Szolnok Megyei Néplap, 1968. szeptember (19. évfolyam, 205-229. szám)
1968-09-01 / 205. szám
8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1968. szeptember TABI LÁSZLÓ: Húsz deka parizer Vasárnap délelőtt negyed tíz után öt perccel egy csinos, fiatal lány csengetett be Kemecsei Béla lakásának ajtaján. Kemecsei — egyébként foglalkozására nézve diszpécser, korát tekintve negyvenhat éves, középmagas, zömök férfi — riadtan ült fel az ágyában és tűnődve nézett maga elé. Mielőtt kidugta volna a lábát a paplan alól, várt. Hátha csak álmodta a csengést? Ám a csengő újra berregett, s minthogy a probléma ezzel eldőlt, kimászott a takaró alól: Felhúzta a papucsát, felvette köntösét és fejcsóválva kiment az előszobába. Mielőtt ajtót nyitott volna, kinyitotta az ajtó ablakát, hátha a szomszédba csöngettek: A vendég levette kezét a csengő gombjáról, amelyet éppen harmadszor is meg akart nyomni, s enyhe zavarral mosolygott Kern ecseire: — Jó reggelt kívánok — mondta nagyon kedvesen —, Kemecsei Bélát keresem. — Egy pillanat! Gyorsan becsukta az ablakot, az előszobaszekrény tükre elé lépett, s úgy. ahogy, lesímította a haját. Köntösének övét masnira kötötte és megköszörülte a torkát. Ezek után ajtót nyitott és olyan egykedvűen, amennyire csak tudott, így szólt: — Tessék befáradni. Én vagyok: A lány belépett: — Csak nem ébresztettem fel? — Ugyan! De kihez van szerencsém? — érdeklődött Kemecsei udvarias mosoly- lyal s közben a tükörbe sandított. Az arca borostás volt egy kissé, de úgy találta* hogy egészében azért elfogadható látványt nyújt. — Növik Ilona vagyok — mondta a lány —, de a kartárs névről bizonyára nem ismer. A kétezerkétszázhatos KÖZÉRT-ből jöttem. Csak néhány percre tartom fel... — Foglaljon helyet... — mutatott Kemecsei a kis kerek asztal mellett álló székek egyikére — van időm* vasárnap van, vagy mi a szösz. — És heherészett hozzá egy aprót, mert úgy gondolta, hogy megállapítása ezáltal még szellemesebbnek fog tűnni. — Sajnos tette hozzá t— a lakásom takaríts tlan... Ugyebár magányosan élek... — Nagyon megfelel itt is — szólt a lány s közben már leült. Lila plasztik táskáját az ölébe tartva, nagy, világoskék szemét Kemecseire függesztve azt kérdezte: — Nem is sejti, miért kerestem fel? Nem, Kemecsei nem is sejtette. Igaz, nem is gondolkozott rajta, sőt, nem is tartotta túlságosan fontosnak. „Mindegy. Fő, hogy itt van...” — mondta volna legszívesebben, de hallgátott. Nem az az ember, aki az első percben udvarolni kezd. — Húsz deka parizer... — mondta most a lány s egy picit előrehajolt —, így már emlékszik? Húsz deka parizer... Hogy értse ezt? Olvasta valahol, hogy a KÖZÉRT nagyobb tételeket házhoz szállít. Talán rendelt húsz deka panzert, s ez a kis tündér elhozta? Nem valószínű. És különösen vasárnap! "Ilonka a retiküljébe nyúlt s egy zöld füzetet húzott elő. Felütötte és olvasni kezdte: „Húsz deka parizert kértem, erre az eladó olyan minősíthetetlen hangon utasított arra, hogy várjak soromra, amely hang méltatlan a szocialista kereskedelemhez. — megengedhetetlen egy dolgozó emberrel szemben. Kérem az eladó kioktatását, kérek értesítést ennek meg-. történtéről. Kemecsei Béla.” Nem ön írta ezt? ö írta. Most már emlékezett a húsz deka parizerre. Emlékezett az egész vitára, s emlékezett Növik Ilonára Is. Hát perszel Ezért találta olyan ismerősnek az arcát! Mit