Szolnok Megyei Néplap, 1967. december (18. évfolyam, 284-308. szám)
1967-12-03 / 286. szám
SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1967. december S. BOKROS LÁSZLÓ: TSZ-UDVAR A mindem éggel méid magad JÓZSEF ATTILA EMLEKE Immár három évtizede, hogy a szárszói vonat kerekei kioltották József Attilának, a kor legnagyobb magyar költőjének életét Azok közé tartozott akiket saját nemzedékük nem ért meg teljesen, akiknek tehetsége, értéke igaz, tartalma csak haláluk után, az utókor előtt bontakozik ki egészen. Csak a felszabadulás óta eltelt évtizedekben tűnt elénk igazán József Attila erkölcsi és szellemi nagysága, vált költőeszménnyé. S reá akkor emlékezhetünk méltóképpen, ha felidézzük azokat a világnézeti, magatartásbeli összetevőket, amelyek életművét olyannyira időszerűvé, élővé és társadalmilag hatékonnyá teszik. Az első ilyen mozzanat, amellyel különösen a fiatalságra gyakorol mély hatást — az őszintesége A feltétlen és folttalan igazságra törése. József Attilánál nyoma sincs alakításnak, még az úgynevezett „költői” alakításnak sem, távol áll tőle mindenfajta szerepjáték, magakellető mívesség, a mesterség technikájából fakadó formális gesztus. Magát adja minden művében — a szürrealista, expresszionista versekben is oly természetességgel és közvetlen melegséggel, hogy szinte egycsapásra megragad bennünket. Egyszeriben társunknak érezzük a költőt Sikerének másik titka — költészetének demokratizmusa. József Attilát magáénak érezheti a legkülönbözőbb helyzetű, eredetű, indíttatású, érdeklődésű és célú ember. „Az utca és a föld fia’’ egyszerre: az ő élettája a pesti külváros, a ferencvárosi zegzugos utcák, a gyárak füstös, pernvés világa, a málló tűzfal u bérkaszárnyák újságpapírral takaródzó sze- génvei éppúgy, mint az öcsödi, szabadszállási végtelen határ, az „áramló könvyűségú’’ rét. József Attila költészete otthon van mindenütt, az ő költészetében otthonra lelhet minden haladó ember. Ugyanilyen vonzerő az ő lírájában az alkotás kizárólagos gondolati jellege, intellektuális tudatossága, a költői eszmélet dialektikus igazságaira való alapozottsága. Alig ismerünk költőt hét évezred világ- irodalmában is, akinek életműve ennyire a jelentésre. a filozófia igazságaira, a mérlegelő-elemző ráció tartalmaira épülne, mint az övé, aki ennyire magától értetődően mellőzne verseiben mindent, ami formai-technikai járulék, ami csunán díszítő elem, a mesterség vlrtouzltása. Pedig József Attila birtokában van mindannak a nyelvi-stü&ria gazdagságnak formaérzéknek, verselő képességnek, ami a hét évszázados múltú magyar költészetben csak Vörös- martynak. Arány Jánosnak, az újabbak közzül Kosztolányi Dezsőnek volt a sajátja. Ugyanakkor: lírájában alig vesszük észre mindezt, még legartisztiku- sabb művei sem hatnak pusztán a verselési-nyelvi esztétikum ingerével. Nem, mert a Külvárosi éj és a Nagyon fáj költőjénél olyannyira a gondolat művészi megragadására és minél plasztikusabb kifejezésére koncentrálódik az összes mozzanat, hogy emellett minden más másodlagossá halványul. S József Attila lírájának ez az alapvető gondolati fogantatás« vezet el bennünket időszerűségének minden bizonnyal legfontosabb összetevőjéhez — közéi etiségéhez. A magyar költészet igazán gazdag közéleti ihletettségű tehetségekben — elég, ha Balassi. Zrínyi, Kölcsey, Vörösmarty. Petőfi, Ady, J u- hást, Illyés Gyula neveit idézzük —, de József Attila közülük is kimagaslik közéletiségének intenzitásával. Kevés irodalmunkban az olyan alkotó, akinek sorsa és művészi törekvései ennyire összeforrtak volna « tömegek ügyével, akinél a vers feladata, rendeltetése, értelme eny- nyire azonosult volna a népmilliók szolgálatával. Garni Gábor találó szó- használatával élve — Jcőtáblaszerűen” fogalmazza meg az utókor számára a munka, a harc, a felelősség és a közösségért való helytállás morálját. József Attila múló idővel dacoló változatlan aktualitásának alighanem e „pörös száj”- voltában rejlik a nyitja leginkább. Abban az eltökéltségben, amellyel képességeit a szegények, megnyomorítottak gondja-bajá- nak szentelte. De ugyanígy szerepet játszik a költő mai népszerűségében egyetemessége is. József Attila olyan gondolati és érzelmi tartalmakat emel verseibe, a filozófiai általánosítás, a lírai logika oly felismeréseit, amelyet r agáénak vallhat a földkerekség minden haladó embere. Ezzel magyarázható a költő egyre növekvő népszerűsége a Szovjetunióban éppúgy, mint francia földön, vagy Olaszországban. A huszadik századi ember életének, a proletárforradalmak korának művészi szintézisét nyújtja számunkra ez a líra. A maga teljességében képes művészileg reprezentálni mindazt, ami a modern egyéniség, a modem társadalom életének legfőbb jellegzetessége. „A mindenséggel mérd magad” — ez volt József Attila önmaga számára szabott programkövetelménye, s ennél elismerőbb szavakat az 6 soha nem avuló alkotói teljesítményére sem mondhatunk. Fenyő István H int tudják én céllövöldés vagyok évtizedek óta a szórakoztató-parkban. Szeretem hivatásomat, bódémnál már sokféle ember forgott, s magam szinte csalhatatlanul meg tudom állapítani, miféle embert sodort hozzám a szórakoznivágyás. Sokan kételkednek abban, miként tudok valakinek a jellemére következtetni abból. ahogyan a vállához emeli a puskát. Pedig ez így van. Vidám és bölcs természetem sokszor segített ki a bajból. Céllövöldém felett néha fellegek vonultak át, ahogyan mondani szokás: megéltem én nehéz korszakokat is. Már régen, esztendőkkel ezelőtt egy Tom- bácz nevű ember lett az igazgatónk. Sorra járta a mutatványos bódékat és bejelentette, hogy új -korszak következik. Először is meg kell szereznünk a szakmai „minimumot”. Nem tudtam pontosan, hogy ez mit jelent, látta, hogy értetlenül bámulok rá, amikor azt kérdezte: — Maga hogy céloz? — Sehogy — feleltem — hiszen rövidlátó vagyok* Elképedt. — Hogyan tanítja akkor a dolgozókat a céllövésre? — kérdezte szigorú hangon. Mosolyogtam rajta, s amikor magyarázatot kért, a következőket feleltem: — Ügy látszik nem tudja, hogy céllövöldében még a hátulgombolós gyerekek is megsértődnének, ha tanítani kezdenénk. Inkább tízszer mellélőnek, semhogy tanácsot kémének. Minden ember önérzetessé válik, amikor puskát vesz a kezébe. Válaszom nem tetszett Tombácznak. — Ez közönséges csalás. Mi történik, ha történetesen egyik vendégünk kijelenti, hogy az ugráló tojást lehetetlen eltalálni? Csak