Szolnok Megyei Néplap, 1969. március (20. évfolyam, 50-74. szám)

1969-03-21 / 67. szám

1969. március 21, SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 12 Ériünk éltek — Tiszta szívvel. proletár öntudattal Százhaimincháxom és egy... Télutóra tavasz Két hasznos és szép kiadvány az ünnepi évfordulóra Úttörő feladatra vállalko­zott az MSZMP Szolnok me­gyei bizottságának archívu­ma, propaganda és művelő­dési osztálya, valamint ok­tatási igazgatósága. Két kö­tetet állítottak össze az öt­venedik évfordulóra. Az egyikben a munkásmozga­lom kiemelkedő, elhunyt Szolnok megyei harcosainak állítanak emléket. A másik egy tanulmánykötet, amely történelmi áttekintést nyújt az 1918—19-es eseményektől 1945-ig, a Kommunisták Magyarországi Pártja meg­alakításáért, a Horthy fasiz­mus ellen az ország demok­ratikus átalakításáért vívott Szolnok megyei harcokról. A tanulmányt visszaemléke­zések egészítik ki. Zagyi János, az MSZMP Szolnok megyei bizottságá­nak titkára írja, a Tiszta szívvel, proletár öntudattal című kötet előszavában: „A kötet szerzői, a tanul­mányokat készítők, az emlé­keiket papírra vető veterán elvtársaink nagy és elisme­résre méltó munkára vállal­koztak. Eredeti dokumentu­mok tömegének feldolgozá­sával, a nagy csatákat vívó harcosok százainak megkere­sésével, meghallgatásával, tör­ténelmi realitással és hűség­gel bizonyítják a kor leg­kiemelkedőbb megyei ese­ményeit és mindenek előtt azt, hogy milyen viharos gyorsasággal terjedt itt az Alföld szívében, a Jászság­ban és Kunságban a szocia­lista eszme.” Végigolvasva a Tiszta szívvel, proletár öntudattal című kötetben szereplő ve­teránok vallomásait, az ő élményvilágukon keresztül emberközelbe kerülnek hoz­zánk mindazon események, amelyeket a fiatalabb nem­zedék csak a történelem­könyvből ismerhet Egyszer Marx Kérólytól megkérdezték: mit tart bol­dogságnak? Marx így felelt: „küzdeni...” A veteránok visszaemlékezéseiből ki­mondatlanul ugyanezt a választ kapjuk, bár jóllehet talán nem is ismerték Marx Károly e mondását. Ezt a boldog küzdést igazolja a történelem. Ezeknek az em­bereknek életelemükké vált a harc; a párt fenntartása, erősítése, éhségmenetek, aratósztrájkok szervezése, az éjszakák jótékony leple alatt kezdetleges sokszorosítókon röpcédulák készítése, szórá­sa — ez adta életük értel­mét és célját. A Tiszta szívvel, proletár öntudattal c. kötet szerkesz­tője azt is bevallja: „nagyon sok gazdag anyag vár még feltárásra, közreadásra’’ Ez azt is jelenti, csak megkezd­tük adósságunk törlesztését. A most megjelent köteteket újabbaknak kell követniük. Az 50. évfordulóra jelent meg az Értünk éltek című kötet is. Selmeczy László szerkesztésében. Kilenc tagú alkotói kollektíva vállalko­zott arra, hogy százhuszon­három hős életútját, élet­rajzi adatait felkutassa, fel­dolgozza. Elismerésre méltó munkát végeztek. A könyvben szereplők kö­zül sokan végezték életüket a fehérterror kegyetlenkedé­sei következtében. Ide so­rolhatjuk mindenekelőtt F. Bede Lászlót, a harcos for­radalmárt, akit 1920 április havában a Héjjas különít­mény hurcolt el a szolnoki törvényszék fogházából, s gyilkolt meg Abonyban. Ol­vashatunk Ábrahám István­ról, aki 1919-ben a forradal­mi