Szolnok Megyei Néplap, 1968. április (19. évfolyam, 78-100. szám)
1968-04-04 / 80. szám
8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1968. április 4. BOROSS ELEMÉR: ÜNNEPLŐ A felhőt, mint színpadi függönyt, elviszi a hajnali szél. Kinyílik az áprilisi ég. Kosztosom, egy garabonciás galamb, reklamálja a reggelit, veri a terítetten ablakpárkányt. Rohanok a restanciával, elébe tálalom a morzsákat, áztatott kenyeret. Megdörren a telefon. — Mérges hang robbantja a derűs reggelt. — Olvastad? — Mit? — Tudom, hogyan kezdődik nálad a reggel. Leveszed a kilincs mellől az újságot, be viszed az ágyba, és amíg az utolsó apróhirdetést is.., — Megtörtént. Mit kellett volna olvasnom? Sejtem, mire céloz, de nem szólok. Egyfelől, mert eléggé felbosszantott engem is ez a Mudrony, másfelől, mert hallani akarom más szájából is, hogyan vélekedik az ügyről. — Szóval mégis? — Mondom, nem tudom mit kellett volna olvasnom? A lapot csak átfutottam, — Hát akkor figyelj ide. Mudrony nyilatkozik az ünnepi számban. Nem láttad? — Nem. De majd megnézem. Mit talált fel már megint? — Kapaszkodj meg! Téged! Eltartom magamtól a kagylót, mintha attól tartanék, már televíziós telefonon beszélek, látja az arcomat Tordai, a marósok marósa. Látja, hogy nevetek, olyan tökéletes a szövege. Folytatja: — El fogsz ájulni Pap- sikám, hogy miket vakerált össze Mudrony Józsikánk. Én tudom, miket mondott. Hiszen hallottam is, úton-útfélen. Bosszantott, nem mondom. Most, mikor el is olvastam, fel is hergelt. Na mindegy. Csurgassunk a nyakra egy kis hideg vizet és gondoljunk a csíkos ruhára. Hogy ez mi? Talán elmondom majd Tordainak, talán nem. De bömböl a hangja a mikrofonban, meg kell hallgatni. — Szóval azt mondja: ő szervezte meg az állomást, ő szerzett a rostokoló szerelvényhez mozdonyt, hogy be tudjuk vinni a jó népet ... Még mindig nem tudod, miért mondom ? Meg, hogy ő járt egyedül házról házra és szedte ösz- sze a házakból a flammozó gyerekeket... és egyáltalán, hogy ő mondta az első évfordulón is az ünnepi dumát. i. Leeresztettem a karomat. Tordai mérge felkavart. Szerettem volna, ha elhallgat. De szinte a lábamat villanyozta a hozzáért membrán res^ketése. Kisüvöltött a hang: — Ezt nem lehet már lenyelni! Odajövök hozzád! Szólni akartam, ne jöjjön, hagyjuk. Csíkos ruha. Ez a két szó a varázs igém, kimondom, rágondolok, Több mint 120 ország ifjúsági szervezeteinek képviselői juttatták kifejezésre, hogy részt akarnak venni a IX. Világifjúsági Találkozón, amelyet ez év júl. 28—augusztus 6-a között rendeznek Szófiában. A Világifjúsági Találkozó alkalmából nemzetközi ének-, zongora-, hegedű-, népzene-, tánc és könnyűdnél versenyeket rendeznek. A klasszikus énekvermegnyugszom. Csíkos ruha. Jobb, mint az andaxin. — Hatásosabb, mint a freno- lon. Érzem, nem lehet kitérnem, el kell majd mondanom Tordainak is a varázsige titkát. Csengetés. Nem lehet más, csak ő. Ügy nyomja a csengőgombot, mintha a házat is levegőbe akarná vele röppenteni-. Nagyon mérges az öreg. Ilyen ember. És mindig a más igazságáért. — Idefigyeljen Papsi! Ha Tordai valakit magázni kezd, akkor már a vérnyomása is felszaladt. És vörös az arca, mint az