Szolnok Megyei Néplap, 1967. december (18. évfolyam, 284-308. szám)
1967-12-24 / 304. szám
VILÁG PROLETÁRJAI, EGYESÜLJETEK! SZOLNOK MEGYEI | A MEGYEI PÁRTBIZOTTSÁG ÉS A MEGYEI TANÁCS LAPJA XVIII.évfolyam, 304. szám. .-i t*fi í 1 hí 1967. december 24., vasárnap. M indennek megvan a maga ideje és az idő méhéből csak az születik meg, ami már megérett... Miért idézem Thomas Münzert. a német parasztháború legendás vezérét? A huszadik században immár a hatvanhetedik karácsony köszöntött ránk, s ezzel csendesen, észrevétlenül átléptünk e század utolsó harmadába. Tudjuk-e, mit szül számunkra az idő? Mi végre élünk a Földön? — legalább ezt, ennyit megtudtunk-e rohanó századunk első kétharmadában. Kétharmada egy évszázadnak. Nagy idő. Akkor is nagy, ha évtizedei alatt a történelem mozdulatlan márad, s a világ sorsa keveset változik. De különösen nagy idő e majdnem hetven év, ha keretei között szila jón világformáló nyugtalansággal vajúdnak az évtizedek, ha kitörnek a história kráterei, ha az emberi sorsot történelmi földrengések dúlják. Az ilyen évtizedek próbára teszik az embereket, népeket, eszméket. Ember — állod-e a próbát? Az elmúlt hatvanhét évből tíz világháborús karácsonyt hozott Történésziek jobban tudják, de kétlem, hogy egy olyan év is lett volna, amikor a földgolyó valamely pontján nem dörögtek a háború fegyverei. Nem nehéz a tegnapra, vagy a mára sem példákat sorolni. A mai nyugtalan korban is a világ számtalan pontján fegyvereik szegeződnek egymással szemben, vagy éppen tüzelnek, mint Vietnamban is, amelynek legendásan hős népe — szívünkből reméljük — végül is győztesen fejezi be szabadság- harcát a betolakodó amerikai imperializmussal szemben. A karácsony a nyugalom és a békesség ünnepe. És a szere- teté. Ezen az estén megáll az élet rohanása. Elcsitul az utcai látma. elcsönde- sednek a vendéglők és eszpresszók máskor oly mozgalmas termei. A fenyőillatos szobákban, az ajándékosztás kedves percei után nyugalmas, elégedett örömmel mondják egymásnak az emberek: újra megértünk eey karácsonyt. — Ennyi volna az egész? Valóban már azért is köszönet jár az istennek, fátum- nak, sorsnak, mert újra megértünk egy évet? Nem hiszem, hogy csak ennyi volna az élet értelme. Bennünket, a huszadik század embereit már nem csupán a puszta vegetáció törvényei éltetnek a Földön. Ha így volna, mit sem különböznénk az őskor embereitől. Mert a karácsony, a téli napforduló idején, eredetileg a napisten születése napján ennyit már ők is éreztek. Egy kicsit többet is. Amikor véget ér a nappalok fogyása és az éjszakák növekedése amikor újra gyarapodni kezd a fény, az őskor emberei megint remélni kezdtek. Új változásokat vártak — ha talán még meg sem tudták fogalmazni. Vártak és vágytak valamire. Több szeretetre, boldogságra, — mint amennyiben az élet eddig részesítette őket. És mire vár a huszadik század embere? Mindenképpen többre, mint hálát adni:' megint megértük a karácsonyt. s közben nem a mi földünkön zúgott végig Hivégre élünk e Földön? 9 Irta* Varga József a háború vihara, nem a mi házunkat pusztította el a légitámadás. A z ember a boldogságra vár. De* milyen áron szerezheti meg? Mégis igaz volna a költő szava? „A boldogságnak szabott ára a vér, a bunkóval repesztett koponya vérrögkoszorúja, rózsakoszorúja, a botuli- nus toxin 0.12 mikro- grammja egy gáztámadás felhőjében, mennyei felhőjében, mert csak az boldog, aki hadat visel”. Öh, milyen könnyen visel hadat ember az ember ellen. Káin megölte Ábelt, mert elég volt annyi a gyilkoláshoz, hogy egyikük füstje egyenesen száll, a másiké görbén. És nem volt ember, aki megkérdezze: miért szebb, vagy jobb az egyenes füst a görbénél? Mily sokan vannak emberek ma is. akik a maguknál kicsivel jobbat, szebbet, bölcsebbet, vagy csak éppen szerencsésebbet olyan nagyon irigylik. így van ez a nemzetekkel is. Közismert idézet egy nyugati történésztől: Az emberiség eddigi történelme folyamán 14 513 háború zajlott le, s ezekben 3640 millió ember vesztette életét. Ez a veszteség több, mint a világon ma élő egész emberiség lélekszámú. Ha pedig e háborúk által okozott anyagi károk összegét aranyra váltanánk, akkor egy tíz méter vastag és nyolc kilométer széles aranypánttal lehetne körülövezni a Földet az Egyenlítő mentén. „ M arathon, Cannae, Augsburg, Mohács. Borogyino, Verdun, Sztálingrád és a Mekong deltája; Buchenwald, — Auschwitz és Jarosz szigete— úgy tűnik, hogy a történelem nem más, mint az emberi gonoszság, kapzsiság, hatalomvágy szülte háborúk története, s a világ térképét is inkább a Halál Atlaszának lehetne nevezni, ha nem csak a ma élő lakosság számát írnánk a városok mellé, hanem a csatatereken eltemetett holtakét is. Voltaképpen egy ember nem sok karácsonyt ér meg. Mire felcseperedik, s túllát