törvényszék elnöke volt Túrkevén és akit a Tanács- köztársaság leverése után nyilvánosan kivégeztek. Folytatja a könyv a mártír­halált haltak sorát Bajkai Gábor, Csík Eszter, Csikós József, Fehér Imre, Pálffy János, és a többiek nevével. Hősöknek állít emléket a kötet, mert hősök voltak ők valamennyien, Solymosi Ig­nác, Tisza Antal, Tóth Fe­renc és a többiek, vállalva az illegális kommunista tevékenységgel járó minden megpróbáltatást. Vagy Úri Szabó József, aki padlásán őrizgette, rejtegette 25 éven át azt a vörös zászlót, ame­lyet az 1919-es május 1-i felvonuláson vitt. Hősök vol­tak azok a fiatal katonák is — a jászkiséri Apró József, a karcagi G. Balogh Imre, Böjti Imre meg a többiek — akik 1956-ban az ellenforra­dalmárokkal szemben életük árán védték szocialista tár­sadalmi rendünket. Harcos életek kis megyei lexikonja az Értünk éltek c. kötet. A dr. Ungor Tibor szer­kesztette Tiszta szívvel, pro­letár öntudattal című könyv értékes tanulmányainak írói — Gál Gyula és Donkó Jo­lán — miközben arra vál­lalkoztak, hogy bemutassák milyen szerepet töltött be Szolnok megye a Tanácsköz­társaság, s később a Horthy korszak idején, az illegális kommunista mozgalomban, arra törekedtek, hogy bebi­zonyítsák: Magyarországon, így Szolnok megyében is a forradalmi eszme a magyar valóság talajából nőtt ki. Az objektív politikai, gazdasági viszonyok, a katonai terror, az első világháború esemé­nyei voltak azok az okok, amelyek táplálták a lakos­ság forradalmi hangulatát. A tanulmány írói nyomon követik a gyors egymásután­ban zajló eseményeket, hű képet festenek a 77 napig ostromlott Szolnokról, mind­azon erőfeszítésekről, ame­lyeket a Tanácsköztársaság ideje alatt Szolnok megyé­ben gazdasági, kulturális, egészségügyi, szociális ügyekben tettek. Szolnok megyében különö­sen nehéz volt a kommunis­ták helyzete. Amikor az el­lenséges túlerő leverte a Magyar Tanácsköztársaságot Horthyék Héjjas Ivánt küld­ték a megyébe „rendet te­remteni”. Héjjas kijelentet­te „földig leromboltatom a a várost... vörös rabokkal újraépittetem a fehér Szol­nokot”. Ha ezt a fenyegetést nem is váltották valóra, vá- logaott kínzást és megtor­lást alkalmaztak az életben levőkkel a már úgyis agvan- kínzotakkal szemben. Ám minden terror, ke­gyetlenkedés nem tudta megakadályozni, hogy az életben maradottak ne foly­tassák a harcot. A munká­sok, parasztok mozgalmának élére álltak, s az illegális munkát összekapcsolva a legális lehetőségekkel dol­goztak az Általános Mun­kásképző Egyesületben, szervezték a sztrájkokat, a munkanélküliek tüntetését Szolnokon, Mezőtúron, Kun- szentmártonban, Törökszent- miklóson. A harcosok közül még többen itt élnek közöttünk, s velünk együtt dolgoznak küzdenek a szocialista tár­sadalom felépítésén. Nekik is tiszteleg ez a rangos, ér­tékes kötet, mely méltó rep­rezentánsa a nagy ünnep­nek, az 50. évfordulónak. A télutó sokáig tartott. A hó már elolvadt, esett néha egy kis lágy eső. A fagyos földön összecsordogált a víz, reggelre megfagyott. Nappal már pipáltak egy keveset a fekete földek, de könnyen elnyomta leheletüket a tél­ről maradt idő ... ☆ A vonat nagy zihálva bepö­fögött az állomásra. — Be- rény! — kiabálták a kalau­zok. Néhány