érett paradicsom. És nincs már becenév se. Most már így fog szólítani, amíg itt lesz nálam: Kiss kartárs ... — Hát szóval Kiss kartárs ... Ki szervezte meg ott az állomás.? Nem maga? Ki szerzett kaját, szerszámot? Nem maga, Kiss kartárs? Nem maga volt ott, aki strabancolt, lótott- futott, hogy meglegyen minden? Nagy lélegzetet vett, mint egy énekes, a nagy ária előtt: — Ne add nekem itt komám a szerényét, mert beverem az orrodat. Miért hagyod, hogy ez a Mudrony .. i Nincs más hátra, be kell dobnom a varázsigémet. A csíkos ruhát. — Figyelj ide, te szárnyas angyal.., — Rossebet vagyok en szárnyas angyal. De azon már túl vagyunk, hogy az igazságot behamukáljuk .., — Figyelsz? — Figyelek! — Ugye arról tudsz, hogy amikor lebuktam, csak az anyám maradt a lakásomon. Arról is meséltem neked, hogy a házban lakott egy ócska alak, aki azon a bizonyos napon, este már karszalaggal és géppisztollyal jött haza. Tudta-e, hogy én be vagyok szervezve, hogy a lakásomon röpcédulák vannak, nem hiszoin, de hogy szagolt, szimatolt utánam, azt láttam Hat hónapig nyo- morgattak a sitten, aztán kidobtak a frontra, a büntetővel Most figyelj ide. Tudom, hogy nevetséges, amit mondok. De olvastam már hasonlót mások meditációjában is. Tudod, ha hazagondoltam, különösen azután, hogy anyám haláláról is értesültem, a lakásomon a könyveim is fájtak, néha odakívánkoztam a meleg dunyhám alá is, de igazán tudod mi szúrt? Egy sötétszürke csíkos ruha. az első, amit mérték után szabtak rám és amit összesen egyszer tudtam csak felvenni .,. tudod mikor? Amikor Ancsáékhoz mentem, hogy megismerjen a család is. Tordai homlokán meghúzódott a bőr. Hangia lehalkult, kegyeletes lett: — Azok, akiket... — Jól emlékszel. Köszönöm. Azok, akiket ezek hajtottak el. Ezek a Frei- bildek Igen. mert így hívták azt az ócska alakot ott a házban. senyben. a hegedű- és zongoraversenyben 30 éves korig, a többi versenyeken pedig 32 éves korig vehetnek részt majd a fiatalok. A VIT keretében megrendezésre kerülő nemzetközi gyermekrajz-kiállítá- son 12 éven aluli gyermekek mutathatják majd be munkáikat. „A világ ifjúsága” fotópályázaton 35 éven aluli műkedvelő fotósok vehetnek részt. — ö vitte el? — Személy szerint nem ő. De ők. A testvérek. A dögök. Tordai már teljesen visz- szakapcsolódott hozzám. — Papsi, ne, ezt ne. Nézz ki. Tavasz. ErrőL És a Mudrony. Inkább arról. — Arról lesz szó. Tudod, mikor hazamentem a régi lakásomba, ahová a mama halála után egy húga költözött, egy hétig aludtam. — Én három hétig. — Aztán néztem csak körül, mit is találok meg a holmijaim közül. De erről ne is beszéljünk. Kerestem én azt a Freibold nevű tró- gert, gondoltam megkérdezem tőle, mi a véleménye most a dolgokról. Tudod mi történt? Beállít egyik nap ő maga. Rámnyitja az ajtót így: „Szabadság, Kiss elvtárs”. És most kapaszkodj meg. Arra kér engem, mert tudja, hogy én fejes vagyok az újvilágban, szerezzek neki valami helyet. És cetlit is természetesen. Ugye megteszi nekem, Kiss elvtárs? — Mire te? — Megteszem, — mondtam neki —, de maga is megtesz előbb valamit. — Ami csuk tőlem telik. — Leveszi ezt a ruhát, maga piszok, de tüstént. Felugrott Tordai: — A csíkos