tesz a civil öltözet! Kemecsei olyan piros lett, mint egy paradicsom* — Én írtam... — bólogatott —, de hát kedves... — ugyebár... tetszik tudni... — Kérem — vágott közbe Ilonka —, nem azért jöttem, hogy ezt az ügyet elkenjük, hanem azért, hogy tisztázzuk. A mi árudánkban az a szokás, hogy a panasztevőket felkeressük az otthonukban, megbeszéljük velük a dolgot. Egy baráti beszélgetéssel sok felesleges utánjárásnak vesszük néha elejét Mert ugyebár az eladó sem emlékezhet minden szavára, de a panaszos is izgatott lelkiállapotban kéri a panaszkönyvet. Nyugodt körülmények között rendszerint másként látják a történteket mind a ketten... Megkérem, hogy mondja el részletesen, mi is történt a múlt szombaton este... Jó friss kölnit használt Növik Ilona, Kemecseit körüllengte az illat. — Dohányzik? — kérdezte vendégétől és mozdult, hogy cigarettáért rohanjon. — Köszönöm, nem. — Egy gyűszűnyi snap- szot? — érdeklődött és még feljebb emelkedett a székéről. e- Köszönöm, azt sem. — Csak a panaszkönyv érdekli ? — Igen. Amiatt jöttem. — Szóval kedves Növik Ilonka — kezdett bele és a föld felé fújta a füstöt —, az ügy szóra sem érdemes. Már el is felejtettem régen. Szombaton este minden üzletben nagy a rumli, az emberek idegesek, ugyebár, tolongás, lárma, miegymás. Nem csoda, ha a KÖZÉRT eladók is idegesek... — Nem helyes álláspont A KÖZÉRT alkalmazottak a dolgozók szolgálatában állanak, fegyelmezniök kell magukat... Ha maga megbántva érezte magát, teljes joggal... Kemecsei hadonászva vágott közbe: — Nem, nem, dehogyis éreztem magam megbántva! Mindig is méltányolom dolgozótársaim helyzetét... — Ugyebár annyi sok ember, mindegyik gyorsan akar végezni ... Türelmetlenek ... tulajdonképpen nagyon imponált nekem maga, amiért fiatal kora ellenére is olyan nyugodtan... Most viszont Ilonka vágott közbe:-— De hát... — a panaszkönyvre mutatott — itt arról ír, hogy minősíthetetlen hangon... — őszintén szólva — mondta halkan, miközben a földre dobta a cigarettája végét és rátaposott — éppen a maga nyugodt hangja zavart meg és idegesített... Ott öldököltük egymást a pult előtt ugyebár ... ilyenkor mindenki ugrásra készén áll idegileg ugyebár... s akkor maga — ha jól emlékszem — azt mondta: „Tessék várni egy percig!” Igen. Ezt mondta, de olyan kedvesen és nyogodtan, hogy kihozott á sodromból, úgy éreztem, lefegyvereztek —, ugyebár ... mérges lettem ugyebár... — Bocsánat... de a panaszkönyvben a szocialista kereskedelemről ír ugyebár ... — Hm... — motyogta Kemecsei — hát igen... a szocialista kereskedelem.,, De hát tudja, kedves Növik Ilonka, a szocialista kereskedelem fogalmába nemcsak az eladók, de a vevők is beletartoznak. Mert ugyebár ha van érem. aminek két oldala van, hát az a kereskedelem, ugyebár ... Mert állítom, igenis állítom, hogy nemcsak eladni kell szocialista módon, de vásárolni is ugyebár... az embernek megértőnek kell lennie ... az élet sokkal egyszerűbb lenne, ha az emberek... ha az eladók és vevők, ügyintézők és ügyfelek... megértőbbek lennének... Tulajdonképpen csak erre kívántam felhívni az általam nagyrabecsült üzletvezető kartárs figyelmét. Ilonka ismét a panaszkönyv felé nyúlt: — Akkor hát az ügyet lezártnak tekinti.... — Teljes mértékben! — kiáltotta hevesen Kemecsei és nyúlt a panaszkönyv után — sőt, szives engedelmével be is írom, hogy a hibát én I követtem