csupakosár, nagy kötényű kofa kászálódott le a vonatról. Konflis után sipítoztak. A hátsó kocsiból két esőkabátos férfi szállt le. A kofák a váróterem aj­tajánál évődtek. Be volt zárva. Egy rendőr sürgetően intett, az asszonyok gyor­san eltűntek a szürkületben. A viharkabátosok a kijárat felé lépkedtek. Rá sem néz­tek a rendőrre. Kicsapódott hátuk mögött a várótérére ajtaja. Rend­őrök, suhángos civilek sza­ladtak ki. Az alacsony viharkabátos cdalódította táskáját a má­siknak: — Menj. fuss! Elárul­tak ... A nyakigláb ember ket­tőt sem léphetett, elgáncsol­ták. A társát leütötték. — Bilincseljétek meg őket! Dobjátok kocsiba... Szászl! — Parancs. Kapitány Űr. írja meg a letartóztatási parancsot: Lónyai Béla és Strabák István kommunista agitátorok felforgató szán­dékkal érkeztek a városba. A jobb érzelmű polgárok haragjuknak ütlegeléssel adtak kifejezést. A rendőr­ség a két felforgatót biz­tonsági őrizetbe vette... A sedégfogalmazó vigyor­gott: — Igenis! Almádi. Jóska az ajtófél­fának támaszkodva hallgat­ta a kis fekete pesti embert Zsúfolásig tömve volt a Ba­laton kávéház. — Azt akarták 48 évvel ezelőtt is a párizsi szegény emberek, a kommünárok. — amit mink most... Arról már hallott, hogy mit akarnak a szegény em­berek, a fronton sokat be­széltek róla, de hogy kik voltak azok a kommüná­rok ... — Kenyeret akarunk, em­berséget, szabadságot! Ha kell mi is barrikádra megyünk. Harcolunk ha kell.. 4 Jóskának ez nem tetszett. Elég volt már három év front. Harcolni, megint? — Ezek is csak úgy tudják? A nősülésre gondolt már. i. Ami mást mondott a szó­nok, az nagyon is igaz. Arról beszélt a kis fekete pesti ember, hogy el kell venni az uraságoktól a föl­det, amikor kivágódott az ajtó. Rendőrök rohantak be. — Senki el nem mehet! Az emberek felugráltak. — Mit akarnak? Menje­nek innen! F. Bede László a rendőr­tiszt elé állt. — A Párizsi Kommün év­fordulóját ünnepli a mun­kásság. Ez zárt párthelyi­ség. Kikérjük ezt a molesz­táló önkényeske;.. Nem folytathatta, a tiszt az arcába csapott. — Kiüríteni! — ordította. Jóska meghúzódott a fal mellett. Sógorát, a kis ke­szeg mávistát, bikacsök ér­te. Meg se moccant. Egy dulakodás, ordítás volt a terem. A rendőrök ész nélkül ütöttek. Megpróbáli oda jutni a sógorához. A tiszt gyomorszájon vágta. — Összegörnyedt, majd felka­pott egy széket Hamar leket dugjam a rívó szájuk­ba? Nézzen rám! Két éve ez o ruha még szűk volt ne­kem. A padlásról kotortam elő, mert ami jobb göncöm volt, mind elcseréltem. Krumpliért, rozsért. Most meg lötyög rajtam. — Ez az ember meg sán­ta és öreg — bök a katona az őrre. — Mégis puska van a kezében. Ilyen időket élünk. Menszólal András: — Holnap öt vagon krump­li érkezik. — Ez igaz? — pördül az asszony s az elnökre mered. — Most jött a futár a megyétől. Tőle tudom... — Szétosszák mind? — Az utolsó szemig... — Jól van... de holnap visszajövök... — indul az asszony, s utána biceg az őr. — Köszönöm, katona — mondja egyszerűen András. — A szívemből beszéltél... De miért jöttél vissza? Nem tetted okosan, hogy visz- szajöttél. — Még el se mentem. — Még nem? Az más. — Lehet, hogy nem me­gyek. — Nem mész? Téged vár­nak odahaza! — Sok tennivaló van még itt is. Maradok. — Itt