Szolnok Megyei Néplap, 1968. július (19. évfolyam, 153-178. szám)
1968-07-03 / 154. szám
M6*. Július a. SZOLNOK MEGYEI N*FtAJP KEKRNV8JE ELŐTT Jóllehet, az elmúlt hct folyamán figyelmünket elsősorban a megyénket bemutató televíziós programok kötötték le — ezekre még melegében reagált is lapunk — a hét televíziós eseményeire emlékezve aligha lenne helyes, ha nem szólnánk a Ki mit tud szombat esti marathoni amely csaknem 5 órán át tartott, hét órától szinte megállás nélkül közel éjfélig. S mégis, aki idejét nem sajnálta, nem mindennapi élményben lehetett része. A több órás ^bemutató” csattanós záróakkordja volt a hónapok óta zajló egyre szűkülő körökben sorrakerülő versengéseknek. Nem tévedés, bemutatónak lehettünk szemtanúi, hiszen a döntőben felvonuló valamennyi produkció (kivétel Szendrei László szereplése) a képviselt műfaj ragyogó példáit hozta bizonyítván, hogy a mintegy 50 000 indulóból valóban a legtehetségesebbek jutottak el a finisig* Imponáló volt, ahogyan a legjobbak újítani tudtak fordulóról fordulóra, s újabb és újabb oldalukról tudtak bemutatkozni. A versmondók repertoárja szinte kimerít- hetetlennek és rendkívül színesnek bizonyult A szemünkben már nagyra nőtt Schiff Andris is, nagyszerű sorozattal „kábította el” a Ki mit tud közönségét. Mert — s ez a versengés másik főjellemzője — a fordulók során közönséget teremtett. Mi több, ezenfelül külön szurkoló táborok alaA népesedés kaptak helyet a Tudósklub legutóbbi találkozóján. S a néző alighanem némi szorongással vehette tudomásul, hogy nekünk, magyaroknak bizony eléggé cikkcakkos, girbe-görbe a népességfánk. A népesség egyenetlen fejlődése, illetve alakulása pedig károsan hathat ki egy nép gazdasági és társadalmi életére. — (Lásd mostani hullámmal együttjáró gondokat). Mi lesz kétezerben, vagy azután, amikor a Föld népessége mégkétszerezi önmagát? Szemléletesen és az emberiség döntőjéről, kultak rokonszenv vagy éppen ellenszenv alapján. S lehet-e annál szebb elismerés a televízió számára, mint hogy mozgásba tudta hozni a közgondolkodás néha-néha berozsdásodott mechanizmusát, s az ízlés, művészi ízlés dolgában milliókat kénysze- rítsen szóra, önvizsgálatra. Megtehette, ugyanis olyan zsűri-ötöst sikerült találnia, amelyik működése, ténykedése — emberi és szakmai tartalmát illetően — a legnehezebb pillantokban is kiállta a próbát; megbízhatóan látta el feladatát. És még valamit: a különböző formában és más-más módon szereplő folklór fényesen bizonyította, s remélhetőleg a műkedvelő mozgalom visszhangozza is majd, hogy népünk évszázadokon át felgyülemlett kul- túrkincse egyáltalán nem múzeumi érték; helye versmondóink programjában, — együttesek produkcióiban — színpadon és pódiumon egyaránt Ezt bizonyítja Nagy Zsuzsa elsőséget hozó népbal- lada-előadása, az Astra bábegyüttes finom hangulatú ízléses ballada-feldolgozása, a Tolcsvay-trió muzsikálása, stb. gondjai, örömei sorsáért érzett felelősséggel válaszoltak a klub meghívott tudósvendégei azokra a kérdésekre, melyek ezúttal is szép számmal futottak bemutatva, hogy a demográfia kérdései sokakat foglalkoztatnak élénken. Feltárta az adás — őszintén — saját kedvezőtlen, bár javuló helyzetünket, s ha hurrára nincs is még okunk, örülhetünk, hogy szaporodás tekintetében elkerültünk Európa nemzeteinek sorában az utolsó helyről. V. M. Műtét Szegeden A kettős veseátültetésről nyilatkozik Petri professzor Ennek a kórteremnek az ajtaján szigorú felirat tiltja a belépést. Papucs kerül a cipőre, fehér köpeny a ruha fölé, maszk az arcra, s csak ezután nyílik az ajtó. — A nagy kórteremben csak két ágyon fekszik beteg: egv férfi és egy nő, körülöttük orvosok és ápolónők. A férfi némi segítséggel éppen teát iszik. — Mit kér ebédre? — kérdi tőle