelé. Akkor az a három megette a három szelet kenyeredet, aztán fö- léd hajolt és az orrodon fúj­ták be a levegőjüket. Felvált­va fújták, egy órán át. Ak­kor megjöttek a szanitécek. Elvittek. Hárman mentették meg az életedet. Így haltál meg először, Józsi, és így tá­madtál fel. Felemlítem a második ha­lálodat. A szomszédomban lak­tál a falunkban, és láttam, hogy mindig, öt éven át, éj­szaka mész munkába, éj­szaka, hogy többet keressél, hogy több legyen a család­nak. Egyik éjszaka után, amikor hazamentéi a kis há­zadba. ettél, aztán fogtad a kapát és kimentéi az udvar­ba szőlőt kapálni. Ott kapál­tál a folyó partján, a kis szőlősödben, amikor láttad, az egyik fán a folyónál ját­szik egy gyerek. Egyszercsak a gyerek, az ágról a vízbezu­hant, és segítségért kiabált. Levágtad a kapát, és ruhás­tól nekirohantál a víznek. Kegyetlenül mély, tíz mé­ter mély ott a víz, és ami­kor olvad és áradni kezd, olyan sodrása van, hogy ro­han. Onnan kijönni nem le­het. Viszi a fákat és böm­böl, négy éve itt belefúlt a község apaállatja is. Na­gyon erős állat volt, mégsem bírt kijönni. Te mégis be­mentéi, csapkodtál, vitt az ár, a kalapod leesett, úszott a vizen, de megragadtad a gye­reket. Téged is levitt a víz, levitt egyszer, kétszer, há­romszor is. A víz messzire sodort, már fulladoztál, de akkor ott volt fölötted egy nagy fűzfa koronája, gyöke­rét a víz kiforgatta, megdön­tötte, koronája belehajolt föléd és lenyújtotta egyik ágát néked. Azt el tudtad még kapni. Így támadtál fel másodszor Zágler József, ez a fűzfa volt, úgy mondják, a jó emberek fája. Felemlítem harmadik ha­lálodat. látlak téged Zágler Jó­zsef az öntödében. Ott dol­goztál, ott jöttél le mindig a kúpotokhoz a vaslépcsőn, a gázos öntödébe. Facipő volt rajtad, húsz évig ugyanaz, és kopogott a cipőd, ahogy jöt­tél. Megálltál. nézted, a hosz- szúnyakú Schneider hogyan fütyül és hogyan rakja a szenet a kemence alá. Em­lékszel biztos, a formakészí­tők mellett a falon húsz évig hosszú repedés volt, hányszor szóltál a kőműveseknek, ja­vítsák ki, de tettek rá, olyan volt nekik, ha szóltál, mint a süketnek mondott szó. Sze­rettelek Józsi, de volt, aki neheztelt, nagyon neheztelt rád, mert sokuknak sokszor szóltál, mivel nem úgy cse­lekedtek, ahogy kellett vol­na. Tudom, te jót akartál, de egy kicsit nyers voltál. Em­lékszel rá biztos, Zágler Jó­zsef, egyszer, amikor két fia- lal öntő az öntőedényt vil­ié, farudak közé szorított üst­ben. Hintázott a vas, és a hátsó ember erőlködött a elvetéstől, izzadt, mintha gőzfürdőből jönne, akkor azt mondtad neki: „hájjá, kij­jebb fogja a fanyelet, lcöny- nyebb úgy”. Nem köszönte meg, hogy szóltál, csak rán­tott egyet a vállán és ottha­gyott mérgesen. Ilyenekért voltak mérgesek rád Zágler József. Hatvanéves lettél, sokszor mondtad, tudtuk, tud­ták, nem akarsz te nyugdíj­ba menni. Ez jött nekik kéz alá. Szereztek az irodából egy hivatalos papírt, pecsé­tet is csempésztek rá, és rá­írták az írógéppel, hogy else­jétől nyugdíjaztak, ne gyere. A küldöncnek adták a leve­let, az kézbesítette ki ne­ked, és amikor megkaptad, lecsaptad a martinsapkát, nem is köszöntél, nem is szóltál, elmentél. És délután én már mentem hozzád, mert üzent értem a felesé­ged, hogy beteg vagy. Le­betegedtél. Nem is szóltál, csak feküdtél, elmentem az orvoshoz, megkérdeztem mi bajod. Azt mondta, nincsen bajod, de ha még így megy egy hétig, meghalsz. Másnap bementem az öntődébe és akik kegyetlenek voltak ve­led, elmentek mind hozzád, az ágyadhoz, és bocsánatot kéttek. És akkor te feltá­madtál Zágler József, mert másnap már bent voltál. Felemlítem a negyedik, az