Szolnok Megyei Néplap, 1968. június (19. évfolyam, 127-152. szám)
1968-06-09 / 134. szám
ti SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1968. Júniug 9Beszéljünk azokról akik döntenek Interjú Major Tamással M ostanában rosszakat álmodom. Fbrgolódom, csupa víz rajtam minden. A lepedő a hátam alatt egy maroknyi csomó. — A paplan a földön. És én riadtan felülök, sokáig nem tudom, hol vagyok, csak érzem, hogy valamit akartam, de nem sikerült. Aztán fáradtan visszadőlök, ismét rám száll a üdére... ☆ Otthon vagyok Hajdúböszörményben, a dinnyetermelő nagymamáinál, Nagy undorral utaztam el mindig Böszöményből, és ha jött, közelgett a nyár, mégis visszavágytam ide. De a második nap már megint elkívánkoztam innét. De ez csak addig tartott, míg az ágyban ültem, vagy álmos szemmel mosakodtam és a nagyanyám duruzsolt. Aztán kimentünk a harmatos fűbe, merítláb. Akkor nagyanyám kihúzott néhány félkövér zöldhagymát a földből, kezembe nyomott egy nagy darab avas szalonnát és egy jókora szelet fehérkenyeret. Amikor befaltuk az ételt, a kútból hideg vizet húztunk és agyagedényből ittuk az édes vizit. Tempósan nekiláttunk a munkának. Kezem-lábam egy hét alatt megszokta a szúrós csalánt. Ahogy dolgoztam, nagyanyám fel-fel- nézett, tekintete meleg volt és büszke. Arra goncolt talán, hogy engem megment a paraszti munkának, az istennek és az őáltala elképzelt, becsületnek; Ilyenkor örömében megdicsért, nehéz kezével megveregette egy nagy csíkos görögdinnye hasát, aztán levágta a szőrös indáról, és elküldött, hogy hőtsem be a kútban. Nagyon értett a dinnyéhez, a hangját úgy ismerte, mint a jó muzsikus a kottát. — Nem akarsz tán te is, kisfiam cincogni, mint apád? — kérdezte bosszúsan, hadakozva apám fantomjával. A becsületes magyar ember becsületes munkát végez, a földön dolgozik... Délben a barázda szélére ültünk s fehér kenyérrel ettük a vörös bélű, édes levű görögdinnyét. Mindig ez volt az, ebédünk. Nagyanyám akkurátusán megoldotta álla alatt barna színű flokon kendőjét, kezébe vette fekete nyelű kését, és megszegte a dinnyét. Hogy megettük, hátradőlt, egy fél órácskát szundítani. Nekem kellett fel kői fenem, de nem lehetett becsapni. A nap állásából rögtön észrevette, hogy csaltam, és későn költöttem fel. A háznál nem volt óra, mindig a nap járásából tájékozódtunk. Szürkületkor abbahagytuk a munkát, lemosakodtunk, és hozzáláttunk a vacsora készítéséhez. A vacsora is finom volt. Kint főztünk a szabadban. Bográcsban. Szárított lebbencstészta, krumplival ösz- szefőzve, köleskásával dagasztva, hogy megállt benne a kanál. És apró pirított szalonnák benne. Utána egy findzsa hideg tej, majd nagyanyám a földből kihúzott egy hatalmas sárgarépát, és nevetve nekem adta. Aztán bementünk a házba, letérdepeltünk az ágy mellé, és egy álló órán át imádkoztunk minden este. Ilyenkor gyakran oldalba nyomott csontos könyökével, mert én közben elaludtam. Egy héten egyszer bementünk a nagyvárosba a hetipiacra. Ilyenkor előtte való este le sem feküdtünk. — Nagyanyám megalkudott a fuvarossal, leszedtük a diny- nyét, megraktuk a kocsi derekát, elhelyezkedtünk mi is valahogy, és kakasszóra éppen a városi piacra érkeztünk. Nem i« fittünk« csak árultunk, nagyanyám szorgalmasan rakSa köténye nagy zsebébe a tíz- és húsz- filléreseket. Délben a maradék portékát odaadtuk olcsón egy kofának, és hazamentünk. Délután ilyenkor sohasem dolgoztuk. Imádkoztunk egy sort, lefeküdt, és én mehettem lepkét fogni. Vasárnap ki öltözött nagyanyám. ■ Felvette a fekete- fehér mintás kartonruháját, felkötötte fekete delén kendőjét, drapp patentharisnyát húzott és egy nagyon fényes fekete, de ormótlan cipőben elindult kézenfogva velem a baptista imaházba. Hóna alatt hatalmas biblia volt, azt egyszer sem vihettem. És felöltöznöm sem volt