el, s az elintézést példamutatónak tartom.». Növik Ilona elgondolkozva tartotta kezében a zöld füzetet. Kemecsei a fogason lógó felöltőjéből ceruzát kotort elő. Most úgy állt ott, mint egy középkori lovag, aki kardot rántott az igazság érdekében. — Mielőtt odaadom a könyvecskét, szeretnék valamit mondani... persze lehet, hogy kinevet.... mondhatok valamit egészen nyíltan? Kemecsei eddig sötétpiros arca most mintha a bíborlila egy árnyalatával gazdagodott volna. — Tessék. Hogyne. — Ugye magát nem ud- variáskodás vagy figyelmesség vezeti? Szóval, ha mondjuk az öreg Mohos bácsi jött volna önhöz... érti ugye?... Mert igazán nem szeretném... Kemecsei elnézően mosolygott: — No, nem, nem, kedves Növik Ilona ... Maga roppant rokonszenves, nagyon csinos ... igazán kedves és vonzó jelenség, de Kemecsei Béla véleménye belülről szokott kialakulni... Nem vagyok az az ember... Most szívesen elmondta volna, milyen ember ő, de Ilonka átadta a füzetet és írni kellett. írt. Elismerte, hogy hibázott, s megdicsérte a KÖZÉRT-tet. Aztán átadta a füzetet. Ilonka olvasat- lanul tette el és felkelt a helyéről. — Már megy is? — Igen. És köszönöm megértő magatartását... Szelíd tekintetű őzike voll Növik Ilona, de Kemecsei helyesen érezte meg, hogy ha ez az őzike menni akár, akkor megy. Nem is tartóztatta. De hogy a szépen induló barátságot fenntartsa, amikor a lány kezét nyújtott, megjegyezte: — Ezután pedig mindig magánál fogom a parizert vásárolni... — Ó, azt nem hiszem ... =- mosolygott Ilonka rendületlenül s már az ajtóban állt — én ugyanis a cipőboltban dolgozom. Akivel Kemecsei kartárs összekülönbözött, az a nővérem volt... jelzem, hasonlítunk egymásra. — S mért nem jött ő? Csak nem beteg? — Ó, dehogyis. Hanem tudja, kartársam ... ő huszonhárom évvel idősebb, mint én ... És becsukta az ajtót maga mögött. Kemecsei bután nézett a szőnyegre, aztán bosszúsan csoszogott be a szobájába. Csak legalább ne éppen a műit. héten vett volna új cipőt.., A PARTON« Henryk Banmovsfc! metszete Füst Milánt Hajnal előtt 2 nyírfák kérgében a esendő S a hú csillag figyel.^ Nem halljátok-e hát A kis csillagok sóhaját? Nekik már menni kétU De én még itt maradhatok S mért is ne tenném? Sóhajra mindenkor van ok S minek halnék meg ily korán, Ha még egy pirkadatot láthatok? Wlafd rózsaszín Teszek t áradni fog Szivemből énekem, akár a nagy vizek S a Hold alól « szél Máris ringatná habjaim, — «am érzitek? Oh kár fáradnod vélem égi dajka. — lásd őre a vagyok S nem érdemiek már artnyi gondozást, De ott, de ott, az ablakokba’ fenn Kigyúlt a fény, világosság lett hirtelen S megállított, Vaf mi történik ott? Már gondolom, — légy gyengéd égi lány, Ott gyermek, született, talán... Oh én öreg csavargó, látod, hogy sírok. D élelőtt 10 órakor már ott állt a szanatórium bejárata előtt. A nap csak nemrég vánszor- gott elő a felhők mögül és az erősebb fény az útra csalta a szobákból a betegeket. Tőlük érdeklődött a felesége felől. Nem tudták megmondani hol lehet, a portás is csak annyit, hogy nincs a szobájában. Amikor egy óra tájt jöttek vissza az ebédtől az emberek, ő még mindig a bejárat előtt az oszlopot támasztotta. Körülötte a sok eldobált cigaretta- csikk, mint egy apróra tépett levél virított. A betegek megnézték és továbbmentek. Néhányan a férfiak közül összehajoltak; tudták, hogy a felesége az egyik férfi beteggel