Szolnok Megyei Néplap, 1969. április (20. évfolyam, 75-97. szám)
1969-04-04 / 78. szám
[968. április 4. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP rí Meggyes László: CSÖNAK A ZAGYVÄN Emlékezik > a Kalyusa parancsnoka Barna, markáns arcú Nyi- kx>láj Ivámovics Zabelkin. Olyan fiatalos, hogy meg kell kérdezni: hány éves volt, amikor Magyarországon harcait? — Huszonhárom. — Hogyan került a frontra? — Önkéntesként vonultam be. A Déli Fronton kezdtem. Előbb a gyalogosoknál teljesítettem szolgálatot, majd a felderitőknéV Részt vettem a Sztálingrád alatti csatákban. Utána a Hl. Ukrán Fronttal Dnyepropetrovszk, Ogyessza, Kisinyov. Románia,-Bulgária, Jugoszlávia. Magyarország és. Becs volt az útvonalunk. Magyarországon mint Kátyú. sa - parancsnok vettem részt a harcokban, — Milyen magyar helységek felszabadításában vett nésat? — Szeged. Baja, Kaposvár, Dombóvár, Balaton-vi- déke, Székesfehérvár, Bicske, Budapest. Tata —. hogy csak a jelentősebbeket említsem, — Rendkívül kemény harcokat vívtunk Magyarországon. Ismeretes, a németek itt rendkívül erős ellenállást fejtettek H. Székesfehérvár például nem is egyszer cserélt gazdát, a mieink szerint olyan nehéz volt bevenni ezt a várost, mint nevét orosz embernek kiejtenie. érni a hegycsúcs felé törve egy bizonyos magaslatot, hogy ezt meglássuk — és természetes dologként elfogadjuk eme objektív tényezők kisugárzását a politikára is. Nem egyszerűen azért szűnt meg a lépést tartó nyílegyenes együttmasírozása a szocialista országoknak, mert vannak közöttük „jók” és rosszak”. Történelmi fejlődésuk során elért színvonaluk, mindaz, amit magukkal hoznak a múltból, amit nem lehet viselt kabátként eldobni, meghatározzák azokat a nemzeti sajátosságokat, amelyek figyelembevétele nélkül nem alakíthatják ki saját útjukat a szocializmus felé Ez miután a szocializmus világa mennyire megerősödött (amikor egy je- • lentős magasságot eléri a hegymászó!), mind jobban kiütközik. A kezdeti lépéseket — a hatalom megszerzése, megszilárdítása, a kulturális forradalom elindítása stb. — köny- nyű volt nagyobb egységben megtenni. Tovább lépni, minden országban a legmegfelelőbb úton járva felépíteni, teljessé tenni a szocializmust, már non lehet egy— Amint a kabátján látható, aranycsillag mutatja, ön a Szovjetunió Hőse. — A Sztálingrád alatti csatákban való részvételért tüntettek ki vele, 1944 nyarán A magyarországi harcok során a Nagy Honvédő Háború érdemrend /• fokozatát kaptam Székesfehérvár felszabadításáért. — Milyen személyes élményei maradtak a Magyarországon töltött háborús időkből? — A háború sajnos, természeténél fogva nem baráti ismerkedés, a civilekkel alig érintkezett alakulatunk. Egy-két esetre azonban jól emlékszem. Történetesen az egyik Szeged alatti községben tűz ütött ki a lőszert szállító autónkon, s azt vettük észre, hogy több paraszt jön hozzánk és nyomban nekilátnak a tűzoltáshoz. Dombóvárnál meg egy férfi csónakot bocsátott rendelkezésünkre, illetve ő maga evezett, s ügy keltünk át a Kapóson. Komárom környékén egy leány figyelmeztetett, hogy a németek körül akarnak zárni bennünket és kivezető utat ajánlott. Mi nem hittünk neki... Harc árán tudtuk meg, hogy igazat mondott és segíteni akart. Kár, hogy nem tudom ezeknek az . embereknek a nevét. •. — Járt-e már a felszabaszerűen úgy, mint kezdetben: egymás kezébe kapaszkodva, s énekszóval együtt menetelve. Dombra fel még igen, de a hegy csúcsára már nem lehet így feljutni. Pontosabban szólva: amikor egyes országok — a sokak által szentnek és örökérvényűnek tartott — gazdasági módszerek, struktúra helyett keresik az újat, a magasabb fejlettségi szintnek megfelelőbbet, azt, amelyik a gyorsabb ütemű fejlődést biztosítja: vagy amikor az egyes országok saját tradícióiknak és jelenlegi fejlettségi fokuknak szinkronba állításával keresik a szocialista demokratizmus újabb