az egyik nővér, — Lecsót szeretnék, ha lehet — mondja halkan. Ai asszony egy arcába lógó hajtincset igazít el kezével, s panaszos hangon megszólal. — Én már szeretnék felkelni ■— halljuk szavait. A Szegedi Orvostudományi Egyetem I. sz. Sebészeti Klinikáján végrehajtott kettős veseátültetésről már hírt adtak aZ újságok. A látogatóban ezúttal az elismerésen kívül némi megillető- dés is vegyül: két ember fekszik az ágyon, esznek, beszélgetnek, s közben tudjuk, hogy az egyik fontos életfunkciót betöltő szervük csak néhány napja az övék. De övék-e már valóban? Erről nyílt alkalmunk beszélgetni dr. Petri Gábor professzorral, a klinika igazgatójával. Magáról a műtétről a professzor így számolt be: — A klinika orvosai már régóta készültek erre a feladatra. Néhány napja, — ugyanebben az épületben a II. sebészeti klinikán, meghalt egy fiatalember, akin gyógyíthatatlannak bizonyult betegsége miatt kellett műtétet végezni. Halála bekövetkezését több különböző szakorvos egymástól függetlenül állapította meg. Ekkor három orvoscsoport látott munkához. Az egyik kioperálta a halott fiatalember veséit, a másik két csoport pedig — külön-külön, de egyidejűleg — elvégezte a szervátültetést. A műtétekre este tíz órakor került sor, két óra múltán mindkét beteg már ébren volt. s új veséjük is' működni kezdett. orvosok mindenkori ismeretei szerint az élet védelmét i tartják első kötelességüknek, j Egy élet megmentése azon- j bán sohasem történhet meg egy másik élet árán. Reményük nyílt az élethez — A szervek átültetéséhez nyilvánvalóan szervekre van szükség. Van azonban némi remény arra — mondta Petri professzor, — hogy a tudomány fejlődése, ha később is, de belátható időn belül lehetővé teszi egyes állati szenek átültetésre való felhasználását. Addig azonban az egyes emberek és a társadalom belátására van szükség ahhoz, hogy a gyógyításhoz elengedhetetlen szervekhez hozzájuthassanak az orvosok. A fiatalember veséinek átültetéséhez egyébként édesanyja, aki különben öt gyermek anyja, hozzájárult. Megértette, hogy ha már fia menthetetlen, akkor a két élet megmentéséhez való hozzájárulás az igazi emberséges elhatározás. Képzelje el az olvasó azoAz első veseátültetés 1962-ben volt Nyolcvankelten kapták meg az oklevelet pénteken a Mezőtúri Felsőfokú Mező- gazdasági Technikumban. — Rimovszki Mihály Békés megyéből Sarkadról került Mezőtúrra. Először elvégezte a közép-, majd a felsőfokot a technikumban. Mégpedig kiváló eredménnyel: vörös diplomát kapott. Nem ez volt azonban az első veseátültetés, amit Magyarországon végeztek. — Ugyancsak ezen a klinikán már végrehajtottak egy veseátültetést 1962-ben. Akkor az átültetésre kerülő szervet a beteg testvéréből operálták át. — Miért telt el ilyen nagy idő a két műtét között? — kérdeztük Petri professzortól. — Elsősorban etikai meggondolások miatt vártunk, — mondta a professzor. — Ha ugyanis élő ember a donor, úgy kettős kockázat áll fenn. Igaz ugyan, hogy egy egészséges ember egy vesével i3 jól elél, de hát előfordulhat, hogy később ez az égy vese betegszik meg, s akkor a vesét adó ember önfeláldozása saját életébe kerülhet. A másik etikai aggályt az okozta, hogy száz százalékos biztonsággal nem lehet kijelenteni, hogy az átültetett vese a beteg biztos gyógyulásához segít. Ilyen jellegű kockázat persze bármilyen műtét esetén fennáll. Egy másik, s érdekes okot is megemlített a professzor. Arra utalt, hogy a közvélemény a fnostanában végrehajtott, s sikerekkel kecsegtető sorozatos szívátültetések után hajlamosabb elfogadni azt a lehetőséget, hogy eddig pótolhatatlannak tartott szerveket betegség esetén, átültetés útján cseréljenek ki egészséges újra. Nagyon érdeklik az embereket azok a körülmények, amelyek során a donor halálának