veszélybe kerül­hetsz! — Nem jobban, mint más­hol. — Téged várnak. Nem várhatnak hiába. — Nem. De neked sánta a katonád. Meg a keze is remeg. — Az őrre gondolsz, ka­tona? Bátor ember. — Bátor. De öreg. — Van fiatalabb is. — Én is az vagyok. — Az vagy. — Mégis elküldenél. — Ha egyszer várnak! — Csak a falut szerettem volna látni, ahonnan öt éve eljöttem. Emberfia nem vár ott engem. — Igazat mondsz, katona? — Miért hazudnék, paj­tás? Maradhatok? — Amíg kipihened ma­gad. — Amíg kipihenem ma­gam. — Megcsörgeti a ku­lacsát, Annához fordul: — Poharad van? — Akad... — Én nem kérek —• tilta­'•ozik András. — Sohasem iszol? — Nem iszom. — Azért csak koccints ve­lem! Rádfér. Nyúzott vagy. Mikor aludtál utoljára? ▼. V. Nem szólsz? — Annához fordul. — Te tudod? — Ő itt csak irodista. — Te meg csak a direk­tórium elnöke vagy. Nem igaz? — Nem akartam. — Megválasztottak. — Meg, katona. — Azelőtt meg csak em­ber voltál. Aki nemcsak dol­gozik, eszik meg alszik is. — Ügyvéd vagy te, kato­na, hogy így kiforgatod a szavam? — Ha kell, ügyvéd va­gyok. Meg isten. És ember is, akinek leragad a szeme a fáradtságtól. — Akkor menj és pihenj le éjszakára. Anna megmu­tatja a helyed. — Ha koccintasz velem. — Veled igen, katona. Aki isten is, meg ember, as­zal muszáj! Vedd úgy, csak azért ma­radtam itt, hogy néha koc­cinthassak veled. — Egészségedre, katona! — Neked is, pajtás. Mind­annyiunknak! — Aztán... ne számíts va­lami fényes szállásra. — Az árokpartnál azért talán kényelmesebb lesz. — Jóéjt, katona! — Jóéjt] szétment a kezei között, majd egy másik, harma­dik ... Megkóválygott előtte a vörös-díszes emelvény. ☆ A József nap hozott va­lamicske jóidőt. A béres asszonyok délben már kiül­hettek a tanya elé, zsétárt mosni. A zsúpon gólyafészek volt. Vén pár tollászkodott benne. Az öreg Almádi mondta a magáét, mindenre tudott va­lamit. Táltos-féle embernek tartották. . Ha ezen a napon jöttek a gólyák, akitor az jó. Áz azt jelenti, hogy olyan, de olyan jó nyár lesz, amilyen száz évben van egyszer... Nagy nyár lesz. Mondom, meglát­játok. Jó világ lesz... Senki sem akarta meg­mondani neki, hogy a fiát lepedőben vitték a kór­házba. ☆ Az Elnök hellyel kínálta az ezredest. Vix állva ma­radt. Károlyi sem ült le. — Exelenciás úr, a pá­rizsi békekonferencia hatá­rozatát kívánom átadni. Károlyi olvasta. A fejét rázta. Csengetett. Berinkey miniszterelnököt és Bőhm hadügyminisztert kérette. —- Vix térképet terített ki a dohányzó asztalra. Bőhm mereven nézte a mappát. Károlyi szinte ön­magának mondta: — Lehetetlenség ... Ezt az ország nem tűrheti! Vix vállat vont: — Attól függ, hogyan in­formálják a közvéleményt. Minden Önöktől függ. Károlyi ismét önmaga elé beszélt: — Az ország területének nagyrészét elcsatolják... — Pécs, Szeged—Debrecen vo­nal ... Bőhm megemelte a hang­ját: — Ez a döntés azt jelen­ti, kérem, hogy a Kommu­nista Párt taglétszáma órá­kon belül több százezerre emelkedik. Ez lesz a követ­kezmény. Vix németül mondta Bőhmnek: — Nekem teljesen mind­egy. Bőhm vállat vont. — Nekem is. Károlyi az íróasztalán do­bolt ujjaival. Az a kormány, amely alá­ír egy ilyen egyezményt, egy napig sem maradhat a he­lyén. Nem hiszem, hogy akadna bármely más kor­mány, amely