Szolnok Megyei Néplap, 1968. október (19. évfolyam, 230-256. szám)

1968-10-13 / 241. szám

8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1968. október 13. Fésületlen gondolatok Sok ember megfogadná a jó tanácsot, hoav söpörjön előbb a saját háza táján. De mit csináljon a szeren­csétlen, ha nincs háza? ☆ Határozatlan vagy. Soha nem tudsz választani. Ne félj, azért neked is jut min- dia valami: megalkuvás a sorsoddal Van, aki az igazságért él. S van olyan, aki az igazság hanaoztatásából jól meaél. Hof?« lehet az, hocni sokan azok közül, akik tagadják az isten létezését — istení­tik a pénzt? Azt hiszed, homi a buta embert zavarja az, 'hoav vannak okosak is? Te naiv lélek. Olyan ember ő, akihez a macskákat is el lehet külde­ni tanfolyamra. Megtanítja őket. hogyan kell mindig talpra esni & Törpével sétáltam. Nehe­zen tartott velem lépést. Már sajnálni kezdtem, ami­kor megszólalt: Segítek ne­ked menni..: Nem a ruha teszi az em­bert. De azért jó, ha van. «■ Jó vezető? Nem hiszem, mert azt hiszi, hogy csak arra a kérdésre kell felelnie, amit feltesznek néki Ne félj a szabadszájú em­bertől Soha nem olyan ve­szélyes, mint a csukott fülű. «• Az unalom a legnagyobb betegség. Az unatkozó em­ber kezd magának átuaor- hatatlan akadályokat állítani. «• Vannak dolgok, amiket ne­héz felemelni. Például a könnyű ízlést. Nagy igazsáaa a sorsnak: vannak emberek: akikről minél több csúnyát monda­nak. annál szebbek lesznek. Kitűnő a mi szocialista rendszerünk. De egy kicsit olyan, mint az orvosság. Használat előtt fel kell ráz­ni benne maaunkat. •2r Helyezz új megvilágításba egy problémát — lehet hogy egész sötét dolog jön ki be­lőle. ■fr Mindenki keresi azt a sa­játos közeget, amelyben az egyénisége legjobban kibon­takozik. 0 az állalkertbe jár. B ertháné a villanytűz­helyre tette a levest és hozzálátott, hogy kisüsse a vékonyra kivert hússzeleteket. Élvezettel, s teljes odaadásisal forgolódott a kicsi, fénylő tiszta kony­hában. Pontosan kimért, rö­vid és gyors mozdulatokkal végezte munkáját, pedig közben nemcsak a fülével, hanem egész leikével kifelé figyelt: jön-e már az ura? Hogy nyugtalanságát elvi­selhetőbbé tegye, időnként kiment a kis előtérbe, göm­bölyű könyökével lenyomta a kilincset és benézett a szobába. Odabenn a rend és tisztaság- lehelletét árasztva állottak a csillogó bútorok. A nagy, többrészes szekrény, a szegletes asztal négy zöld- kárpitozású székkel, a ki­húzható rekamié, támlája lapos tetején porcellán, meg plüss állatfigurákkal, ba­bákkal, és egyéb gyermekjá­tékokkal, a lépcsős virág- állvány és a sarokban egy kerek asztalka, kétoldalt egy- egy fotellel. Az asszony gyönyörködő pillantása végigsiklott a csillagokból horgolt asztal­terítőm Az előző napon ké­szült el vele és ma, amint hazajött a bányából, ki­mosta, kivasalta s mind­járt fel is terítette. — Ilyen asszonnyal, mint te, soha nem volt még ne­kem dolgom i.. — súgta neki Lajos, a férje, a leg­bizalmasabb pillanatokban. Zsófinak ilyenkor nagyot dobbant a szíve, fejébe sza­ladt a vér, s a fájdalomig feszítette az a kívánság, hogy még erősebben és teljesebben odaadhassa ma­gát. Tudta, hogy Lajost na­gyon^ szerették a nők, ezért is nősült későn, huszonnyolc éves korában; Belecsimpasz­kodtak, nem akarták kien­gedni a körmeik közül, — mindegyik véglegesen meg akarta tartani, ötödik esz­tendeje éltek együtt, de a versengés közte és a hajda­ni asszonyok, lányok között nem