a cslllagszóró igéző fényein, máris elszaladt két évtized. S mire a múlandóság törvényével viaskodva lassan, bölcsen megnyugszik, el Is telt élete java. Ami marad még — jóformán már csak összegezésre elég. Az alkotó évek karácsonyainál ritkán állunk meg — inkább öregedő fejjel, utólag tűnődünk mindazon, amit még adhatott volna az élet. Nem valami nosztalgikus bibliai hangulat mondatja mindezt, csupán a huszadik század e csendes évfordulója döbbent meg, s késztet ilyen kérdések feltevésére. A huszadik század nem sok időt hagyott az embernek a meditálásra. Ezért még a kérdés is ritkán fogalmazódik meg: mivégre élünk e Földön? Pedig ez a század a méhében hordozza a választ is. Ebben a században lép felnőtt korába az ember, abba a korba, amikor léte már nem puszta hálaistenkedő vegetáció, hanem tudatos emberi élet. Az idő méhéből csak az születik meg, ami már megérett. Mit érlelt az első két évtized? Az ember repülni kezdett, majd bolygónkat is elhagyta. Behatolt a parányok mikrovilágába és távoli csillagrendszerek zenéjét hallgatja. Uralja a villámot és a tengereket. Üj anyagokat állít elő, életet teremt az élettelenből. Egyszóval leigázza a természetet. * i ■■ s mit hozhat a szá- £ zad utolsó harmada? — ötven éve hangzott el az ágyúszó, ami jelezte az új kor közeledtét. Azt a kort, amelyben az ember legyőzi önmagát is. A lelkében még rejtőző állati ösztönöket, amelyek a repülést azért tartják jónak, mert magasból köny- nyebb a halált osztani; az atomok felfedezését a pusztítás nagyüzemesítéséért üd- vözlik; az előállított új anyagokkal csak ölni akarnak; a távoli csillagok felfedezése révén pedig földi uralmukat biztosítani. Eldördült egy ágyú. Furcsa módon, egy hadiszerszám jelezte annak a kornak a kézdetét, amelyben nem lesznek többé háborúk. t U j világot érlelt meg méhében az idő. Ez a világ már nem engedi meg, hogy a füst iránya szerint öljék, gyilkolják egymást az emberek. Mert a felnőtt emberiségnek már más gondjai vannak. Az Egyesült Nemzetek Szervezetének adatai szerint a Föld több mint hárommilliárd lakosának kétharmada rosszul táplált — közülük kerek egymilliárd pedig kimondottan éhezik. Az évszázad végére hatmilliárd ember kenyeréről kell gondoskodni a Földön. A technika ég a tudomány századában élünk. S mégis vannak országok, ahol a lakosság milliói nem ismerik a vízvezetéket, a csatornázást, s gyakorlatilag semmiféle orvosi ellátásban nem részesülnek* Nem kell élénk fantázia ahhoz, hogy kiszámítsuk, mi mindent tudott volna az emberiség a háborúkra elfecsérelt fantasztikus ösz- szegekből alkotni. Korunkban méginkább így van ez. A katonai kiadások gátolják a gazdasági és kulturális fejlődést, elvonják a kenyeret az éhezők szájától, megfosztják a betegeket a gyógykezeléstől, nyomortanyákra taszítják az embereket és gyermekek millióit fosztják meg a tanulás lehetőségeitől. A kezünkben van minden anyagi eszköz, ismérjük a tudományos és technikai feltételeit annak, hogy Afrika sivatagait termővé tegyük, megszelídítsük a sarkvidék zord éghajlatát, bőséges táplálékot nyerjünk a tengerek vizéből. Nem hatmilliárd embernek, de többszörösének is nyugodt, szép életet, az anyagi javak bőségét tudjuk megteremteni. A felnőtté váló ember első nagy vizsgája — érettségi próbatétele — ez lesz: Továbbra is holtakkal teli tömegsírokat rajzolunk a térképen a városok mellé, vagy új folyókat, csatornákat, szántóföldeket és erdőket. De hisz ez olyan alternatíva, amely ki is zárja a választást. Ha nem az utóbbit választjuk, az sem marad, aki a hullahegyeket felrajzolja a térképre. És térkép sem marad. Semmi nem marad. Szilárd Leó. a kiváló atomtudós egyik kis fantasztikus novellájában írja le: Egy idegen bolygó tudományos expedíciója érkezik a Földre és azt akarják kideríteni, miért is »ált élettelen pusztasággá bolygónk. A New York-i Central Pályaudvar egyes berendezéseinek romjait vizsgálva az egyik idősebb tudós arra a következtetésre jut, hogy a Fülelőn értelemmel bíró lények laktak Fiatalabb kollegája azonban hevesen tiltakozik a feltevés ellen. Érvelése szerint „ha értelmes lények lakták volna a Földet, akkor az élet nem pusztult volna el, mert értelmes lé- nyék nem pusztítják el önmagukat.1* Hiszem, hogy a század utolsó harmadában, a felnőtt korába lépő emberiség értelmes lénnyé válik. A döntések korát éljük. Az Idő méhében megérlelődött új világ teremtése folyik. Korunk durva és förtelmes, jövőnk siralmas, ha arra gondolunk, hogyan akarják még ma is tömeggyilkos háborúkra pazarolni az emberiség teremtő erőit. De szép és nagyszerű ez a kor, ha pillantásunkat a világnak arra a részére vetjük, ahol az emberi teremtő erő már szabadon bontakozik és az emberek boldogságát szolgálja, Bhol már tudják az emberek mivégre élünk e Földön.
