Szolnok Megyei Néplap, 1967. december (18. évfolyam, 284-308. szám)
1967-12-05 / 287. szám
19ST. «eeemfcer 9. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP A TIZEDES ELYTÁRS ARANYHANGLEMEZE Interjú Aradsski Lászlóval Ekkor még megvolt az arany kézelőgombom, de az arany A méhészkedésből is meg lehet élni Aradszkí Lászlóról mindenki tudja, hogy jó tánc- dalénekes. Azt kevesebben tudják, hogy néhány évvel ezelőtt még határőr „kiska- tona” volt íme, erről árulkodik a határőrök lapjából átvett riportunk. — Halló, a Hazáért szerkesztőségéből beszélek.. — Aradszki László, tartalékos határőr tizedes jelentkezem. Megbeszéltük a találkozót. Feszes.' katonás vi- gyázzban és... pizsamában fogad. Szeme alatt vastag, fekete karikák, jobb arcán hatalmas fehér ragtapasz. Bal karja kissé természetellenesen. vagy kilencven fokkal a normáltól arrébb tekeredve, szinte élettelenül lóg. — Megviseltnek látszik. — Tegnap — mondja mintegy magvarázatképpen — kicsit körülrajongtak a teenagerek. — Anyu — suttogja ki a konyhába, nyilván azt hiszi, kiabál — nem találtad men a mandzsettagombomat? — aztán, hogy válasz nem érkezik, lemondóan legyint effvet és bele- roskad a fotelbe. — Tiszta arany volt, mint a hanglemez. amit kantam... eltűnt, az ingem jobb ujjúval egxtütt. Érthetetlen, azt hittem, as ingek nehezebben szakadnak. Fáradtan lehunyja a sze. mét. kissé kényelmesebben elhelyezkedik az öblös fotelben. Ügy látszik, ebből nem lesz riport. Kényszeredetten mosolyogva. hebegve próbálok elnézést kérni, gztán távozni akarok. — Nem, dehogy — kapja el az orkánomat. — nem vagyok álmos, csak azért hunyom le a szemem, mert a nagy tolongásban valaki belekapott. Fáj. Mostanában nehezen hirja, ha körömmel piszkálják. — Igen. ez érthető. — iszik eay pohár sört? Választ sem várva kinyitja a bárszekrény ajtaját. —r Grúziából sikerült ét- Csemvésznem egy bőrön d- revalát. nekem nagyo„ ízlik. A vámosoknak nehogy elárulja. Hocw-n-ert kortyoleatunk. — Érdekes — jegvzi meg visszaülve a fotelbe —, hogy a grúzok úgyszólván csak bort isznak, és mégis ilyen kitűnő a sörük. — T"Hr attól olyan- jó ked'Mvűek állandóim — terveztem meg jól érte sülten. — At biztos, hon„ vendégszeretetet. nevetést tahanglemcz még nem nulni elmehetnénk hozzájuk. Képzelje, Grúzia miniszterelnök-helyettese a küldöttségünket búcsúztató vacsorán az ünnepi tószt kellős közepén csak úgy elmondott egy viccet. — Meghallgathatom én is? — Természetesen. Az egyik hallgató megkérdi a jereváni rádiótól: elképzelhető-e, hogy egy rendkívül csinos, átlagon felül művelt, gazdasági érdeklődésű hölgy milliomost csináljon a férjéből? Hogyne, szól a rádió válasza, ha a férj előzőleg már milliárdos volt. Leteszi a poharat, rám néz. — Tessék, most pedig kérdezzen. — Azt már látom,’ mi- lven veszélyek leselkednek egy népszerű táncdaléne- kesre. .. — Hohó — vág közbe — ez semmi. Éjjel kettőkor már ágyban voltam. Egyszer a Duna-kanyarban, feli énég után reggel' négyig snóbliztam Zoránnal... — ígv nem sok ideje maradhat a pihenésre. — Valóban. Lemez, televízió, rádió fellépések, aláírások, ugyanis napi száz- százhúsz fényképet kérő levelet hoz a postás. —Nem lehetne kevesebbet vállalni? — Nem. egV táncdaléne- kes vagy önkéntes rabszolgaságot vállal, vagy nem népszerű. — Hogyan határozta el