szabad. Az imaházban minden vasárnap osztottak valamit a szegényeknek. — Hátha nekünk is vetnek egy darabot — mondta nagyanyám, — de ha meglátják a jó cipődet, _ akkor semmit sem kapsz. Egyszer ránk mosolygott a szerencse. Kaptam egy babos kislánykötényt, és egy magas szárú, trottőrsarkú nagylánycipőt. Azontúl vasárnap abban kellett járnom az imaházba, hadd lássák, hogy hálásaik vagyunk és jó helyre adakoztak. Az imaházba csak öregemberek jártak. Ott mindig nagyon sokáig imádkoztunk, valaki előre mondta és mi utána. Imádkoztunk az esőért, a napért, a kenyérért, az emberi erőért, az életért, a békességért és a szerete- tért. Azon az őszön nagyanyám is eljött hozzánk. Gondosan bepakolta minden holmiját, a nyáriakat is, egy hatalmas vesszőből font utazókosárba. Az ajtót lelakatolta es mólt a szomszédnak, hogy vigyázza a házat. — Apádhoz nem szólok. Anyáddal akarok beszélni, talán még vele lehet. Hozzám költöztök. — Ezt a vonaton mondta nagyanyám és kezembe nyomott egy diny. nyelekváros kenyeret, melyet egy béfőttes üvegből kent meg az imént. Otthon, nálunk mindenki örült. Anyám, apám mindent megtett volna, hogy jó legyen. — Nagyanyámnak szemmel láthatóan tetszett a , fogadtatás, de uralkodott magán és úgy tett, mintha semmi sem tetszene neki. Amikor egyedül maradt anyámmal a konyhában, elkezdte: — Lányom, lányom, el fogsz kárhozni, téged megszállt az ördög, te a Rossz karmaiba kerültél. De a gondviselést nem lehet kilátszani. Uven emberrel nem lehet együtt élni. Ez bűn. Nem a mi fajtánk. — A magzatjaid is bűnben fogantak, legalább az ő lelki üdvükre adjál, <5 miattuk feltétlenül itt kell hagynod. „. Ekkor belépett apám Kint csípős hideg volt, arca piros, szeme könnyes. — Meghalt az anyám — ennyit mondott és bejött a szobába. Megsimogatta a fejemet, megcsókolt, könnye arcomra hullott. Vele sírtam. A másik nagyanyám is özvegy volt, nagyapámról csak annyit tudtam, hogy éjszaka, ha hazajött a kávéházból és megevett, a maradék kenyeret a párnája alá dugta. Tán igaza is vojt az öregnek, hiszen itt is 18 gyerek pusztította a kenyeret, és ha elfelejtette eldugni, nemigen maradt egy morzsa sem. Apám ezt mindig úgy mondta el nekünk, hogy a nevetéstől könnyes volt a szeme. Nagyanyám 13 éves korában szülte az első gyermeket, de legjobban az apámat szerette és engem. Azt mondta, hogy mi ketten rá hasonlítunk, az ő vére vagyunk Iskola után gyakran felszöktem hozzá. Az utcára nyíló üzlethelyiségbe három kőlépcsőn kellett felmenni, ahol nehéz, barmára festett faajtó állta az utamat. Belül fehérre mázolt falak, vörös téglapadló. Elég sok mozgott már. Ha felmosta nagyanyám, és nem sokkal utána a mozgó téglákra léptem, a híg sár az arcomba spriccelt. Ilyenkor megmosdatott, és ha megszáradt, kikefélte a ruhám. A szobában barnára festett ágy, benne piros színű csíkos vánkosok, dunyhák, a mennyezetig rakva. Arrébb dobkályha, az ágy végénél egy hatalmas megkopott tulipános láda, amelynek fia is volt. A falakon itt is hatalmas családi képek lógtak és Krisztus a Golgothán. Ez a nagyanyám nem járt templomba, csak szilveszterkor ment el a hálaadásra. Akkor tisztességtudóan megállt a templom ajtajában és ott imádkozott egy sort. Nagyanyám szép fekete asszony volt, olajbarrta szeme mindig nevetett, soha senkivel sem veszekedett. Ejjle-nappal tollat fosztott Krauszéknak, abból élt, meg amit mellé dugtak a tollke- reskedőék. De a haja és a lakása sohasem volt tollas, nagyon ügyes volt és pedáns. A gyerekek már mind kirepültek, vagy meghaltak. Egyedül élt szegény. Amikor megérkeztem, mindig abbahagyta a munkát, egy pléhlavórban megmosta a kezét, kivette fogai közül hosszúszárú cseréppipáját, köténye csücskében gondosan megtörülte a száját és kétoldalt megcsókolta az arcomat. A köveken mezítláb járt, neki is nagy