Szolnok Megyei Néplap, 1968. szeptember (19. évfolyam, 205-229. szám)
1968-09-08 / 211. szám
8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1968. szeptember 8. Zsemléri Ottó: MOLDVA K özeledtem a harmadik ikszhez, és egyszerre bizonytalanná vált, mikor és hol születtem. Létezésemről tanúskodó sárgult, szakadozott okirat helyett újat kértem, s jött a válasz, szlovákul: „Sajnálattal közöljük, kívánságát nincs módunkban teljesíteni, mert községünknek nem volt ilyen nevű szülötte”. Töprengéseimből Irén húgom telefonálása vert fel: anya szeretne velem beszélni. Készülődtem, amikor Zsuzsi nővérem szaladt át a szomszéd kórház ambulanciájáról: — Mondd meg anyuská- nak — kötötte lelkemre, miután elsorolta, milyen csillapítószereket adjak, ha fájdalmai lesznek, — ma csak később mehetek, inspekciót kell tartanom. A szomszéd szobában zongora szólt. Zárt ajtók mögött Irén húgom készült a közelgő államvizsgára, a fájdalmak fegyverszüneti óráiban igyekezett pótolni a többhetes mulasztást. Apám, aki eddig szótlanul állt az ablaknál, bizonytalanul felénk indult, mintaki fölösleges — talán mert egyikünk sem figyelt rá — kiment. — Ülj ide! — mutatott anya az ágy szélére. Rámfüggesztette a még egészséges, véresen is gyönyörű nagy bogár szemét, jeges ujjaival fájón megszorította a kezem és alig érthető rekedtséggel tagolta: „Meghalok, tu-dom, rö-vi-de-sen meghalok”. Megijedtem zavart tekintetéből. Félrekaptam a fejem. Az ágy fölött anya és apa derűs házassági fényképét pillantottam meg. — Nem viszem magammal egyetlen titkunkat, bár megfogadtam és apáddal is megfogadtattam. Erőt gyűjtött a beszédhez, aztán folytatta. Szavai nyomán feltárult előttem a titok, amelyet harminc éven át őriztek. Föl, a Nagy-Fátra tövébe, Bányára űzte a nagyobb haszon a kalapgyárost családjával és a kis, dunántúli gyereklány szolgálóval. Az örökölt kóceráj hamarosan emeletes üzemmé szélesült, amely többszáz munkást foglalkoztatott. Zsivotczky gyáros pot- rohot eresztett, a kis szolgálónak pedig „tulajdonjoga” maradt, ami eddig volt, a hajnali ébresztő és a késő éjjeli lenyugvás. Így érett nővé. Szabadulni akart, menekülni, akárhová. Még a szappanos ruha dörzsölése is azt sugallta: „Ki innen, ki innen!” A mosókonyha ablakából az üzem kapujára látott. Megállt a kezében a szennyes, amikor kitódultak a munkások. Szabadnak, boldognak csupán a napi félórás piaci bevásárláskor érezte magát. Különösen türelmetlenül várta ezt a harminc percet néhány napja, amióta elébe állt egy nyurga barna legény. — Ruky boskavám! (Kezét csókolom!) — mondta. Szlovák tudásával eladhatták volna, nem kellett értenie a nyelvet, mert magyarul is szíveses kiszolgálták a gyáros „lányát”. Állt némán, nem tudta, mit mond a legény. Menni készült, a kérőn csillogó szemek azonban megállították. — Nem értem! — bökte ki. — Hát maga magyar?! — kiáltott a legény. — Adja a kosarát, hadd segítsek! „De felvitte isten a dolgodat — gondolta hazafelé menet — már szolgája is került a szolgálónak.” A legény ezután egyre gyakrabban jött, összemelegedtek. Kitárult előtte a hányatott életű férfi múltja, jelene, öt éve járja a városokat, három szakmával a zsebében