ruha volt rajta? — Ügy van. A csíkos ruha. Az én csíkos ruhám. — És levette? — De le ám. Ügy ment el tőlem. Ingre glóriára vetkőzve. — És? — Nincs és. Ami volt. az itt nem érdekes. A fontos az, hogy levetette a ruhát. Az én ünneplőmet. — Gondolod, hogy nem tudta, vagy elfelejtette, hogy ez a ruha a tied volt? — Tudta, de elfelejtette. Ahogy Mudrony is tudja, hogy az az ünneplő nem az övé, nem is felejtette el, de hordja. — És te hagyod? — Hadd hordja. Előbb utóbb majd csak kihízza ... aztán meg... nézz ide! Kinyitottam a ruhásszekrényemet. Sorban, akasztón lógtak új ruháim. Nem is egy ünneplő, amit a szürke, dolgos hétköznapokkal szereztem. Harang és ágyú A pesti Múzeumkertben, a múzeum egyik csendes udvarán ül és sütkérezik két sor bosszú betonlócán huszonnégy öreg harang. Miként a kertben is, a betonlábú padokon a megöregedett, magányos férfiak. A bulcsi itt a legidősebb. Mihály mester öntötte 1468- ban, egy kolostor romjai temették maguk alá, úgy menekült meg a töröktől. A kétszáz évvel is fiatalabb pozsonyi, eperjesi mesterek alkotásai is, a falusi kis harangok, amelyeket a nép ,,a Török Háborúban a Bakonyba hordozta s rejtegette"; együtt öregedett meg g kismartoni várkastély bronza a lázadó, ellenálló sasfészkek vihart jelző harangjaival, a harminc-negyven mázsásak a négy-öt mázsásokkal. Mind fekete. Huszonnégy öreg, feketére érett bölcs ül itt Poí- lack, időben, fényben álló nyugodt falai között, az A Világifjúsági Találkozó versenyprogramjáról ' .. " ' » V GÁCSI MIHÁLY: TABÁN Jankovich Ferenc: Áprilisi ébresztő Akác István: Nincs pihenés Ébressz föl engem, Április, fényes szellőkkel rázz, repíts szerte világgá — messze, hol kigyúllad újra a Bokor... ...Mert Magvető, kenyérszegő, majd Szántód partjain ülő napraváró barangoló, majd véres Dunából úszó Tavaszidéző vagyok én, örökszülető költemény, örökváró el-nem-múló, állal öklömön búsuló — De véget ért a búsulás, mert új Nyájat hajt a Juhász s ahol megy, ott új fény pereg: való szabadság, emberek. Nem híg, üres szó-áriák, mitől visszhangos a világ: de hit s jótettel szeretet, való szabadság, emberek. katonagyerek Csupa föld volt, meg csupa sár, Meg csupa fegyver és alaktalansága Elriasztotta a kisdedeket. De csak addig, Amíg dalt nem kezdett, olyat, amiből már csak Félsorokat tudott, mert könnyű elfeledni a Földrésznyi csaták zajában. Hogy nem lőttek Többet, hogy a béke első napja volt, kisfiú Lett megint, csupa föld és sár, csupa fegyver És mégiscsak kisgyerek, aki megtalálta elsf Játszótársait, mintha háború nem is lett volna. Darázs Endre Hat kezem van: négy kezem félelmesen öregszik: nem bír a bitang múlással! két kezem: az anyám keze — két kezem: az apám keze — nem pihennek — s önkezemnek sincs pihenésre ideje ..