igazi halálodat. Hatvanöt éves voltál már, de csak nem akartál nyugodni, egu hó­napban egy hetet még bejár­tál mellém dolgozni. Emlék­szem, szép nap volt, sütött a nap. de nálunk még for­róbb volt minden, mint szo­kott, ittuk az ásványvizet, felemeltél egy csatost, alig tudtam lehúzni a szádról, megittad a másfél litert egy- szuszra. Mondtam is, hagyd már abba, az üveget azért nem kell lenyelni. Akkor le­tetted az üveget, jobb kezed­del megtörölted a szádat, az­tán a homlokodat. Odamen­tünk a kemencéhez, megráz­tuk a kolompot, amit mégte hoztál egy vezérbika nyaká­ról, megráztuk, hogy csapo­lunk. Ott álltái az edény­nél, én meg felmentem a lépcsőre, felhúztam a csa­polókart. Folyt, szikrázott a vas. te meg álltái az edény­nél, a kis lapáttal belekotor­tál a forróságba, hogy utat engedj a folyásnak, és aztán hirtelen, Józsi, Zágler Jó­zsef, azt láttam, hogy meg­dőlsz, és nincs tovább. Nem is tudtam megmozdulni. Be­leestél a forró vasba, az edénybe és többet nem lát­tunk. így mentél el Zágler József. Semmi sem maradt belőled, csak a vas. Így hal­tál meg Zágler József. Felemlítem Zágler József, kit hagytál hátra. Itt hagy­tad a feleségedet, a két gye­rekedet, itt hagytál százhúsz négyszögöl szőlőt az udvarod­ban, magad ültetted, szépen gondoztad, szépen terem. Itt hagytál a konyhában négy kis sámlit, magad faragtad, magad szögelted össze, meg ecry deszkaasztalt a konyha közepén. Magad csináltad, még a gyúródeszkát is. És itt hagytál, Zágler József, nem is tudom megmondani, mennyi vasat, nagyon sok vasat, amit te csináltál, és tudod Józsi, ezekből a va­sakból síneket hengereltek, kivitték a síneket a nyílt pá- bKíkra, felszerelték a talp­fákra és most rajta futnak a vonatok. Rajta utaznak az emberek oda. ahová akar­nak, rajta utaznak, akik sze­retik egymást, hogy egy ál­lomáson ta1 álkozzanak. Ilyen síneknek valót csináltunk mi minrfirr Ziínlor József, ez volt a mi életünk. ...Hát csak por és hamu vagyunk ml, Józsi? POGÁNY JÓZSEF; TANULMANYFEJ Igazán jót játszottunk... ? velőinek" Mindez csak játék... ? 11 nem áldozott volna egy fil­lért sémi Megnövelt díjak a borítékokban godalmaskodófcat: „Az idén elég nagy port vert fel e verseny... de azért bizonyára sikerült néhány kellemes per­cet szerezni a táncdal iced­A díjkiosztás ünnepélyes pillanataiban — most már óvatosabban — megfogalma­zódott az újabb állásfoglalás: „Mindez játék volt ugyan, de úgy vagyunk vele, ha ját­szunk, játsszunk komolyan...* Szó, ami szó a játék üz­leti méreteit sejtetni engedő mutatók azt sugallják; elég komolyan játszottunk az idén. Nem éppen tízfilléres alapon. Amolyan igazi jó termés pedig most nem is volt (nem egy dalért s pro­dukcióért egy hajdani magán zenés-varieté tulajdonosa Ezen is átestünk... A Ma­gyar Rádió és Televízió idei táncdalversenyén. A döntő szignáljának elhangzása után újólag megnyugtatták az ag­Persze, mindez csak játék — mondogatták. A versen­gések idején pedig (játék­ból?) megjelenttette a Zene­műkiadó a dalok szövegeit, kottáit háromszázezer pél­dányban. Félmillió lemezen a daloknak. a döntőbe nem jutottakénak is. a stúdiófel­vételeit. A Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata pedig a kereskedelem megrendelésé­re, háromszázezer példány­ban adta ki az énekeseknek a fényképeit- Ez utóbbira úgy vélem, azért volt szük­ség, hogy a lakosság vizuális kultúrájának pallérozása se maradjon ki e játékból. Így azután igazándiból „nagyot játszottunk”. El kell ismerni, ilyen árukészletből ekkora hazai, s ilyen világra­szóló nyári kiárusítást ren­dezni — valóban üzleti bra­vúr. De azért megkérdez­nénk: ebben a „sza kmában” nem működnek kereskedelmi ellenőrző szervek, amelyek méricskélnék; nem történt-e súlycsonkítás, minőségrontás? A bírálókat jó ideig nyug­tatgatták. Olvasom például a Film-Színház-Muzsika au­gusztus 16-i száméban az egyik nyilatkozatot: „Ez nem volt sem jobb, $em rosszabb! mint az előző három” ver­sengés. Aznap este pedig — csodák csodájára — mit hal­lok? A zsűri másik illetékese közli az eredményhirdetés­kor, hogy az idén kevesebb díjat osztanak ki. (Tehát mégis csak gyengébb volt az „árufelhozatal”?) Aki viszont kap. az majd többet kap. Vágyig a tánczene termésé­nek és piacának az a törvé­nye, ha sok a jó dal és a jó produkció, olcsóbbak az árak? Ha meg kevés, akkor a színvonal süllyedésével együtt emelkedik a díjaknak összege? Vagy egyszerűen csak arról volt szó, ha már annyi pénzünk van, adjuk csak oda mind? Át is nyújtották azután az erkölcsi mellett az anyagi el­ismerést is kifejező dijakat sorra, amolyan tízfilléres bo­rítékokban; ' Kinek mennyivel emelték* s a korábbi kiírással szem­ben, végülis ki mennyit ka­pott? Erről nem szól a tájé­koztatás. De ezt nem lehetett a képernyő előtt ülve úgy megszámlálni, mint például az átnyújtott virágcsokrokat. Mert. — ahogy figyeltük — énekes volt egy-csokrú, két- csokrú, sőt több-esokrú... Egyébként családias, mond­hatni. kedves és patriarchá­lis volt mindvégig, már az elődöntők során is a hangu­lat. Több díiat azonban nem lehetett kiadni. Mert egyné­mely borítóikba csak levelet lehetett vo!na helyezni, üze­netként: „Vlolinkulcs a láb­törlő alatt.” Tánczenei nagyhatalom vagyunk? Nyilatkozatok ide, felemelt díjak oda, szüntelen erősö­dött az az érzésem: elég ha egy. vagy két zenekar és énekes nem vesz részt a ver­sengésen, máris alig születik olyan tánczenei produktum, amely csak egy évadra szóló életképességgel is rendelkez­ne. Az elhangzott dallamok­ból is alig-alig marad meg más, mint a húszas-harmin­cas esztendők operett-zené­jének elemei, amelyekbe a hangszerelés lehelt csak új életet. Kuplészövegek és dal. tárnok, magyamóta nemin Isz­cemciák, s mindössze egy-egy díjazható száma, egy-egy éne­kes, akinek a zsűri nemzet­közileg ismert s e szakmá­ban teikinitélyne& örvendő tagja őszintén gratulálni is tud- Nem csupán a vállát veregeti elnézően a kupertár ját fölöttébb ünnepi öltözé­kének zsebébe gyürögető egyik-másik díjazottnak, A nemzetközi zsűri végülis megállapította* hegy a kiosz­tandó díjaknak száma nein arányos a díjazható művek­nek ég produkcióiknak a szá­mával. No, de akkor — ve­tődik fel — mire való e ha­zai piacot telepréselő fény- képeslap, kotta, szövegfüzet és hanglemezkiadás? Ezekből a — díjazhatósággal „nem éppen arányos" — művek­ből? Mivel nincs mórt labda­rúgó „aranycsapatunk”, ezért legyünk egyelőre „tánczenei nagyhatalom”? „Most énekelnek, zenét még nem szereztek.. Olvasom a Pajtás, az Ü ttö­rő Szövetség központi lapjá­nak legutóbbi számát. „Az idei fesztivál — részben elő­nyére — abban is különbözik az elmúltaktól, hogy sok új fiatal, eddig nem hallott éne­kes is mikrofont kapha'ott a kezébe. Közülük kerülnek majd ki a jövő kedvencei.” S be is mutat rögvest néhá­nyat a pajtásoknak. Például Hajnalkát. Nyolc éves kora óta énekel, — írja a Pajtás. Ügy látszik nem lehet elég korán kezdeni, — vélekedem* Először a tv-ben láttuk — Lovagi A középkor lovagi eszmé­nyeinek egyik emlékezetes ünnepe volt a lovagok baj­vívása. Dívott ez nálunk is. Ismeretes, hogy 1391-ben I. Károly három Tiszán túli fa­lut adott Hont lovagnak, aki­nek a király — lovas pár­viadalon — három fogát ütötte ki (Az Arany meg­énekelte bajvívásnak okleve­les emléke