bütykös lába volt. Egy nagy agyagfazékban állandóan ott melegedett a cukorbab, vagy a káposzta, füstölttel a dobkályhán. Abból mindig szedett nekem és azt mondta: — Egyél, egyem meg a szívedet —, de a második szava már apám volt, mindig felőle érdeklődött, mindig őt dicsérte és arra biztatott, legyek olyan jó, mintő. Ha Krauszék fizettek, nagyanyám friss Jófasírozot- tat sütött. Hozott egy darab combot a szomszédos lómészárszékből. matatott egy kicsit a tűzhely körül és ott sercegiett, párolgóit előttem a frissen sült fasí- rozott. Finom volt. Nagyanyám nagyon értette az ízeket. Küldött mindig anyámnak is. de az nem tudta megenni a lovat. — Azért én mindig azt mornc.1- tam, hogy köszöni szépen. Mert nagvon szerette anyámat is. Ösztönös volt nála minden. Az is, hogy akit a fia szeretett, azt ő is. De egyszer sem jött el hozzánk, mosolygott, ha hívtuk. — Sándorékhoz se megyek. senkihez. Gyertek ki hozzám. Pedig Sándor volt az elsőszülött fia, aki megjárta Amerikát és mind az öt világot, és híres volt. A két nagyanyám sohasem találkozott egymással. Csak tudtak egymásról. És kiterítve látta először egyik a másikat. Amikor a gyöngyösi nagyanyám meghalt, haja még hollófekete volt és meg volt mind p Í12 egészséges fehér foga. ötvenéves sem volt, de a szíve már száznál is több, a sok szüléstől és munkától. Temetésére a dinnyetermelő nagyanyám is eljött. Fekete karton ruhában volt, fekete berliner kendővel védte magát a hidegtől. Száraz szemmel állt a gödör mellett, halleatta a göröngyök dübörgését, később egyet ő is leboc’ott. Otthon azt mondta anyámnak. hogy ez is az isten büntetése volt. ár Mostanában rosszakat, álmodom. Forgolódom, csupa víz rajtam minden. A lepedő hátam alatt eev maroknyi csomó, a paplan a földön. És én riadtan felülök, sokáig nem tudom, hol vagyok. Csak érzem, hogy vagyok. Csak érzem, hogy valamit akartam, de nem sikerü't. Az ura’k dermedtek és ma sem fogták meg egymás kezét. Azt, hisszük, nem túlzunk, ha Major Tamást az ország egyik legelfoglaltabb emberének nevezzük. Népszerű színész, akivel gyakran találkozunk színpadon, filmen, a tévé képernyőjén; a Nemzeti Színház főrendezője, s mint országgyűlési 'képviselő tevékeny részese közéletünknek is. Ezekben a hetekben különösen gyakran láthatjuk őt a televízióban a Ki mit tud zsűrijének elnöki posztján. Ez utóbbi tisztségéhez kapcsolódik beszélgetésünk témája. — Mint minden bírálóbizottságnak, a Ki mit tud zsűrijének is az a feladata, hogy igent, illetve nemet mondjon, tehát döntéseket hozzon. Kórhetjük-e arra önt, hogy zsürielnöki tapasztalatait összevesse néhány olyan kérdéssel, amelyek gazdasági és politikai életünkre vonatkoztathatók? — Nagyon szívesen válaszolok ilyen kérdésekre — bólint, — annál is inkábbi mivel a gazdaságirányítás reformját csak úgy lehet sikeresen végrehajtani, ha az igent — és a nemet-mondók, tehát a döntések meghozói jól végzik munkájukat. Nyilvánvalóan adódik az összehasonlítás, hiszen ami a Ki mit tud-ban játékos formák között zajlik, az gazdasági életünkben már komoly következményekkel járó formában jelentkezik. Egy külkereskedelmi szerződés aláírása vagy annak megtagadása már milliókat jelenthet. A bátorságról — Tehát a döntésekhez mindenekelőtt bátorság kell? — Elsősorban szakértelem. Egy artista produkcióját én csak megfelelő szakvélemény segítségével tudom megítélni. — Nincsenek a tehetségnek valamiféle általános megnyilvánulásai? — Természetesen vannak, s miután a mi fejlődő társadalmunknak óriási szüksége van a tehetséges emberekre, ezért érdemes ezeket a jeleket jól megfigyelni. — Ön hogyan határozza meg a „tehetséges ember ’ fogaimét? — Az egy olyan adottság, amelynek segítségével valaki képes arra, hogy saját magát egy szépen szóló hangszerré változtassa. Ez egy egészen általános