Szolnok Megyei Néplap, 1969. január (20. évfolyam, 1-25. szám)
1969-01-26 / 21. szám
\ SZOLNOK MEGYEI NfiPLAP 1969. január 26. Palte« József: DOMBOS TÁJ K acagott, az ölébe hajtotta a fejét, úgy nevetett. Aztán sírásba csúszol át a hangja. — Menjen már, mit keres maga itt? A nó felemelte a fejét, megtörölte az arcát. 1— Itt lakom — mutatott mentegetőzve egy házra. — Hogy hívják magát? — Tán rendőr maga? — Művész vagyok. A nő hátradőlt a pádon, keresztbe tette fehérharis- nyás lábát. Kihúzta a mellét, végignézett a férfin. — Al Művészi — mondta. — Milyen művészt — Festő vagyok. Mit csinál maga itt? itt fagy meg! A nő kékkarikás szeme ismét felderűit, mosolygott, olyan volt, mint egy festett terrakottát lány. Piros pulóver volt rajta, és rövid, kék szoknya. — Állok magának modellt, ha akarja. Hol lakik? — Itt — intett ugyanarra a házra a festő, amelyikre az imént a nő. Hitetlenül egymásra mosolyogtak. — Valamelyikünk nem mond igazat! — Nem tudom, ki?! — nézett vissza ravaszkásan a nő és felállt. Fázott. Reszketett. — Na, gyerünk Festő, már régóta szerelném, ha te- tőtől-tálpig lefestenének. Elindultak. Átmentek a keskeny, havas parkon. A festő nehéz nagykabátban és szélesperemű baszk sapkában ballagott. Szeme körül do- hányszinü volt a bőre. A nő leplezetlenül figyelte az arcát és vállába húzott fejjel, fázósan lépkedett. Füstszerű köd úszott a fák között. A festő jól megnézte a nőt és arra gondolt, lehetséges, hogy csupán egy bolondos lány. Beléptek az épület kapuján a káposztaszagú lépcsőházba. Szótlanul mentek felfelé, elöl a festő, utána a lány. A második emeleti lépcsőfordulóban megálltak szuszogni. Egymásra néztek a Kékszoknyás, ahogy a festő elnevezte gondolatban a lányt, az egyik ajtóra mutatott. — Itt laknék... — mondta. A festőnek nem mozdult ar arca. Csak a szája. — Annál a nőnél? — Ott biz. A negyediken a festő kinyitott egy ajtót. Sötét odúba léptek. Tubusok, újságok, vásznak sorakoztak a villanyfényben. A kályhából dőlt a meleg, a heverőn szegényes, durva, szürke pokróc feküdt összegyűrve. — Jól mehet magának — szólt a lány. — Le tud egyáltalán festeni? A férfi nem felelt. Beriglizte az ajtót, aztán nekilátott némi rendet teremteni. Közben brummogott. — De jó kedve van — állt a lány a szekrény mellett. — Hányas volt énekből? Vagy ne maceráljam? A festő elmosolyodott. Megvonta kordbársony zakóba szorított erős vállát, a lányhoz lépett. Megfogta a karját. — Hány éves vagy? — kérdezte. — Tizenkilenc. — Óriási! — ámult a festő. A lány ingatta magát, vigyorgott. — Hát te? — Harmincnyolc — morogta a férfi. — Cakk-pakk. — Nem baj, Festő — jegyezte meg a lány kicsit szomorúan. — Csak tudjál festeni. Szépnek találsz? Mereven nézték egymást. — Nézd meg a képeimet — mozdult meg gyorsan a férfi. Felmászott a székre, vásznakat szedett le a szekrény tetejéről. Tele volt az egyik karja velük. — Állj csak oda! — mutatott a túlsó sarokba. — Hogy messze légy. Ez tetszik? Csu- pazöld. Ez a címe. — Nagyon szép — suttogta áhitatosan Kékszoknyás. — Jaj, de szép. — És ez? — tartott maga elé egy újabb festményt a férfi. — Gyönyörű — mondta a lány. — Ki ez? — Egy fej. Nem mindegy? Ilyen volt a feleségem. Csupa sárga. Ezt nézd csak! — mutatott egy újabb vásznat a festő és ragyogott az arca. — Én vagyok! — Tényleg — nevetett a lány — Ugyanilyen morc képed van. Fess le engem is! LefesteszT — Igen. — Hogy? — Hát hogy szoktak lefesteni valakit? — Nem így értem! — mondta a lány. — Nézd meg, milyen a lábam — simított végig a combján. — Jó, Festő? A vásznak a székre kerültek. A lány a férfihez lépett, és kissé csúfondáros tekintettel nézett fel rá. — Tréfás arcod van — jegyezte meg a festő. — Tényleg ott, annál a nőnél laksz? A lány elfordult. Lehajtotta a fejét. — Igen. Az anyám — mondta halkan és megrázkódott. A festő zavarba jött. Esetlen mozdulatot tett és azt mondta tétován: — Ne törőd) vele* — Na, gyere — szólt a festő később —, nálam az nem jelent semmit, hogy mit csinál az anyád, nincs napraforgó a fejem helyén. Nem arra nézek, amerre biztosan arany van, hanem, emerről én sejtem azt. Na, gyere, Kékszoknyás! A lány most hallotta először ezt a nevét. Megmozdult, odament a díványon elnyúló férfihez. Odasétált hozzá és csókolgatni kezdte. — Mit csináljak, Festő? — szipogott — Szeress főzni, bohóckodni, meg enni. Nagyon vékony vagy. A férfi arcát elöntötte a lány forró lehelele. — Figyelj csak! — mondta később a festő — Itt maradhatsz nálam. Nem kell az anyádnál maradnod... Fél centire sem volt a lány arca az övétől. így bámultak egymás szemébe hosszú ideig, némán. — Jól van, Festő! — mondta a lány és a férfi mellé vackolódott, egy kicsit kislá- nyosan is, meg asszony o- san is. — Drága vagy. Ha berúgott, folyton vert. Tépte a hajam. Tizenhárom évet töltöttem intézetben! A festő közbeszólt ö is el akarta mondani a leglényegesebbet. — Olyan iszonyúan üres még sose volt ez a szoba, mint mielőtt lementem hozzád. Mindketten az ablakra villantottak. Kinn sűrű, tejes köd gomolygott, könnyen eltévedhetett benne az ember egyedül. ötven esztendeje halt meg Ady Endre; sírjából ma is életet és hitet üzen. Költő aligha adhatott volna többet nemzetének: emberi méltóságra ébresztett, a megmaradásra és a megújulásra. A kortársak általa hitték magukat valakinek, embernek, magyarnak; a hazájukon kívül rekedteket ő bírta szóra mindenütt. A humánumban kiteljesedett magyarságot jelentette. A huszadik század a magyar irodalomban — köztudott már régen ez az igazság — Ady Endrével kezdődik. ö hozott új látást és új hangot; ő volt a nagy felszabadító. Szinte felmérhetetlen a jelentősége: a magyar kultúra nagy megúlulását, szá- zadeleji virágzását Ady-kora- ként tárgyalhatná az irodalomtörténet Ady hélkül nem születhetett volna meg az új magyar irodalom és aligha győzedelmeskedhetett volna széles körben a forradalmi gondolat. A századelő elégedetlensége és jobbravágvása talán művészi különcködéssé satr.yult volna, ha nem jön valaki, aki világosan megfogalmazza a bajt — „ez a magyar Ugar” — feldobja a megtalált igéket, és összefogja az elégedetlenek és újat keresők százszínű seregét. Ez volt Ady Endre. A hét- szilvafás, kálvinista kisnemes Párizst járt fia. A „forró szivű, zengő szavú dalnok” — aki elsírta minden magyarok bánatát és harcra hívta a sötét vizek parti án kesergőket Ahogy Móricz Zsig- moítd mondta Ady ravatalánál: „Az emberiség... még néma nyomorban hevert: Ady Endre már akkor a szabadságot zengte. A szivek gyáván és mindenbe beletörődve, korbács előtt meghunyászkodva gubbasztottak: Ady Endre mint egy fiatal isten szállott ki a magasba s az egekig dobta az új igazságok lángoló igéit A lelkekben siket és vak ködök gomolyogtak: Ady Endre lelkében már tisztán égett a fel- szabadulás örök fénye...” A magyarság előtt álló feladatokat ő fogalmazta legteljesebben. Költő volt a teljes élet megszólaltatója. így hathatott mindenkire serkentőleg: a harcosok a fegyvertársat látták benne, az esztéták a vers