Szolnok Megyei Néplap, 1968. december (19. évfolyam, 282-306. szám)
1968-12-31 / 306. szám
8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1968. december SL CSANÁDI JÁNOS: ÉJFÉLI RAPSZÓDIA zilveszter zord szele ezerkilométeres határokon rokon győzelmi dal. Mert nincs vége semminek; ami elhal, gyengeségünkkel hullik el csak, mint a fák levele, vörösbor, könnyű szárnyak, dérmarta szőlőszárak... Nyomukban köd pörög, ezerkilométeres határokon hó hömpölyög, szitál a város-ékkövekre, ” s fémes sasok nagyívű röpte kérdez szárnyaló kedv, te fényes: ó, szálltál, száll tál-e már északi égövekre? A Föld válla fölött, ahol az erő ezer gyökere évszázados fenyőket nyújt a csillagok ember-ostromolta fénykörébe; ahol a vadász sapkáján csillag csillan; az éji csapda nyomán jártál-e már, ahol fagyroppantó hidegben I a szabadság tiszta oxigénje tőiül torkodba és megzokogtat szinte szilveszter éjjelén hazád ózondús lehelete; torkodban és torkodból tódul ón az ezerkilométeres határokon rokon győzelmi dal! íjjlj! SOMOSKOI LAJOS: Télmenny egző M ikor lakodalomban Halason, tükör előtt a menyasszony, most készült, talpig csipkében, boltok kirakatüvegében, az utca arcát nézegeti, hófodrait rendezgeti, tetszik-e majd. mint magának, a vőlegény éjszakának? Megjött a tél mennyegzővel, szélfújta hókeringőveL Hideg; ég, föld, s mégis mintha virágszirom eső hullna. Megyek, szembe hóesésnek, szembe: az öregedésnek. S mondogatom, mint a szél: — szép lesz az is, mint e tél. Tisztává sepri a tájat, tejüveggé a faágat, s leszek üveg magam is, átlátszó a szívem is. Megjött a tél mennyegzővel, szélfújta hókeringővei... S megyek, szembe: hóesésnek, szembe: az öregedésnek, 111111 .............■' ..................................................... ■■■■ \ S zakonyi Károly: * , KÁLMUS A pince csapóajtaja tárva volt, apa odalentről rendelkezett: — Még egy csatos üveget! Emma*! Hallod? Egy csatosat!... Anya a hurkát sütötte, de nyitva kellett hagynia a kamra ajtaját, mert apa mindúntalan felkiáltott valamit a pincéből. Tisztára öblögetett üvegekbe fejtette le odalenn a bort az ünnepi nyitott hordóból. Anyának ' éppen elég dolga akadt a konyhában, .de nem maradhatott nyugton. — Nem lennél olyan szíves? — szólt ingerülten a fiának. Kálmus, mintha nem is hallotta volna, beletemetkezett a Verne könyvbe a hokkedlin. — Kálmus! A füleden ülsz? Nem lennél olyan szíves?. . ; — Mit? — nézett fel a fiú. — Emma! — türelmetlenkedett apa a pincében. — Egy csatosat! — Egy csatosat'— mondta anya Kálmusnak. — Láthatod, hogy nem érek rá. — Mit csináljak a csa- tossal? — Vidd le apádnak a« pincébe. De fintorok nélkül! Igen. Kálmus lecsúszott a hok- kedliről, hóna alá csapta a Vernét, és becsoszogott a kamrába. Csörömpölt, zör- gött. — Nem találom;.. — Ott lesz a polcon. — Kapom már végre azt a csatos üveget? — harsogta az apa. fis anya kintről: — Kálmus, mozogj már! — Jó, jó... — Ne mondd nekem mindig ezt a jó-jó-t! — mérgelődött anya a sercegő hurkák fölött — Megtaláltad? Kálmus a könyvvel, meg az üveggel lekúszott a pincébe. Apa a pókhálós bolthajtás alatt görnyedt, vékony gumicsövön szippantotta a bort a palackokba. — Tessék! — nyújtotta a lépcső aljáról Kálmus az üveget. — Mindjárt menned