szűnt meg. Ha szó esett róluk, vagy valame­lyikkel szembetalálkoztak az utcán, barna szemöldöke összerándult, mintha vala­mi érzékenyen megremegett volna benne. Lajos hiába mondta, „mit morcoskodsz, hiszen te sokkal különb vagy, nekem már ez olyan, mintha egy darab kőre néz­nék” — sötét tekintettel el­fordult és legfeljebb any- nyit felelt, rekedten, hara­gosan: „Hallgass, már hall- gas!” A szerelmes dicséret, hogy ő a legkülönb fele­ség a világon, nemhogy csökkentette volna, de még magasabbra fokozta hevét. Azt, hogy a terítő már el­készült, meglepetésnek szán­ta. A régivel a fűtőtestet takarta be. De a csipkénél is tovább nézte a szemköz­ti sarokban elhelyezett asz­talkát, amely felett egyik oldalon a kislányuk, másik oldalon a férje bányászru­hás képe függött. Erre jön majd a televízió, amire most már nem kell külön takarékoskodniuk, mert vá­ratlan ajándékképpen meg­vehetik abból a tizenhat- ezerből, amit az oldalkocsis motorkerékpárra összegyűj­töttek; Az örömmel teli nyugta­lanság újra felcsapott ben­ne. Már a sarokban látta a nagy^ fadobozt a képernyő homályos üvegével. Egyik vájár ismerősük eladja a féléve vett motorkerékpár­ját, és csak tizenkétezret kér érte; az ura talán ép­pen most olvassa le Pusztai­nak a pénzt. A fennmaradó négyezret a televízióra szán­ták. Nekitámaszkodott az ajtó­nak. Egy másodpercre be­hunyta a szemét és hosszan sóhajtott, mert valósággal testi jóérzést okozott a gya­rapodásnak, az óhajok gyors teljesülésének boldog­sága. Lemond az új ruháról, mert a televízió nem telik ki teljes egészében a meg­maradó négyezer forintból. Odakinn lépések toppan­tak! Gyorsan kiszaladt az előszobába. Bertha éppen akkor lépett be az ajtón. Szokása ellenére nem kö­szönt Levetette könnyű eső­köpenyét, felesége felemelt kezébe adta és bement a konyhába. Az asszony már ott találta az asztal mellett. Nagy ökle a fehér-piroskoc- kás, keményre vasalt abro­szon feküdt. Barna szeme keskeny, sötét réssé szűkült, arcát, sima homlokát beár­nyékolta a harag, szabályos rajzú telt száját öregesen és kelletlenül összehúzta. — A gyerek... hol van? — kérdezte mordul. — Anyádék kérték, hadd maradjon náluk éccakára is ... nehezen tudnak meg­válni tőle... — felelt Zsófi puha hangon. Könnyen, nesztelenül mozgott az ura körül, elébe tette a kan- csőt, poharat, evőeszközöket, és virágos porcellántányé- ron a húst, meg a burgo­nyát. Mindjárt észrevette, hogy haragos, s tudta, hogy ilyenkor nem szabad fag­gatni. Amíg vizet töltött a pohárba, kenyeret szelt és kezére adta a sót-paprikát, le nem vette róla feszült tekintetét, amely megtelt mélységesen komoly, ösz­tönző várakozással. Bertha az utolsó falat után odébblökte a tányérját, és súlyos öklével olyat vágott BIHARI KLARA: w íratlan törvény az asztalra, hogy a pohár felugorva, a kancsóhoz koc­cant. — A gazember! A disz­nó! — tört ki belőle indu­latosan. — Kovács András­nak adta oda a motort... — Eladta? — kiáltott fel az asszony; Alakja teljes magasságában kinyúlt. — Ezt merte tenni? Neked kí­nálja és másnak adja el a gépet? Arca pirosán kezdett tü­zelni, szemében gyűlölet szikrázott. Élesen hasított bele a veszteség fájdalma; Nem lehet megvenni a tele­víziót és az idő elérhetet­len távolságába siklott a gyermekszoba bútorzata, s a hűtőszekrény, amire a mai naptól kezdve akartak gyűj­teni. De mindennél jobban égette a sérelem, ami az urát érte. És most az volt a legfontosabb, hogy ezt