egy módon lehet tökéletes cáfolatot adni, ha maga odaáll a pulthoz és eltalálja azt a tojást Üjra mosolyogtam. — Az elvtárs. úgy tűnik, nem járt még céllövöldében. — Kinevezésem előtt valóban nem kedveltem az ilyesmit. — mondta hűvösen. — Kétféle balek van — folytattam. — Az egyik, ha nem talál, észrevétlenül el- somfordál. a másik pedig, ha pénze van, egy rakás töltényt vesz, * addig-addig lövöldöz. míg véletlenül is szerencséje lesz a találattal. Mi cél’övöldések ezt a másik típust kedveljük. Az igazgató bólintott — Persze, a polgári cél- lövöldések így gondolkodnak. — Mutatóujját mellemnek szegezte. — Nálam minden másképpen lesz. Figyelmeztetem. ha nem tanul meg lőni, akkor leváltom tisztségéből. Ezzel sarkonfordult. Egy hét múlva behívatott az irodába. — Az elszámolás nem egyezik. Maga igényelt kétezerötszáz ólomtöltetet és csak ezerhétszázhúsznak az árát fizette be. Hiánya kereken hétszáznyolcvan darab. — A szakmai minimumra fordítottam — szóltam Könnyedén. Mivel értetlenül bámult rám. hozzátettem: — Magam is célozni tanultam. kicsit nehezen megy a dolog. Rákvörös lett, a szobában tartózkodó hajóhintás alig allta meg, hogy el ne röhögje magát. — Maga vaktában lövöldöz, amikor nálunk tervgazdaság van?! — szólt emelt hangon, s ujjal táncolni kezdtek az asztalon. — Különben is ennyi töltettel a Waterlooi csatát is megnyerhette volna. Államunk importálja a színes fémet, ne lepődjön meg tehát, ha a töltetek árát levonom a fizetéséből. Nyugodt hangon feleltem: — Ez természetesen igazságtalan lenne. Tessék meggondolni. hogy a szakmai ! tanfolyamok költségeit globálisan az állam biztosítja. Logikus ellenérvem telibetalált. Elgondolkodott — Azt hiszem van erre nekünk is keretünk ... Most az egyszer megúszta. Kifelémenet azonban megállított. — Figyelmeztetem, hogy több töltetet nem áldozhatok & maga kiképzésére. Kérem tehát, hogy ezentúl lövés nélkül gyakorolja a célzást. Ezzel utamra bocsátott. Néhány nap múlva észrevettem, hogy odajön a bódé mellé és hallgatózik. Néhá- nyan lebzseltek a lövészpult előtt, egy orvostanhallgató célozgatta a pukkamó- rakétás holdvilágot, de s többi csak nézegette, hogyan jár körbe a hét törpe, szájukban a cseréppipával. Szokásom szerint elkezdtem momdókámat: — Tessék, tessék. Kitűnő elsőosztályú légpuskák! — Gyerekjáték « telitalálat! Most mutassa meg lövőtudományát! Nem lehet eltéveszteni! Nálunk minden lövés megy valahová. Tizenhatéven aluliaknak is hatóságilag engedélyezve... Elzengtem még néhány ilyen „bemondást”. Szótáram legmulatságosabb készletét szórtam « nézők elé, • mindezt nagy lendülettel, hadd lássa az igazgató, hogy lelkesen dolgozom. Szófordulataimat, vaskos hasonlataimat a közönség nevetéssel jutalmazta. Tom- bácz azonban előbújt a bódé mögül és magához intett. Homlokát ráncolta. — Nem értek egyet a módszerével. Maga az ifjúság alantas ösztöneire apellál. Meghajoltam. — Ezenkívül a pénzére is. Tombácz szeme kidülledt a méregtől, valamit mondani akart, de ebben a pillanatban az orvostanhallgató eltalálta a pukkanórakétát, s nagy dörrenés hallatszott és füst lepte el a bódét. — Tombácz megrántotta a karomat, úgyhogy mindketten elestünk. Amikor feltá- pászkodtunk, folytattuk