kell! — mondta apa. — Nekem? — Te jó isten! Mosakodj meg egy kicsit és vegyél fel rendes ruhát. Csak nem így akarsz átmenni Bereczkiékhez? — És aztán ott majd mit mondjak nekik? — Ne kezd már megint, jó? — De mit mondjak nekik? — Már elmagyaráztam: Kellemes ünnepeket kívánsz. Rendesen meghajolsz, érted? És Bereczkinének érthetően - «, kezitcsóko- lom-ot köszönsz, nem pedig a fogad között makogod azt a kszcsókolom-ot, ahogy szoktad. És megmondod, hogy édesapád .;. nem: a szüleid küldik ezt a kis semmiséget... — Akkor azt mondják, minek hoztam. — Mit minek hoztál? — Apa bedugaszolta az egyik üveget; a csatosbój kicsö- pögtette az utolsó vízcsep- peket is, és megszívta a gumicsövet. — Mit beszélsz? Hogy mit minek hoztál? — Semmi — Kálmus! Ne und fna- gad, nekem ne und magad már megint! — Nem unom magam. — Nahát! — A csatos nyakánál habzott a xbor. Apa elcsippentette a gumicsövet, magasra emelte, óvatosan kivette a hordóból. Bezárta az üveget, le- lörölgette, — Köszönsz nekik.., — Jaj, ezt már tudora! — Nahát! És illedelmesen átadod. A szüleim küldik ezt a kis semmiséget a doktor úréknak.., — Nem mondom azt, hogy semmiséget. — Hát akkor mondj mást. — Mit? — Na, látod?! Nem tudod mit kell mondani, de kritizálod az embert! — Apa nem mert kiegyenesedni, nehogy beverje a fejét a bolthaj tásj>a. A sapkája már úgyis tele volt pókhálóval. — És csak akkor ülsz le egy percre, ha marasztalnak, ha kínálnak ... Süteményből csak egy falatot.:. És ha kérdeznek a tanulmányaid felől.., — örülnek, ha elmarhatják a piát, nem fognak sokat kérdezősködni. Apa dühösen tekintett fel: — Ezt a beszédet nem tűröm! Érted?! fis Berecz- kiéknél is illedelmesen beszélj. Ne hozz rám szégyent. Tudják, hogy rendes család vagyunk... — Tomi mesélte, hogy Be- reczki nagy piás. — Tomi! Ki az a Tomi? «— Ott lakik a házukban. — Ne hallgass te a Tomira. Rám hallgass! — Te is mondtad! — Én?! Mit mondtam én?! Na, halljam csak, mit mondtam én? — Anyának. — Azt mondtam, hogy Bereczki doktor úr iszik? — Apa a pincelépcsőhöz ugrott. — Emma! Hallod?! Emma! j;. Kálmus odább húzódott: — Nem azt mondtad. Mást mondtál. Azt mondtad anyának: nehogy elfelejtsünk ajándékot küldeni annak a hülye Bereczkinek is, mert a végén még nem intézi el az építési engedélyt. Apa felháborodásában megfeledkezett a bolthajtásról sziszegve tapogatta a fejét Elöntötte a méreg: — Én ezt a szót, hogy hülye, soha nem is használom! Ez a te szavad! Ezeket te cipeled haza az iskolából... Emma! Emma, hallod?!... Anya megjelent a pince- lejárónál. — Mit akartok? — Hallod, mit mond a fiad. Hogy én ;». Bereczki- re..; hogy én Bereczkit le- hülyézterrg — Igen, na és? — Mit? Hogy én?! Te b ezt mondod? • — Jaj, nem érek rá, odaég a hurka! Ha feljössz, hozd magaddal a céklát Vagy küld fel KálmussaL Kálmus megkerülte apát: — Na, melyik az a bor? — Öltözz át, addigra becsomagolom. — Apa sértődötten rakosgatta az üvegeket Kis megcímzett cédulák sarkát szorította sorra a dugók alá: Dr. Bereczki, Fóti igazgató. Gerendásék... — Nem tudjátok ti az illemet! Méghogy én Bereczkit! Micsoda kellemetlen... még gondolni is.ii Kálmus felmászott a grádicsokon Anya a tűznél állt, pirosán, kapkodta kezét a fröcsögő zsír elölj-r- At kell öltöznöm — mondta Kálmus. — Jó, hogy nem kell előtte elmennem fodrászhoz is. — Na, csitt, csitt! — figyelmeztette anyja: Mire felöltözött, apa már selyem papírba csomagolta a palackokat. — Mutasd csak magad! — állt eléje. —Hadd nézzem a frizurádat. Es hogy van megkötve ez a nyakkendő? Tizenöt éves vagy, kicsit adhatnál magadra... Na, jó. Vievázz, ne koccanjon a kerítésnek a szatyor. Csöngetsz, kijönnek, megmondod ki vagy, bemutatkozol érthetően! Ne felejts el meghajolni kicsit Csak egy kicsit így, érted? — Apa megragadta a vállát előre rántotta. — Nem ennyire! Finoman! Kellemes ünnepeket kívánsz, és azt mondod, hogy a szüleim küldik a kedves doktor úréknak. tisztelettel, ezt a kis semmiséget .., Kálmus arca megrándulta — Röhejes! Apa alig értette, — Ml röhejes? — Ez az egész. Ez aa egész, olyan röhejes „5. Apa nem talált szavakat! — Hát ez... ez!... Emma! Hallod? Ez neki röhejes! Egy rendes úri modor neki röhejes! Anya háttal állt hajion^ gott a tűznél: — Menj. Kálmus, siess! Fogadj szó* apádnak. — Én nem tudom, mire tanítanak titeket az iskolában — méltatlankodik apaj El se tudom képzelni! Jó! Hát akkor csináld, ahogy akarod! Akkor csináld a te modorodban! Ne törődj vele, hogy mit szólnak hozzá Bereczkiék. Ne törődj vele, hogy levonják a konzekvenciákat ... Mit érdekel téged, ml? Téged csak a te vacakságaid érdekelnek! A gitár, a mozi, meg a.,. — Kálmus! — szólt anya; — Menj már! Nem érsz vissza vacsorára! <— Megyek — dünnyögte Kálmus lehajtott fejjel. — Mégy — bólogatott lemondóan apa. —- Minden teher, amit én kérek. Amit én mondok, az röhejes!,.. Kálmus fogta a szatyrot, indult. — Kszcsóklom.». Apa utána kiáltott: — Rendesen köszönj ott! Ne így! — Kálmus eltűnt a sötét udvaron. Apa betette a konyhaajtót. — Jaj, nem tudom, mi lesz belőle. Semmi tekintélytisztelet, semmi társadalmi érzék;.. — Majd felnő ... — mondta békítőleg anya. — Majd felnő és megtanulja. Szeberónyi Lehel: Gönczi mama M ostanában a háborús időkről Írtam. Emlékeket idéztem fel, sötét, tragikus emlékeket. Hogyan álltuk, s hogyan nem álltuk a zord időt? Magatartások és érzelmek után nyomoztam. Hangulati elemek után, melyek atmoszférát adnak. így bukkantam egy különös ellenállásra, a sötétségben egy groteszk kis fényre, ott, ahol legkevésbé kerestem, tulajdon falumban. Sőt, a közvetlen, utcabéli szomszédunkban. Csak az kellett hozzá, hogy magam elé idézzem azt a márciusi napot, negyvennégyből, amikor az ablak mögül néztem száraz szemmel, torokszorulásos depresszióban a falunkon átvonuló páncélos egységeket. Egész nap remegtek az ablakok. S a hadigépek szakadatlan zöreje mögött a kísérteties csend, a dolgát végző falu köznapi csendje, amely azonban most szándékoltnak hatott. Röviddel e nap után, hogy a németek hazánkat „ellenőrzésük” alá vették — történt ez az eset, mely kesernyés mosolyt csalt akkor fásult ajkunkra, s mint derűs betét, beilleszthető valahol passzív ellenállásunk történetébe. Gönczi mama a történet hőse, áldás poraira, már akkor az élet szélén állott, az emberi kor szélső határán. A faluban boszorkánynak tartották, aki teliholdkor söprűjén az útkereszteződéshez lovagol. Egyesek esküdtek rá: „karácsony szent éjszakáján tulajdon szemükkel látták más boszorkányok