« Jaj, háromszor tíz körömmel koptatja sorsát az ember. — — Csakhogy ne szánassa mással. Szívem ajtaján dörömböl az én száguldó két kezem. Halhatatlan intés zuhog: — „Tört-virág-kéz: hunyt szerelem.. ." A mindenség fedélzetét ékesítem tíz körömmel. Csillag-vödör két kezemben — fényt öntök az ős deszkákra. Körmöm alatt ég a szálka, — de a hajó vitorlája feszíti a köteleket, s lemosolyog reám, szállva :.. — Tűnt ifjúságom sirálya, nézd a férfikor madarát: társát főnix-lázzal várja. S négy kezet zokogva csókol. — S négy kéz lehull a hajóról... Hat kezem lesz! két kéz: áldott társam keze — két kéz: az én konok kezem — két kéz: hű gyermekünk keze — ,:.s ha négy kezem majd félelmesen öregszik, friss kezeimmel a folytatás növekszik... Nincs pihenés, Nincs pihenés. egyikük mellett betontálban muskátli lángol, a falak mellett a még messzibb idő sírkőágyai, kőemlékci, egy légionárius katona szarkofágja, aki dák tolmács volt Brigetióban, vagyis Szönyben és apa es lánya: Tiberius Julius Fa- cundus és lányának. Antonia Octáviának síremléke, akik itt nálunk, az első században, Kékkúton pihentek meg örökre. Megkocogtatom az egyik fekete harangot; zümmögve, álomból óidőkből zeng, megszólal a bronz. öntötték őket — „öntött engem” — magisterek. mesterek, mindig a jövőnek, messzi nagy időknek, hogy legyen ébresztő, békéltető, finyelmeztető, vészre, lármázó, hírmondó, a szegényeknek így szólt; „Nem volt itt kincs, csak fa- kilincs", a gazdagoknak mélyen: „Sok volt, sok volt: csak volt". Évszázadoknak készültek. És mégis — egymáshoz feketedett öregek, utolsó hírmondók, ezt mondják itt a múzeumkertben nem maradt meg belőlük csak kevés, a XI—XII. századból egy sem, a középkorból is csak mi egynéhányan. Pedig bronzból vagyunk. De az ágyú is. Harang és ágyú. Mi a harang? Érckeverék. Réz és ón. Hetvennyolc százalék réz és huszonkét százalék ón. És az ágyú? Réz és ón. Csak a keverékszázalék hajszálnyi különbségével. Évszázadok és elmúlt tegnapok: a harang szavát az ágyú szava nyelte eh Olvasom az öreg harangok felett, a múzeumkönyvtárban Weiss Manfréd báró 1918. augusztus 18-án írt elszámoló jelentését: „A csepeli tölténygyárba a különböző gyűjtőállomásokról 25 509 mázsa harang érkezett. A legnagyobb 326? kiló, a legkisebb három kiló. A Műemlékek Országos Bizottsága összesen 26 harangot, 3124 kilót mentett fel." De a Magyar Ónművek nagytétény-diósdi telepén 1918. szeptember 8-ig kétmillió 800 ezer kilogramm harannot olvasztottak be és csak 29 darabot mentettek fel. És ez csak egy háború... Harangból ágyú, ágyúból harang A debreceni öreg Rákóczi-harangot a fejedelem Gyulafehérvároti öntette a Rakamaznál elfoglalt ellenséges ágyúkból. A miskolciaknak is küldött egy ágyút, hogy öntsenek belőle harangot. A harangszóért is meg kell harcolni. A karancsságiak napóleoni időkből való harangján a latin versezet: „a németeknek a franciákat legyőző fegyvereiből”. Az óbccseiek harangját Perczel és Damjanich ágyúinak bronzából öntötték. Vers is övezte: „Ágyú volt azelőtt s im, lett béke harangja — Mint ágyú sírást okozott, most sír a halottakért”. 1916 augusztusában leszerelték a 25 mázsás harangot, Perczel és Damjanich bronza ismét harcba vonult. Dél imn, a Múzeumkertben, a múzeum udvarán huszonnégy öreg, egymáshoz feketedett harang hosz- szú betonlócán ül, sütkérezik. Harangszó száll a kert felett — békesséoes — a szomszédból, a Kálvin térről szól. Ezt a harangot az 1827-ben Navorinál elsüly- lyedt hajók ágyúiból öntötték. amelyeket — harang, ágyú és üzlet — trieszti kereskedők emeltek ki a tengerből. Kőbányai György i