megállapítása történik. Ezzel kapcsolatban megismertük a most végrehajtott műtétek előzményeit. —» Egymástól független vizsgálatokkal állapították meg a halál bekövetkezését. Arra a kérdésünkre, hogy mi a szilárd etikai alapja a szervátültetéseknek, a következő választ kaptuk: — Az orvostudomány többezer éves, Hippokretes-től számított története meggyőzően bizonyította, hogy az Levél és A hiteles statisztikai felmérések szerint nagyobb munkára kényszerítettüK tavaly a postát, mint az azt megelőző esztendőben. Mi. magyar állampolgárok — számítva a csecsemőt és tiszteletbeli állampolgárnak tekintve az itt „forgó” idegent is — az 1966. évi 53,2 helyett tavaly fejenként átlagosan 55.6 „közönséges levélpostai küldeményt” adtunk fel. Ugyanakkor az ajánlott küldemények száma ugyanígy kát a pillanatokat, amikor a két, más módon menthetetlen beteget betolták a műtőbe, azzal, hogy reményük nyílt az élethez. Ezek a pillanatok tükrözik az igazi humanizmust, s most ahogy a látogató felülni, beszélni látta őke. olyanfajta remény csillant fel bennem, hogy az ember, aki pusztító fegyverek gyártására képes, ugyanakkor gyönyörű képességekkel rendelkezik, az élet megmentésének, meghosszabbításának képességével, s talán egyszer ez erősebb lesz, mint az a másik. (Szeged, 1968. június 29.) Benedek B. István telefon számítva 4,1-ről 4,4-re. a táviratoké 0.9-ről 1-re nőtt, csak a csomagforgalom maradt változatlan. A fejenkénti évi átlag most is 1,3 csomag volt, akárcsak egy évvel korábban. A táviró és távbeszélő vonalak hossza nem egészen 52 500 kilométerről csaknem 53 850 kilométerre nőtt. Természetesen még most sem annyi, amennyinek lennie kellene. Tallinni úttörők Szolnokon Megyénk vendégeként húsz tagú úttörő küldöttség érkezik Szolnokra július 4-én, csütörtökön Tallinnból. A küldöttséget Echa Polljansz-. kaja, a tallinni úttörő palota munkatársa és Harri Kür- nisz, a Kommuni.szt Entonii című helyi folyóirat újságírója vezeti. A vendégek 24 napot töltenek Magyarországon. Többek között ellátogatnak Ábrahámhegyre, Budapestre és a Mátrába is. VANÍLIÁS ILLAT A fiú nem lakik vele, jobbára vidéken tölti az évet, csőszerelő, építkezésről, építkezésre vándorol. Most is baleset dobta haza, leesett az állványról, s a jobb karjának egy időre fuccs. — Belátom, rossz időben jöttem mondta lassan, darabosan s egészen az apjához fordult — közben asszonyt hozott a házhoz. Az apában megmozdult az indulat, előre dőlt, de fegyelmezte magát. — Nekem is van jogom — inkább motyogott, mint érvelt. A fiú szürke szemében furcsa, vizsgálódó mosoly. — Jogod van. — Évek óta élek magamban. Se ünnepem, se hétköznapom. Nincs kezdete és nincs vége. Téged, jó, ha negyedévenként hazahoz szeszélyed. Nekem meg egész nap a munka. Kell az embernek valaki. — Kell hát, persze. — Mit gunyoroskodsz? j — Gonosz vagyok, úgy érted? — Szívtelen. Várj csak, majd te i Is megvénülsz. | — Nem hiszem, hogy ilyen le| szék. I — Hanem? — Minek az asszony neked... ál- •l landóra! Hogy kirámolja a székit rényt, aztán odébbál'jón ? L — Ide figyelj, velem piszkoskodhatsz de Erzsikét... re bántsd... Öt nem ismered — Szóval csicsergő szerelem. — Azért, mert téged két asszony is otthagyott? Hagyjuk ezt... Az öreg felemelkedett nem tudta másképpen ellensúlyozni az indulat lökéseit. — Na és ha elcsalom tőled a í' Erzsikédet? Csali hogy megmutassam! Az apa visszalépett, a nagy kezével a fiú vállába markolt, az meg felszisszent a törött karja miatt. — Jó, jó csak sziszegj. A fiú hirtelen mozdulattal, úgy, hogy a maga fájdalmát fokozta, kihúzta vállát a nehéz kéz alól. Egész közel álltak egymáshoz, « ahogy a düh eltorzította arcukat, nagyon hasonlítottak egymáshoz. — Én csak az anyám emlékét védem. — Anyáddal is így