Szolnok Megyei Néplap, 1969. június (20. évfolyam, 124-148. szám)
1969-06-29 / 148. szám
Bátorság — Macska akarok lenni. Fütyülök az ízlésére Jól tájékozott „Ki mondta magának, hogy itt a hivatalban munka nélkül töltheti az egész napot, csak azért, mert néhányszor megcsókoltam?” — kérdezi a főnök bosszúsan a titkárnőjétől. „Az ügyvédem” — hangzik a lakonikus válasz. ☆ ts i* valami Az apa dúl-fúl mérgében, mert a fia valami nagy ostobaságot követett el: — Istenem, istenem, micsoda hülye gyerekem van nekem! A felesége azonban megnyugtatja— Mit jajveszékelsz, inkább örülj neki! Legalább biztos lehetsz benne, hogy a tiéd! Van-e ideje? Wanda Landowska lengyel zongoraművésznő mesélte el az alábbi anekdotát: — Az egyik kalaposmesternek állandó gyóntatója volt egy ferencrendi barát. Amikor aztán egyszer a bűnbánó kalaposmester bűnös szerelmeinek egész litániáját sorolta fel a barátnak, a tisztelendő atya félbeszakította és megkérdezte tőle: — Drága fiam, voltaképpen mikor csinál kalapot... ? ☆ Nézőpont Két százlábú Brigitte Bar- dot plakátot néz. — Nézd, milyen szép lába van — mondja az első. — Szép lába van, csak kevés — reflektál a másik. — Minden valamirevaló embernek van már hobbyja — förmedt rám a feleségem — csak neked nincs. Mert téged minden untat, mert neked semmi sem elég eredeti. Találj ki végre valami újat, ami még senki másnak nem jutott eszébe! Kitaláltam! Megmintáztam juhtúróból az Eiffel-tornyot, az Empire State Buildinget, a pisai ferdetornyot és a csődéi pálinkafőző kunyhót, hogy csak a jelentősebb alkotásaimat említsem. Odahaza helyreállt a családi béke. feleségem lábujjhegyen járva, lélegzet visszafojtva figyelte művészi tevékenységemet. Vitathatatlanul újszerű hobbymnak csakhamar híre ment a faluban, és a kultúrház igazgatója felszólított: itt az ideje, hogy megrendezzem első gyűjteményes kiállításomat. Szerény ellenkezésemet azzal szerelte le, hogy a kiállítás már szerepel az első félévi munkatervben, s a felügyeleti szervek szigorúan számon kérik a tervteljesítést. A kiállítást maga a járási főesztéta nyitotta meg. Sajátos hobbymat úttörő kezdeményezésnek minősítette, s arra biztatott hogy forduljak bátrabban a mai és a hazai témák felé. Később módját ejtettem, hogy négy- szemközt kérjem ki a véleményét spontán kísérletezésem gyarló következményeiről. — A világért sem szeretném befolyásolni művészi elképzeléseiben és alkotói módszereiben — tért ki a véleménynyilvánítás elől. — Csak gyúrja tovább nyugodtan a túrót, ne zavartassa magát. Tovább ostromoltam: — A magamfajta kezdőnek úgy kell az értő kritika, mint a kiszáradt földnek a jótékony eső... — Nem, kedves barátom, szó sem lehet róla. Nagy okom van rá, hogy ne mondjak véleményt a műveiről... — Attól tart, hogy megsértődnék? Hogy nem bírnám elviselni a kendőzetlen igazságot? — Ugyan! Szó sincs róla! Sajnos, az évek során megtanultam, hogy az én beosztásomban csínján kell bánni a dicsérettel és a kritikával. Hadd említsek néhány példát. Egy cukrászati kiállításon csak úgy mellesleg megjegyeztem, hogy a magam részéről ki nem állhatom a marcipánt, édeskés, úri rafinériának tartom. És pár nap múlva azzal jött haza a feleségem a cukrászdából, hogy állítólag felsőbb utasításra indexre került a marcipán... De ez még semmi. A kísérleti lakótelep átadásakor nosztalgikusan felsóhajtottam: „Hol vannak már a kívül-belill fehér házikók? Hol vannak a kicsi fehér meszelt szobák? És hol vannak a búboskemencék?” S az egyik fővárosi lap gúnyos cikkéből tudtam meg, hogy attól fogva az újonnan épült házakat kívül-belül fehérre meszelték, s a