La­jos is tudja és észrevegye. — A te pénzed nem olyan jó Pusztainak, mint a másé? Hiszen téged kér­dezett először, avval, hogy adóssága van, nem akarod-e a motorját. Az isten bün­tesse meg az ilyen becste­lent! Megérdemelné, hogy a szemébe köpjél! Bertha felkelt és indula­tosan le-fel járt a konyhá­ban. A benne dolgozó düh, amit Zsófi még magasabbra szított, szinte szétfeszítette a kicsiny helyiséget — Ne hagyd magad. Az ilyen megérdemli, hogy ki­tanítsák! A brigádja előtt köpjed szemen! — hadarta lélegzetnyi szünet nélkül az asszony. — Dehogy is köpök én az arcába. Hogy azt higgye most tönkretett — vágott közbe az ura izgatottan és fejét oldalra fordította, mintha egy számára látható lényhez intézné gyűlölkö- dően keserű szavait. — Mindjárt holnap megveszem a motorbiciklit, hadd lássa, hogy nem szorultam rá és én tettem volna neki szíves­séget, nem 6 énnekem... Bertha másnap csakugyan megvette a tizenhatezer fo­rintos gépet. Egy-két napig még szidta Pusztait, azután elhallgatott. Az asszony azonban, ahányszor a kis­lánnyal együtt beült az ol­dalkocsiba, vagy karbafont kézzel állt a ház mögött, ahol Bertha a fényesre lak­kozott motorkerékpár mellett guggolt, hogy kifogyhatat­lan türelemmel babráljon rajta, friss haraggal szid­ta és átkozta. A televízió el­vesztését még meg tudta volna bocsátani, bár ez is elevenen fájt. de az ura ki­játszását nem felejthette el. Nyolc-tíz nappal később Bertha ismét rosszkedvűen jött haza a délutáni mű­szakról, Míg arcát odatar­totta Zsófi csókjának, barna szemével elmerülten és szó­rakozottan másfelé nézett. Odament a szélesre nyitott kettős rekamié közepén alvó kislányhoz, megsimogatta szőke fejét, azután a kony­hában leült a kitálalt étel elé. Evés közben kérdezős­ködött erről-arról, de szóra­kozottsága nem szűnt meg, s gondolatai láthatóan más­hol jártak. Az aszony mint mindig, ha Lajos valami­lyen okból kikerült az ő hatóköréből, veszélyt sejtett. Elvette a kiürült tányért, sima, gyors mozdulataival helyébe tette üvegtálacská- ba a kompótot, a kiskana- lat, azután puha hangon megkérdezte: — Miért vagy kedvetlen? történt valami? — Semmi... — mormolta az ura és megrántotta a vállát. Az a Pusztai..; az állat! — Mit csinált már megint — kérdezte az asszony. Ki­egyenesedett és sötét szem­öldöke összerándult. — A brigádja robban­tott ..: A tíz gyutacs közül csak hét robbant fel — kezdte Bertha. A leomlott meddőben volt egy olyan nyolcvankiló-forma kő. Ahelyett, hogy megerőltetmé magát és felemelné, fogja a csákányt és szét akarja ütni mert az apróbb darabokat már szép kényelmesen fel lehet lapátolni a csillébe. Avval nem törődik, hogy ép­pen egy gyutacs kerülhet a vas éle alá és kiverheti mind a két szemét. Láttunk már ilyet.:. Én ‘ éppen ná­luk voltam, a lőmesterrel kellett valamit megbeszél­ni ... Bertha szemében zöldes szikrák gyúltak, hangja el­torzult a haragtól. — Olyat vágtam a kar­jára, hogy mindjárt elejtet­te a csákányt. Az asszony kiegyenesedett. — Hagytad volna! Vakult volna meg. Még te segítesz neki, amikor becsapott! El­veszítettük miatta a televí­ziót és ki tudja, mikor ve­hetjük meg a hűtőszekrényt, — kiáltott fel Zsófi indu­lattól rekedten, arca, hom­loka pirosán tüzelt; Bertha letette a kanalat. Kissé hátrább húzódott, sze­me kitágult, s ettől homlo­kán ráncba szaladt a sima bőr. —■- Mit mondasz? »— kér­dezte csodálkozva. — Azt, hogy minek törőd­tél vele? Érdemel is kímé­letet az ilyen utolsó szélhá­mos, aki téged kijátszót, megcsalt.:, Verte volna szét azt a követ.