rr.egújítóját. A század elejének jobbra törekvői egyszerre tisztelték Adv Endrében a költőt és a váteszt. A költőt aki nagy lénéssel vitte tovább a verselés művészetét és a prófétát, a politikust, -aki a tízezerfok- ra hevített vas izzásával élte át nemzetének és a korabeli Európának nagy kérdéseit. Nincsen kérdése a korabeli magyar és európai történelemnek, amivel Ady nem birkózott volna. Százával vetette fel a gondolatokat, egy- egy strófájához, egy-egy cikkéhez köteteket kapcsolhatna lábjegyzetként a tudomány ma is. A szocializmusról, a militarizmusról, a cárizmusról, Kelet-Európáról, a kacs- kakezű császár mesterkedéseiről lényeges dolgokat tudott, s verseiben — a Magyar Ugaron, a Szentlélek karavánja, az Idő rostájában, a Mesebeli János, a Duna vallomása, a Magyar Messiások, a Magyar jakobinus dala, a Szétszóródás előtt — a magyar történelem számos tanulságát és feladatát fogalmazta meg a századelő és a jövendő nemzedéke számára. Ügy érezte, hogy nemzete a betelő sors huszonnegyedik órájához érkezett, ha késik a feudális lomokat eltakarító forradalom, a magyarság kihull az idő rostáján. Demokratikus, független Magyarországot akar. Ügv érezte, az avult Idillt robbantani kell, hogy a robbanás helyén nőj- jön valami. Addig negyvennyolc és hatvanhét ellentétében gondolkodtak, Ady felismerte; a mameluk hatvan- hetességgel és a sírvavígadó negyvennyolcassággal egyszerre szembe kell fordulni a szociális elégedetlenség taIájáról, s a nemzetiszín zászlóra fel kell írni a szociális felszabadulás igéjét. Ezért ölelkeztette költészetében a magyar márciusokat és a vörös májusokat Nemcsak a maga népére gondolt A magyar jakobinus az „elnyomottak és összetörtek”, a „magyarok és nem magyarok” egyforma keservét dalolta, s a „magyar, oláh és szláv bánat” egygyö-. kerűségét, a Duna kilesett titkát Lírájában ott vannak a Kárpát-medence közös* gondjai és vágyálmai. Benne is, mint Bartókban, József Attilában és annyi jeles magyar alkotóban, ott élt a népek testvérré válásának eszméje. Jelzéseit, kiáltásait ezért fogták fel már életében a szomszéd népek költői,, románok, szerbek, horvátok, ezért köszönthette a szlovák Hviesdosláv „hajnallókorszak hőseként”. Lírája magyarságélménye, s forradalmi demokratizmusa felől érthető leginkább. Innen érthető, hogy még a szerelemből, pénzből, mámorból és istenkor esésből is gyakorta politikum lett nála. A maga és népe sorsával birkózó költő egyetemes emberi titkok megfejtésére is törekedett. Átélte, érzékelte az ember helyét a minden- ségben, vállalta a pokoljárást Az időhöz és helyhez kötött társadalmi élményt az egyetemesbe emelte, akárcsak Bártól^ tette a zenében. A kései Advnál születik meg, a „minden egész él*ö- rötf’ hangulatában a „csillagtávlat”, m új víziók. Korábban a maevar társadalmi forradalom sürgetője volt, most a világforradalom óhaj- tozójává válik. Az imperialista háborúval szembefordulva, rémlátásoktól gyötörve, „kosarazott szájjal”, „lefojtott tüdővel” írja az emberség vallomásait. „Ember az embertelenségben” — írja . egvik legszebb verse fölé. 09,16.) Akkor, mikor a szívét csak- ugvan puskatus zúzta, a szemét „ezer rémség” nvúzta. „Ember az e .bertelevséghen: ez, ennyi * magyarság múlhatatlan, ércbeöntött békeszava. viláoaiándéka, _ mint Fá hry Zoltán Írja. — Többet, szebbet nem mondhat, nem adhat senki...” Igéi nem fakulhatna)» örKv^ge mindig ídőszec# marad, f GULAY ISTVÁNt Terrakottás lány Ady és Babits Czine Mihály: Öröksége mindig időszerű marad