meghatározás, hiszen ahogy egy zenekarban sokféle hangszer van. ugyanúgy az élet nagy zenekarában is... All tehát az a tehetséges színészre, mérnökre vagy esztergályosra egyaránt. — De hogyan lehet ezt felismerni ? — Sokféle tulajdonságot kell keresni. Vajon minden esetben kellően válogat-e a sokféle megoldási mód között? Fendelkezik-e a felfedezés képességével? Fiatal tud-e maradni? S ráadásul még jó tanúnak is kell lennie. Az igazi tehetségről — Ezt a két utóbbi követelményt meghatározná bővebben? — Nos, ami a fiatalság titkát illeti: valaki abban a pillanatban válik öreggé amikor feladja a harcot, hogy. lépést tartson a haladással. Ez független a kortól. Az igazi tehetség örökifjú marad. a „jó tanú” követelmény alatt én valamiféle riporteri tulajdonságot értek. Ügy figyeljen meg mindent, mintha másnap egy bíróságon kellene beszámolnia az eseményekről, akkor pedig nem lehet azt mondani, hogy ,,nem emlékszem kérem...” Aki nem figyel jól, az nem tanulhat saját és mások tapasztalataiból, tehát nem is fejlődhet. — Az Ön véleménye szerint beszélhetünk „meg nem értett zsenikről”, elsikkadt tehetségekről? — Az igazi tehetséghez hozzátartozik a konok erőszak is, az akarat, hogy megérett képességeit érvényesíteni tudja. Természetesen egyes korszakok történelmi körülményei jelenthetnek visszahúzó erőt, de véleményem szerint az igazi tehetség elóbb-utóbb érvényesül. Nem mindegy kik döntenek — Az egyénnek, de a társadalomnak sem mindegy ez az „előbb vagy utóbb”. Beszéljünk tehát azokról, akiknek a segítségadás a feladatuk. — Azokról tehát, akik döntenek. Már említettem a szakértelem szükségességét. A másik alapvető feltétel viszont világnézeti kérdés. A mi elméletünk és a módszerünk is a dialektika. Mi ez7 En a kétely világnézetének nevezném, hiszen mi a világ megváltoztatását tűztük ki célul, hát hogyne lenne kötelességünk a legjobb megoldások keresése, a tapasztalaitok, tehát az elmélet és a valóság viszonyának értékelése. a korszerű ember lépést tart a fejlődéssel, s dönteni csak ilyen képességek birtokában szabad. — És ha olyan ember kezében van döntési jog, aki nem rendelkezik a fenti képességekkel? — Az nagy baj. Tudni kell azonosulni. Nagyon kell tehát ügyelnünk arra. hogy kikre ruházunk ilyen jogokat, — Igaz az, hogy tehetséget csak tehetség ismerhet fél? — Ez feltétlenül igazi — Ön korábban azt mondta, hogy mindent meg kell figyelni. Személy szerint ön mi újat fanult a Ki mit tud SBÜirijében? — Megint csak ráébredtem arra, hogy milyen sok tehetséges fiatal van nálunk. Ezt sohasem szabad elfelejteni, ennek nagyon-nagyon kell örülni, hiszen Magyarország nagy Ki mit tudján is rengeteg a tennivaló. Benedek B. István LADÁNYI MIHÁLY: Nem tudom Nem tudom, szád ívét, szemed színét mondjam-e el vagy csak ágyam magányáról beszéljek — [nekik, Nem tudom, a szerelmet szeretik-e jobban, vagy az éhséget a szerelemre — Hogyan is tudnám széjjel választani a kettőt, hogy meg ne sértsem ezt az ágat, ami átnőtt a keserű vadbozóton?! Nem tue.om, a fázó hús magányáról beszéljek-e nekik Talán megértenék, ha tartják még valaminek a ezt a fázó hús sarából táplálkozó növényt [költészeteit, levélereiben a remegéssel, vagy csak illúziókkal etessem őket mint önmagam most, amikor neádcsodálkőzöm, és azt gondolom, hogy amit eddig éltem, csak piszkozata volt annak ami jön — Bármiről beszélek, végülls ugyanaz keríti be érzelmeinket. Ha lelkesedem érted, ők néznek rám gyanakvón, ha ők szeretik egymást, én legyintek. Jön a tavasz és a bozótos hegyoldalakon ősszefekszlk őszi kétségeinkkel;:. És én nem tudom többé, miről beszéljek, szemed színéről vagy éhségemről utánad, vagy arról a sötét huzatos folyosóról, amin csak vonul, mint a vak. tapogatózva s fényt kergetve az ember — wtmm mmmmmmmmmmmr SUHA ANDOR: LIDERC