között, amint éppen körültáncolta az Oltárt, és bárki láthatja, ha veszi a fáradságot és Luca székén ülve hallgatja végig az éjféli misét”. Az ilyen szófia-beszédek természetesen nem jelentettek semmit. Gönczi mama, való igaz, kétrét görnyedve és bottal járt, orra hegyes volt és rezes, mint a vasorrú bábáknak, de máskülönben pontosan olyan volt, mint a többi öregasszony, özvegyen élt csendes, cikornyás ab- lakú házában, idejét a rózsafűzér szemelgetésével. s a percek számolgatásával töltötte, vajon mennyi van még hátra halála órájáig. Máskülönben csirkéit etetgette, tojásukat összegyűjtötte és piacolt velük. Kis földjén már nem tudott munkálkodni, azt kiadta felesbe. így aztán megvolt, ami egy ilyen öregnek kell. hogy a sír széléig elvánszoroghasson. Kapott valami kis özvegyi pénzt is, de főképp abból élt, hogy a tisztaszobát, amit úgyse lakott, nyaranta kiadta. Néhány napra rá, hogy a német megszállás történt, szétfutott a hír a faluban: jönnek a rekvirálók. Hogyan, miképp szivárgott ki, nem fontos. Egy héttel korábban tudtuk, hogy jönnek. Kinek-kinek volt ideje, hogy ezt- azt elrejtsen Komótosan tehette, alapos körültekintéssel. Mire a rekvirálók megjelentek, ünnepi rend honolt a faluban. A rendet a rekvirálók is dicsérték, csak éppen a nagy felesleghiány nyugtalanította őket. Két hétig járták hiába a házakat. Felesleget nem leltek. — Nincs itt kérem semmi — ismételgette a községi bíró —, nagy nyomorúságban élünk, hadnagy uram. A hadnágyuram kényes, símaképű tisztecske volt, s Gönczi mamához kvártélyozták. A tisztaszobában hált, s reggelente kialvatlan, karikás szemmel lénett ki a ház kapuján, hogy a rekviráló katonák élére álljon. Mit művelhet vele az a boszorkány — suttogtak a faluban. Többen „tudták”, hogy éjfélkor elváltoztatja magát. és ifjú hölgy kénében jelenik meg a hadnagyuram előtt, sóvárgásait csillapítandó. A katonák fülébe jutott e mese, s hadnagyuram ugrafások középpontja lett. Nem. győzött eskiidözni, hogy magában tölti az éjszakát, igaz, álmatlanul a kutynkemény díványon, ráadásul hajnalig hallja a vénasszony hangos fohászait, behallatszik a konyhából: „Asszonyunk Szűz Mária. Istennek szent anyja...” és így tovább a végtelenségig. A kis hadnagy a hét végére már kék-zöld foltokat hordott derekán, tomporán, majd erősen bicegett, tapogatta az ülepét, szidta a „dívány-istenit”. A „dívány-istene” csak az utolsó navon mntatlrnzatt meg. amikor üres szekerükkel, reményeikben megtépázva, már a szomszéd faluba készültek a rekvirálók De talán meg se mutatkozott volna, ha nem kerül egy árulkodó. F irágéknál az utolsó napon megtaláltak egy zsák búzát, a füstölőben, hamuval és üszőkkel finoman borítva. Virágúé elvesztette a fejét és jajgatott: — Tőlem viszik el? Pont tőlem?’ — Onnan visszük, ahol van. — Akkor vigyék el Gönczinétöl is, attól a boszorkánytól. — Annak nincs. — Hogy nincs’? Hát akkor tudják meg, a tisztűr is azon aludt. Most már csak megmondom. Ha az enyimet elviszik, vigyék a másét is... A tisztúr odanyúlt a fájós tomporához: álom-e, vagy való. A szekerek diadalommal távoztak falunkból. Három zsák búzát vittek. S Gönczi mamát hajlott korára, s az eset mulatságosságára váló tekintettél csak az ujjúkkal feny&= gették meg. \