egyáltalán. hogy énekes lesz? — Azt könnyedén, da a megvalósítás annál nehezebben ment. Mindig szerettem énekelni. Szombathelyen például, a határőrségnél én voltam a „nóta- fa”. — Milyen emlékei vannak a határőrségről? — Röviden annyit: ha még egyszer behívnának, csak a határra szeretnék kerülni, persze. most ezt nehogy elsiessék. — További tervei? — Belecsepegtetek valamit a szemembe, iszonyúan fáj... Decemberben Kubába utazom néhány hétre. Nagyon várom. A kubai énekesek félelmetesen jók, dehát egy határőr, ugye... M. M. Tisppsülyön az utóbb* években fellendült a mé- hészkedés. 1960-ban még csak nyolc, az idén má? f?5 mázsa mézet értékesítettek. A létrejött szakcsoport gondoskodik tagjá továbbképzéséről, előadásokat szervez, tanácsokat ad. A szakcsoport huszonöt tagja jelenleg 400 családdal méhészkedők. Tagjai aü államigazdaság és a tsz-eh dolgozói. Szabadidejük egy részét fordítják a jövedelmező hobby jukra. Akad azonban olyan tag is, akinek szinte főfoglalkozása a méhészet. — Mondjam meg neki, hogy hozza ide a fejszét? A Pireneusokban fekvő Beam falucska lakosa ravaszul hunyorított sapkája alól, majd szájába tette két ujját. Hosszú, váltakozó magasságú fütty hallatszott. Egy kilométer távolságból, ahol másik ember alakja tűnt fel, füttyszó válaszolt. Nem visszhang volt, hanem felelet — Azt mondja, hogy mindjárt hozza a fejszét — magyarázta Josef Carrerete. Beam falunak csak 150 lakosa van. A hegyek fenyőillatán kívül a pásztorfalu jellegzetes illata száll a levegőben: tej és juhsajt szaga. Körös-körül a Pireneu- sok. A völgy másik oldala már Spanyolország, — Néha, amikor így fütyülünk egymásnak, a nyaralók azt mondják: „Milyen furcsa madár”! — magyarázza Carrerete. Ki is találná ki, hogy ez a különös füttyszó — beszélgetés! Márpedig a szakemberek hosszas vizsgálódás után megállapították, hogy ez bizony valódi nyelv. Nem csupán egy-két fiatal egyezményes füttyjelei, nem holmi elismerő vagy csodálkozó füttyentés, hanem valóságos beszélgetés. Amikor Joseph kérésünkre megkérdezte jó messze lévő barátját: „Értesz engem?", válaszul kilenc különféle füttyhang érkezett. A füttynyelv jellegzetes fütty- szótagai voltak ezek. Katona Balázs idős, beteges ember. Nehezebb munkát már nem végezhet Neki 28 méhcsaládja van, s rekord eredménvt ért el az idén. Családonként 50 kilogramm mézet pergetett Igaz. hatszor rakta át a kaptárokat, telepítette. vándoroltatta méheit ÍVIézét a helyi fmsz eSíső osztályú minőségben vette át Tizenöt mázsa mézért 27 ezer forintot kapott. A pontosság kedvéért hozzátehetjük, hogy az Osau- völgy füttynyelvét nem franciául fütyülik, hanem apa- toisnak nevezett helyi nyelvjárásban. Ma már csak körülbelül 3o idősebb paraszt tudja használni ezt a sajátos, egyedülálló nyelvet. Gyermekeik már nem tanulták meg a füttynyelvet, de azok, akik még értik, szoros, testvéri barátságot éreznek egymás iránt. Hogyan tanulták meg? Senki sem tanította őket, senki sem mutatta meg, hogy tegyék üjjaikat a szájukba. Egyébként mindegyik a maga módján fütyül. Van aki csak a mutatóujját teszi a szájába, van, aki a két hüvelykujjét, megint más a gyűrűs-ujját és a kisujját. De mindegyik a „mama” és a „papa” szóval kezdte gyermekkorában a füttynyelv elsajátítását. Lássuk, hogy is hangzik a „mama” szó. Egy erős, rövid hang, azután egy hosz- szabb. — A fütty olyan, mint a beszéd — magyarázza Joseph. — Akkor értettem meg, hogy igazi nyelv, amikor a fiam, aki tanító, azt mondta: „A fütyülést nehezebb megtanulni, mint az angol nyelvet”. A fiam érti a füttynyelvet, de válaszolni már nem tud. A falu lakosai máig is emlegetik, hogyan vezették tlést tart a Hazafias Képfront Országos Tanácsa A Népfront-bizottságok több új feladat megoldását fűzik napirendre. Számításba veszik a gazdaság- irányítás rendszerének reformjával együttiáró tenni' valókat. Arra törekednek, hogy saiátos eszközeikkel, meggyőző szóvdl tovább gyarapítsák a soronkövet- kező változások híveinek táborát. Nagy érdeklődéssel várják a Hazafias Nép front Országos Tanácsának december 6-i ülését. félre a háború alatt a németeket a maguk titkos nyelvével. A megszállók nem sokat ügyeltek a völgyben felhangzó fütyö- részésre. Pedig a füttyök ilyesmit jelentettek: „Halló, Pierre, ma éiszaka jönnek! Találkozó a Zöld-forrásnál !” A partizánok is értékes információkat kaptak ezen az úton. Sok háborús h;s- tória hőse ez a’ különös nyelv. A beavatottak nemcsak megértik a füttyszót de azt is meg tudják különböztetni. ki az, akj fütyül. Egyik informátorunk kijelentette, hogy Jeanette lányának füttyét sohasem téveszti össze Maria lányának füttyével. Ha megkérdezzük a füttynyelv ismerőit, miért használják egyre kevésbé eredeti nyelvüket, kérdéssel válaszolnak: minek? Persze igazuk van. Ezt á nyelvet az a szükségesség hozta létre, hogy a hegyi pásztoroknak nagy távolságból kellett érintkezniük egymással. Azóta már csak hagyomány, nyelvtudósok . és etnológusok érdeklődésének tárgya. Lehetséges, hogy a füttynyelv a madarak füttyéhez és a delfinek hangjaihoz hasonlóan valami ősi eszperantó volt, primitív, de igen elterjedt ősi nyelv? (A .Magazyn polski”-ból; A falu, ahol fütyülve beszélgetnek Csontos Gábort Lap a mesekönyvből A kis pesti asszony úgy repdes az egzotikus növények között, mint egy pillangó. Szászszor is elmondja: eddig soha nem látott virágot a kaktuszon. Azt hitte, nincs is neki. A kaktusz! Szúrós, tüskés, nagy petyhüdt gumók és kész. De hogy még virágzik is? S hogy ilyen gyönyörű piros virágot!? — Gazdika. adja nekem azt a virágot! — Melyiket? — Azt, amelyik végig virág. — Slagelliformis. Csakugyan végig virág — mondta gazdika. és mosolyog magában, hogy ez a pesti asszony hogy eltalálta a lényeget. A hosszú virágkocsányon elfogyhatatlanui sorakoznak a sziromlevelek. De még évődik egy kicsit: — Nem szabad elvenni tőle. — Nem-e? — rebben meg az asszonyka. — Nem szoktuk levenni a kaktusz virágját Évente csak egyszer virágzik, meghagyjuk neki, — Dehát elhervad! — S ha leszakítjuk? — Akkor nem. Akkor szép. — Ezt a kisebbiket lehet... — Óvatos ujjakkal leszakítja az egyik virágot. Mindketten látják, tudják, hogy nem kisebb ez, és szebb, mint a másik. Épp az, amelyik az asszonynak kellett. — Gazdika. én le akarom őket fényképezni. — Mondja, miközben hajába tűzi a virágot. — Ugye, lehet? — Miért ne lehetne? Az asszony kiszalad a virágházból. Előbb csak bekiált az abla- \kon, hogy keressék meg a fényképezőgépet, de aztán mégis előre kerül és bemegy. No. most ismét a fenti társaságot bűvöli néhány percig — gondolja a fiú. A gazdi néni — ez is afféle pesti bscézés — Antonkávai szaporítja a szót. Antonka édes testvér a pesti ssz- szony férjével, aki azóta valahol Brassó felé jár a férfiakkal a rozoga régi Mercin, Amikor visszatér az üvegházba, azt akarja, hogy a legszebb kaktuszokat valami állványra tegyék, külön mindegyiket s ő úgy fényképezhesse le őket. Gazdika hoz egy asztalkát, s úgy állítja be, hogy a háttér is csodálatos legyen, csupa folyondár és krisztusvirág. — Ezt hogy hívják? — mutat az asszony egy kaktuszra. — Longihamatus ... Egy igen közönséges fajta. Talán válasz- szunk valami jellegzetesebbet... — Gazdika — mondja később. — az egyiken maga is legyen rajta! — Nem vagyok én kaktusz! — Hátha igen — s odanyomja az öklét a fiú képéhez. Az meg csak áll és bámul, fogja az arcát. Az asszony hátraugrott és már el is kattintottá a gépet. Gazdika, hogy zavarát leplezze, sorra, mindegyik kaktuszról előadást tart. Ez Afrikából való, ez Mexikóból, ez agávé fajta, bódító italt készítenek belőle. — mindről tud valamit mondani, mindnek van valami érdekessége. Az asszonyka fényképez és hallgat Gépiesen igenei és hosszan néz a gépbe, mintha méterszámra fogyna a film s nem csak egy-e<?v pici kockát exponálna. A gép nézőkéjén át még inkább olyan ez az egész, mint egy mesevilág. Az üvegház ablakain túl a gyergyói hegyek sötétlenek, a haragoszöld fenyők fölött valószínűtlenül kék az ég. S itt, a kertészetben a hosz- szan elnyúló dália-tábla, mint valami meseszőnyeg. Egy pillanatra leül a cserepek mellé egy alacsony állványra. Érzi, hogy semmi mást nem akar, mint ezt a varázslatot még sokáig, nagyon hosszan. Gazdika leteszi a keféből a cserepet, halkan, mint mikor elalszik a baba. All szorongva, lelkében súlyos fájdalommal, mint aki bizonyos benne, hogy valamit el fog veszíteni örökre és jóvátehetetlenül. A pesti asszony meg, aki szereti Pestet és szereti a férjét, ennek a Gazdikának a legidősebb bátyját: aki úgy jött Gyergyóba, hogy majd nagy hegyeket lát és sok jó levegőt szív, most vissza- iebben álmai gyermekbirodalmába. Abba a sosemlesz mesevilágba, amely gyermekkorában is csak fantázia volt, s most, íme, mégis valóság. — Gazdika, ugye nagyon buta vagyok? — suttogja később. — Igen... nem — dadog a fiú. — Hát nem butaság ez, hogy elhiszem, amit itt magam körül látok? — és széttekint, széttárja a kezét. Gazdika egy kaktusz tüskéit igyekszik a tenyerébe nyomni. Ügy simogatja az erős tüskéket, mintha az asszony sötétbarna haja lenne az ujjai ügyében. — A tüske módosult levél — motyogja és nagyon boldog, hogy fáj a tenyere, hogy éget a sok kis seb és kiserked a vére. Odaszegezte magát s nem esett le az asszony előtt, nem történt semmi. Másnap, ahogy az asszony a buszon ül a város felé, mindegyre a fényképezőgépet forgatja a kezében. Mellette Antonka fecseg, s kérdezi: nem izgul-e a férjéért, ö ráhagyja minden meggyőződés nélkül, Aztán hirtelen mozdulattal megnyomja a kis gombot a gépen, mire felpattan a hátulja. A film sisteregve kucorodik össze a nagy fényességben. — Jaj, te, hát ennek vége! — kapkod Antonka. Csavargatja a filmet, szeretné megmenteni egy részét ö hagyja, s halvány mosoly játszik a szája szögletén. — Közben nem is kéj ti, hogy most — mint kislány korában — kitépett egy lapot a mesekönyvbői, amelyen olyan csodaszép képiek voltak. hogy azt senki másnak nem volt szabad látnia soha.