bántál. Hazahoztad neki a rosszat, a gondokat. Mit adtál te anyádnak, mi? A fiú megvonta a vállát. — Mindegy. Nekem aztán mindegy. Furcsa képek tolakodtak eléje, harmincévelőtti képek. Nagy, tágas. vasárnap délelőttök, s az ő kisfiú-keze elvész apja hűvös tenyerében. Apja barátaihoz járnak, hol egyikhez, hol másikhoz. Ke- ményrefagyott kocsonyával' várják őket, a bort rendesen apja viszi, az ablak előtt sűrű hócsillagok, ő is ihat egy fél pohárnyi bort. Sodor, papírzacskóban sültgesztenyét visznek anyának. „,i, Féllépést liátrál. — Nem akarlak én bántani téged — ennyi kikényszeredik belőle. — Jó. — Az öreg kimerültén néz maga elé. — Ülj le, kérlekszépen Így nem mehetsz el. Visszaültek az asztalhoz. — Azt hiszed — folytatta az öreg hosszú szünet után — komolyan hiszed, hogy csak érdekből van itt? — Nem. ugyan! — Az előbb így mondtad. — Mondtam. Hülyéskedtem, na!' A konyhából langyos vaníliás illat árad befelé, — Nem. te komolyan mondtad. Annyira már ismerlek téged. A szemed állása is mutatja. — Mondom, hogy ugrattam! Asz- szony kell joga van hozzá, ml' akar még? Adjak írást róla? Mondom, joga van hozzá. Az öreg szeme csupa szorongás, kutató gyanú. — Semmit sem mondtam Komolyan. Csak éppen.. mellbevágott, ahogy beléptem, annyira idegen volt, még a kedvessége is. Hozzá kellett szokni, ennyi az egész. — És úgy gondolod, nem lesz hiba? Hozzám való. úgy látod? Mert nézd, ott dolgozik a csomago- lóban. Először a kezét vettem észre.. . hogy szép a keze... a mozgása, az ügyessége, ez mind behí- zelgi magát. Meg az, hogy mindig Az öreg bőrét újra átfűtött» a vér, akarata ellenére bőbeszédű lett. — Nem lesz semmi baj, apa- Semmi. Megmondtam Ez a jelenet valamikor mái* lejátszódott. Majdnem így. Csakhogy akkor ő volt férj. S hazahozta a fiatalasszonyt, bemutatni. Az apa hidegen fogadta, keményen. „Nem nézek én ebből neked semmi jót” — mondta. Akkor még ereje teljében volt, félelmetes, erős akaratú. „Megjósolom neked, hogy ez a nő, nem a te szép szemedért...” — Szorgalmas, tiszta, jó, — motyog most maga elé az öreg. — Mondtam már, nem lesz semmi baj. A fiú mintegy kitépi magát a rá- hurkolódó emlékekből, feláll, az asztal mögé masasodik. Az öreg felénk szemmel kíséri. — Meg se várod? Készít valamit. Ne sértsd meg. A fiú ott áll. mellén az ügyetlen gipszbunkóval. — Ülj le már — kérleli az apja — még nem vagyok olyan öreg, — fűzi hozzá gyámoltalanul — És az öregnek is van joga, meglásd, majd te is érzed ezt. Mert ez igazad Egyideig én se hittem el, azt hittem, fiatal leszek örökkön. Vagy talán nem jutott eszembe, hogy van öregség. Mért nem szólsz már valamit? A fiú gipszbunkója koppant az asztalon. — Elszoktunk egymástól, — eny- ayit felelt érdesén. — Te olyanfajtának látod? Valami rosszfajtának? — Dehogy látom! — Hát akkor? A fiút ingerli a huza-vona. — Az életnek vannak törvényei apa. — Hát akkor az öreg temesse el magát?... Belép az asszony. Gömbölyű, ápolt, kerekarcú. A nézése is szerény, kellemes. Süteményt hoz, szépen felszeJve egy tálon. — Tessék, most sült. friss Mosolyog gyanútlanul, vendéglátó egyszerűséggel. A félhomályban puhán, sárgán gőzölgött a tészta, omlósán, édesen. Éppen csak piszkálgatták. — Hány év köztünk a korkülönbség? — szólalt meg váratlanul az öreg. Az asszony meghökkent. Er,re a kérdésre nem számított. — Látod, ezt még nem is számítottam ki. — Gondolni kell erre is. — Az öreg felállt. — Apád lehetnék. nem? —. mondta csendesen és kiment. — Ebbe mj ütött? — kérdezte az asszony tanácstalanul. A fiú hidegen mosolygott. — Ki lehet azt számítani? Az élet ilyen. Felállt, biccentett, s csak az ajtóból mosolygott vissza hibátlan fogsorával. — Oj házasok! Maid elrendezik azt maguk ketten. Utána csak a félnapos ncmaság maradt Veszi Ku4r*