kifejezési formáit; amikor a szocialista kultúra mindjobban virágzik, sokszínűbb, izgalmasabb — de egyben annyira bonyolultabb is, hogy a régi,'rövid átmeneti időre kialakított mércék már nem mérik az eredményeit elég hitelesen: egyszóval most, ilyen körülmények között képtelenség volna, utópisztikus vágyálom, hogy a szocialista országok minden kérdésben mindig azonos véleményen legyenek. Ott tartunk miis valahol, ahol Lenin hegymászója: „...könnyen félrelépdítás óta azokon a magyar helyeken, ahol annak idején harcolt? — Nem is egyszer. Ugyanis újságíró vagyok... S 195S és 1955 között a Szovjet Tájékoztatási Iroda munkatársaként Budapesten dolgoztam. 1962 és 1965 között pedig az APN (Novosztyi Sajtóügynökség) vezetője voltam úgyszintén Budapesten. De más alkalommal is jártam Magyarországon. S természetesen meglátogat.a m Szegedet. Kaposvárt. Dombóvári, melyek szépségét, meghitt kedélyességét csak békében lehet igazán érezni és élvezni. Amikor a Balaton háborús rideg képét lát. tóm. még gondolni sem mertem, hogy a „magyar tenger" valóban olyan szép, mint amilyennek a későbbiekben megismertem. — Zabelkin elvtársat milyen alkalomból üdvözölhetjük Ismét Magyarországon? — A Budapesti Nemzetközi Vásáron kiállító szocialista országok pavilonjainak sajtófőnökei számára rendezett fogadásra hívott meg a Hung- expo. Hűvös ez a tavasz, de más mint az az első. amikor először itt jártam. Persze, a háború... / Varga Imre Az APN munkatársa hét; nem olyan könnyen te^ kinti át a helyet, ahová a lábát teszi; nincs meg benne az az emelkedett hangulat, amelyet akkor érzett, amikor közvetlenül felfelé, egyenesen a cél felé haladt; kénytelen kötelet csavarni a derekára, órákat kénytelen elvesztegetni, hogy csákánynyál lépcsőket, vagy olyan helyet vágjon, ahová erősen odaköthetné a kötelet. A teknősbéka lassúságával kénytelen haladni, mégpedig visszafelé, lefelé is, távolodva a céltól, s még mindig nem látva, mikor lesz vége ennek a rettentően veszedelmes, kínos leereszkedésnek, talál-e egy valamennyire is biztonságos kerülőutat, amelyen megint el lehet indulni, — bátrabban, gyorsabban, egyenesebben, előre, fel a csúcs felé...” Ebben a helyzetben nem kívánható, hogy minden hegymászó ugyanúgy csavarja derekára a kötelet, egyforma lépcsőket vágjon a csákánnyal a kősziklába. Csupán — és ez a csupán a lényeg — az a fontos, hogy a hegymászók mindegyike ugyanazt a csúcsot tartsa a szocializmus magaslatának; felfelé igyekezzen mindig, ha közben kötelezően megjárja a maga kiA vidéki színjátszásról Az elmúlt hetekben, hónapokban sokat írtak és beszéltek különböző fórumokon a vidéki színjátszásról. Valósággal divattá vált a vidéki színházak eredményeit és nehézségeit ecsetelni. Mi okozza ezt a fokozott érdeklődést? Kezdjük a vitathatatlan tényekkel. Ma már világos, hogy az ötvenes évek végén csökkent a vidéki színjátszás nívója, még a főiskoláról frissen kikerültek közül is nem egy tehetséges fiatal művész a fővárosba szerződött. A hatvanas évek elejétől azonban fokozatosan magára talált a vidéki színjátszás, legalábbis a művészi erőfeszítések terén. Az utób-V bi években pedig a vidéki színházak jól vizsgáztak a művészetpolitika nehéz tantárgyából is. Tény. hogy az utóbbi évek legjelentősebb drámapályázatának, az 1966- ban lebonyolított országos drámaírói versengésnek legtöbb díjnyertes művét, ösz- szesen nyolcat, vidéken mutatták be. Innen indult el színpadi pályafutása a tehetséges Görgey Gábornak, s vidéki színházakban kaptak újabb bátorítást színvonalas bemutatók révén Sándor Iván, Gosztonyi János, Révész Gy. István, Sálamon Pál, Halasi Mária és Kerekes Imre. Több más, már nagyobb színpadi múlttal rendelkező és a pályázaton nem szereplő mai szerzőnek is először vidéken mutatták be új darabját. Gyárfás Johannáját Miskolcon, ugyanott Hubay Karneválját vagy éppen a közelmúltban