Szolnok Megyei Néplap, 1968. január (19. évfolyam, 1-25. szám)
1968-01-13 / 10. szám
1968. január 14. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 9 Bokros László: DON QUIJOTE — vázlat Hogyan harácsol unk? Rötid tanfolyam kezdőknek és hátaitoknak Egy kis figyelmet kérek: Elmagyarázom a következő tananyagunkat. Megfigyeléseim szerint az emberek többféleképpen szeretik a pénzt. Van, aki csak úgy egyszerűen, simán szereti. Aztán van, akinek egy százas jobban megdobogtatja a szívét, mint egy formás női láb — mini szoknyában. Na jó, ezt még meg tudom érteni, hiszen lehet, hogy az ezredfordulót követő években már jó magam is ilyen leszek. De aztán olyan embereket is ismerek, akiket nemcsak a mini-szoknya hagy hidegen a pénz miatt — hanem a munka is. Mármint a sajátjuk. Vagyis, amiért a fizetést kapják. Mert az kevés. Legalább is nekik kevés. Ezért munka helyett inkább gondolkoznak. Persze, nem azon a munkájukon, amiért „a munkakörük szerinti illetmény” jár, hanem amiért munka nélkül lehet pénzt szerezni. Olyanokon gondolkoznak például, hogy. hol lehet olcsón hozzájutni egy lakott állami házhoz. Amikor ez megvan, azon töprengenek, hogy lehetne kipiszkálni a lakót. Természetesen ezen is munkaidőben elmélkednek. Aztán, amikor a lakót már sikerült kipiszkálniok, azt tanulmányozzák, hogyan lehetne a házügyletből további pénzt harácsolni. S lehet, csak figyelni kell. Figyeljenek csak! A telekszomszéd létrát csináltat a padlásfeljárójához. Most fogódzanak meg kérem, mert van, aki ebből is pénzt tud csinálni. Hogy ki? Hát a szomszéd pénz- szerető szomszédja! Mert ugye, a létráról a szomszéd beláthat a kerítésen át a telkére. S ha neki kedve szotyanna, — mondjuk — olyat csinálni a telkén, — amit az emberek általában nem a szabadban szoktak, akkor veszélyeztetve érzi magát, hiszen a szomszéd netán meglátja a létráról. Tehát perel, s derék ügyvédje szabatosan meg is fogalmazza a „sérelmet”: „a beláthatás fennállhatása miatt a telek értékcsökkentnek vélelmezhető”. — Magyarán: fizessen a szomszéd! Vegyünk egy másik példát. Kisajátítják a háztelek egy részét. Azt is, amelyiken a disznóól áÜ. A jámbor állampolgár ilyenkor felveszi a kisajátítási ösz- szeget és kész. Nem így a mi dörzsölt „tulajunk!” O rögtön kisüti, hogy neki a disznóól kisajátítása miatt „elmaradt haszna” vani évente csak tíz hízót véve, ötven év alatt ötszáz cocát meghizlalhatott volna ott. Ide hát az ellenértékével! Aztán olyan is van, akinek nem a disznóólja esik a kisajátított területre, hanem a faháza: ellenértékét megkapja, beljebb újra felépítheti. A mi emberünknek, aki nagyon szereti a pénzt, ez nem elég, tüstént felismeri, hogy ennek a rókának még egy bőre van. Perli a tanácsot, hogy a faház kisajátítása miatt vezettesse be a lakásába a gázt. A mai óránknak vége. Azt hiszem mindnyájan elismerik óriási ötletek. De azért jutalmazni —■ csak a megírójukat kell... Baloghy Zoltán Mi kell a közönségnek uKikapCSotodast várnak az irodaiamtól!” — röviden így fogalmazhatnám meg azt, amit az olvasók jelentős része az ország — és talán a világ — minden táján igen változatos formában, de többé-kevésbé hasonló igénnyel fogalmaz. „Annyi gondom-bajom van a köznapi életben; legalább az irodalom, a művészet, a színház, a mozi ne a gondokat szaporítsa — inkább feledtesse!” Vagy; „Azt keresem a könyvekben, am! az életemből hányák; kaland, utazás, derű. beteljesülő szerelem, boldog házasság”. Vagy: „Elegem van a komoly dolgokból, ne etessenek engem idegbajjal még az írók is. Ha háború, hát legyen legalább középkori, ha vér, hát follyék krimiben, azt nem veszi az ember komolyan”. Vagy egyszerűen így: „Én csak azt. a könyvet szeretem, amelyen jókat lehet röhögni”. Vajon azoknak volna igazuk, akik az ilyen és hasonló kívánság-listákból levonják a szigorú következtetést; terjedőben nálunk a félműveltség s vele együtt az iparszerű szórakoztatás igénye? Olcsó kis kielégüléseket, hamis illúziókat. az ösztönök kéjes borzolgatását — egyszóval a felszínt, a giecset keresi az irodalomban is igen sok olvasó? Az irodalom és a művészet nem süllyedhet odáig, hogy vásári igények kiszolgálója legyen... Nos, nem utasítom vissza felháborodottan ezt az érvelést Jogosnak érzem benne ugyanis, nem a tömegízlést megvető, arisztokratikus gőgöt, hanem a szocialista kultúrát illető felelősséget és aggodalmat. de — furcsa módon — jogosnak érzem az idézett kívánságokat is. Nézzünk csak szembe ezzel az ellentmondással. Ki tagadhatná, hogy amáótfc létezik irodalom és művészet, volt és van olyan funkciója is. amelyet az említett olvasók számon kémek. Kikapcsolódás. Ami a köznapokból hiányzik. A valóság szűk ketrecén túl a korlátlan lehetőségek mesevilága. Erős János a kellő pillanatban megjelenik, és megleckézteti a felfuval- kodot.t. hatalmaskodókat. A harmadik királyfi végtére megtöri a gonosz varázslatot, elnyeri Tündér Ilona kezét, hegyenvölgyön lakodalom, máig is élnek, ha meg nem haltak. Ki tagadhatná, milyen nevelő ereje van a mesének: a két-három éves gyerek, amikor először izgalomba jön a rokonszenves meséííős sorsa miatt, már érzi, mi az emberi tisztesség, a becsület; elsajátított egy nagyon fontos és nagyon bonyolult „tananyagból” valamit, az ábécénél s az egyszeregynél is hamarább. S ugyanígy ki tagadhatná a humor, a derű jogosultságát, akár az úgynevezett „öncélú” nevettetésf is. amely a kikapcsolódást. a szellemi frissülést szolgálja? S a kaland, az izgalom, a romantika? No, persze, a mesének, a romantikának van egy igen silány változata; a giccs. Ebben elsikkad, vagy éppen visszájára fordul a mese nevelő romantikája, hiszen valóságnak mímeli a kalandok, a szerelmek, a korlátlan lehetőségek „Tündérországát”. Bár meg kell vallanom: nem érzem bűnnek, ha valaki a giccsen egyszer-egyszer jól szórakozik, jókat nevet. jókat izgul vagy amúgy kedvére kisírja magát; van és belátható ideig lesz ilyen tömegszüksóglet Gondolkozzunk csak. a beteg testének is szüksége van , olykor a bódulatra. Kitűnő szereket ismerünk: ópium, morfium, heroin — szükség szerint és megfelelő adagokban alkalmazva áldásos gyógyszer valamennyi. Ám az kétségtelen: a legegészségesebb szervezet is belebetegszik, ha szükségesen túl és mértéktelenül élvezi a kábítószert; hozzászokik, s mind nagyobb adagokat követel. Akár a szeszből az alkoholisták. Talán el is érkeztünk a dolog lényegéhez: minden fajta bódulat, feledtetés. ki- kapcsolódás veszedelme a megszokással kezdődik, s a kóros szenvedéllyel folytatódik, amikor a megbomlott egyensúlyé — testnek és léleknek — már csak egyetlen vágya marad: kikapcsolódni. A köznapok valóságából, a valóság érzékeléséből és formálásából folyton és rendre csak kikapcsolódni — bekapcsolódni nem. Van például egy kábítószer, a hasis: világszerte mintegy 300 millió ember élvezi. — feledtetésre. Így ír róla egyik gyógyszerkönyvünk; sajátos részegséget okoz. „amelyben homályos öntudat mellett elvész az idő és a tér érzése, a fantázia a legcsaipongóbb a hallucinációk végtelenül gyönyörköd tetők. A mohamedán paradicsomi képeket, színeket lát és hall: nagyon könnyűnek és boldognak érzi magát, de azért tudja, hogy csak álmodik... Csak akkor ártalmas, ha kóros szenvedéllyé válik; legyengülést, elme- betegjséget okoz”. Világos talán a példázat érvénye a* irodalomra és közönségére is: nem a ki- kapcsolódás igényével van baj; még az alkalmi olcsó kielégülést is inkább nevezném szükséges rossznak, mint feltétlen veszedelemnek. Ott kezdődik a baj, ha az irodalmat pusztán élvezeti cikknek, vagy éppen kábítószernek tekintjük, egyebet nem is igénylünk tőle, sőt visszautasítjuk azt a fajtáját, amely nem steril, problémamentes élvezetet ad Harminc évvel ezelőtt egy amerikai csokoládégyáros elhatározta, hogy semmi egyebet nem eszik, csak saját márkájú csokoládét. Ígéretes reklám hadjáratába pár hónap múlva belehalt. A szellem sem viseli el könnyebben a túlzottan egyoldalú táplálkozást, mint a test; kiváltképp a kétes tápértókű, ömlesztve kapható önigazolást, önáltatást; az olcsó, sekélye® kielégüléseket. a giccset sínyli meg. Van az irodalomnak olyan ága, amely teljes értékű — komplex — szellemi táplálék; nemcsak élvezetet ad de önismeretre is szorít, nemcsak nyugtató és kábító, de serkentő és izgatószereket, vitaminokat is tartalmaz. S úgy szolgálja a kikapcsolódást, hogy felajz egyben a bekapcsolódásra, már csupán azzal is, hogy fölfedi, szemünk elé tárja az emberi, a társadalmi valóságnak más úton alig megközelíthető, rejtett lényegét. Akinek természetében a keresés, aki nem elégszik meg folyton a szel’emi ínség-konyhának ugyanazzal a típus-menüjével — előbb-utóbb eljut ehhez az irodalomhoz is. Fekele Gyula lesznek itt föl vezetve, tisztelettel. Női vonalon is teljes az összkomfort. Nem értem a fiút. és a fülemnek se akarok hinni: — Ügy vegyem, hogy-Talpig selyemben, három pappal, három cigányzene- karral, meg amit akar. — Volt már rá példa? — Házasságra? Volt. Tavaly. Olyan kocsin vitték Urbán Ernő:* m legnagyobb csend és üresség — legalábbis a közmondás szerint — a nagypénteki mészárszékben uralkodik. De a k.-i nagyszálló „reprezentatív” éttermének csend te és üressége szombat délután három óra tájban meg ennél is nagyobb. A székek, asztalok már helyre rakva. A pecsétes abroszokat is annak rendje és módja szerint megfordították. A földig érő, csipkefü ggönvös ablakokon álmosító napsugár szivárog be. Légy is dönög. de már igen-igen bágyadtan és eev- re-másra az üvegbe üt-, közve. Vendég rajta kívül egy lé'ek se. Nagyon természetes tehát, hogv pincér is csak egy látható a fedélzeten: eSY nyakigláb, ösztö- vér sündisznó-frízurás fiú. A forgóajtó belső beugrójában húzódik meg. önmagával játszik zsebsakkot. Peregnek a percek, de lassabban és kivárhatatla- nabbul. mint. a vadgesztenyék rozsdás lombjai oda- künn. ha az aszfaltra vannak levitorlázóban. Hanem most nicsak: villogni kezdenek a forgóajtó fénvküllői.'