kódorog a megélhetésért, s ha már-már megnyugodna valahol, kiteszik a szűrét, mert „lázit”. Az égő gyújtózsinórt senki sem szereti a robbanóanyag közelében. — Elviszlek — mondta a legény karácsonykor, amikor megtudta a bajt. Meghúzódunk valahol, de tégy valamit. Nincs semmink csak a két kezünk, ki tudja mi vár ránk. Hárman lóduljunk neki a semminek? — Te is azt hajtogatod, amit a nagysága — sírt fel keservesen. — Amikor rosz- szul lettem, károgott, mint a varjú: „Se babája, se kutyája, minek ennek a gyerek? Kidoblak a köly- köddel együtt. Ekkora szégyent nem tűrök a mi tisztességes házunkban!” — most már zokogott. — Egyformák vagytok valameny- nyien. Magatokra gondoltok, senki másra. A kisasszonynak van igaza, hogy ne törődjek vele, majd megleszünk valahogy. Elmúlt a tél, a tavasz, megjött a nyár, a kis szolgáló rohamosan gömbölyö- dött. A legénynek még a tél derekán kaput mutattak, el kellett hagynia a várost, mert egyik üzemben sem alkalmazták. Búcsúzáskor megint kérte a szolgálót, levélben ugyanezt írta, de a lány hajthatatlan maradt. — Aztán levél sem jött! Lassanként sírni is elfelejtett. A háziúr és a nagysága úgy tett, mintha köztük sem lenne. Teréz kisasszony pedig egy-két nélkülözhetetlen szót vetett oda. Lina asszony, a jószívű félmagyar kofa tartott ki mellette, ő becézgette, ví- gasztalgatta, s cipelte he-* lyette a holmiját Egy forró júliusi napon megemelte magát. Görcsök között fetrengett. A nagysága hallgatott, később azonban összepakolta cókmókját és kidobta az utcára. „Fel is út le is út, hord el magad, a szemünk elől!” Megdagadt hasára tette batyuját, pajzsul tartva arca elé. Lina asszony ponyvájánál állt meg. — Gyere velem, megkeressük. Tudom, merre jár — mondta az öreg. & ... Tulajdonképpen most ébredek rá, hogy ismerős „tájakon” járok. Régen látott szereplőkkel találkozom. Anyám kedvenc mesealakjai, Lina a csodálatos északi tündér, a kitagadott gyermek megmentője, a mindenkin segítő Lina, Lina százféle arcban, egyetlen jutalomért teszi a jót, azért, hogy lássa az emberek örömét, — és mellette a megvetett, kitaszított kis szolgáló, anyám alakja — ezekben a percekben állnak ösz- sze, valóságos lényeggé. Előtolulnak a múltból és végeláthatatlan folyammá szélesülve hömpölyögnek, mint a szomszéd szobában Irén húgom ujjai nyomán — zongoraátiratban — Szmetana „Moldvájáénak akkordjai. * A tutajosok másnap hajnalban eloldották a köteleket. A faúsztatók, a túróval, sajttal kereskedők karavánjai útrakeltek lefelé a Ga- ramon. Lina asszonyt, aki a karaván szakácsnői tisztét is betöltötte, egy kis kaliba, a „konyha” illette meg az utolsó tutajon. Ide fektette a fáradtságtól áléit leányt. Rajtuk kívül még a lapátnál bóbiskoló öreg kormányos lakta az egymáshoz ékelt fenyőfák úszó monstrumát. A szundikáló néni elnyújtott nyöszörgésre riadt. A kaliba falának támaszkodva ült a kis szolgáló. — Remegő kezét görcsösen rángatózó hasára szorítva jajgatott Lina asszonynak nagy erőfeszítésébe tellett míg a vonagló testet hanyatt fektette és a lábakat behajlította... A gyerek úgy sírt a bábává vedlett öreg markában, mintha túl akarná harsogni a sebes Garam zúgását A dada meg még