is megmaradt.) Hatalmas bajvívások voltak Budán 1396-ban, amikor Zsigmond király vezetésével, ott „zonban királyostul-sere- gestül megfuttatták őket. Maga Zsigmond is jó bajví­vó volt; 1419-ben Konstanz- ban egy napon kilenc lovas­sal mérte össze dárdáját. Mátyás esküvője alkalmával 1476-ban nemcsak maga az uralkodó szállt nyeregbe^ s vett részt a lovas párviada­olvasom. Nos. vetődik fel bennem, ajkkor valóban jól indult. Más az óvodában, meg az iskolai énekkarban szokott először énekelni, ott láthatjuk, A másik dalosról Is meg­tudjuk: „szeret pulóverben járni”. Szép tőle. Ildikó meg „1968 óta az országot járja, sok helyre hívták meg.” — V.-ék „érettségi előtt inkább tanultak, most inkább éne­kelnek.” De íkérdem én: éne­kelni tanultaik-e? Erről nem szól a bemutatás, pedig hát­ha erre is kíváncsi lenne egy­két pajtás. „Zenét még nem szereztek”. Vagyis, ha már énekel valaki, nincs az a ha­talom, amely megállítaná út­ján, hogy előbb, vagy utóbb zenét szerezzen? Csák még nem jött ei a pillanat? A Pajtás e legutóbbi fiá­mét kezemben tartva más végképp nem tudom, énekese­ket s zeneszerzőket aka­runk-e már jó időben, előre toborozni a pajtások köréből, és ezért vázoljuk e „vonzó’’ pályáikat, vagy pedig a jö­vendő idők képeslap, baiig-j lemez, kottafűzeték vásárió-i utánpótlásának nevelőfunk­ciói ezek? De ha olyan illú­ziókat akarunk fellobbaptani úttörőinkben* hogy bárki énekművész lehet, majdhogy nem csak elhatározás kérdés az egész, s 8 éves korában a tv-ben is énekelhet, érett­ségire készülve pedig két tétel „beemelése’’ közben hanglemezre is dalolhat, bár „zenét nem szerzett*« még, — akkor álljunk még egy szóra! I Mert a Köznevelés-bem. ép­pen azt olvasom, ötszörös volt ebben az évben a böl­csészkaron a túljelentkezés. A színművészeti főiskolán még ennél is nagyobb! Film­rendezőnek annyian jelent­keznek, hogy egy egész kon­tinens filmszakmája számára „képeznénk túl” az ifjakat, ha mindenkit felvennének. Ilyen mély lenne a „humán műveltségiiek a gyökere” ha­zánkban? Szó sincs erről! A felvételizők, — hívja fel rá a figyelmet a Köznevelés* — olykor annyit sem tudnak nyelvtanból, irodalomból! amennyit egy művelt szak­munkás tud napjainkban. Csak éppen írók, művészele* kritikusok szeretnének len­ni... Mert ez a sikk mostan­ság. S ha valaki szín-, zene-, képezőművészeti főiskola, s egyáltalán, önképző és em­bert próbára tevő erőfeszíté­sek, stúdiumok nélkül kíván művésszé válni, sőt előbb- utóbb zenét is akar szerezni, nem kell fáradnia. Próbálja meg táncdalénekesként. Majd közük, — sőt árusítják. a fényképeit, lemezeit. Ha már a 60 szám közt jövőre ott a dal, amit elénekel, leg­kevesebb négyezer példány­ban készül el a lemeze... S négy, öt vagy éppen hatmil­lió ember előtt jelenik meg a tv képernyőjén, — s dalol — szerény képességei szerint. De vajon jól számolunk-e? Játék-e ez az egész? S ha játék. így kell-e ezt játszani? Császtvai István tornák Ion, hanem egy ízben 300 lovassal mutattak be Budán egy karusszelt. Jó bajvívó volt II. Lajos király is. Egy ízben Ungnad bárót, Ferdi- nánd étekfogó mesterét veti kj nyergéből Bécsben. Ami­kor a magyar rendek II. La­jos budai udvarából kiseprú- zik a németeket, a király csak azt kéri: csupán két né­metjét tűrjék meg, akikkel lovas párbajt, lóról való ka­rikadöfést gyakorol. Itt ma­radnak ezek a sportrendezők egészen 1526-ig, amikoris, Mohács után Bécsbe futnak. Már Mátyás alatt megesett az, hogy apródok és mester­legények — testükre párnát kötve — piszkafákkal mu­tatták be Buda utcáin a lo­vagi játékok paródiáját

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom