Szolnok Megyei Néplap, 1968. január (19. évfolyam, 1-25. szám)

1968-01-07 / 5. szám

8

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

1968. január 7.

BOKROS LÄSZLÖ: TANULMÁNY

Günter Sprcmger: Menekülés az erődbe

(Zrínyi Kiadó)

A második világháború egyik leghevesebb küzdelme a Krim félsziget kulcsáért, a szevasztopoli erődért folyt 1942-ben. A sokszoros túlerőben lévő fasiszta német csapatok gyűrűje körülvette az erődben hancoló szovjet védőket.

A Krim félsziget fölött átrepülő angol utas- szállító gépet a németek tűz alá veszik, — a gép megsérül és lezuhan, utasai közül azonban George Wheel százados, angol felderítőtiszt. aki titkos megbízatással Lengyelország felé repült, ejtőernyővel kiugrik a németek által megszállt Krim-félszigeten. — Wheel kapitány erdős, sza- kadékos hegyi terepen ér földet, s ott egy időre elrejtőzhet. De tudja, hogy az éhség hamarosan bekergeti a falvakba.

Az esetről azonban a szovjet felderítés tudomást

szerez és egyik kipróbált felderítőjüket, Borisz Kal- gin hadnagyot az angol tiszt felkutatására, küldik. Izgalmas kalandok és számtalan megpróbáltatás után a szovjet tisztnek valóban sikerül megtalálnia George Wheel századost. Ezután következik a nehezebb feladat: el kell juttatnia

Wheel kapitányt az erődbe, hogy a tengeren nyíló szabad úton visszatérhessen hazájába. Az erőd ostroma már vége felé közeledik, a gyűrű hapról-napra szorosabbra zárul az egyre fogyatkozó védők körül. Hogyan sikerül mégis, szinte az utolsó pillanatban Kal- gin hadnagynak bejuttatnia az angol tisztet az erődbe, a német és a velük szembenálló szovjet csapatok tűzvonalán keresztül, — erről szól az érdekes regény.

Bölcs

Ladányi

Mihály újabb versfordításaiból:

mondások

Az ökör húzza az igát, hogy le ne maradjon a szekérről.

☆

Ha igazán szeretnél, nem mondanád ezt minden nap.

☆

A személy a bába útján születik. A személyiség magától.

☆

Ha elhatároztad, hogy az utódok számára is hazudsz, fogj hozzá és írd meg az emlékirataidat.

☆

Egy oroszlán felfalta a szelídítőjét. Azóta halálosan éhes.

☆

Mikor a villany kialszik, a gyufák táncolnak örömükben.

Az „igazság mérlegének” nem szabad úgy ingadoznia, mint a rendes mérlegnek, amíg pontosan kimondja az ítéletet.

☆

A hosszú út fáradtsághoz vezet.

☆

Nem félek addig a faltól, míg csákány van a világon.

☆

A színházi közönség két részből áll. Az egyik látni akar, a másik azt akarja, hogy őt lássák.

☆

Ne bízz mások „bizalmi emberében”.

☆

A leghosszabb idő az a tíz perc, amelyben várod a hőmérő ítéletét.

it

Ha a macskának balszerencséje van. éjszaka kanáriról álmodik és nappal kutyával találkozik.

■ár

Mikor a liliom lehull, a tavasz elveszti a szüzességét.

☆

A szerelem meghalt abban a pillanatban, amikor kettesben egyedül maradsz.

•tr

Minden leszedett szőlőnek jövőbeli kocsma illata van.

HARIS SORESCU:*

SHAKESPEARE

V

Shakespeare hét nap alatt teremtette a világot.

Az első napon a földet s hegyeket teremtette. és a lélek szakadékait

másodikon a folyókat, tengereket, óceánokat és az érzelmeket —

És odaadta mindezt Hamletnak. Julius Caesarnak.

Antoniusnak. Cleopatrának és Ophéliának,

Othellonak és a többieknek, hogy az idők végezetéig utódaikkal együtt birtokoljak.

A harmadik napon összegyűjtötte az embereket, s megtanította őket

a szerelem ízére, a boldogságéra, a reménytelenségére, s a féltékenység és dicsőség ízére, amíg az összes íz el nem fogyott.

Ekkor megérkeztek azok. akik az egészről lekéstek.

A teremtő együttérzéssel simogatta meg fejecskéjüket s kijelentette

nem tehet semmi mást.

már csak kritikusokká csinálhatta őket,

hogy műve értékét kétségbevonják.

A negyedik napot a nevetésnek tartotta fenn. elővezette a bohócokat,

I hogy bukfencet vessenek és

a királyok, a császárok

és egyéb boldogtalanok is szórakozhassanak.

A hatodik napon néhány adminisztratív kérdést oldott meg: vihart támasztott és megtanította Lear királyt, miként viselje szalmakoronáját.

Maradt még némi hulladékanyag a teremtésből, s megteremtette 111. Richardot.

A hetedik napon körülnézett, van-e még valami bevégezetlenül.

Már teleraggatták a Földet plakátokkal a színházigazgatók, és Shakespeare úgy találta, ennyi strapa után ideje, hogy megnézzen már egy előadást.

De mivel az egészbe nagyon belefáradt, előbb elment meghalni egy kicsit.

RADOVAN ZOGOVIC:**

Szerettem szebbet, szelídebbet

Szerettem szebbet, szelídebbet, nevetésektől kócosabbat, akinek neve lágyan csengett és csupa napfény volt belül, aki ámult, aki merengett, s akkor maradt itt, mikor elment, akit azután visszavártam álmodozva, esztelenül.

És most nézlek: te csökönyös vagy, érzéki, bátor, nyugtalan, akiből a fiatalság napja süt rám sugarasan, akivel fiatalságom felszáll még és lemerül végleg...

* Marin Sorescu a fiatal román költőnemzedék rendkívül népszerű alakja. 1936-ban született, a bukaresti egyetemen filológiát végzett. Eddig hat verseskötete jelent meg.

** Radovan Zogovic szerb költő. 1907- ben született. A háború alatt tagja volt az ellenállási mozgalomnak. E verse az. lBö^-ben Belarádban megjelent Tagolt beszéd című kötetéből való.

N

agyanyámat én nagyon szerettem. Máig is jól emlékszem rá, megfony- nyadt kis termetére, fehér hajszálaira homlokán. Mindig mozgó öregasszony volt, jókezű, friss cseléd. Hívták is dologra. Sokfelé. Üri-házak- ba. Sok inget kimosott, sok tányér levest megfőzött, sok szobát kitakarított.

El-elvitt magával. Leültetett a kisszékre, lekváros kenyeret nyomott a kezembe. Jó volt. Megettem hamar. Tenyerembe töröltem a számat.

— Elszaladhatnál a kútra. Zománcos kannákat rakott a karomra.

Könyököm alatt hurkát vágott a teher. Térdemet is súrolta a kanna alja, de azért vittem szaporán.

— Meghoztam, nagyanyám — kiáltottam a konyhában.

A méltóságos asszony jött ki. Jószagú volt a ruhája. Rámcsodálkozott.

— Ilyen nagy az unokája, Mária?

— Istenem, nőnek ezek. — Már a kútra is egyedül jár?

— Szegényember gyereke hamar megtanulja a módját.

— Akarsz-e lekváros kenyeret? — kérdezte tőlem. — Akarok.

— Kérek — igazított el nagyanyám —, nem vagy te buta gyerek.

— Ugyan, Mária. Kenjen kenyeret a fiúnak.

Boldog asszony volt Etz én nagyanyám. Néha még dalolt is. Halkan, egészen halkan, alig értettem belőle valamit. Megkérdeztem: — Nem mer hangosabban dalolni?

— Elhallgass te. mindjárt agyonváglak. így hálálod meg a méltóságos asszony jóságát?

Odahaza se ejtettünk rossz szót az orvosékról. Tőlük éltünk. Nagyanyámat csak dicsérni kellett, jó szót szólni munkájáról, — mindjárt összehordta volna a hegyet.

— Igazán finom emberek. Soha sincs rossz szavuk hozzám.

Hűséges asszony volt nagyanyám. És megbízható. Semmit se hozott el tőlük. Csak a maradékot. Egy kis levest, húst, tésztákat. Amit ő főzött, ő sütött. Dicsérte váltig.

— Nem ettetek még ilyet. A méltóságos asz- szonv gondolt rátok. — Q küldte.

Nagyapám nem sok beszéddel élt. Mogorva, hideg embernek tűnt. Esténként széket húzott a gangra, az ajtó elé. Pipázott. A kövekre ültem, a közelébe. Még hallgatni is jó volt. Nyáron meg kint aludt az öreg. Kint a földön. — A homoki földön.

— A méltóságos asszony egy nagy riherongy — mondta.

Kezdődött a háború. — Nagyanyám sirt, jajveszékelt, átkozódott, mindennek lehordott bennünket.

Megöregedett az este. Nagyapám előkerítette a régi subát, leterítette a gangon és már hortyogott.

— Űri bolond — mondta búcsúzóul.

Reggel kiballagott a földre. A csőszkunyhóba. Napokig haza se vetődött.

Egy este örömmel jött nagyanyám. Csomagot szorongatott. Fényes papírba

takargatva, vékony spárgával átkötve hozott valamit. Nagyapám nem sokat törődött vele. Ült a gangon, pöfékelt. A kutya lustán feküdt előttünk.

— A méltóságos asszony adta — szólt nagyanyám.

— Pénzt is?

— Pénzt? Miféle pénzt?

— Fizetést.

— Megkapom én, ami jár.

— Meg. De meg ám.

A csomaghói szvefter került elő. Szürke színű. Használt, kopottas holmi.

— Finom anyag, jó tapintású.

Az öreg oda se nézett Köpött és pipázott. Nagyanyám simogatta az ajándékot. Elégedetten bólintott.

— Finom, igazán finom, ók ne tudnák, mibe járjanak?

Meggyújtotta a lámpát. Közelebb tartotta a fényhez a használt szvettert. Kis lyukak világítottak rajta.

— Lyukas — kiáltottam. — Megfoldhatja, különben kilátszik a bőre.

— Lyukas lenne?

— Az hát.

— Jó lesz még ez azért. Sokszor felvehetem.

— Megköszönted legalább? — kérdezte nagyapám. — A méltóságos asz- szonynak, ha már ennyire jó hozzád.

— Mondjad bolond, — mondjad csak. Nélkülük miből élnénk.

Nagyanyám büszkén hordta. Vasárnaponként felvette, megfordult a tükör előtt, összenőtt vele. Nem akarta levetni magáról. Talán nem is tudta.

Aztán elmaradt a szolgálatból. A földre kellett kijárni, a homoki földre. A méltóságosékra is más idők köszöntöttek.

Megéltünk. Nagyapám kerített egy kis szürke lovat. Csontos, sebesült lovacskát. Bekötöttük az ólba. Gazdagok lettünk.

— Egyszer majd érte Jönnek.

— Érte? Kicsoda? — kérdezte nagyapám.

— A gazdája, aki elengedte — szólt nagyanyám.

— Hol van az már?

Micsoda ió lovacska volt.

Szelíd. Órákig lovagoltam. Nagynehezen felkapaszkodtam rá hűzigáltam a sörényét Nem rúgott, nem ugrált, nem is nyerített Tűrte békességgel.

— Mi a neve ennek a tónak? — kérdeztem az öreget

— Az istenségit, kiszaladt a fejemből.

— Ügy hívták, hogy Fecske?

— Nem — mondta nagyapám. Gondolkodott erősen. Letelepedett az istálló tövében, pipázott. — Valami szép neve volt.

— Csillag? — reménykedtem. — Ugye, Csillagnak hívják?

— Az lesz az, honnét tudod?

— A jó lovakat Csillagnak hívják — magyaráztam.

Rajtam kívül nem Is ülhetett a hátára más. Csak Stuka. Kicsorbult, rozsdás tőrt adott cserébe. A vásártéren találta az árokban. Eldobhatták a katonák.

— Szállj le, eleget lovagoltál! — kapaszkodtam a lábába.

— Hát a tőröm?

Stuka rossz lovas volt. Sarkával megrúgta a Csillag oldalát. Előre lépett kínjában a ló. Nyugtalanul kapkodta a fejét.

— Azért is gyere lel — kiabáltam.

Még ki se járt a földekre a Csillag. Kocsink se volt. Érte jöttek. Hivatalos emberek, a községházától. Nagyapám ott ül a gangon. Nem hozott ki «zéket, nem is mutatta az utat.

Vitték a kis szürke lovat. A kiskarain vezették ki az utóéra. Utána szaladtam. A többi gverek is.

— Miért vették el tőlünk a Csillagot? — kérdeztem az embert, aki a kötőféket tartotta.

— Háborús ló. Nektek nem volt azelőtt.

A sarkon megálltunk Szomorúan néztünk a kis orosa konvi után.

— Most már add vissza a tőrömet — mondta Stnka.

E=te csendben ültünk a lámpánál. Nagyanyám foltozgatott. A szürke szvet- ter is kezébe került. Diadalmasan nézett ránk.

— Mondtam én, hogy elviszik.

Nem szóltunk. Nagyapámnak nem is lett több lova.

Később kezdődött az iskola. Nyakamba akasztottam a táskát, mentem. — Többen jártunk az utcából. A református iskolába, a piactér mellé. Arra laktak a méltóságosék.

Egyik délben jött nagyanyám a piacról. Megvártuk. Lassan haladt, kaska húzta le a karját. Segítettünk.

A méltóságos asszony akkor lépett ki a kapun.

— Hogy van, Mária? — nyújtotta kezét.

És nagyanyám megcsókolta Mosolygott.

— Élünk, mint szegény ember.

Nagyon szégyelltem magam. Stuka előtt. Égett az arcom. Pár lépés után megkérdezte:

— Rokonotok? ,

— Nem.

— Mégis kezet csókolt nagyanyád?

— Kezet.

— Én meg nem csókolnám a kezét. Csókolná a tályog.

Letettük a kaskát. Nehéz volt. Krumplit vittünk benne. A méltóságos után fordultunk.

— Ügy megy, mint a kis orosz konyi — súgta Stuka.

— Bolond vagy. Meghallja nagyanyám.

Hazacipeltük a kaskát. Stuka ■ a küszöbnél letette. És elszaladt.

— Nyihahaha — ordított vissza a kerítéstől.

Két krumplit vágtam utána. A többi nekünk is kellett.

1 SZ. LUKÁCS IMRE:

A CSILLAG,

• m i

(meg két krumpli}

^miiiiiiiiiiiiiiitiiiHiiiiiiiimiiiitiiiiiiiiiiiiiiiniiiiiiitiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii«iiiii|^