ment el ■ még kora reggel autón. Sem reggelire, sem ebédre nem jöttek visz- sza. A heti kétszeri „kime- nős” napon mindig együtt tűntek el kocsival. , Á férfi szorgalmasan várt. Az idő múlását csak a félig szívott cigaretták szaporodása jelezte. Néha odement hozzá egy-két férfibeteg, rövid ideig beszélgettek, aztán továbbálltak. A máskor bőbeszédű. unatkozó emberek is tartózkodóak voltak. Kicsit együtt éreztek a „sértett féllel”, de kicsit szé- gyellték is magukat. Elsősorban a nő miatt. Férfitársukat nem tartották hibásnak. Ha a nő hajlandó, miért szalasztaná el az alkalmat. Pláne, ha a kocsija is itt van kéznél. Hat óra előtt néhány perccel kanyarodott a kocsi a bejáró elé. A várakozót az oszlop félig takarta. A felesége háttal lépett ki a kocsiból, közben a volán mögött ülő férfivel beszélt. Ügy látszik sok mindenkit érdekelt a fejlemény, mert elég szép számmal nézték, hogy mi lesz. A feleséget csak így hátulról nézve is, nem lehetett megbotránkoz- ni a „csábítón”. Lábának, csípőjének látványa bizonyára jónéhány férfit hajlandóvá tett volna. Amikor kiemelkedett a kocsiból és megfordult, észre vette a férjét. Nem is a meglepődése volt a legfeltűnőbb, hanem a megmerevedése. Mozdulatlanná torzult, mint egy megroggyant, rosszul sikerült Öt konyak agyagszobor. Arca hófehérré változott. Szája a rúzs alatt is belesápadt. A férj egy ideig még nézte merően, aztán az utolsó csikket is odavágta a többi közé, sarkon fordult és gyors léptekkel elment. Az emberek csendben végignézték, míg a feleség is magához tér megdöbbenéséből. Kiegyenesedett, megrántotta fél vállát, egy furcsára sikerült nevetést préselt ki magából és beszaladt a kapun. Később többen is mondták, hogy a térj a közeli presz- szóban ül és egyfolytában konyakozik. Azok közül, akik délben beszéltek vele, hárman vállalkoztak, hogy odamennek hozzá. Valóban derekasan fogyasztott, de nem látszott még sem részegnek, sem megtörtnek. Hellyel kínálta a ..küldöttséget”. azonnal újabb konyakokat kért. Némi tapogatódz<5 mondat után próbáltak a lelkére beszélni. Mentegették a helyzetet, bár a látottakból valóban sok mindenre lehetett következtetni, csak ártatlan sétakocsikázásra nem. Egyikük eléggé ügyetlenül azt próbálta bizonygatni, hogy hátha csak a közeli városban voltak vásárolni. A férj minden érvre szótlanul bólintott és a többiek tiltakozása ellenére sűrűn rendelte a konyakot, minden pohárnál koccintva — egészségükre. Nem merték visszautasítani, nehogy nekivaduljon. Fél nyolc tájban feltűnt az ajtóban a másik férfi. A férj rögtön felismerte. Felállt az asztaltól, újabb széket húzott oda és intett neki, hogy jöjjön üljön le. Az mintegy hipnotizálva, megindult az asztal felé. A másik három — bár őket jobban megviselte már a sok konyak — szintén felálltak. Érezték, itt most nagy dolgok következnek. A férfi odaért, de nem ült le. A férj átnyúlt a kis asztal fölött, megfogta a férfi karját, leültette és nyugodt, józan hangon elkezdte: — Régóta tudom, hogy a feleségem megcsal, hol ezzel. hol azzal. Eddig nem tudtam elcsípni soha. Pedig már nagyon szabadultam volna tőle. A válásba csak úgy akart beleegyezni, ha majd mindent otthagyok neki. Azt hiszem most már kevesebbel is beéri. Ugye? Hangosan, jókedvűen felnevetett. majd a nevetést abba sem hagyva szólt a felszolgálóhoz: — Kérek még öt konyakot. Erdélyi György ,