két egyfelvonásosát Szegeden, — Gáspár Margit két új darabját Veszprémben. Mindehhez hozzávehetjük még azt is, hogy eredményesen vittek színre vidéki színházaink olyan alkotásokat, amelyek a magyar drámairodalom jelentős értékei. Németh László több darabját mutatták be Veszprémben, ugyanott újították fel Illyés Fáklyalángját. A békéscsabai Jókai Színház magyar évadokat csinált, klasszikus, vagy modem magyar drámák sorozatban történő bemutatásával. Jeleskedtek B vidéki színházak a klasszikus magyar repertoár felfrissítésében is: Veszprémiben került először színre — hosszú feledés után — Madách Mózese, a Gyulai Várszínházban hívták feä a figyelmet a békéscsabaiak Szigligeti és Madách elfeledett drámáira. — Meg kell itt jegyeznünk, férőit is; nyújtsa segítő kezét a szomszédnak, ha az csak így tud feljebb lépni. Vegyék már észre tehát a csüggedők, hogy e lényeges dologban nem pontos, csak a látszatot és nem a valót mutatja az olyan aggodalmaskodó számolgatás; tizennégy, hét, hat... (Még akkor is, ha akad a hegymászók között olyan, akinek a tisztánlátását néha nehezíti a magaslati szédülés, vagy éppen ha völgyön kell áthatolni, az ottani régi, poshadt sötétség.) Nagyon fontos dolog tehát — hogy valami tanulságfélével fejezzük be — hegymászás közben annak a törvényeiről is beszélgetni. Mert a lenini példázattól egy dologban lényegesen eltér a mai helyzet. Az aggodalmaskodók, a csüggedők nem a hegy lábánál • hagyható rosszindulatú kibi- cek, hanem itt élnek velünk és közöttünk. A szocializmus velük és nekik is épül. Varga József hogy az örömbe némi üröm is vegyült, mert éppen a fellendülés időszakában kissé csökkent a magyar klasz- szikus dráma iránti érdeklődés, mintha a klasszikusok tiszta szolgálata átcsúszott volna a kuriózumok hajszolásába. Elismerőleg lehet szólni arról, hogy vidéki színházaink általában kellő érdeklődést tanúsítanak a szocialista drámairodalom, ezen belül a szovjet drámairodalom legfrissebb vagy méltatlanul elfeledett drámai alkotásai iránt. Nemrég ünnepeltük a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 50. évfordulóját, s a békéscsabai, a kaposvári, a győri, a pécsi, a kecskeméti színház új, Magyarországon eddig nem ismert szovjet drámák színre- vitelével áldoztak a forradalom emlékének. A vidéki színházak jól ápolták ebben az időszakban a szomszéd népek drámairodalmának ügyét is, például Győrött Soljan jugoszláv szerző, Békéscsabán Baranga román író, Debrecenben Petrov bolgár író darabjának interpretálásával. E tevékenységük még sokkal jelentősebb lehetne, a feladatok éppen a határmenti színházi városokban ennél nagyobbak és sürgetőbbek. Nincs mód a műsorpolitika valamennyi ágazatának és eredményeinek áttekintésére. Mégis említésre méltó, hogy a vidéki színházak a kortárs nyugati drámairodalom tekintetében sincsenek hátul, s nem egy felfedezés ezen a területen is nevükhöz fűződik. Kísérleteztek több helyen az új magyar zenés vígjáték kialakításával is, eredményeik azonban már hibákkal, sőt súlyosabb tendenciákkal is keverednek. Az úgynevezett „slágerfeszti- vál-darabok”-ra gondolunk. Megtörténik, hogy egyik-másik színházban vésznek néhány divatos slágert, hozzá- férceltetnek egy librettót, s máris kész az új magyar zenés vígjáték, amely persze új is, meg zenés is, csak nem dráma és nem játék A műsorpolitikai eredmények nem jöhettek volna létre anélkül, hogy ne formálódtak volna ki vidéken is új rendezőtehetségek, ne hoztak volna létre új egységes stílusban játszó színészekkel nagyhatású, korszerű produkciókat. A kaposvári fesztiválok nézői már megszokták, hogy ott minden évben akad egy-egy kiemelkedő rendezés, többek között éppen a fiatal Sándor János keze nyomán. A Gyulai Várszínház színpadán is évről évre színházi-drámatörténeti csemegét, érdekes kísérletezést láthattak a lelkes, egyre inkább szaporodó publikum