bíztatta is az ökölbeszorított kezű porontyot — No, csak rajta, kis vakarcs, melyikünk bírja jobban! — táncrakelve énekelni kezdett: — Táncuj. tán- cuj, vikrucaj, vikrucaj!... I * Anyám karomba mélyesz- tette bénulatlan kezének ujjait, szeme akkorára nőtt, hogy majd kipattant üregéből, hevesen szedte a levegőt, elferdült szájából kivillantak a fogai, a vajúdás fájdalmas emlékei elevenedtek fel, vagy a halál indult újabb rohamra? Riadtan körülnéztem, ki akartam szabadítani a karomat, de ő nem engedett. Percnyi tusa után, ajkát harapdálva, alig érthetően, motyogta: — Maradj! — Nincs::. baj... — és mintha hosz- szú útról érkezett volna, hozzátette: — Itt vagyok... Ezután berekedt. Sokáig küszködött a hangok összerakásával, hogy kérjen tőlem valamit, összeszorult a szívem, mert nem értettem. Vízzel kínáltam, igazítottam a párnáját, ő azonban csak rázta a fejét. Kint megszólalt a csengő. Ügy berregett, mintha valaminek a végét jelezné. Zsuzsi lépett be, orvosi táskával. Gyorsán előkotort egy ampullát, belemélyesztette az injekciós tűt. A gyógyszer nyugtató hatását látva, kezet csókolt anyának és halkan kérdezte: — Tudja már? Anya Zsuzsira, majd rámnézett és tagadóan rázta a fejét. — Mit kéne tudnom? — fordultam Zsuzsihoz. Anya megfogta a kezemet és magához vont. Zsuzsi felállt, elrakta a műszert. •— Kimegyek apához, ha valami kell, szóljatok. Rövid szünet múltán visz- szanyerte a hangját, s végre megértettem, mit akart. Arra kért, nyissam ki a szoba ajtaját, ahonnan a zongora hallatszik. Megnyugodott, csontos arcán elsimultak a ráncok, amint a kitárt ajtón beszöktek a „Moldva” dallamai... ... Hosszú kilométerekkel távolabb megállapodott a tutajkaraván. Lina asszony a legény keresésére indult. Mikor visszatért, annyit mondott, hogy „ő” máshová költözött. A „partraszállást” megismételte, valahányszor pihent a konvoj. De eredmény nélkül. A végállomásnál már mindhárman elhagyták a tutajt. Lina asz- szony egyik rokonánál szerzett helyet a kis szolgálónak és gyermekének. Várt, várt és mikor felerősödött, fogta a csecsemőt, elment az anyakönyvvezetőhöz. Nem tehetett mást, a saját nevére íratta a gyermeket. Fél esztendő múlva betoppant a nyurga, barna legény, csapzottan, porosán. — Lina néni mondta, hol talállak titeket. Az esküvő után, a kis szolgáló könyörgésére, a férj nevével jelezve, kicserélték a gyerek születési bizonylatát, nehogy „házasságon kívüli”, vagy „törvénytelen” jelzőt kelljen viselnie... — Akkor fényképeztek le, így kettesben — mutatott anya az ágy fölötti képre. „Hát ez a titok, amiért harminc évet kellett várnod!” — kérdeztem, de ő felelet helyett tovább folytatta: — A sors úgy hozta, hogy apád Teréz kisasszony férjének a gyárába került lakatosnak, én meg bejárónőnek szegődtem hozzájuk... — A háború utolsó évében, egy novemberi éjszakán türelmetlen dörömbö- lésre ébredtem. Amikor ajtót nyitottam, a lihegő Teréz kisasszonyt pillantottam meg, karján kislányával« a szepegő ZsuzskóvaL — Elhurcolták a férjemet — sírta —. nem tudom, mi lesz velünk, csak a Zsuzs- kót féltem, őt tudjam biztonságban. Mindenemet odaadom, ha vigyáztok rá. Tudod, mennyire szerettelek, milyen emberséges