aláírná ezt az egyezményt. Mit tesznek, Ez­redes úr, ha a nép nem nyugszik bele ebbe a dön­tésbe? Vix arcizma se rándult: — Ahogy jöttem, Exelen­ciás úr, úgy el is mehetek. Legkésőbb holnap, március 21-én délután 6 óráig kérem a választ. ☆ Este 7 óra. A Munkásta­nács ülésén Garbai Sándor beszélt: — A kormány a mai na­pon lemondott. Az antant diktatúráját nem fogadhatja el, de el kell fogadni a diktatúrának egy másik for­máját a proletáriátus dik­tatúráját. Néhány perc múlva dr. Váry főállamügyészhelyettes távmondatát „sürgős, rend­kívüli” jelzéssel továbbítot­ták. ☆ A jászberényi rendőrka­pitány Szászi segédfogalma­zót hívatta: — Izé.., Magának van azért valami kapcsolata az alsóbb néprétegekkel. Táv­irat jött. Azt a múltkori két embert azonnal talpra kell állítani. Menjen ki a kór­házba, mindegy, hogy csi­nálja, injekcióztassa őket tárgyalóképessé. Szóljon utá­na rögtön a szociknak, hogy keblükre ölelhetik a testvé­reiket Csak azt nem tudom miért bántak el úgy velük, ha most meg ilyen nagy a barátság... Értette Szászi ?! A segédfogalmazó vi­gyorgott: — Igenis! Jön az elvtárs világ... •fr A Fűtőházban már régen letelt a munkaidő. Az em­berek megmosakodtak, ül­tek a mozdonypadokon. — Miért nem mennek már haza? Elhül a lebbencs! — szólt rájuk a műhelyfőnök. Az emberek hallgattak. — Várták vissza Pestről Holt- sári Jánost. A délutáni gyors késett. A jelző megfogta a vona­tot Hoksári leugrott a moz­donyról. Szaladt. — Csak percek kérdése, elvtársak! Pesten már min­denki tudja. Mindenki! — Menjünk be a városba, em­berek! Pista, Ferenc... gyerekek, szaladjatok be minden gyárba, mondjátok meg, hogy jöjjönek a Kos­suth térre, meg a hídhoz, a postához. Amikorra a posta elé értek, már annyian voltak, hogy a sor vége már a Sza- páry utcánál járt A rend­őrök szaladgáltak, nem tud­ták mit csináljanak. A tö­meg felnyomult a hídra. A 48-as emlékmű lépcső­jéről egy szociáldemokrata munkás beszélt: — Szociáldemokrata elv­társaim, akik elismeritek Marx Károly hagyatékát... Esteledett, az emberek álltak. A rendőrkapitány helyettese egy papírt lobog­tatott. — A kapitány úr engedé­lyezi a népgyűlést! Kifütyülték, nevettek rajta! — Kit érdekel már a ka­pitányod! Késő éjszaka a posta ab­lakán kidugtak egy vörös féjkendőt. Síri csend fo­gadta, majd összeölelkeztek az emberek. Sokan köny- nyeztek Pálfy János felvett egy vörös művirág koszorút a 48-a*. szoborról, azzal inte­getett ... — Elvtársak, proletárdik­tatúra lesz! Kun Béla és Pogány Jó­zsef ekkor fogalmazták Pes­ten a Forradalmi Kor­mánytanács kiáltványát: — Mindenkihez! Ma­gyarország proletársága a mai nappal a maga kezébe vesz minden hatalmat! F. Bede intézkedett: — A 68-as gyalogezredbé­li elvtársak fegyveresen jöj­jenek ki a laktanyából. Na­gyon kell vigyázni a rendre. Pálfy beszédet mondott, de elcsuklott a hangja. Az oroszok vörösre festett mu­zsikinget lobogtattak. Almádi Jóska felkötött karral állt a megenyhüld tavaszi éjszakában. Éjfel .g hallgatta a beszédeket, majd bicegve elindult. Gyalog vá­gott neki az útnak, hogy hajnalra kint legyen az uradalomban, megvigye a hírt, hogy mit hozott a ta­vasz és milyen nagy nyár lesz... Tisza] Lajos

Next

/
Oldalképek
Tartalom