lakásokból sem hiányzik a búboskemence... A múlt nyáron új szállodát és éttermet avattunk. Az igazgató kitartóan agitált, hogy rendeljek valami ritka ételkülönlegességet. Hosszan kutattam az emlékezetemben, s végül tejbegrízt kértem dagadóval. Nos, azóta állandóan kint lóg a tábla a bejáratnál: „Mai ajánlatunk: tejbegríz dagadóval.” Remélem, sikerült meggyőznöm arról, hogy tartózkodnom kell a vélemény- nyilvánítástól. Ha nem akarom kötelezővé tenni a saját ízlésemet, amely természetesen olyan, amilyen... — Ha szabad megjegyeznem, ezúttal indokolatlan az óvatosság. — Hát jó, ha megígéri, hogy fütyül az ízlésemre, akkor esetleg... — Már hogyne fütyülnék! — Szóval az az érzésem, hogy ebben a műfajban nem szerencsés anyag a juhtúró. Ez a stílus és ez a mondanivaló, úgy érzem, Inkább krumplipürét kíván... •— Ez az! Kezdettől fogva éreztem, hogy valami nem stimmel. Hát persze! A fenébe a juhtúróval! Jöjjön a krumplipüré! Böcz Sándor Magyar turisták a Holdon — Honnan tudnék hózentrágert olcsón hazavinni? (Zsoldos Sándor rajza) A Szolnok megyei Néplap szatirikus melléklete 444. csípés Korán kezdi VANNAK MÉG CSODÁK Interjú egy alkoholistával. — Elképesztő uram! Már a tizedik fröccsnél tart! — Hát igen, az átlaghoz ^képest kicsit le vagyok maradva. Sört is még csak nyolc korsóval ittam. — Nyolc korsóval? — Csupáncsak. Na persze, ehhez jön még hat üveg Kinizsi. — Még hat üveg is lement? — Miért hat? Tizenkettő — volt még hat kőbányai is, — Tizenkét üveg! — Ügy van, tizenkét kis üveg, plusz még bedobtam hat kiscsaládit is. — Az — akárhogy nézem, összesen tizennyolc üveg sör. — Nem nehéz kiszámolni. Sajnos, ma nem vagyok formában. — Hatszor berúgnék attól, amit ön összeivott. — Csak ne hízelegjen, hiszen még a reggeli négy-öt féldeci pálinkát nem is említettem. — Persze, reggeli előtt a pálinka • megy. — A csudát, a pálinka a reggeli. Vagy rum! Vagy rum és pálinka. De szükség esetén a konyakot is lenyomom. — Pokoli gyomra lehet; — Sajnos, kevés van belőle. Időnként kilukad, s akkor mindig kisebbre varrják. — Dehát, hogy bírja ezt pénzzel? — Nehezen. Most a párnahuzat árát iszom. De mi lesz holnap? — Ügy tudom, jó szakmája van. — Mit érek vele, ha nem gyakorlom. És mikor dolgozzam, ha folyton iszom? — Alkalmi munkát nem vállal? — Az veszélyes. A múltkor is lebuktam az önkiszolgáló boltban két üveg rummal. — Antialkoholista barátj(, nincs? — Odáig nem züllök. Da a hapsikkal szoros a kapcscí lat. Mindig az fizet, akineb van pénze, önnek nincs? — De hiszen ma már eloC get ivott! — Az elég szót én nem laft- merem. Csak hozasson kiégj litert, s ha maga is akal; inni, kettőt; — Nekem egy kisfröccs tó megárt. — Annál jobb, több jsi- nekem. ~ — És... na haragudjon éjjel nem lát néha patká nyolcat, denevéreket? — Ne gúnyolódjék! —' Hol van még tőlem a delirium termen». Igaz, „ lány pán mindig ott ül egy pin* sas, meg három hatfejű ki. gyó, de engem nem zavatv nak. Csak ha a sárga tek. nősbéka a mellemre mászik. — Arra nem gondolt, hogí jó volna elvonókúrára menni! — Én nem, sajnos gondol* nak rá a hatóságok! Kél hete szabadultam a Markóból. Teljesen ártatalanul ültem hat hónapot. — Ártatlanul? — Ahogy mondja. Pedig kisujjal sem nyúltam ahhoz a csaposhoz, aki nem akart kiszolgálni. Tehetek róla, hogy éppen egy korsó sör akadt a kezem ügyébe; — És nem sajnálta? — Utólag már igen. -* Előbb ki kellett volna inni,' és csak üresen a fejéhei vágni. — Részegen is kiszolgálják? — A jobb helyeken mindig. Mit gondol, hogyan teljesítenék tervüket az italboltok, ha pont a legjobb kuncsaftokat üldöznék el maguktól ... Nagy S. József