tagjai. Debrecenben színházi szenzáció volt már több ízben is Giricz Mátyás vagy Ruszt József rendezése, a televízió hatalmas nézőtábora is meggyőződhetett erről. Odafigyelt néző és a szakma egyaránt Bozóky István szegedi főrendező, vagy Berényi Gábor szolnoki igazgató-főrendező gondos, kiművelt produkcióira, együttes játékot kialakító törekvésedre, saját műsorpolitikájára. — Pethes György kecskeméti rendező már két ízben is igen tehetségesen állította színpadra Raffai Sarolta társadalmi drámáit. A szakmabeliek és a kritikusok tudják, hogy a veszprémi Petőfi Színházban . Horváth Jenő rendezései is figyelmet érdemelnek, kiváló komponáló, és színészeket irányító képessége miatt. — Magukon hordják rendezőjük intellektuális beállítottságának bélyegét a pécsi Dobay Vilmos rendezései is, amelyek kitűnnek visszafogott stílusukkal, sallangmentes játékukkal, az értelemre koncentráló jellegzetességükkel. Folytatni lehet a sort néhány kiemelkedő képességű tervezővel, a hosszú időn át Debrecenben dolgozó Csányi Árpád, a Szolnokon, majd Veszprémben működő Fehér Miklós díszlettervezőkkel. Mindezekbő világosan leszűrhető, hogy a vidéki színjátszás színvonala emelkedőben van, a vidéki színházak újra sokat hallatnak magukról, s ma már az is elmondható, hogy ez a fejlődés szépen demonstrálódik a kaposvári vagy debreceni seregszemléken, az egyre gyakoribbá váló fővárosi szereplések alkalmával. Az izgalmat e fejlődő színjátszás körül mégis az okozza, hogy ellentmondás tapasztalható az emelkedő színvonal és az emelkedés bázisául szolgáló különböző feltételek között. Rögtön ,a közepébe vágva; A vidéki színházak bemutatószáma és előadásszáma túlságosan magasnak mondható. Kevesebb bemutató és kevesebb előadás több lenne; elmélyültebb, alaposabb és főleg nyugodtabb munkával járna. Arról van tehát szó, hogy a meglévővel jobban, felelősségteljesebben gazdálkodjunk, «; törődjünk azzal, hogy egy bemutató megfelelő előadásszámban, nézőszámmal „fusson ki”, megfelelő előadási körülmények között. Nem mindenütt megnyugtató a színészlétszám alakulása. Veszprémben az évi 291 előadást 26, Kaposvárott 394 előadást 27 színész teljesíti, s Békéscsabán is 404 előadáshoz 29 színész áll az igazgatás, vezetés rendelkezésére. Az arányok többé- kevésbé másutt is hasonlóak. Általános a panasz, hogy a vidéki színészek munkája sokkal nehezebb, mint a fővárosiaké, s még az a vigasz sem jut osztályrészükül, hogy legalább anyagiakban megtérül a sok-sok áldozat, tájolás, próba. Nem valami kötelező' szemlélet mondatja velünk, hogy persze, az államosítás előtti évi félszáz bemutatóhoz, a kötelező saját ruhatárhoz, a társadalmonkívüli, állapothoz mérve, igen sok a változás, az eredmény, nem i„ szólva a műsorpolitikai, tartalmi, művészeti eredményekről. Mégis, látni kell, hogy a fejlődés előtt akadályok vannak, hogy a vidéki; színházi konstrukció több szempontból elemző vizsgálatot igényel. Nincs értelme annak, hogy egy vidéki együttes nagyszínházi produkcióját tájegysége legkisebb helyére is elvigye. Inkább arra van szükség, hogy a nagyszínházakban — különböző akciók segítségével is — mindig telt házak legyenek, s legyen közönség abban a néhány járási művelődési otthonban vagy kiválóan felszerelt művelődési házban, ahová kisebb helyekről is be lehet menni, ahol a feltételek megközelítőleg olyanok, mint az anyaszínházban. Szerte az országban épültek és épülnek új megyei művelődési házak, művelődési otthonok, tart az urbanizációs folyamat. A tanácsok sokat tehetnek a színházért színészházak építésével, a jobb konstrukció kialakításával, a szervezőmunka támogatásával, mely a vidéki színjátszás kulcskérdése is. A színház legyen — a megyei könyvtár, múzeumi hálózat, megyei művelődési ház mellett — a különböző népművelési-kulturális intézményekkel együttműködve a város, a táj egyik kulturális centruma. Bögel József 2