és mintha bizory őszi napsugarak szülnék, egy ifjú hölgy jelenik meg a középső asztalsor végén. De micsoda ifjú hölgy! Termete — Jókai módján szólva — a Júnóénál is iúnóibb. Tekintete végigpásztázza a termet. Ajkát biggyeszti, vállat von. majd ouha. hullámzó, de igen céltudatos macskajárással a terem belseje felé indul. Hátulról is meg lehet nézni, amj azt illeti. Eleven kancsó, eömböH-f- tett delta, lábra kelt sellő: ha poéta gvönvörködne benne, tucatjával tolulnának tollára az eredetibbnél eredetibb hasonlatok. A terem végében — most veszem csak észre — néhány parádésan terített asztal. Friss vágott virág, három-négvféle borospalack szalvétás kehely és foglaló táblácska a közepükön. _ Az ifjú hölgy egy pillanatig tétovázik, majd elhatározásra jut. és letelepszik az egyikhez. A pincér azonban nem mozdul. Se most, se a következő negyedórában, pedig a terembe másik három hasonló kaliberű ifjú hölgy is belejt. és helyet is ugyanúgy foglal, miként az első. Mozgás azért van. Ö, nem a semmibe vett nőcs- kék türelmetlenkednek. Dehogy. A tálaló szoba lengő ajtaján nyílik minduntalan rés. A konyhalányok leskelnek be rajta. És suttognak. vitatkoznak js. Ogy látszik; a parádéban felvonult ifjú hölgyek viseletét tárgyalják meg. Csendítek egyet a kávéskanállal. ígv hívom asztalhoz a sündisznó frizurás pincérfiút. — Mi készül itt? — intek a türelmesen üldögélő hölgyecskék felé. — Divat- bemutató? A fiú elhúzza a száját. — Ebéd — feleli. — Diné. Külföldi pacákokra várnak az aranyosok. — Igazán? — Bizisten! Mióta bejött a vadászat szezonja, sűrűn van ez ígv nálunk. A pacák késik, a pipi meg üldögél. Na ja, mert olyan a rend, hogy nemcsak a szarvasbikák szerződtették ezeket a lányokat? — Szerződtetés. Minek az? — oktat elnézően a fiú. — Meg--- igazából nem is „olyan” leányzók ezek. — Hanem milyenek? — Hát... dolgoznak. Üzletben. hivatalban. kertészetben. Melyik micsodás ott. Itt van náluk a baj — kopogtatja meg homlokát a fiú. — Arra spekulálnak, hogv ahány külföldi autós vadász, any- nyi házassági alkalom. el a leányzót, hogy hét nyelven beszélt. Azóta nőben is bő a választék, nemcsak bikában, ha a külföldi nimród szórakozni óhajt. — És a szülők? Vagy a... hatóság? Ebbe senki se szól bele? A fiú gúnyosan nevet; — Már miért szólna tisztelettel? Öcska nő. egv „olyan”, ide be se teheti a lábát. A szállodai átjáró felől egy köpcös, vérmes, vadászkosztümös úriember sétál be. Kurtára nyírt haja már teljesen ősz. és kappanháj is szépecskén mutatkozik rajta. Az első számú ifjú hölgy" höz sétál oda. Vállon simítja. arcon csípi, majd a kezére is rácuppant egy atyás. ajná- rozó csókot. — Ez ellentmond magának, jó fii! — jegyzem meg. — Miért? — Ebből is házasság lesz? Soha! Annak már a lehetősége is eleve ki volt >tt zárva. — Ki hát! — hagyja rám a fiú. — De... majd csak bedob helyette valami kárpótlást a Herr Direktor. Bocsánat. A fiú elsiet, majd kisvártatva egy idős, igenigen nvájas, nagyokat hajlongó kolléga társaságában a nyugati nimród asztalához járul. Jómaga hűvösen udvarias. Legfeljebb egy-egy kurta biccentéssel írja- nyugtázza a rendelést. Hanem az idős kolléga és a júnói termetű ifjú hölgy?! Valósággal tálcán a szívük... * Részlet a szerző közeljövőben megjelenő novel- láskötetébőL