a beszélgetést: — Mit gondol, kapitalista céllövöldében dolgozik? — Nincs szükségünk ilyen reklámra. Mentegetőztem: — Tessék elhinni, teljesen mindegy, hogy én mit mondok. Ennek csak lélektani hatása van. Aki nevet a vicceimen, szórakozik rajta, többnyire szégyelli magát, hogy csak úgy tovább menjen. Mindig akad egy-két balek.., Félbeszakított: — Már a múltkor akartam szólni, ne használja vendégeinkre ezt a sértő kifejezést. A mi intézményünk magasabb- rendű szórakozást kíván nyújtani... Míg beszélt, a nézősereg eloszlott, a pulton ott sorakoztak tétlenül a légpuskák; Tombácz bejött a bódé belsejébe, körülnézett, s elégedetlenül csóválta fejét. — Ezek az alakok elavultak. Csupa törpe, boszorkány és vadállat. — Itt egyetlen olyan alak sínest akire jelképesen rásüthetjük a fegyvereinket. Csináltattunk egy Und# Sam-ot. cilinderrel és kecs- kcszakállal. Ha valaki eltalálta, akkor & cilinder leesett a fejéről. A premierre eljött az igazgató is. Én pedig így beszéltem: — Keményen markoljuk meg a puskát! Bele az imperialista közepébe! Jöjjön, fiatalember... Nem tudom miért, de éppen úgy nevettek, mint máskor amikor a vaskos tréfákat mondogattam. Csak Tombácz szemöldöke rángott egyre ingerültebben. — Mit csinál, maga ló?! — kiáltotta, amikor félrevont. — Maga nevetség tárgyává teszi a komoly dolgot. Ügy kiáltozik, mintha vicceket mesélne. Védekeztem. — Valóban lehet a hangomban valami, ami önkéntelenül is nevetésre kész..; ti hallgatóimat. Sokszor nem is figyelnek arra, amit mondok, csak a svádám&t élvezik. — Már többször észrevettem, hogy egy-egy közömbös szó éppoly hatást kelt, mint egy bemondás. Mit tegyek? — Hallgasson! — mondta vészjóslóan és eltávozott. A következő héten hallgattam. Közönségem, mely megszokta az ingyen produkciót. nem tudta mire vélni, hogy csak a hátamat támasztom a bódé falához, s ha olykor-olykor mégis valaki kézbevette a puskát, szótlanul a kis fatálkába tettem az ólomtölteteket. A bevételem alaposan lecsökkent. Természetesen Tombácz újra behívatott magához. — Mi az oka, hogy alig lőttek ott a maga bódéjában? Vállatvontam. — Hja* reklám nélkül nem megy a dolog. Gyanakodva fürkészett. — Magatartása deficitet okoz vállalatunknak. — Mit csináljak? Ingerülten ripakodott rám: — Menjen a pokolba! Hónapokig köszönésemet sem fogadta, azután a mutatványosok gyűlésén, amikor a szellemvasutas megbírálta a szórakoztatópai k vezetésében mutatkozó súlyos hibák miatt, Tomb .cz felállt, merően a szemembe nézett és azt mondta: — Az volt a hibám, hogy nem bíztam eléggé a szakemberekben. Hálámat úgy fejeztem ki, hogy amikor legközelebb bódém felé járt, kezébe adtam egy puskát. Morfondírozott, majd lassan a vállához emelte a könnyű légpuskát. A puskacső bizonytalan ingásából észrevettem, hogy baj van. — Tessék már elsütni! — biztattam. Gyámoltalanul leeresztette a fegyvert és így szólt: — Meghúzni tudom ezt a ravaszt, de hogyan célozzak?... \'A- rakodópart alsó kövén ültem, .néztem, hogy úszik el a dinnyehéj. •Alig hallottam, sorsomba merülten, k'gy fecseg a felszín, hallgat a mély. Nintha szívemből folyt volna tova, ta varos, bölcs, is nagy volt a Duna. Kaiké Kíván t Egy céllövöldés viszontagságai