­— Nem vagy az eszed­nél ;.. Három éve Csermely Józsi így vesztette el a bal lábát..; Gergely Ádám is így lett félszemű! — mondta Bertha lassan. — Azokat sajnálom, mert rendes emberek ;.. De Pusz­tai megkárosított. Bertha Zsófira nézett, aki délcegen állt az asztal túl­só oldalán. Tudta, hogy mind­ez a gyűlölet és harag őmiatta, ő érte tort fel ilyen frissen és elevenül. Bár ép­pen annyira neheztelt Pusz­taira, mint azelőtt, valami mégis mélyen egybefűzte vele, s ezért sebző, és ke­gyetlen sértésként hatottak rá Zsófi szavai. Az a külö­nös sejtése támadt, hogy először látja a szép, széles- vállú, keményderekú, eltor­zult arcú nőt, s ez nem azo­nos azzal, aki őt tegnap, tegnapelőtt haza várta. A tárnában, baj idején, mindig úgy érezte, hogy hideg árad el egymást követő hullá­mokban a bőre a! ott. Most ugyanez a veszélyt jelző hűvösség terült szét benne s megértette vele, hogy ezt az ügyes, gvorskezű, kivétele­sen szorgalmas teremtést, aki mindig fel tudta gyúj­tani, már nem szereti úgy, mint eddig. Valami, ami forrón és szorosan összekö­töző /a-of, meglazult s ki tudja, lehet-e még ezen se­gíteni? — Mit nézel úgy rajtam? — kérdezte a hosszú hallga­tástól, s a távoli, felmérő pillantástól furcsa bizonyta­lansággal az asszony. — Semmit — felolt Ber­tha. Hogy elrejtse szemét, az üvegtálacska fölé hajolt és újból kanalazni kezdte a kompótot. Palicz József: TANULMÁNY ’IOIVO LYYs Kincses világ Mint gyermek, 6 hányszor csiszoltam nyílhegyet s hajlékony íjat százszor is faragtam, nyír és fenyő adta hozzá a fát. S folyóban gázoltam, éjfélig is tán, lestem: horgon ficánkol-é a pisztráng. Csatangoltam tovább, erdős szigetek mély sűrűjén vágtam én át, s hol part ölébe bújt a megriadt berek: megidéztem a zuhatag-királyt. Örömben, gondban kísérnek e titkok, bennem zsibongnak e merész, vad vágyú séták, dús kincseim, miket látok, tapintok­Távoli szigetek tűnnek fel száz alakban mint délibáb — s a nyílt víz csillog gyöngyösen- Ligetek lángolnak az ősz színeiben, vörösfenyőn ezüst köd fátyla libben itt-ott- Pisztrángos ár zúdul, szétporlik és a fényben szivárványként ragyog a könnyű permeteg- Megyek, szertelen álmot kergetek: látom a hó-sármányt a pelyhes tiszta hóban, ég boltívén északi fény lengő csóvája lobban s égnek a csillagok mint messze őrtüzek. KÉPES GÉZA fordítása finn eredetiből FODOR AM)RAS: A bizonyosság Mikor megmondták halálod hírét, a lépcső és a ruhatár között, nem tudott fészket verni bennem se rémület, se fájdalom. Nyelvem a megtanulható szomorúság leckéit kezdte mondani- S a szökni próbált öntudat ridegen visszanéző sugarában józanná dermedt minden mozdulás­Mikor melled fölött megálltam, ott, hol nemrég, vergődő árapályon a létezés utolsó lüktetése belefagyott a bordák kosárába, — nem éreztem csak keserűséget, az itthagyottak megcsúfoltatását. Békén, a kíntól, vádtól illetetlen fénylett a fej dér és viasz-nyugalma- (Valószínűtlen tű gyanánt szaladt föl egy meredek ránc nyakkendőtől az Aliig.) De másnap, messze, fönt a szélsikárolt nyugati ég rézága közt, a város alkonyatán az utcatorkolatban, midőn izgága fogazatként kavarodón egymásba kulcsolódik váltak, karok sakktábla-rendje, egyszerrersak rámtört a bizonyosság: te már nem éled ezt az időt• Árnyék-testvér, örökre kiszakadtál a folytatás minden párhuzamából-

Next

/
Oldalképek
Tartalom