voltam mindig hozzád... könyör- gök... segíts! — Teréz kisasszonyt néztem, de a nagyságát láttam magam előtt Megrohantak az emlékek minden fájdalmukkal, eltékozolt leánysá- gom jutott eszembe. De azért nem küldtem el. — Ahol hárman esznek, ott a negyedik se éhezik — mondtam ezt akkor is, meg később is, amikor még nehezebb volt az életünk. — A mi Zsuzsinkról beszélsz? — hajoltam anyámhoz. — Igen, róla;:: Amióta férfi fejjel gondolkozom, apám «,kisiklásának” tulajdonítottam a leányt, aki nevét viselte, de I nem hasonlított rá, sem anyámra. Hát ezért...' — Hívd ide őt! — szakította félbe gondolataimat anyám. A küszöbről kiáltottam a nevét. Amint bejött, elfordultam tőle. — Segítsek valamit? ■— kérdezte anyától. — Nem azért hívattalak. Jól vagyok. Most már mindent tudtok... Anya észrevette. hogy miféle érzések kavarognak bennem, így folytatta: — Csókoljátok meg egymást! — Habozásom láttán hozzátette: — No, így szokás ez nálunk... Ne felejtsétek, a szülők tetteiért nem felelhetnek a gyerekek. Megcsókoltam Zsuzsit. Anyám az éjjel meghalt. A mellette virrasztó Zsuzs- kó nem vette észre, amikor távozott. — Elcsendesedett, mint az annyira szeretett Szmetana „Moldvá”-ja. „Aranykezű46 emberek Az Országos Szakipari Vállalat 18 féle építkezési szakmunkát vállal, többek között az aranyozást is. A műemlék- alkotások, középületek és egyéb helyek aranyozását a vállalat «.aranykezű” szakemberei végzik. A Nemzeti Múzeum dísztermében Lenkei Rudolf 22 karátos aranylapokkal díszíti az oezlopfőket. CSA1SKÓ LAJOS» Vallomás Koromnak gyermeke akartam lenni, boldogan élni és szeretni, hozzákötődni léthez, eszméhez, úgy, mint a vakolat a téglasorok közötti réshez. Kötőanyagom, magyarságom akartam adni, 6 nem is drágán, csak azért, hogy jusson nékem is tücsökdal és sarlós szivárvány, szavam és szívem versre váltva, magamnak sorsa megkiáltva, úgy szállt volna lengve a tájon, mint fűzfalepke tarlóvirágon, ha kósza szél sodorja egyre-másra. Korunk képe lett szemem tükre, ám aranyból úgy váltott ezüstre, majd ónra, s végül egész’ a sárig, mint mikor az éjben nem világlik sem csillag, sem az új holdnak fénye. Ügy fordultam örömből szenvedésre, mint ifjú gallyról ha gyanta csurran és a sebhely védtelen marad. Védtelen és magam-csókolta sebben ringathatom csak magamat. Kétkedve ringani a hitben, sorsomban magam álmát hevítem, kohóm lett a szerelem üstje és kibomló nyarak lágy ezüstje pipacsot csókol rá szemünkre... Koromnak gyermeke akartam lenni, költő, ki másokat taníthat hinni, akarni és szeretni. Koromnak gyermeke akartam lenni. ki csókjait, mások vágyát is o maga álmára meri venni, ki szívét felmeri emelni, hogy ragyogjon minden csillagot. Százszor-száz tüzfényű csillagok csőrrennek a közeli égen és nincsen más semmi menedékem. — de magamra terítem a leglángolóbb, legfájóbb vérző csillagot... Koromnak gyermeke akartam lenni, míg meg nem halok: csak csillogok... En akartam, ám fénylő homlokom glóriával nem lett még ékes, azért vonzódom emlékeimhez, szívemre hajló égető éghez, — de ha tájról és csókról mondok tétova halk verses imákat: jövő sorsunk, mi szépet rejt még, ösztökél, dalomnak az ád szárnyait
